Internetes Irodalmi és Művészeti Kör


Petrozsényi Nagy Pál:
A 24. órában


Tiktak, tiktak, tiktak. Milyen hangosan ketyeg ez a vekker. Igaz is, hány óra lehet ilyenkor? Felgyújtotta az éjjeli lámpát, és megnézte: fél kettő. Rettenetes, és még mindig nem alszik. Láza van? – tapogatta meg a homlokát. Nem kifejezetten forró, de akkor sem megy be holnap dolgozni. Holnap felszökhet, ami már, ugye, nem nátha, azt már influenzának nevezik. Ma nátha, holnap influenza, holnapután tüdőgyulladás, s mire észbe kap, már le is mondtak róla az orvosok. Na nem, azért ennyire ő sem ilyen könnyelmű. Nevessen csak rajta a családja. Mi sem könnyebb, mint nevetni, ha nem ömlik homlokunkról a verejték, orrunkból meg a takony, de úgy, hogy tulajdonképpen már csak a szánkon át lélegzünk. Pedig ez állítólag veszélyes, mert ezzel csökken a vér oxigéntartalma, megzavarja a szívünket, emelkedik a vérnyomásunk, és még aludni sem tudunk rendesen. Ők bezzeg durmolnak – fülelt a szomszéd szoba felé, ahonnét felesége horkolása hallatszott. Most áldja az eszüket, amiért – közös megállapodással – külön szobába költöztek. Hogy miért? Tök egyszerű. Réka, mármint a felesége erősen hor-tyogott, és a tévés focimeccseket is gyűlölte. Ő imádta, annál kevésbé a hortyogást, ami miatt örökké hajba kaptak egymással. Egy darabig, amíg úgy nem döntöttek, ahogyan döntöttek. Azóta béke honol közöttük.
Bekapcsolta a tévéjét, és megnézett egy kerekasztal-beszélgetést az ország gazdasági-poli-tikai helyzetéről. Fél óráig meredt a képernyőre, aztán azt is elunta. Újabb kattintás. A hold ezüst fénye besütött az ablakon. Holnap az lesz az első dolga, hogy beteget jelent, utána el-megy az orvoshoz, írjon már fel neki valami orrcseppet, amitől kidugul az ormánya – piszkálta meg az orrát, de vissza is kapta azonnal.
– A zsebkendőd, Nepomuk, a zsebkendőd! Ha nem tudnád, a civilizáció a zsebkendővel, szalvétával és fogkefével kezdődik – szólt rá ilyenkor rosszallóan a mamája.
Hopp, egy patkány, macska vagy mi a szösz masírozik a szobában! – kapta tekintetét Herzog úr a parkettre.
A keze! Már megint csavarog ez a gézengúz.
– Volnál szíves visszatekeregni a helyedre!
– Mindjárt gazda, mindjárt, de előbb sétálok egyet a tesómmal. Jobbik, hé, Jobbik! Nincs kedved egy kis friss levegőt szívni a brodvéjon?
– Dehogy nincs – ugrott melléje a testvére, és immár kettesben járták be keresztül-kasul Herzog úr szobáját.
Később csatlakozott hozzájuk Láb, Tüdő és Vese urak is. Mindegyik a maga párjával.
– Istenem, milyen jó annak, aki nincs egyedül – sóhajtott fel bánatosan Herzog úr szíve a kóricáló tömegben.
– Ez a nagyok sorsa – állt meg mellette Fej úr komoran.
– Sajnos, ilyenformán nyilván meg sem kérhetem, legalább ön sétáljon velem, hogy ne érezzem magam ilyen egyedül. Eltaláltam?
– Abszolút. Bocsásson meg, hogy ilyen udvariatlan vagyok, de maga meg én… Röviden sehogy sem passzolunk, így aztán előbb-utóbb úgyis hajba kapnánk még így, séta közben is.
– Hát ne kapjunk. Tudom, hogy nem szível, és bármit mondanék, ön az ellenkezőjét állítaná, de annyira csak nem gyűlöl, hogy ne sétáljon velem egy röpke félórát.
– Téved, nem gyűlölök én senkit sem, csupán racionálisan gondolkozom, miközben ön… De hagyjuk, mielőtt felfigyelnének arra, hogy már megint veszekszünk.
– Ebben meg ön téved. Én, barátom, sohasem veszekszem. Nem engedi a szívem, hogy bárkit is megbántsak.
– Rendben van, sétáljunk együtt ezen a szép holdvilágos éjszakán. Asszonyom! – gurult etikettszerűen Fej úr Szív asszony bal oldalára.
– Na, ehhez szólj hozzá! – hüledezett Herzog úr bal kézfeje. – Fej és Szív együtt. Ilyet sem láttam náluk azóta, hogy amputálták a kisujjam.
– Én sem. Kíváncsi vagyok, miről tárgyalnak, mert ha két fejes „randizik”, utána mindig történik valami, aminek viszont rendszerint mi, kisebbek látjuk kárát, meglátod – prognoszti-zálta Herzog úr jobb keze.
És csakugyan! Alig telt el félóra, Fej úr máris kiadta a parancsot:
– Belső, külső szervek, figyelem! Elnézést, hogy megzavarom a sétájuk, de miután ilyen szépen összeverődtünk Herzog úr padlóján, megragadom az alkalmat, hogy villámmegbeszé-lést tartsak önökkel. Kérem, üljön mindenki a padlóra. Igen, igen, a padlóra, mint az indiánok, a megszokott rend szerint: baloldaliak balra, jobboldaliak jobbra. Értekezésünk témája a jelen-legi kormányzási ciklus rövid elemzése az elmúlt hónapok gazdasági-politikai eseményeinek tükrében. Nem kell sziszegni, most tényleg kurta leszek, hölgyeim és uraim, annál is inkább, mert az adatok, tények nagy részét önök amúgyis ismerik. Hogy akkor mégis miért ismétlem? Hogy annál jobban elhiggyék, miszerint itt nincs más megoldás a reformnál. Nem ülne már le végre? – rivallt a közelben ürítő Húgyhólyag úrra. – Foglaljon helyet, képviselő úr. És máskor, nagyon szépen megkérem, fáradjon a toalettre.
– Én meg arra kérem, ne kiabáljon velem – sértődött meg a Húgyhólyag úr. – Igaz, hogy én csak egyszerű képviselő vagyok, de amíg demokrácia van, nekem is kijár a tisztelet, igen, még egy miniszterelnökkel szemben is.
– Éljen a demokrácia! – rikoltották el magukat a Vese testvérek.
– Új kormányt akarunk! – szólalt meg valaki hátul alig halhatóan.
Hanem a miniszterelnök, mindnyájuk agya és vezére így is meghallotta.
– Tessék? Van valami konkrét javaslatuk vagy ilyesmi? Maguk ott, hátul! Ismételjék meg, mit mondtak!
A szobára olyan csend borult, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, már ha egyáltalán lett volna. Nem is olyan régen még rá se hederítettek volna a vezérre, de mostanában egyre jobban bekeményít az öregúr. Járt ugyan a szája eddig is, fenyegetett, anyázott, és pont, más szóval senki sem vette komolyan. Egész tegnapig, amikor két minisztert is leváltott egyszerre. Ez viszont már nem üres szócséplés, hallgassuk hát meg, mit kíván – okoskodtak magukban Herzog úr sétálgató testrészei.
– Valami gond van, miniszterelnök úr? – tipegett elő Bal és Jobb Kéz szolgálatkészen.
– Nincs, nincs, ne izguljanak, de ami biztos, az biztos, szóljanak Izmoknak és Csontoknak, vegyék körül a plénumot – súgta oda nekik a kormányfő. – Ha valakit gyanúsnak találnak, emeljék ki feltűnés nélkül a tömegből. – Nos, ha nincs semmi javaslatuk, ezennel megnyitom a konferenciát – foglalt helyet a félkör elején egy sebtében előhúzott fotelben. – Mint mind-nyájuk előtt ismeretes, kormányunk hónapról hónapra hallatlan erőfeszítéseket tesz azért, hogy kimásszon abból a kátyúból, melybe a volt kommunista vezetők és a gazdasági-pénzügyi világválság sodorta. Új munkalehetőséget teremtettünk az Izmoknak, sikerült normalizálni Vér és Szív úr keringését, ritmusát, a Fehér és Vörös Vérsejtek, továbbá a Jó és Rossz Koleszterin nemzettségek arányát, egyszerűsítettük az adórendszert, gátat szabtunk gazdánk ésszerűtlen költekezésének, ezzel párhuzamosan szorgalmasan törlesztjük valamennyi adósságát is. Egyelőre ez a fő célunk, mert amíg ennek terhe alatt nyögdécsel, a reform is csak írott malaszt marad, hölgyeim és uraim.
– Pontosan. Igaza van a miniszterelnök úrnak! – helyeseltek egyesek a félkör jobboldalán.
– Csendet, kérem, mérsékeljék magukat! – intették le őket szigorúan Lép és Vakbél képvi-selők.
– Hagyják csak! Ez itt nem a parlament, vagyis akár tapsolhatnak is, ha óhajtják. Mondom: akár tapsolhatnak is, ha óhajtják.
Felhívás keringőre? Akkor gyerünk tapsolni! A miniszterelnök tábora – keze nem lévén – odacsapkodta magát a padlóhoz. De már korántsem azzal a lelkesedéssel, mint egy-két évvel korábban. Hiába, akitől elpártol a szerencse, annak a párthívek és barátok is hátat fordítanak idővel. Márpedig a kormányfőtől elpártolt, amit sorozatos baklövéseivel még tetézett is az öregúr. Tudták, érezték ezt már mindnyájan. De hát mit tegyenek? Váltsák le a kormányukat? Semmi akadálya, meg is szavazná mindenki. Csakhogy mi haszna, ha Vese, Tüdő urakat, sőt, magát Szív asszonyt is leváltják, Agy úr őexcellenciája viszont maradna. Maradnia kell, hiszen nélküle még csak meg sem tudnának moccanni. Lám, most is milyen fölényesen somolyog! Naná, hiszen bármi is történjék: égszakadás, földindulás, fejükön egy koppanás, őt senki és semmi sem billentheti ki a helyéről.
– Köszönöm, hogy legalább önök méltányolják, amit nap mint nap teszek a gazdánkért – köszönte meg a miniszterelnök az ovációt. – Kár, hogy odakünn egész másként ítélnek meg bennünket, és ahelyett hogy követnék a példánkat, folyton Herzog urat szapulják. De sebaj, majd mi, magyarok megmutatjuk a világnak, melyik végén kell a tojást feltörni.
– Buta fajankók! – tódította lenézően Hasnyálmirigy úr. – Még annyi eszük sincs, hogy be-lássák, kit érdemes követni.
– Helyesebben kit nem érdemes, vagyis éppen, hogy van eszük – javította ki Mész képvise-lő, Agy úr egyik legveszélyesebb ellenfele.
Ezen aztán össze is kaptak rendesen, kiabáltak jobbról, ágáltak balról, éppen csakhogy ölre nem mentek egymással.
– De uraim, hát még mindig nem látják, hogy a 24. órába érkeztünk? – dobogott csalódottan Szív asszony. – Gazdaságunk romokban, a fél ország éhezik, ezrek csellengnek fedél, munka nélkül az utcákon, és önök arról vitáznak, melyik végén kell a tojást evés közben feltörni?
Az egybegyűltek megtorpanva meredtek a szomorkodó asszonyra.
– És ez még nem minden – folytatta a nagyasszony. – Herzog úrról még nem is beszéltünk. Tüdő úr, volna szíves megmutatni azt a zabszem nagyságú sejtképződést ott a bal felső le-benyben. Úgy, ott, ott, köszönöm. Ez bizony rák, hölgyeim és uraim. Na, most mutassák meg a világnak, milyen klassz gyerekek vagyunk, mi magyarok.
– A vekker, nem hallod a vekkert, Nepomuk! Fel kéne kelni, mert elkésel a munkából.
A férfi kábultan tápászkodott fel az ágyában.
– Máris reggel van? Képzeld, azt álmodtam, hogy kimásztak a testemből a szerveim.
– A szerveid.
– Ja. A májam, tüdőm, vakbelem… Még a fejem is meglógott.
– Te jó isten! Neked aztán van fantáziád, kandúrkám! És?
– Összevissza csámborogtak a szobában, aztán… aztán többre alig emlékszem.
– Amúgy jól vagy, mert a tegnap még ugyancsak végigszörtyögted, mit szörtyögted, nya-fogtad a délutánt.
– Nono, azért ne túlozz! Volt egy kis náthám, de, úgy tűnik, az is kimászott belőlem – szívta tele levegővel Herzog úr a tüdejét. – Az orrom oké, még csak nem is köhögök, és olyan fittnek érzem magamat, mint húszéves koromban – kapta el a felesége derekát. – Csurgasd ajkad mézét ajkamba, hogy megédesítsem vele az életem. Hadd becézze nyelvem a nyelvedet, és koccanjon fogam a fogadhoz, mert nincs nagyobb gyönyör annál, mint amikor két szerv ölelkezik egymással – udvarolt fennkölten az asszonynak. – Ó, ha tudnád, mennyire csodálom hajad szaruképződményes sátorát, villogó körmeid, rozsdavörös májadat. Szinte látom a zsi-gereid felszínén feszítő epehólyagot és a torkod nyálkahártyájába beágyazott rózsaszínű man-dulád. Ennél már csak a hasnyálmirigyed gyönyörűbb, melyen lelked szépsége tündököl…


Petrozsényi Nagy Pál írásai

Petrozsényi Nagy Pál:
AZ AKTÍV PIHENÉSRŐL

– Hurrá, holnaptól szabadságra megyek, doktor úr! Szinte el sem hiszem, hogy ennyi zűrös, reggeltől estig tartó robot után végre alaposan kipihenhetem magamat.
– Robot? Hogy oda ne rohanjak!
– Á, mit tudjátok ti, doktorok. Ti beballagtok a jó hűvös rendelőbe 8-ra, 9-re, mindenesetre minimum félórai késéssel, dolgoztok négy órát, azzal viszontlátásra, mialatt én… Van neked fogalmad, mit jelent odakinn, esőben, hóban vagy 40 fokos melegben megépíteni egy-egy út-szakaszt?
– Ami abból áll, hogy időnként összecsaptok egy projektet, aztán ellenőrzitek, hogy őgye-legnek a feltúrt úttestek előtt a munkások.
– Nono, azért ne túlozzunk! Nem állítom, hogy mindenki maximális erőbedobással dolgo¬zik, de az ütemtervet, biztosítalak, betartják. Kérhetek-e ennél többet egy melóstól?
– Még hogy betartják? Hogyne, már ha az eső, a talajvíz, az elrontott vízcsövek és isten tudja, még micsoda akadály újabb terminust nem generál, utána még egyet és még egyet, amíg három hónap alatt végre elkészül az egy hónapra tervezett útszakasz.
– Ezt a szakértelmet! Kolléga, le vagyok nyűgözve magától.
– Semmi szakértelem, csak miután a mi utcánkat is feltúrták, volt alkalmam néhány apró-ságot megfigyelni a helyszínen.
– Például?
– Nem elég? Oké, sorolom: elnyújtott étkezési szünetek, pontatlan tervezés, elkerítetlen ár-kok, vízaknák, hevenyészett kőművesmunka, öreguras munkatempó, ami persze nem csoda, ha tíz melósból egy dolgozik, a többi kilenc meg csak mélázva figyeli, hogyan ügyködik a ko-májuk. Egyszer be is estem egy ilyen aknába. Meg is kaptam érte a magamét, amiért csukott szemmel, táblát, szabályt mellőzve közlekedek az úttesten.
– Ami azt illeti azért az orvosok sem mintadolgozók. Lásd a hálapénzt, a pontos munkakez-dést, udvariasságot, az operált betegben felejtett tamponokat… De tudod mit? Ne csipkedjük mi egymást, annál is inkább, mert ez csak a felszín, úgy érzem, ami mögött akár elfogadható érvek is állhatnak, csak éppen mi nem látjuk. Mellesleg nem is igen láthatjuk, amíg csak kí-vülről és messziről szemléljük a dolgokat. Te mikor veszed ki a szabidat?
– Holnapután.
– Te is? Akkor már ketten vagyunk. Kezdődhet a sakkverseny. Föltéve, hogy sehova sem mész nyaralni.
– Az én rezidensi fizetésemmel? Egy ilyen gazdasági válság után? Ne viccelj, mérnök úr. Majd tíz év múlva, ha még egyáltalán Magyarországon dolgozom.
– Amerika…?
– Anglia, Németország, nem számít, csak érdemünk szerint fizessenek meg bennünket.
– Értem, sőt, megértem, s miután én sem mozdulok ki otthonról, találkozhatnánk a városi nagyparkban, mondjuk, kétnaponként, ahol végre kisakkozhatjuk magunkat. Te jó ég, meny-nyire várom már, hogy kifeküdjek az erkélyre. Napsütés, madárfütty, két lépésre tőlem a jég¬be hűtött söröcskék...
– Miközben…
– Mi miközben?
– Mivel foglalkozol?
– Megőrültél? Semmivel, hiszen épp erre való a szabadság. Csak kifekszem a napra, és…
– Két nap múlva halálra unod magadat. Ismerős kép, már én is kipróbáltam, de azóta oko-sabb lettem, sokkal okosabb.
– Miért, te mit csinálsz?
– Kocogok. Mint Amerikában mindenki. Reggel jog, délben jog, este jog 4 éves kortól nyolc¬vanig. Yes, ott ez a trendi, barátom.
– De belezúgtál ezekbe az amcsikba! Még a végén kézállásban vagy legalábbis négykézláb jogozol a rendelődbe.
– Ugyan, semmi köze ennek az amcsikhoz! Ezt hívják aktív pihenésnek, tisztelt mérnök úr. Kifeküdni a napra! Puff neki! Ez nemcsak unalmas, de egészségtelen is, ha szinte meg sem moccansz eközben. Mozogni kell, futni, sétálni, hogy felszabaduljon benned egy kis endorfin, no meg az izmoknak is jót tesz, ugyebár, nem beszélve a tüdőről, emésztésről stb. Én minden-nap, még munkanapokon is kocogok.
– Hát… van benne valami.

– Megkérhetnélek, ne dobolj olyan idegesen az asztalon?
– Mi az, hogy idegesen? Én egyáltalán nem vagyok ideges, ez csak olyan szokásféle nálam, semmi több.
– Jó, akkor idegtelenül, csak fejezd be, mert így nem tudok koncentrálni. Köszönöm.
– Sakk-matt! Lezavarunk még egy fordulót?
– Veled? Inkább én megyek négykézláb végig a főutcán, minthogy leüljek veled még egyszer játszani.
– Kissé idegesnek látszol. Ne adjak egy sedacur forte tablettát?
– Tartsd meg magadnak! Nem ideges vagyok én, hanem kimerült. Izomlázam van attól a nyavalyás joingtól.
– Nézd csak, kocogott a mérnök úr! Helytelen, nagyon helytelen! Ilyen hassal, sétálni, nem kocognod kellene. Ekkora súly túl megerőltető a lábaknak, és könnyen lúdtalpat vagy ínsza-laghúzódást okozhat.
– Hoppá, erről nem volt szó! Szóval sétáljak. Így persze egész más, és szívesen is vállalom, mert, hm, már kezdem unni ezt az örökös napozást.
– Na bumm! Hát csak sétálj, öreg, cammogj csak, és a lábadon kívül gondolj a karizmaidra is időnként. Magyarán, javaslom, vigyél magaddal két súlyzót is. Én mindenesetre így teszek. Néha leülök, icipicit pihenek, de hogy akkor is aktívan pihenjek, előkapom az okos telefont, és megoldok néhány sakk-, nyelvi és egyéb feladványt. Ismered a mondást: mens sana in cor¬pore sano, ép testben ép lélek. Nekünk, orvosoknak ez a szlogenünk.
– Nem lesz ez egy kicsit sok, doktor úr? Eh, mellékes csak beváljon.
– Nálam bevált, és esküszöm, soha ilyen jól nem éreztem magamat.

– Jencikém, lesántultál? Mi történt?
– Semmi különös, csak sétáltam, útközben súlyoztam, aztán… Hát igen, leejtettem az egyik súlyzót a lábamra. No, de azért felástam az anyósom kertjét is, hogy egyszer s mindenkorra szálljon le rólam. Csak az a bökkenő, miszerint azóta ép testben épp, hogy élek, barátom.
– Szegény Jenci, aztán hova, merre sétáltál?
– Hát ahajt, a legközelebbi faluba. Mindössze tíz kilométerre van innen, de már nem bánom, sőt, örülök, mert holnaptól lejár a szabim, és visszamegyek dolgozni.
– És te ennek örülsz, jóember?
– Naná! Kell ennél jobb alkalom, hogy végre aktívan kipihenhessem magamat?


Petrozsényi Nagy Pál írásai

Petrozsényi Nagy Pál:
ÉN, ARTHUR CLARKE MONTGOMERY

Egy amatőr tollforgató elmélkedései a fürdőkádban
Igen, fürdőkádban, és igenis elmélkedek, mert nem mindenki áriázik ám a habokban. Van, aki telefonál, szeretkezik (persze ehhez már nagyobbacska kád szükséges), továbbá: felvágja az ereit, zenét hallgat, iszogat. Én pillanatnyilag elmélkedek, amiből akár novella is lehet, ha úgy alakul. Mindenesetre kikészítettem a tollamat, tudniillik engem gyakran éppen ilyenkor szokott megszállni a szentlélek. Alkohol nélkül, mert az én ihletem az andalító meleg, nem tüzes víz fokozza. Ez tapasztalati tény, amit mindjárt be is bizonyítok.
A dolog úgy öt éve, főiskolás koromban kezdődött, amikor sok más társamhoz hasonlóan regisztráltam egy online irodalmi portálon. Akkor ez volt a sikk, igaz inkább csak a bölcsészeknél, ma… Tulajdonképp ma is, ha számításba vesszük, hány irodalmi klub, honlap, portál működik mostanság az interneten. (Ezek után állítsa nekem valaki, hogy mi, magyarok nem vagyunk író-olvasó nemzedék!) A csajok zöme chatelt, az intelligensebbek meg a fiúk verseket, novellákat firkáltak Bíbor Hajnalka, Frászos Frász, Tara King, Piszkos Fred és egyéb lehetetlenebbnél lehetetlenebb álnéven. Én, kedvesem javaslatára, az Arthur Clarke Montgomery nevet választottam.
– De hisz ez nem is magyar név – ellenkeztem bizonytalanul. – Miért jobb ez a Szénási Istvánnál?
– Mert amerikai, márpedig ami amerikai, arra többen odafigyelnek. Talán még a profi szerkesztők is, akik nélkül, biztosítalak, még a nyomtatott lapok közelébe sem kerülnél.
– Nem is akarok. Beérem én az internettel is, cicuskám. Ha jól meggondolom, nem is értem, mit keresek köztetek, hiszen még a gimiben is én voltam a leggyengébb magyarból.
– Látod, ezt becsülöm benned a legjobban: csak úgy buzog benned az önbecsülés és az akarat. De majd én kézbe veszlek, barátom, és olyan P. Howardot, illetőleg Montgomeryt faragok belőled, hogy még tiszteletdíjat is kapsz egy-egy művedért. És ez, ugye, tudod, mit jelent?
– Mit jelent?
– Hát csak azt, hogy ezzel profivá, végre igazi íróvá avatnak.
– És ez tiszteletdíj nélkül nem működik? Bocs, csak úgy kérdeztem.
Hogy miért bízott így bennem, még ma is rejtély számomra, de az biztos, hogy meghatott, és hálából igyekeztem minél jobban kitenni magamért.
– Ez kitűnő, az gyengécske, erre még ráfér egy kis csiszolás. Én itt így írnám – bírált, elemzett óvatosan, nehogy megbántson a véleményével valamiképp. – Szépen fejlődsz, gratulálok! – veregetett vállon egy alkalommal. – Épp itt az ideje, hogy tovább terjeszkedjünk.
– Még tovább?
– Még tovább, bekebelezzük a világhálót. Szép lassan, komótosan, mint a kígyó a zsákmányát. Magyarán: mától kezdve minden héten új portálon regisztrálsz. Így még nagyobb az esélyed, hogy felfigyeljen rád egy-két újság, folyóirat.
– Olyan fontos ez?
– Egyelőre igen. Dicsériádában ugyan a neten sincs hiány, csakhogy mennyi értéke lehet ott egy hozzászólásnak, nézetnek, ahol mindenki mindenkit tömjénez, tudniillik arrafelé többnyire ez a divat. Te dicsérsz engem, én dicsérlek téged, és mindnyájan jól járunk. Nem, Pistikém, ez az út nem járható, ezért csak, és csakis akkor juthatsz előbbre, ha profi, honoráriumot is fizető lapokban debütálsz.
– De…
– Mi az, nem hiszed? Pedig tapasztalatból beszélek, sőt, töredel¬mesen bevallom, hogy magam is bezörgettem már hozzájuk.
– Nocsak! Mik derülnek ki rólad, cicuskám. És?
– Beláttatták velem, hogy tehetségtelen vagyok. Erre bedobtam a törülközőt. Te viszont tehetséges vagy, és szívből sajnálom, amiért ilyen… ilyen amatőr portálocskákra pazarolod az idődet.
Szegény Emese! Ő komolyan hitt abban, hogy írót farag belőlem. Erre még jobban rákapcsoltam, aminek meg is lett a foganatja, ugyanis valóban kaptam néhány e-mailt az említett szervektől.
– Na ugye, mit mondtam! – diadalmaskodott a nem túlságosan szép, de annál agilisabb barátnőm. – Pedig fél éve sincs, hogy beindítottuk az akciót.
– Nincs, de hogy milyen sikerrel… Várj csak, kettőt mindjárt fel is olvasok:

Tisztelt Arthur Clarke Montgomery!
Örömmel értesítjük irodalmi-közéleti honlapunk szerkesztőségének nevében, hogy egy közelmúltban végzett tetszési index alapján ön lett az év legolvasottabb szerzője. Gratulálunk, s egyben felhívjuk becses figyelmét év végén megjelenő antológiánkra, melyben önnek azonnal közlési lehetőséget biztosítunk, amint befizet – oldalanként számolva – 3500 forintot.
Szerkesztői üdvözlettel
Kocsonyás Alajos, az Uccu Neki! főszerkesztője


– Isten látja lelkemet, nekem valahogy nem úgy tűnik, mintha tiszteletdíjjal honorálnák a munkámat.
Emese elpirult. Láthatólag zavarban volt, ám hamar feltalálta magát, és fölényesen legyintett.
– Oda se neki! Ez még csak a kezdet, mister Montgomery. Egyébként is ilyenek a pályázati előírások mostanában. Remélem, a másik e-mail…
– Még ennél is felemelőbb. Hallgasd csak!

Tisztelt Szerző!
Feltehetően ön is tisztában van vele, hogy a könyvkiadás területén tapasztalható konkurenciaharc miatt ön, bocsánat a kifejezésért, évről évre nehezebben rúghat labdába. De nem sokkal jobb a helyzet a magánkiadás tekintetében sem, ahol viszont a túlméretezett példányszámok és azok kiadási költségei miatt nem tudnak legtehetségesebb szerzőink sem érvényesülni. Mi egyedülálló lehetőséget kínálunk önnek azzal, hogy digitális technológiánk segítségével már pótom 200000 forintért kiadjuk, mi több, terjesztjük is valamennyi alkotását. A részletekért, kérem, forduljon hozzánk bizalommal, nem feledve immár híressé vált jelszavunkat: szívünket a szerzőkért!
Tisztelettel
Gizgaz Gerzson, a Magyar Délibáb kiadója


– Adj egy pohár akármit, attól jobban tudok koncentrálni! Tény, ami tény, kissé elszámítottuk magunkat – summázta gondolatait hosszú tűnődés után Emese. – De ha most feladjuk, eláshatjuk a csatabárdot.
Pontosabban a te csatabárdod – gyulladt világosság az agyamban, és bevallom akkor, abban a pillanatban erős kísértést éreztem, hogy csapot, internetet otthagyva, a magam elképzelése szerint rendezzem be az életem.
– Csakhogy nem ássuk – kacsintott rám energiát sugárzó tekintettel Emese. – Azért is megmutatjuk a világnak, hogy egy igazi tehetséget nem lehet elásni.
– Ajaj, mindjárt kisüt valamit a cicuska! – Bizonyos eseteket kivéve, és ez az eset sajna épp a mi ügyünk.
– Huszárvágás.
– Tessék?
– Egy huszárvágással még minden csorbát kiköszörülhetünk. Nem kell hozzá más, mint egy… Na mi kell hozzá?
– Kard?
– Költemény, édesem, regény, novella, bármi, de az aztán olyan legyen, amire a legkiégett lelkűbb szerkesztő is felkapja a kókuszát. Ugye, megírod, ha szépen megkérlek – simult hozzám hízelegve.
– Ilyen mű nincs – ellenkeztem szkeptikusan. – Hacsak nem valamelyik rokon, barát vagy prominens személy kapacitálja. Akkor viszont egy fikarcnyit sem érdekli, remekművel vagy fércművel kopogtatnak az ajtaján.
– Igen, igen, tökéletesen igazad van, mindazonáltal azt hittem… Eh, tárgytalan! Köszönöm a rumot, és bocsáss meg ezért a hülye ötletért.
– Ne haragudj! Én igazán támogatnám a tippedet, de még ha sikerülne is ilyen remekművet alkotnom, felteszem a kérdést: kinek írjak, az angyalát?
– Hát az olvasóknak – ugrott Emese szemöldöke a magasba. – Nekem, a barátaidnak, ismerőseidnek…
– Neked lehet. Azonkívül pont. Engem, kérlek, legfeljebb a szerzőtársaim olvasnak. Azok is csak akkor, ha nem léptem a tyúkszemükre véletlenül. Márpedig egy író azért ír, hogy minél többen olvassák. Hogy ő ezzel saját magát is gyönyörködteti az egy dolog, de emellett, ugye, azért is, hogy másokat gyönyörködtessen, tanítson.
– Jól hangzik. Általában igaz is, de… Visszakérdezhetek? Szerinted egy futballista azért rúgja a bőrt, hogy másokat szórakoztasson, vagy csak úgy, a maga örömére dekázik?
– Azért is, meg ezért is, legfőképp pedig dollárért.
– Ebben is van kevéske igazság – nevette el magát Emese. – Na szia! Még visszatérünk a témára. Addig is, javaslom, találd ki sürgősen azt az átkozott spanyolviaszt, ha már az isten ilyen tehetséggel áldott meg.
Hallották? Ehhez szóljanak hozzá, hölgyeim és uraim! Pedig mostanáig azt hittem, nincs pesszimistább nép a magyarnál. Erre beugrik Emese, és még azt is eléri, hogy gúzsba kötve táncoljak. Oké, akkor táncoljunk! Regény ugyan nem lesz belőle, de talán egy vers még az én tehetségemből is kifutja – villanyoztak fel rendíthetetlen hitű barátnőm szavai. Törtem is a fejem a következő napok¬ban keményen, és rigmust rigmusra halmozva csörtettem a kitűzött cél felé. Hiába: egyetlen remek¬művel sem ajándékoztam meg a világot.
– Különös. Ez valami alkotói válság vagy mi a franc? Adj egy pohár akármit, attól jobban forognak a kerekek. Kösz szép. Te nem iszol? Hátha te is ihletet kapsz a piától. Heuréka! Megtaláltam a meg¬oldást! Hogy nem jutott eddig eszembe! – ütött a homlokára vidáman. – Ady, Byron, Schiller, Baudelaire, Poe, Capote…
– Stop! Ne is folytasd, világos. Gondolod, hogy nálam is beválik?
– Próbáld ki! Persze csak módjával. Ne adjak egy ecstasyt? Épp a minap kaptam valakitől pár tablettát.
– Ide vele, eddig még úgysem volt hozzá szerencsém. Vagy mégse? Mégse! – rántottam vissza a kezemet. – Igazán nagyon kedves vagy, de egyelőre megjárja egy üveg vodka is. A tűzzel nem taná¬csos ám játszani.
– Tűzzel? De hisz ez csak egy ártalmatlan diszkódrog – pislogott rám értetlenül. – Pá! Most mennem kell! Holnap újra beugrom, hadd lássam, mennyivel erősebb a vodka, mint az ecstasy – libbent ki az ajtón, én a bárszekrényhez, majd nyílegyenest a fürdőkádba egy üveg vodkával a kezemben.

A bundának nincs gallérja, mégis bunda a bunda.
Ihaj, bunda, tyuhaj, bunda, mégis bunda a bunda.
Ihaj, bunda, tyuhaj, bunda, mégis bunda a bunda.


Értik már? Nem értik? Poe, Puskin, valamennyien alkoholfüggő fazonok, akiket az alkohol tett íróvá, költővé. Legalábbis szerintük, beleértve csekélységem, melynek eredményeként derekasan betörülköztem. A bundának nincs gallérja, mégis bunda a bunda – fújtam teli torokból a fürdősóval illatosított meleg vízben.
– Jézus Mária! – nyitotta rám az ajtót édesanyám. – Égszakadás, földindulás, mi ez a danázás? Emese? Már hazament? Az előbb még az ő hangját hallottam. Egyébként jobb is, hogy lelépett. Nem akarok beavatkozni a dolgotokba, de ez a lány nem hozzád való, kisfiam. Olyan rámenős, fölényes. Még el sem vetted, s máris ő viseli a nadrágot.
– Ugyan! Még ha rámenős is időnként, attól még remekül kijövünk egymással. Most pedig, ha megengeded, lejegyeznék valamit, mielőtt kiröppen a fejemből – kaptam elő papírt, ceruzát, és…
És lássanak csudát, hölgyeim és uraim! Amin máskor napokig ko¬toltam, most megszületett pár perc alatt. Eszerint valóban tud inspirálni a spiritusz. Először is felturbóz, másodszor olyan mélységek tárulnak fel bennem, melyekről sejtelmem sem volt mindeddig.
Másnap kíváncsian, de józanul olvastam újra az opusom.

Lelkek

Az én lelkem álmok lelke, csöndes esti áhítat,
alkotó hit és gondolat.
A te lelked szakadék, magába húzó varázsszem,
amibe jobb, ha nem nézek.
Az ő lelke alkohol, genny, vér, pisi és okádék,
amitől én is okádnék.
A mi lelkünk vérző seb, kimondatlan vád, őskeserv,
hamvában holt hit, szeretet.
A ti lelketekben gyásztáncot ropnak az angyalok,
és áll a bál, folyik a bor.
Az ők lelkeitől megfagy a madár és a berek.
Gondoljátok meg, emberek!
Lelkek, szellemek, árnyak, kísértetek és démonok
szállnak, köröznek felettünk.
Add nekem a lelked, euród! – búgják. Még egy perc, és
egy angyal sincs már közöttünk.

Általában minden versemet megmutattam anyámnak. Kivéve ezt, mi több, Emesének sem sok bizalommal.
– Brr, kísérteties! Szinte rád sem ismerek. Ezt valóban te írtad?
– Nem tetszik? Legyek őszinte? Nekem se. Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá a portálon – küldtem el még aznap a versemet húsz amatőr és hat hat profi portálnak:
Szerzőtársaim – szokás szerint – rögtön agyba-főbe dicsértek. Csupán a nyomtatott sajtó hallgatott. Végül kb. két hétre egyikük a következő válasszal tisztelt meg:

Tisztelt A. C. Montgomery!
Nem tudom, hány éves, hol és mit dolgozik, de adnék egy tanácsot:
hagyja békén azokat az árnyakat! Gyártson, mondjuk, autót az uraság, esetleg szöget vagy angyalbögyörőt, amivel jobban megvalósíthatja önmagát. Remélem, nem neheztelt meg ránk emiatt, és továbbra is figyelemmel kísér bennünket. Higgye el, ez sem semmi egy olyan országban, ahol hovatovább egyre többen írnak, mint olvasnak.
Baráti üdvözlettel
Bagós József vezetőszerkesztő


Ironizálni akart, segíteni? Gőzöm sincs, de az biztos, hogy akkor először s egyben utoljára írtam vodkaközi állapotban. Ma anélkül is már csak elvétve. Elsősorban azóta, hogy lediplomázva Emese is, én is külön városba költöztünk. Néha írok neki, erről-arról skypolunk. Kivéve irodalomról.
Milyen pazar ez a meleg víz! Elandalít, megnyugtat. Nemhiába állítják a tudósok, hogy a földi élet az óceánban kezdődött. Én mindenesetre vonzódom a tengerhez, strandokhoz, és nem is nyugszom mindaddig, amíg nem építtetek magamnak egy tipp-topp úszómedencét, ahova majd Béla bácsit is meghívom. Föltéve, hogy addig él-e még. Hogy ki az a Béla bácsi? Egykori magyartanárom, egy télen-nyáron csokornyakkendőt viselő pedagógus, akit már egy szekér éve nem láttam. Egészen tegnapig. Éppen kedvenc kávéját kortyolgatta egy belvárosi kávézó teraszán, amikor rácsodálkoztam az utcáról.
– Bocsánat! Megengedi, hogy leüljek?
– Tessék!
– Nem ismer meg, tanár úr?
Egy darabig kutatóan nézett rám, majd megpaskolta az arcomat.
– Szénási! Maga az? De megemberesedett a fiatalúr.
Kellemesen elbeszélgettünk, s majd leesett az álla, amikor megtudta, hogy Montgomery néven írogatok.
– Maga, éppen maga? – csóválgatta fejét hitetlenkedve. – Hiszen maga sohasem rajongott az irodalomért. Aztán miről írdogál? Várjon csak! Most jut eszembe, hogy olvastam is egy-két szösszenetét: Kótyomfitty!, Lelkek…
– A Lelkeket is?
– Hogyne. Valamelyik amatőr portálon, ha jól emlékszem. Érdekes vers, csak túlontúl pesszimista. Mint a többi tollforgató alkotása, ami annál furcsább számomra, minél fiatalabb őkelme.
– Ez van, tanár úr, ilyen az életünk, és egy író, ugyebár, mindig arról ír, amit tapasztal – vontam vállat egykedvűen.
– Persze. De miért csak a könnyeket és a rosszat domborítja ki, amikor annyi minden más is van a világon: öröm, remény, lelkesedés, barátság. Röviden: ha Lucifer mellett végre meglátná az Urat és Embert is. Valami sehogy sem stimmel itt, Szénási, mert ha már a fiatalok is így viszonyulnak az élethez, mit szóljunk mi, öregek? És ez még csak az érem egyik oldala. De hagyjuk, valószínűleg halálra untatom.
– Tévedni tetszik: egyáltalán nem untat. Inkább úgy érzem, új megvilágításban látom magunkat. Az érem másik oldala?
– Formai kérdések, hiszen tudja: a tartalom és a forma összhangja… De melyik alkotót érdekli ez már, melyiket? A költő versel, miközben fogalma sincs arról mi a cezúra, makáma vagy asszonánc. Tisztelet a kivételnek. Ha netalán figyelmeztetem, még meg is sértődik. Mit ért maga ehhez, nagypapa! Lehet, hogy régen illett tudni, de ez itt a 21. század, ahol csak egy szabály van: az, hogy nincs szabály – nevetett egyszer a szemembe egy nagyreményű ifjú. Novellisták. Tényleg nem untatom?
– Miután magam is körmölök, a legnagyobb érdeklődéssel hallgatom. Bár a gimiben is jobban odafigyeltem volna ezekre! Volt ugyan egy barátnőm, akitől megtanultam egyet-mást, de hol az ő tudása az önéhez képest, tanár úr.
– Örülök, hogy legalább önt érdekli. Szóval kispróza: x3.
– Ez mit jelent?
– Ismeretlen a köbön, amiről csak egyet tudunk biztosan: honnan indult el hajdanán. De hogy hova tart, egyáltalán miként határozzuk meg a modern karcolat, novella, elbeszélés, kisregény fogalmát…
– Miként határozzuk meg?
– Hát éppen ez az, amit nem tudunk. A régit ismerjük, az új most gömbölyödik, alakul, de hogy rossz vagy jó irányba? Jobb, ha meg sem kérdezi.
– És? Már ne is haragudjon – vetettem közbe bosszúsan –, de ettől még írhatok nívósabb dolgokat is időnként.
– Már úgy érti, minden műfaji ismeret és írástechnika hiányában?
– Ja. Pontosan így értem. Miért fontos tudni nekem, hogy elbeszélést írok vagy novellát? Ezt bízzuk talán a kritikusokra. A kritikus értékel, a történész bemutat, korszakol, az író pedig ír. Mit vár ennél többet ön egy írótól? – vitatkoztam az öreggel.
– Amatőrtől vagy profitól?
– Nem mindegy?
– Távolról sem. Az amatőrökben sokkal több az érzelem, mint a profikban, és többnyire van mondanivalójuk. Néha banális, szinte semmitmondó, de valamilyen irányba mindig visznek bennünket.
– Most meglepett, tanár úr. Ilyen szimpatikusak önnek az amatőrök?
– Ez tény, nem szimpátia kérdése, és elég sok irodalmi lapot olvasok ahhoz, hogy megállapítsam, hol a helyük az irodalomban. Ami viszont hiba, mert ők sem hibátlanok ám, az a helytelenül értelmezett utánzás.
– Tisztelet a kivételnek, mert én, higgye el, senkit sem utánozok.
– Ők sem – legalábbis tudatosan –, mégis minden írásukban ott lapul egy József Attila, Rejtő Jenő, Nagy László.
– Mindjárt gondoltam. Hiába, egy amatőr mégiscsak amatőr.
– Ne, ne, ne! Az utánzás nem negatívum. Végül is kik legyenek a modellek, ha nem a legjobbak?
– Akkor viszont mi a probléma?
– Nézzünk néhány példát, és rögtön megérti. Petőfi Sándor: A helység kalapácsa. Olvasta?
– Természetesen.
– Mit parodizál ebben a nagy költő?
– Az antik eposzok stílusát.
– Csillagos ötös. Úgy látom, ezúttal készült magyarból. Ismer még ehhez hasonló műalkotást?
– Hogyne! Miguel de Cervantes: Don Quijote. Így írtok ti Karinthy Frigyestől.
– Gratulálok! Lemaradás behozva. Színészek.
– Hofi Géza, Gálvölgyi János, Bach Szilvia.
– Bizony. Aztán van-e valamilyen hiányérzete teljesítményeikkel kapcsolatban?
– Semmi. Tetszenek.
– Amiből az a tanulság, hogy az utánzás is művészet, ha megfelelő színvonalon, bizonyos többlettel alkalmazzuk. Nem szolgaian, még kevésbé foghíjasan, ahogy önök teszik ott a portálon.
– Fura ember ön, tanár úr. Az egyik kezével simogat, a másikkal meg folyton csipked valakit.
– Mert ez is benne van a pakliban, kedves barátom. De ha önt ez zsenírozza, amit abszolút megértek, hiszen ön is közéjük tartozik… Hú, elnézést, ezt nem kellett volna mondanom!
– De csak mondja, tanár úr. Legalább ön őszinte, ellentétben azokkal, akik hétről hétre kommentálják a műveim – lombozódtam le fokozatosan.
Valahogy mindig sejtettem, hogy nem mind arany, ami fénylik, magyarán: távolról sem vagyok az a tehetség, akinek Emese hitt valamikor.
– Tehát utánozunk. Rendben van! Kettőnk közül ön itt a szakember. Na és kiket, tanár úr: a klasszikusokat vagy moderneket?
– Elsősorban klasszikusokat, ha, mint említettem, nem is mindig tudatosan, ráadásul olyan sok hibával, hogy csak úgy kapkodom a fejemet, amikor magukat olvasom.
– Én meg ismét megkérdem: mit vár ön egy amatőrtől?
– Fogódzón meg, Szénási! Kb. ugyanazt, mint egy profitól, mert attól, hogy valaki amatőr, írhat úgy, mint egy hivatásos. Vagy nem írhat?
– Folytassa! Kíváncsi vagyok, hova akar kilyukadni.
– Ha viszont írhat, az elvárásaink is hasonlók, amihez azonban némi irodalomelméleti tájékozottság is szükséges, így biztosan nem fordulna elő, hogy költőink ne tudnák, mi a cezúra, makáma, asszonánc stb. Maga tudja?
– Szégyellem, de nem tudom.
– Ugyanígy megvannak a szabályai egy novellának is például. Erre mit tapasztalok? Az egyik író úgy belefullad a bevezetésbe, hogy mire észbe kap, már be is fejezte a novellát. Másoknál a konfliktus, csattanó hiányzik, vagy a sztori megalapozatlan, egyszóval az egész mű kidolgozatlan, vázlatos, röviden szkeccs, és ezzel mindent megmondtam. Tagadhatatlan, hogy helyenként tetszetős, érzelemben gazdag részeket is találunk, melyek aztán le is veszik lábáról a szerkesztőt, olvasót egyaránt. Másképp fogalmazva ettől az egy fától nem veszik észre az erdőt is. Holott ha meglátnák, egyből minden a maga helyére kerülne. Nos, ezek mind-mind megtanulható szabályok, melyekre egy őstehetség vagy rutinos író ugyan magától is rátalál, de a többségnek bizony studíroznia kellene. Maga studírozza?
Megsemmisülten meredtem az öregre. Ekkor, ebben a pillanatban döbbentem rá, milyen hályogkovács módjára ültem neki alkotni. Az egészben pedig az a legszomorúbb, hogy minderre senki sem hívta még fel a figyelmem. Igaz, a legtöbb portálon létezik egy kommentféle rovat is, de ebbe csak egészen elvétve írnak effélét: nagyon tetszett a karcod, de mit akartál vele mondani?, vagy: nekem speciel nem tetszett a haikud, bár elismerem, hogy nyelvileg remek alkotás. Minimum ennyit. Ehelyett ilyen bejegyzésekre bukkanok: el vagyok ájulva a tehetségedtől; hálás vagyok a sorsnak, hogy téged olvashattalak; fantasztikus vagy, üdvözöllek a zsenik közt! Az ilyen és ehhez hasonló mondatok persze annál inkább jólesnek, ha tekintetbe vesszük, hogy a menő szépirodalmi folyóiratok még csak válaszra sem méltatnak. Ha viszont mégis, biztos lehetsz abban, hogy két-három, légből kapott szentenciával hosszú időkre elveszik a kedvedet.
– Nagyjából – pirultam el a ragyogó napfényben. – Na és hova tart az igazi, az irodalomtörténészek és -kritikusok által jegyzett irodalom? Ott is így utánoznak a kollegák?
– Szerintem nem. Legtöbbjük eredeti, a hagyományoknak fügét mutató alkotó, akit kizárólag saját lelkivilága foglalkoztatja. Cselekmény semmi, egyetlen érdekes mozzanat, csúcspont, mondanivaló sem színesíti a palettát. Náluk tér, idő, műfaj minden összefolyik, és lazán kapcsolódó asszociációk halmazában összpontosul, úgyhogy ember legyen a talpán az az olvasó, aki el tudná mesélni, mi a francról olvasott.
Ebben mindketten egyetértettünk. Azért nem álltam meg, hogy azt is megkérdezzem, miért ment magyartanárnak, ha ilyen rossz véleménye van az írókról, költőkről.
– Hohó, ez már egy másik történet! – hunyorított hamiskásan. – Majd ha legközelebb találkozunk, ezt is elmagyarázom, és elemezhetjük a regényeket is, ha érdekli.
Drága jó tanár úr. Milyen objektíven és sok kritikusnál világosabban tapint a lényegre. Kár, hogy nem hamarabb találkoztunk, amikor még komolyabban érdekelt az ilyesmi. Jelen pillanatban ugyanis inkább Mária vonzáskörében, mint a portálok környékén repdesek. Mária? Ja, andere Städ¬chen, andere Mädchen: más város, más leány. Nem olyan intelligens, mint Emese, ezzel szemben sokkal csinosabb, kevésbé rámenős és hallatlanul érzékeny. Ami közös bennük, az a költészet iránti vonzalom. Igaz, még csak a szárnyát próbálgatja, és elég sután mozog az irodalomban.
De sebaj! Majd én, Arthur Clarke Montgomery segítek neki, és költőt, igazi profit faragok belőle.


Petrozsényi Nagy Pál írásai

Petrozsényi Nagy Pál:
Kolbász

Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó fűszeres, fok-hagymás kolbász, ahogy a magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ott felejtette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja?
A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma, meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt hátú öreg huppant a kolbász mellé.
Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, amelynek egyik csücske kilátszott. De még ha nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket, hogy szinte beleszédültek.
– Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? – dühöngött magában a kosaras.
– Pucolj, komám – fészkelődött a másik –, amíg jó kedvem van!
– Szép időnk van – bökte oda a horgas orrú.
Ismét egymásra néztek.
– Szép.
– Eladja őket? – biccentett az üres üvegek felé.
– Maga mit gondol?
– Pukkadj meg! – gondolta, és meg se mukkant többé.
Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anélkül, hogy egymásra vagy a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt, arra, hogy feladja, és otthagyja az égből hullt reggelit.
Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldalgott a padhoz, és a kolbászhoz kapott. Hanem a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében elrántotta a zsákmányt.
– Jó étvágyat! – futott össze a nyál a görnyedt hátú szájában.
– Na, egyen maga is – enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott.
Nem beszéltek, ettek, mohón, kidülledt szemekkel.
A XXI. század küszöbén, egy parkban.


Petrozsényi Nagy Pál írásai

Petrozsényi Nagy Pál:
SZENZÁCIÓS BEJELENTÉS

Guszti bácsi vidáman lubickolt a tó vízében. Hogy ki az a Guszti bácsi? A b. Gyöngye téesz egyik dolgozója. Haja, szemöldöke fehér, bal orrcimpája mellett, különös ismertetőjelként, félgömb alakú szemölcs virult.
Éjjel tizenegy óra. Fürdőzésre kissé szokatlan időpont, ezzel szemben csend volt, sem a táskarádiók, sem a fürdőzők nem visongtak. Guszti bácsi utálta a lármát, de szerette a vizet, ezért többnyire este ballagott a tóra, mely alig pár száz méterre fodrozott a házától. Azonban ma valahogy nem volt kedve hozzá. Már tízkor ágyba bújt, aztán csak fészkelődött, tátogott a 32 fokos hőségben, végül káromkodott egyet, s mégiscsak kiballagott.
Hirtelen sötét tárgyra lett figyelmes. Éppen háton úszott, amikor feléje repült, sebesen kö-zeledett, majd mintegy százméternyire tőle a vízbe loccsant. Guszti bácsi megdöbbenve ka-pálódzott a váratlan örvényben. De semmi sem történt, elcsitultak a hullámok, s ismét csend és nyugalom honolt. Illetve mégsem, mintha a levegő és a víz is melegedni kezdett volna. Az öreg rémülten evickélt partra, s a legközelebbi telefonhoz rohant. Fél órán belül egész B. fel-ébredt, tucatnyi gépkocsi, álmukból felvert emberek robogtak a tó irányába. Lefényképezték a tavat, Guszti bácsit…
Másnap mindenki róla beszélt, szájról szájra terjedt a hír, miszerint Guszti ufóra bukkant. Ufó? Guszti bácsi értetlenül pislogott, amíg az unokája fel nem világosította. Ja vagy úgy! De még mennyire, hogy látott! Akkor, mint egy… Szóval óriási, úgy csillogott-villogott, hogy szinte belekábult, valamennyi ablakában manó vagy mi a szösz csücsült, még integettek is, bizony. A jámbor helybeliek szája tátva maradt. Ki elhitte, ki nem, ennek ellenére szívesen hallgatták, és újból meg újból megkérték mesélné el még egyszer, hogy történt a dolog.
– Miért ne! – pödörte meg az öreg lecsüngő bajuszát. – Egy fröccsért bármikor – tette hozzá kacsintva.
Akadt cigaretta, öngyújtó, kávé is… A téeszelnök acsargott, látván, hogy egyesek még a té-eszbe is beszöknek, ki a helységből, ki a szállodából, gyakran külföldiek is; mind Gusztira volt kíváncsi.
– Hallod-e, öreg, jó lesz abbahagyni! – fenyegette meg a cserzett arcú elnök. – Hogy hü-lyíted a népet, még hagyján. De a téeszen kívül, az anyád köcsögét! Mit képzelsz, hol vagy, téesz ez vagy cirkusz?
Dohogva loholt a tanácselnökhöz, hátha megtudott valamit a tóba hullt tárgyról.
Az elnök derűsen fogadta. Utoljára akkor látta ilyennek, amikor egy szobor leleplezésére készült.
– Jó, hogy jössz, éppen rólad beszéltünk.
– Kávét? – sugárzott mézes–mázosan a fiatal és becsvágyó vb-titkár.
– Konyakot? – kapacitálta a fürdőigazgató is.
– Ejnye, mit alkartok, merthogy akartok, arra mérget veszek.
Elmagyarázták a téeszelnök tervét. Mostanában egyre üresebb a kassza. A gazdaság pang, az idegenforgalom is csökkent. Talán ez az ufó behoz néhány márkát.
– Ufó?
– Nem mindegy? – vont vállat az elegáns igazgató. – A fontos az, hogy érdeklődést keltett, ami, valljuk be, elsősorban Guszti bácsin múlott. Jó, tudjuk, nagy kujon az öreg, de ami az övé, ezért elhatároztuk, hogy a hóna alá nyúlunk. Add kölcsön nekünk, nálunk kedvére mesél-gethet, méghozzá legyek és istállószag nélkül – emelte orrához illatos zsebkendőjét.
– Tessék?
– Szeretném alkalmazni – summázta az elnök. – Az öreg jó fej, ideje kiemelnünk. Gondold el, micsoda attrakció: Guszti csikós gatyában, egyik kezében pipa, a másikban karikás. Egy szó, mint száz, képezzük át az öreget!
– Éljen! – tapsolt a fiatal és becsvágyó vb–titkár.
– Sajnálom – egyenesedett ki a téeszelnök.
Elhatározták, kiemelik. Remek! Csakhogy ehhez neki is lesz szava. Guszti az övé, majd ő emeli ki. Aztán mást gondolt.
– Rendben van, ideiglenesen átengedem. Cserébe egy másikért – nézett kajánul az igazga-tóra. – Vagyis Guszti megy hozzátok, a ti emberetek meg hozzánk, azaz az istállóba. Igaz, hogy ott büdösebb, hangsúlyozta gúnyosan – de hát, istenem, ott is a szocializmust építjük.
Ebben maradtak anélkül, hogy magát Gusztit is megkérdezték volna. Sebaj! Ha nekik jó, neki százszorta az – gondolta az öreg. Szabadon járt–kelt, általában gatyában, ami azonban, úgy látszik, senkit sem feszélyezett, sőt, minél cifrábban járt, annál több turistát vonzott. A fürdőigazgatóság dokumentum- és sci-filmeket vetített, szerződtetettek néhány artistát, és tervbe vették egy planetárium építését is. A téeszben lovasbemutatót, továbbá libatömő és birkanyíró versenyeket szerveztek. Már azon spekuláltak, hogy a tévét is kihívják, amikor beütött a bomba. Kiderült, hogy az ufó egyszerű minimeteorit. Naná, előre látható volt! Még szerencse, hogy a turistáknak így is, úgy is tetszett, hogy aztán egy év múlva ezt is elfelejtsék.
Ilyen az élet! Hanem az artistaszámok azért megmaradtak. Kivéve a fantasztikus filmeket, csillagászati előadásokat, no és Guszti bácsit, aki ismét a tehenek közé került. S hogy a dolog még megnyugtatóbb legyen, valamelyik éjjel eleredt az eső, aztán csak esett, esett napokon át reggeltől estig a turistaszezon kellős közepén.
Az utca kihalt, egy lélek sem járkált. Vagy mégis? Csakugyan! Az egyik szálló mögött gör-nyedt alak ásott, haja, bajusza fehér, bal orrcimpája mellett különös ismertetőjelként félgömb alakú szemölcs virult. Elvégezvén munkáját, csontokat és ormótlan, kőkorszaki leletnek tűnő tárgyakat dobott a gödörbe. Párszor körülnézett, majd egy telefonfülkébe osont.
– Halló! Budapesti régészeti hivatal? Itt Guszti bácsi B.-ről – rebegte kifulladva. – Szeretnék egy szenzációs bejelentést tenni.


Petrozsényi Nagy Pál írásai

Petrozsényi Nagy Pál:
Sprechen Sie Deutsch?

Hunyady nagyon szerette az idegen nyelveket. Félreértés ne essék: nem Hunyady Jenő, a hírneves matematikus, sem Sándor, Bródy Sándor fia. A mi Hunyadynk egyszerű ma-gyartanár volt egy Hunyad megyei kisvárosban. Magas, rendkívül mozgékony fiatalem-ber, szemei nagyok hosszú szempillákkal, de hosszú volt az orra meg a karja is, úgyhogy akár Hosszúnak vagy Nagynak is nevezhették volna. Tizennégy éves korában megtanult németül, nem sokkal ezután olaszul, spanyolul, franciául, közben egyre gyarapította ro-mán nyelvtudását is. Ez eddig öt nyelv. Már az angolba is belekóstolt, amikor feleszmélt. Minek ide a hatodik, egyáltalán mi értelme az egésznek? Hol, kivel beszélhet ezeken a nyelveken? A némettanárral? No hiszen! Az a „der, die, das”–on kívül alig tud valamit. Vagy a külföldiekkel? Petrozsény városába ritkán tévedt külföldi, s ha mégis betévedt, azzal senki, maga a városi párttitkár sem mert szóba állni (bár állítólag ő is tudott egy-két modern nyelven).
Hunyady meghökkent. Hogy a pokolba nem gondolt erre eddig? Tehát kolléga nuku, külföldi tabu, az üzemek… külföldi kapcsolatok híján sohasem foglalkoztak, s előrelát-hatólag még sokáig nem foglalkoznak fordítással. Akkor hol, milyen módon gyakorolja azt, amit tíz év alatt megtanult? Elvégre azért tanulta, mert beszélni, kommunikálni akart, egy kicsit kirepülni Zsil-völgyéből, a Kárpátokon túlra, megismerni és megérteni a világot, melynek nyilvánvalóan nem Petrozsény a közepe. Sajnos nem repülhetett, hiszen a Kárpátok még a rádióhullámokat is felfogták. Se ki, se be. Maradt a tévé, a bukaresti stúdió német és magyar nyelvű adása, továbbá a könyvek, újságok. Végül az sem, a nem román nyelvű adások megszűntek, a külföldi sajtótermékek is lassan tünedezni kezdtek: a Pravda, L’unità, Der Spiegel, Népszabadság, aztán következtek a könyvek. Így csukódtak be sorra-rendre a világra tekintő ablakok. Még mielőtt teljesen kinyíltak volna.
A Bukaresti Egyetem földszintjén izgatott emberek szorongtak, idősebbek, fiatalok, Olt, Maros és más megyékből. Hunyad megyéből húsz román és öt magyar, valamennyien német-, pontosabban szóbeli vizsgára jelentkeztek.
– Huniadi Odon – recsegett a vizsgaterem ajtaja fölé szerelt hangszóró.
A fiatalember belépett.
– Nehmen Sie Platz! – kínálta hellyel a vizsgabizottság elnöke. – Neve?
– Hunyady Ödön.
– Magyar?
– Az vagyok – nézett szembe Hunyady a mogorva professzorral.
– Hova valósi?
– Petrozsényból jöttem.
– Érdekes. Aztán mondja: élnek ott még magyarok?
– Egyelőre igen – makogta zavartan.
– Ezt hogy érti?
Jó kérdés! Mert magyarnak vallják magukat, így szerepelnek a népszámlálási statisz-tikában, hogy aztán másutt, esetleg egy másik népszámláláskor már románnak, romá-nosított névvel bukkanjanak elő: Király mint Chira, Nagy mint Naghiu. Egyrészt a ha-tóság jóvoltából, másrészt a magyarok önkéntes bemondásai alapján, mert szép, szép dolog magyarnak lenni, de a hazafiság ennél előbbre való. Chira, az igen, ő biztosan ott-hon érzi magát, míg Király Magyarország, Klein az NSZK, Branco Jugoszlávia felé ka-csintgat. Az egyik szólásszabadságot, a második munkanélküli-segélyt óhajt, a harmadik sztrájkolni, felforgatni a rendet, egyszóval gyanús elem, akitől a revizionizmustól a tiltott határátlépésig sok minden kitelik.
A professzor élesen méregette a dadogó magyartanárt.
– Mi a véleménye Románia energiagazdálkodásáról? – csapott rá átmenet nélkül.
– Részemről helyeslem. Az energiatartalékok világszerte kimerülőfélben vannak, ezért nem árt takarékoskodni velük – felelte óvatosan az ösztövér erdélyi. – Egyes üzemi egy-ségek túl sok áramot, mások szenet, olajt pazarolnak. Nappal ég a villany, melegben 20o C-on is fűtenek, a csapokat nyitva hagyják – szavalta gépiesen. – Még szerencse, hogy Pártunk és Kormányunk résen van, s előrelátó intézkedései révén történelmünkben pél-dátlan sebességgel száguldunk a kommunizmus felé.
A vizsgabizottság szótlanul nézett össze.
– Mondjon néhány szót pártunk külpolitikájáról! – kapacitálta Hunyadyt a bizottság másik tagja. – Mi az RKP álláspontja a nemzetközi helyzetről?
A fiatalember szolgálatkészen fordult a galambősz tanárhoz.
– Románia békét kíván, tehát támogatjuk az általános és teljes leszerelést, ennek kap-csán a katonai kiadások csökkentését, valamint az atomenergia békés célokra való fel-használását – keresgélte a megfelelő német szavakat. – A világ összes proletárjaival szolidarizálunk, tiszteletben tartjuk az emberi jogokat, s meggyőződéssel valljuk, hogy a békés egymás mellett élés csakis az egymás belügyeibe való be nem avatkozás és kölcsönös kooperáció során valósulhat meg – vágta ki szemrebbenés nélkül.
– Nemzetiségi problémák?
– Nincsenek. Hazánk dolgozói egységes akarattal, egyetlen cél érdekében munkálkod-nak: Románia gazdasági és kulturális fellendüléséért, élén az RKP-vel, illetve bölcs s minden idők legtehetségesebb államfőjével, akinek a vezetésével a civilizáció legmagasabb csúcsaira jutottunk.
A bizottság halkan összesúgott.
Hunyady csillogó szemmel várta, hogyan döntenek a germanista tanszék tudós dokto-rai. Úgy érezte, nyert: kiejtése tiszta, folyékonyan és helyesen beszélt.
Az elnök bosszúsan böngészte az ifjú dolgozatát.
– Írásbelije, úgy látom, sikerült. Gratulálok! – tette hozzá hűvösen –, azonban nálunk elégtelent kapott. Kiejtése magyaros, nehézkesen és hibásan fejezi ki magát. Nagyon saj-náljuk.
***
Hunyady kedve alaposan megcsappant, ezzel együtt önbecsülése és reményei is füstté–porrá váltak. Pedig milyen bizalommal vágott a dologba! Azt hitte, sikerül lefordítania néhány könyvet, novellát. Tehetsége, tudása megvolt, amiben – egy–két beküldött fordí-tás alapján – maguk a kiadók sem kételkedtek. Igen ám, de ehhez bizonyítványt, állami nyelvvizsgát kértek, ami nélkül, a rendelkezések értelmében, még az írószövetség tagjai sem fordíthattak. Egy verset, egyetlen cikkecskét sem, még kevésbé Hunyady, akit senki sem ismert, nem is támogatott.
Mármost mihez fogjon? Próbálja meg az olaszt is? Megpróbálta. Igaz, egyévi töprengés után, s akkor is inkább rábeszélésre, mint meggyőződésből. Dolgozatával harminc perc alatt végzett, noha erre négy órát kaptak. Egy hétre rá következett a szóbeli. Ettől félt, tanult az előbbi esetből, ezért elhatározta, taktikát változtat: tömörebben beszél, és csak az ismert, számtalanszor hallott kifejezéseket használja, erősebben összpontosít, emellett olaszosabb lesz, nehogy megint magyarossággal vádolják.
Mint azelőtt, most is háromtagú bizottság fogadta. Középen sasorrú, ijesztően ráncos nő dohányzott.
– S’accomodi!
A fiatalember bizalmatlanul foglalt helyet.
– Hogy hívják? – hangzott olaszul a szokásos kérdés.
Megmondta, azt is, honnan jött, mi a mestersége, mi célból nyelvvizsgázik
A bizottság fásultan bólogatott.
– Legyen szíves, fejtse ki részletesen, melyek a falurendezési terv előnyei.
– Felszámoljuk a falu és város közti különbséget, a dolgozó parasztság modern, össz-komfortos blokkokba költözhet, új szántóföldeket nyerünk, meggyorsítjuk az agrárre-form kibontakozását – hadarta Hunyady.
A professzorok tovább bólogattak.
Hunyady megtorpant. Nem volna jobb hallgatnia inkább? Csak beszél, nyomja a szö-veget, utána semmi, nagyon sajnáljuk, de nem felelt meg a követelményeknek. Ugyanúgy, mint a német nyelvvizsgán annak ellenére, hogy egyik bizottságban sem ült árja, azaz egy csónakban eveznek.
– Bene – parázslott föl benne valami makacsság. – Lehet, hogy újra megbukom, de előbb még felrázom kissé az urakat.
– Befejezte? – rezzent föl az elnök a váratlan szünetre.
– Nem, a dolognak vannak ugyanis árnyoldalai is.
– Milyen dolognak? Ja, persze, hát halljuk, halljuk, kedves kolléga.
– Itt van például Petrozsény esete. Kis bányászváros, utcái hangulatosak, házai, üzletei kicsik, de kedvesek… voltak. Mondom: voltak – ismételte nyomatékosan Hunyady.
– Igen, és… ?
– Földig rombolták, s minden lakosát, köztük engem is, egy blokknak nevezett skatu-lyába dugtak.
Az elnök asszony köhögni, a bizottság többi tagjai fészkelődni kezdtek.
– Ami engem illet, laktam én már cifrább helyen is. De ott vannak a szüleim, apám, anyám, ők bizony még ma is betegei ennek.
– Basta! – ripakodtak rá kórusban.
– Látjuk, elég jól beszél olaszul – nyomta el cigarettáját a megrökönyödött nő. – Kár, hogy a dolgozata ennél gyengébbre sikerült.
– Ezek szerint megbuktam?
Bólintott, s egy terjedelmes újság mögé rejtőzött.
****
Két bukás sem a világ – vigasztalta magát Hunyady. Kenyerem, egészségem van, a többi mellékes.
Csakhogy mi történt? Alig ért haza, kegyetlen hír fogadta: a tanulók létszámcsökke-nése miatt bizonytalan időre felfüggesztették állásából. Anyja kétségbeesette sírdogált.
– Kisfiam, mi lesz veled, gyermekem! – törölgette kötényébe búzavirágkék szemeit.
Az apa összeszorított szájjal hallgatott. Másnap eltűnt. Elmúlt a délután, az este, és még mindig sehol. Már-már a rendőrséghez fordultak, amikor beállított. Dagadt arccal, görnyedt testtartással Hol járt, kik hagyták helyben? Nem árulta el.
A vézna, pirinkó asszony szótlanul bújt férje hóna alá, az ágyhoz támogatta, lefektette. Ezúttal nem sírt, nem is kérdezett semmit sem. Elég volt a férjére néznie ahhoz, hogy mindent kitaláljon.
– Apa!
Az izmos, kohók tüzében edzett vasöntő sötéten fordult megrendült fiához.. Szemében megalázottság és határtalan bánat szűkölt.
Két hét múlva őt is menesztették. Állítólag nem teljesítette a normáját. Mármost ketten voltak munkanélküliek, együtt is indultak munkát keresni. Bejárták a gyárakat, üzemeket. Hasztalan: csúszópénzre nem telt, protekciójuk nem volt. Maradt a lapát. Egy építőtelepre kerültek. Hordták a cementet, ásták a gödröt. Havi 1700-ért.
A fiatalember fogcsikorgatva tűrte sorsát. Tenyere, dereka fájt, izmai is sajogtak. Azért nem panaszkodott. Minek? Kinek? Nem ők voltak az elsők, s nem is az utolsók, akikkel ilyen cifrán elbántak
– Ne búsulj, fiam, fordul még a kocka. Öt nyelven tudsz, meglásd, még hasznát veheted – bátorítgatta az apa elesett fiát.
Nyelvek? Hunyady szinte nevetésre fakadt. Hol vannak azok! Örülhet, hogy él: „Másra kell ideg s velő. Józan dologra. Friss tülekedésre. És rossz robotos a későn kelő”.
*****
Idő: évekkel később, tavasz. Helyszín: a Hotel Petroşani homloktere. Napfény, csivitelő madarak. Hunyady egy padon ült és olvasott. Der Spiegel – virítottak messzire a német magazin címbetűi.
– Sprechen Sie Deutsch? – rezzentette föl váratlanul valaki.
A fiatalember vérvörösen döbbent az érdeklődő turistára.
– Nein.
– Parla italiano?
– No, no – ismételte nyersen, összegyűrte az újságot, és a kukába hajította.


Petrozsényi Nagy Pál írásai

Petrozsényi Nagy Pál:
Új Világ

Kopogtattak.
– Tessék! – kapta fel a fejét a hírneves főszerkesztő, éppen kávézott, s ilyenkor nem szerette, ha zavarják.
Fáradt tekintetű ember lépett a szobába.
– Elnézést a zavarásért. A főszerkesztő elvtársat keresem.
– Parancsoljon, én vagyok.
– Bárány – mutatkozott be sután a váratlan látogató. – Bárány Béla, kérem tisztelettel.
– Harsányi. Milyen ügyben keres?
– Hogy milyen ügyben? Hát… izé… hogy is mondjam…?
– Röviden – nyomta szét cigarettáját Harsányi. – In medias res.
– Hogy tetszett mondani?
– Térjen a lényegre, kedves…
– Bárány, kérem tisztelettel. De ha zavarok…
– Csak mondja bátran! – erőltetett arcára némi mosolyfélét. – Mi mindenkit meghall-gatunk. Szeretne panaszt tenni?
– Isten őrizz, én csak egy... novellát hoztam – kurkászott elő a férfi egy gyűrött kézira-tot.
Hiába, a szerkesztőségi munkának is vannak árnyoldalai! Egyszer torzonborz alak robbant a szerkesztőségbe, összevissza gesztikulált, és felemelt ököllel követelte, írjanak azonnal részletes tájékoztatást korszakalkotó találmányáról, amely bármely sörényes lényt tizenöt másodperc alatt örökre megkopaszthat. Ahogy elnézi, ez a Bárány sem ép-pen bárány, bár eddig csak bégetett inkább. De ki tudja, hogy a hamu alatt mi minden pislákol még.
– Tegye le, majd elolvassuk.
– Köszönöm – rebegte Bárány hálálkodva, zavartan állt egyik lábáról a másikra, aztán valahogy mégis bátorságra kapott.
– De nem lehetne most, kérem tisztelettel?
– Sajnálom – emelkedett fel Harsányi. – Keressen meg úgy egy hét múlva.
Bárány elborultan nyúlt a zsebébe, mire a főszerkesztő sietve megkérdezte:
–Rövid?
– Tíz oldal.
– No, nézzük! – rogyott vissza gyanakvóan.
De semmi sem történt. A férfi továbbra is félszeg és előzékeny maradt, csupán a zseb-kendőjét rántotta elő.
– Foglaljon helyet, kérem!
Bárány megkönnyebbülten foglalt helyet.
– Tetszett? – óvakodott elő a kérdéssel, miután a főszerkesztő végignyargalt a novellán.
– Maga erdélyi?
– Miből tetszik gondolni? – lepődött meg a férfi.
– Egyszerű: aki ilyen… hm… stílusban fogalmaz, az csak erdélyi lehet. Disszidált:
– Igen.
– Miért?
– Mert… Nem tudom, meg tetszik-e érteni, de én nem szeretek, és nem is tudok tap-solni.
– Ismeri a magyar himnuszt?
– Egy picit.
– És a románt?
– Elénekeljem?
– Köszönöm, majd alkalomadtán. Háza, autója volt–e?
– Csak reumám, de az most is megvan.
– Mestersége?
– Suszter.
– Párttag?
– Voltam, amíg egy mondat ki nem csúszott a számon.
– Nevezetesen?
– Éhes vagyok.
– Aha! Utána?
– Kizártak.
– Értem. Aztán mondja, miről szoktak beszélni egy-egy pártgyűlésen? Például maga, még mielőtt kizárták volna? – csóválta meg a fejét a főszerkesztő.
– Megköszöntem szeretett főtitkárunk értékes tanácsait, melynek révén soha nem látott fejlődésnek indult a cipőfelsőrész-készítő ipar, továbbá pártunk és kormányunk ál-dozatkész fáradozását, amiért a fény századába vezetnek, és új házakat, agráripari köz-pontokat építenek nekünk. Végül megfogadtam, hogy igyekszem méltó lenni a bizalomra, ezért a jövőben még jobb, selejtmentesebb cipőket készítek.
– Brávó! – tapsolt a főszerkesztő. – El tudom képzelni, hogyan beszélne akkor, ha még tapsolni is tudna. Ha így folytatja, nálunk akár miniszter is lehet.
– Viccelni tetszik?
– Ahogy vesszük – mormogta sötéten. – Én mindenesetre sikert és kellemes beilleszke-dést kívánok. Vegyen magának kocsit, és csináljon néhány gyereket.
– Nagyon szívesen – élénkült meg a derék cipészmester. – Tej van, gyereksegély jár. Csak a menyecske hiányzik – kacsintott hamiskásan.
– Hát csak igyekezzék, igyekezzék! Ami a novelláját illeti, egyelőre elég csiszolatlan, stílusa dagályos és itt-ott magyartalan, szereplői vértelenek, s a mondanivaló is hiányzik – fejtegette Harsányi tárgyilagosan. – A maga helyében előbb a nyelvtant tanulgatnám, hozzá helyes¬írást, aztán stilisztikát. Másrészt próbáljon jobban feloldódni. Azonosuljon a hőseivel, de függetlenítse is magát tőlük, különben sosem tud különbséget tenni aközt, amit ír, és aközt, amit csak gondol. Ez az első írása?
– Legalább a tízedik – szontyolodott el az erdélyi. – De még egyetlen sort sem közöltek – vallotta be őszintén. – Pedig milyen kínnal, verejtékkel írtam, minden szót megrágtam, kérem tisztelettel. Hasztalan, hol a szavakat kevertem össze, hol a gondolatok sántítottak.
– Mégis írt.
– Írtam.
– De hát miért, ha csakugyan annyi kínba, fejtörésbe került? Kényszerítették? Miért nem olvasott, ült be egy moziba inkább? Vagy ilyesmik nem érdeklik?
– Dehogynem.
– Különös – töprengett el a főszerkesztő. – Tulajdonképpen miről írt?
– Hogy egyszer Erdélyben is tanítsák a magyar himnuszt – húzta ki magát a görnyedt cipészmester –, s ne kelljen többé tapsolni, ha lélegzeni akarok.
– Nocsak ! – nézett nagyot a hírneves főszerkesztő. – Nem is olyan buta ez a jámbor suszter. Azt hiszem, kezdem pedzeni, miért kérődzött maga minden mondat után – je-lentette ki fokozódó respektussal. – Remélem, nálunk nem lesznek problémái.
– Remélem – gyúlt ki az erdélyi arca. – Az biztos, hogy eddig csak jót tapasztaltam, sőt… Mintha az idő is szebb lenne, itt kevesebb a felhő, több a világosság.
– Nálunk.
– Bizony, mert ha a nap nem süt, ott a villany, ugye, nem úgy, mint odaát a „fény or-szágában.” A lakosság békés, sorba sem áll senki, mert mindent megkap a hústól a kép-magnóig.
– Nálunk.
– Igaz, hogy drágán, de hát dolgozni kell, s akkor lesz hús is, kérem tisztelettel. Nézze ezt az öltönyt! – mutatott komoran kopott ruhájára. – Tíz éve nyüvöm, de esküszöm, nem sokáig. Legközelebb frakkban és Ladán jelentkezem maguknál.
– Ámen. Ezek szerint feladja, mármint az irodalmat, s a stilisztika helyett most élni tanul.
– Szó sincs róla – válaszolta szinte sértődötten. – Az irodalom nekem mindig szívügyem volt. Egyetemem ugyan nincs, egyet-mást azért megtanultam. A kaptafánál. De ami késik, nem múlik. Egyszer az irodalmat is megtanulom – fogadkozott ünnepélyesen –, és írok egy könyvet a magyar valóságról.
– Máris? – hökkent meg a hírneves főszerkesztő. – Tulajdonképpen mióta él itt, kedves Bárány mester?
– Két hónapja.
– Gratulálok. Én ötven éve ízlelgetem, mégis analfabéta vagyok hozzá.
Teltek a napok. Elmúlt a nyár, az ősz anélkül, hogy Bárány jelentkezett volna. Már jól benne jártak a télben, amikor a főszerkesztő egy részegbe botlott.
– Hülye!
– Bo… bocsánat! – dadogta a toprongyos férfi.
– Bárány úr! – rezzent össze Harsányi az ismerős hangra. – Nem ismer meg?
– Nem, de ha fizet egy fél decit, akkor megismerem.
– Menjünk! – invitálta egy bárba rövid habozás után. – Hogy van? Meséljen! Merre dolgozik most? – bújt ki belőle a kíváncsi publicista.
– Sehol.
– És a Lada? Ha jól emlékszem, azt mondta, legközelebb frakkban és Ladán jelentkezik nálunk.
– Nincs semmiféle Ladám. Az istenit, hát kinek néz maga Csavargó vagyok, most ez a mesterségem, passz – felelte a férfi tompa tekintettel.
A főszerkesztő szívébe szánalom suhant. Szegény tróger! Vajon tényleg nem ismert meg? Egyáltalán mi történt vele, hogy idáig jutott? – találgatta megindultan. Ahogy el-nézi, ez nemcsak a kaptafát, a tollat is rég sutba vágta, s vele együtt álmait egy magyar, új világról.
A romániai menekültek ügye nem sokkal ezután napirendre került, egységes politikai programmá vált, melynek értelmében valamennyi disszidens menedékjogot kapott. Megalakult az Erdélyi Szövetség, mindez akkor, amikor maga Magyarország is kátyúba zuhant. A gazdaság pangott, nőtt a munkanélküliség, infláció. Ugyanúgy, mint az erdélyi Kárpátok között is.
Harsányi sajnálkozva gondolt vissza az egykori suszterre, aki előbb egy maga terem-tette írói világba, majd hozzájuk menekült. Egy nap ajánlott levelet kapott. Bárány írta. A borítékban maszatos füzet lapult. Új világ – silabizálta a hírneves főszerkesztő.
Hanem a füzet abszolút üres volt.


Petrozsényi Nagy Pál írásai

Petrozsényi Nagy Pál:
Borcsa, a műköszörűs

A hírneves főszerkesztő elégedetten feszített a vadonatúj fotelben. Szemével újra meg újra végigcirógatta az elegáns íróasztalt, a süppedő szőnyeget és azt a két, ugyancsak új csendéle-tet, amit a lap fennállásának huszonötödik évfordulójára kapott.
– Borcsa Aurel – jelentette be a csinos, platinaszőke titkárnő. – Bukarestből…
–Engedje be!
– Tiszteletem!
Harsányi szórakozottan mutatott az öblös karosszékre.
– Miben állhatok a szolgálatára?
– Szeretnék a domnuval egy bizniszt kötni – bökte ki a látogató torkát köszörülve.
– Kivel?
– A redaktor úrral. Úgy hallottam, errefelé jó ke… kelet…
– Keletje?
– Igen, azt hiszem, így mondják. Néha hibásan beszélek – magyarázta bosszúsan –, azért remélem, megértjük egymást. Szóval keletje van van a disszidens interjúknak, ezért elhatároz-tam, én is adok egyet – kereste a szavakat a messziről jött ifjú. – A domnu megírja, és fizet érte egy jelképes summát.
– Kis zsidó! – kuncogott magában a lapszerkesztő. – Sajnálom, nem a mi profilunk. Fordul-jon talán a Reformhoz, vagy… tudom is én. Meghallgatni ott biztosan meghallgatják. Más kérdés, hogy mit adnak érte.
– Mă rog! Akkor nem deranzsálok tovább.
– Nem deranzsál! Ha valamiben segíthetünk, esetleg tanácsra van szüksége… Feltételezem, hogy maga is disszidált, és…
– Merci! – kedvetlenedett el a fiatalember. – Lakásom már van, a többi majd kikerül.
– Tehát disszidált.
– Nem mindegy? Ha úgysem írnak rólam – állt föl csalódott képpel.
– Még egyszer sajnáljuk, de, mint mondtam, nem vág a profilunkba, bár ettől még nyugod-tan elbeszélgethetünk. Vagy ezért is tiszteletdíjat kíván?
– Nem, dehogy.
– Akkor csücsüljön vissza, és meséljen! Mi újság a fővárosban? Rombolnak, vagy építenek? Tudja, valamikor én is jártam arra. Azok a templomok, csodálatos műemlékek… !
– Voltak.
– Nono, azért maradt belőlük, és csak magukon múlik, hogy a többieket is megmentsék.
– Rajtunk? – kerekedett ki a bukaresti szeme.
– Magukon, pontosabban azokon, akik odaát maradtak. Lelépni könnyű. Bocsánat, nem akartam megsérteni. Természetesen ez sem kis teljesítmény, de hogyan lépjen le az apja, anyja meg a többi huszonkét millió, akik ugyanott akarnak meghalni, ahol megszülettek? Szakmája van?
– Köszörűs vagyok. Nyolc éve érettségiztem, beszélek magyarul, oroszul…
– Jó megfizették?
– A dracut!
– Ön tiszta román, nincs a családban netalán magyar is?
– Tőle tanultam magyarul.
– Megkülönböztették, hátrányba került valaha emiatt? – lendült bele a társalgásba Harsányi.
– Soha. Tulajdonképpen nem is igen tudták. Nevem Borcea, cea-val, a tátá után, aki már el-ső osztálytól román iskolába járatott.
– Értem, akarom mondani, nem értem. Ha se nyelvi, se nemzetiségi problémái nincsenek, munkakönyves állása volt, és a fizetéséből is kijött, miért fordult éppen hozzánk?
– De hát most mondtam: félig én is magyar vagyok, másrészt itt mindenki szabad. Még a szegények is. Véleményem lehet, és van is véleményem – felelte Borcsa szokatlan érettséggel. – Csak eddig hallgatni, mindig nyelni kellett, és nyelünk ma is az Elvtárs jóvoltából – borzadt össze, és úgy kémlelt körül, mintha a „Kárpátok Géniusza” itt is meghallaná.
– Aki hallgat, beleegyezik – jegyezte meg szárazon a jóhiszemű főszerkesztő. – Akceptálja a falurombolást, személyi kultuszt…
– Semmit sem akceptálunk – szorult ökölbe a fiatalember keze.
– Lehet, de amíg önök hallgatnak, az Elvtárs intézkedik: lebontatja a templomokat, „forra-dalmasítja” az ipart, mezőgazdaságot anélkül, hogy bárki szembeszállna vele.
– Apostol szembeszállt. És nemcsak ő: Brucan, Mănescu, Doina Cornea asszony…
– Mialatt maguk, elnézést, tovább lapítottak.
– Oké, beismerem – adta be a derekát a vékony bajszú legény. – Csakhogy harcolni innen is harcolhatunk.
– Hogyan?
– Hát…
– Na ugye, ezért lett volna helyesebb, ha inkább otthon marad – nézett a szemébe a szakállas hírlapíró. – Remélem, nem ért félre, kedves Borcsa úr.
– Borcea, cea-val.
– Nálunk nincsenek persona non gratak, kivéve a tolvajokat, gyilkosokat. Ha eljött, isten hozta, noha az élet nálunk sem fenékig tejfel, azzal a különbséggel, hogy mi itthon vagyunk – oktatta ki jóindulatúan a nyurga műköszörűst.
– Kösz, lehet, hogy igaza van – horgasztotta le fejét a borostás állú ifjú. – Én mindenesetre új életet kezdek. Elmondom az igazat a „hősök” országáról. Hátha ezzel is segítek, hátha mindnyájan felébredünk. Új világban új élet lesz a lozinkám, hogy amiről otthon csak szaval-nak, mi realizáljuk.
– Új világ? – mosolyodott el a lapszerkesztő.
Valaha az egykori cipész is erről fantáziált, míg néhány kátyú észre nem térítette.
– Da. Menekültek, adó és infláció nélkül, ahol nemcsak szabadok, de gazdagok is leszünk.
– Hűha!
– Látom, nem hisz nekem – szomorodott el a fiatalember. – Pedig szerintem itt igenis meg-indult valami.
– Köszönöm a beszélgetést – mondta a publicista, egy pillanatig habozott, majd a pénztár-cájába csípett. – A honoráriuma.
– Micsoda honorárium? Ja! Ezek szerint mégis meggondolta magát?
– Meg… illetve tegye csak el! – mérte végig a kopott menekültet. – Legfeljebb visszaadja, ha munkába áll.
Eltelt egy év, s az országban mintha tényleg megindult volna valami. Egy csillag lehullt, s ettől paradox módon mindenütt fényesebb lett. Kiderült, hogy más csillagok is ragyognak, melyeket pont a régi miatt nem tudtak érzékelni. Megszavazták a pluralizmust, a földreformot anélkül, hogy egyetlen lövés eldördült volna. Aztán következett Nagy Imre, Gorbacsov, végül a műköszörűs, aki egy reggel, mirnix dirnix ismét a szerkesztőségbe toppant.
Harsányi idegenül bámult az elegáns vendégre. Fehér ing, fekete öltöny, egyik ujján brili-ánsgyűrű villogott.
– Köszönöm a kölcsönt – nyújtott át a román egy fehér borítékot. – Egyúttal bocsánatot ké-rek múltkori naiv viselkedésemért. Ma már tudom, hogy az interjúkat nem szokás megfizetni, sőt…
– Mit mondott, hogy hívják? – köhintett zavartan a hírneves főszerkesztő.
– Borceanak, ha még emlékszik rám.
– A cipész?
– A köszörűs Bukarestből.
– Isten hozta! – derengett fel benne a múl évi találkozás.
Ez az ürge, aki olyan világban hitt, ahol nincsenek menekültek, se adó, se infláció. Vajon miért csak egy év múltán jelentkezett újra? Khm! Talán esze ágában sem volt jelentkezni, aztán mégis idehozta az adósság. Vagy inkább a briliánsgyűrűjét jött villogtatni? Egy év óta persze sok minden történt. Csak az adó, s infláció maradt.
– Mi újság a Kárpátoknál?
– Mi lenne? Élnek – vont vállat a regáti.
– Felfüggesztették már a falurombolást?
– Nem tudom.
– És maga? Jól van? – váltott témát tapintatosan a lapszerkesztő. – Ahogy elnézem, legalább maga megtalálta a számítását.
– Nagyjából – oldódott meg a disszidens nyelve.
Elmesélte, mikor és hogyan nősült, melynek révén kocsihoz, kis műhelyhez és egyéb „apró-ságokhoz” jutott. Egyébként nem iszik, nem politizál, fütyöl a pártokra és valamennyi szerve-zetre, ahol munka helyett reformról és más zöldségekről locsognak.
A főszerkesztő szája tátva maradt, s még akkor is az ajtóra meredt, amikor Borcea Aurel már régen eltávozott.
– Viszontlátásra! – tépte fel az illatos kopertát, melyben öt darab százas és egy névjegy la-pult.

Borcsa Aurel műköszörűs
Népfront utca 1
Ha ollója, kése csorba
Megélezi Önnek Borcsa.




HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör