Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Márton Attila írásai

Márton Attila:
Az élet egy csoda


Martin el van nyúlva az ágyán. Cigarettázás közben bulvármagazint lapozgat. Gondosan ügyel a hamura, anyja nem szereti, ha az ágyban dohányzik. A minap is elégette a pizsamáját a lábszárán. Meg a lábát is. Persze, hogy nem érzett semmit. Deréktól lefele semmit sem érez a balesete óta. Az autóbalesete óta. Pedig nem is autózott sokat, és motorozni még annyit sem. Igazándiból nem volt azelőtt sem hű-de mozgékony alkat, a joggingot meg neki találták ki, a hegyekben, erdőkben sosem láthatták barátai. Általában a számítógépet bújta otthon is akárcsak a munkahelyén. Szóval nem az a sportos fajta. Mégis, nyíllal lőtt azelőtt, és valószínűleg újra kezdheti a tolókocsiból. mondta rá a nagypapa, aki mindenben szerencsét szokott látni. Ő, aki szeretett halászni, moziba járni, sakkozni…úgy tűnt, hogy balesete továbbra sem fogja megfosztani semmitől, amit eddig szeretett. A tánc, a sí vagy a jogging eddig sem tartozott kedvenc elfoglaltságai közé, gyakorlatilag nem hiányoztak neki. Minden jel szerint élete ugyanabban a kerékvágásban fog továbbzajlani, mint eleddig. Nem úgy a 111-beli korcsolya bajnok szomszédja, akit csigolyatöréssel hoztak be, vagy mint a 128-asban az úszóversenyző nő, teljesen lebénulva… megannyi kettétört élet. Hát még a lebénult rugbista, még a labdát sem nézheti ezután. És itt van ő, akit a nagypapa már nyilazásra buzdít. Apja is hamar átvette a pozitív szerepet. Meglátod milyen szuper-modern tolókocsik vannak manapság, autóba szerelhetők és mindennel ellátva, mondta a minapi látogatásán. Aztán tudod az tényleg jó, hogy földszintes házunk van. Beszéltem a főnökkel a munkahelyeden, azt mondta, semmi gond, külön illemhelyet fog neked építetni, mire visszatérsz. Minden úgy lesz mintha mi sem történt volna. Persze Martin el tudott volna magyarázni egyet s mást az új vizelési szokásairól, de egyrészt nem akarta zaklatni környezetét, másrészt visszafogott volt. Anyja nemrég még a házasságról is deklarált egyet, kettőt: < tudod, fiam, aztán te is meg fogsz nősülni mint bárki más, vannak még rendes lányok, akik hozzámennek az ilyenekhez mint te > Négy hónap múlt el a balesete óta, de még mindig nem merik kimondani a mozgássérült szót. De mama, tiltakozott gondolatban, tudod-e, hogy nekem többé nem áll föl? Milyen rendes lány lesz az aki csak a felsőtestemmel köt házasságot? Jó állásod van, a fejed ép, meglátod minden rendben lesz, mondta a nagyapja is. Hát igen a fejem az ép, legalábbis kívülről úgy tetszik, de nem tudom ki vállalná el a migrénjeimet, morfondírozott Martin.

Eljött azonban a hazamenetel napja is. És beindult az otthoni rutin is, a kórházból kirendeltek számára egy kineziterapeutát, egy nagydarab izmos férfit, akit ahányszor meglátott, mindig arra gondolt, milyen tartalmas is lehet a szexuális élete. Amikor számba vette a régi dolgait, előkerült néhány régi magazin amelyekre régen maszturbálni szokott. Martinnak meg kellett állapítania, hogy volt egy régen és van egy most. Néhány hét múlva dolgozni is fog, és akkor majd továbbrendeződik ez az új élete. Azonban ez egyik nap új autót látott megállni a házuk előtt. Lám-lám gondolta, a masszőrnek új autóra tellett. Aztán látja, hogy apja egy magas barna nőnek nyit ajtót, akit egyenesen az ő szobájába vezet. Bemutatom Sophie-t az új masszírozódat, mondta röviden, és magukra is hagyta őket. Sophie közelebb ment az ágyhoz, kezét nyújtotta és mintha zavarban lett volna. Kissé sápadt arca tanácstalan volt, Martin végigmérte és megkérdezte, tudja-e mi a tennivaló az ő esetében. Miután nemleges volt a válasz, röviden utasította, hogy húzza le a nadrágját. Miközben húzta, Martin próbálta elképzelni meztelenül. Mindene megvan ennek a lánynak, gondolta, ha régen találkozunk, adtam volna neki, kicsit kapafoga van, de igazán nem az lesz a mi esetünkben az akadály. Közben a lány fecskendőt és tűt vett elő. Kérdő tekintetére, rögtön reagált: Szúrjon csak nyugodtan, deréktól lefele nem érzek semmit. Semmi-semmit kérdezett vissza Sophie, Egyáltalán semmit. Így aztán bátran szúrt. Ahogy kézbe vette a lábát, akkor látta, hogy bár nem kövér azért jó húsban van a lány, nem az éhezőművész típus. Erőteljesen masszírozta a lábát le és föl mozdulatokkal, és csapkodta is időnként. Martin elnézte a hosszú haját és szomorúság öntötte el, talán először a balesete óta, hogy nem érez semmit. Így telt el 10 perc, csendben. Martin csak nézte a lebarnult női testet amint dolgozik lábain. Időnként magára is vetett egy-egy pillantást, mintha csak nyugtázná, igen ez vagyok én itt fölül, és az ott lenn az is én. Mintha ketten lennénk. Aztán derült égből villámcsapás, az alsógatya domborulni kezdett. Eleinte csak sejthetően, mintha egy dió tévedett volna az alsója alá, de mire a lány is észrevette és odanézett egy kifejezett merevedés állt be. Martin piros lett mint a rendőrlámpa, szégyen és győzelem érzései közepette nem tudta visszatartani magát hogy egy hangos –Ohh-t el ne eresszen. A masszírozónő csodálkozik.
- Eddig nem fordult elő?
- Dehogynem régen többször is.
- De a baleset óta?
- Most először! Azt mondták, hogy vége, soha többé. Most meg igen!
És úgy örül mint még soha.
- Hát vannak kisebb csodák az ilyen paraplexiák esetén, idegvégződések ritka egybeesése meg ilyesmik. Valószínűleg átmeneti jellegű.

Martin arra gondolt, ha ez itt egy kisebb csoda, akkor milyen lehet egy nagyobbfajta. Hiszen egy valódi húskolbász táncol ott lenn. De elment a mersze győzelmet kiáltani, Sophie megjegyzése lehűtötte.
- egyébként nem érez semmit abból amit én csinálok, kérdezte ravaszka mosoly kíséretében.
- Egyáltalán semmit.
És Martin nem szólt többet. Csak nézte mint egy tábornok a feltámadt seregét.

Sophie nemsokára befejezte a masszázst és elment.
Viszlát holnapra. Visszhangzottak szavai.

Utána még egy jó negyedóráig merev volt. De mire észbekapott, hogy segítsen magán, a kezében újra, mint minden pisiléskor egy élettelen lágy falat húst talált. Hiába nyúlt az örömlányokkal teli magazin után. És hiába idézte fel emlékezetében a legjobb pillanatait Alexandra-val. Úgy látszik ezek a legjobb pillanatok nem is voltak olyannyira jók, morfondírozott magában. Hiszen általában sötétben nyomta meg és utána rögtön távozott. Még csak be sem nedvesedett rendesen mire ő befejezte.
*
Sophie másnap jött rendesen. És kezdődött újra a torna. Boka, lábszár és combmasszázs. És a húsdarab megint életrekelt, még nagyobb lett mint múltkor. Sophie csendben ült, szemében neheztelés. Látni szeretném a dossziéját, mondta. Majd szótlanul elolvasta az ablak mellett. Feltétlenül szóljon az orvosának, kötötte a lelkére, és elment.
*
Az orvos azonnal fogadta. Amikor felhívta, meg se várta, hogy elmondja a mondandóját. Lelkiismeretesen azonnal időpontot adott neki másnapra. Most ott ült az ébenfekete íróasztal
előtt. És csak bámulja a beteglapját és dünnyög. Mindent mi se tudunk megmagyarázni, szólt halkan végül. Nem is azért jöttem. Felelt ugyanolyan halkan Martin. Csak gondoltam, jobb, ha tud róla. Velem ne törődjön szólt vissza fáradt hangon az orvos, örüljön, és élvezze az életet.

*

Sophie újra és újra eljött. És Martint minden alkalommal megtöltötte a férfiasság örömével. Miután elment, Martin minden este vele fantáziált, megpróbálta elképzelni, az lehetséges pózokat amelyekben egyesülhetnének. De nem szólt semmit, Sophie-nak, csak nézte sóvárgó szemekkel. A lány is hasonló szótlanságba süppedt az elmúlt napokban.

Egyik hétvégén, Martin elküldte otthonról a szüleit. Menjetek csak, mondta mosolyogva, egyedül is egész jól elvagyunk. Az apja furán mosolygott. Lehet, hogy beszélt az orvossal… villant át Martin agyán, anyja viszont teljesen ártatlanul fogadta a hírt. Örülök, hogy rábízhatunk Sophie-ra, egész helyesnek látszik.

Végül megjött Sophie, aki rögtön észrevette, Martin arcán, hogy valami nincs rendjén. Mitől van ilyen jó kedved ma ? kérdezte gyanútlanul. Egyedül vagyunk, jelentette be merészen Martin. A szüleim elmentek nagyapához. Ám Sophie erre nem szólt semmit, csak tette a dolgát mint rendesen. Végigmasszírozta a jobb, majd a bal labfejet, utána a sípcsontokat és térdeket. Amikor a combokhoz ért, Martin már várta, hogy lásson újra csodát. Nem mert nyitott szemmel ülni. Kezdettől fogva be volt csukva a szeme, ahogyan megszokta eddig is. Tudta, hogy nem érez majd semmit. De azt is tudta, hogy az eleven hús puszta látványa is mekkora öröm lesz számára. Magában számolt. Sophie hangja törte meg végül a csendet. –Kinyithatod a szemed.

És Martin kinyitotta, hasa fölött ott pompázott az eleven hús. Maga látvány irreális volt… Nagyon kedvesen szólt Sophie-nak, gyere, legalább te érezd ezt itt, hiszen érted támadt fel.

Sophie egy lendülettel húzta le a kis fehér bugyit, és a bő hosszú szoknyát. Magas fehér combja világított a félhomályban. Megfordult és lassan belehátrált kissé előrehajlott háttal, Martin segített neki a kezével. Amikor a vágáshoz ért a keze érezte, hogy a nő már teljesen nedves. Beindultál már, kérdezte halkan. Be, nagyon. Fogd meg a fenekem jó keményen…és elkezdett mozogni a égbe meredő rúdon.

Martin nem érzett semmit…de élvezte, ahogyan Sophie nyögött és fujtatott, a ritmikus zihálás, csodálatos volt számára…
Sophie háromszor is elélvezett…és Martin még mindig állta a sarat. Igy még nőt sose elégített ki…és ez nagy belső csenddel töltötte el, mintha a rheimsi katedrálisban lépegetne…Sophie végül megfordult és szájába vette. Szelíden falni kezdte. Martin hosszasan simogatta a hosszú barna haját és már-már elaludt, akkora volt a béke.
Sophie végül beleolvadt az ágyékába. És igy maradtak hosszú perceken át. Martin törte meg a csendet.
Légy a feleségem, kérte Martin egyenes hangon.
Előbb meg kell mondanom neked valamit. Gyereket várok, mondta Sophie még mindig lehajtott fejjel. Ki az apa?
Messze jár.
Felneveljük, mondta biztos hanggal Martin.


Márton Attila írásai

Márton Attila:
Tíz évre rá

une femme... – aki oly közel van és oly távol.
Mindenféle nyelven beszélünk egymással, de most, hogy róla írnék, elakad a szó... A nőkről könyvtárakat írunk mi férfiak, ámde folyton folyvást körbe forgunk, mint a posztmodern kígyó farka. Leginkább egy üres könyvhöz hasonlítanám. Vagy olyanhoz, amelyben egyetlen szó van leírva. És ebből a könyvből egyetlen példány létezik, az én tulajdonomban. De hát mi az, hogy tulajdon? Badarság. Ő is úgy az enyém, mint ahogy a világ Istené. Folyton kicsúszik a kezünkből. Férfi létemre eléggé hamar megtanultam, hogy ne birtokoljam se a vágyakat sem a nőket. Ilyen nő is csak egy van, mint ahogy anya is, hát ilyenségében az enyém.

Most következhetne az, hogy milyen a haja, milyenek a mozdulatai, a feneke, hogyan mosolyog, diszkrét bája van-e, és egyáltalán milyen az ágyban? Hogy inkább okos vagy inkább szép? Hogy inkább hiú avagy inkább fél? Megírhatnám, hogy mi köti még ide közénk, mi dolga van velünk és kenyerét hogyan keresi? Hogy ki volt szülője és hol? Éltében hány volt a férfi és bennük mi tetszett? Kedvenc salátája, zenedarabja, avagy Pandorás doboza? Hogy filmben kit szeret és kit nem? Volt-e násza és milyen?

Csakhogy őbenne mindez már nem fontos. Mint ahogy nem fontos ama ország miniszterelnöke sem, ahol él, mert élni kell, valamint az a sokezer mozzanat, ami életét összefogja és illeszkedik másokéban, hogy emígy álljon össze a világ.

Inkább az lényeges, ahogyan találkozunk. Ahogyan keressük egymást. Nem őrülten és nem szenvedélyesen. Nem testi avagy lelki kényszer által hajtva. Nem bezárva és nem szabadon. Semmiképpen nem feltétlenül, mintha meg lennénk bizonyosodva afelől, hogy a találkozás elkerülhetetlen. Valahol egy folyóparti városban. Legtöbbször gondolatban látom őt, ruhátlanul és valódi fényben amint megjelenik félálmomban. Vágyról szó sincs közöttünk, ha megcsókolom, két fa ér így össze. Egy tündér gondolhatná az olvasó, ám ki kell ábrándítanom, hiszen egy nőről van szó. Hogy miért épp engem akar? Jogos. Mert nem akar férfit. Letisztult nő, aki a férfi világát nem kívánja, számára ez annyit jelentene, hogy a magasabb rendű tehetséget, ami az övé, korcs szellemmel, amit érte kaphat, cseréli el.
Engem akar, akiben már nincsen vad férfivirtus sem vakság. Aki már csak rá vár ezen a földön. Vele élni és meghalni. Ez a férfiszellem beteljesülése.

Ahogyan a fűszál mindenütt zöld, úgy ez a nő is mindenütt megél. Tavaszban, nyárban, őszben és télben, jelen van még a halálban is.
És én mégis őt akarom. Mint ahogyan ezt az egészet. Nem szeretem, szerelemről pedig mi már nem is ábrándozunk. Akarom és az egész lényemmel. Mint ahogyan a méhek mézet akarnak gyűjteni, ahogyan a medve télen barlangjába tér, és ahogyan a macska elnyúlik a fűtőtesten. Így, ennyire természetesen.

Éltem eddig vakon, mint sok apró rovar a szépség szerelmébe esve, gyűjtöttem és pazaroltam hiába magom és életem. Kerestem a földi nőt, a száműzöttet, de megnyugvást benne nem találtam. Csak izgalmat, százfelé ágazót.

Legtöbbször gondolatban látom őt, ruhátlanul és valódi fényben, amint megjelenik félálmomban.

Ráébredtem. Kinek morálja ragyogni, mint az Ég és tékozolni, mint a Föld.


Márton Attila írásai

Márton Attila:
Ikrek hava
(bevezetés)

Milyen lehet egy író bőrében lenni? Gondolkodtak már el ezen? Bevallom én sosem. Bár voltak már olyan regények, amelyeket szívesen megírtam volna, a megíróik bőrébe bele nem bújnék. (Legtöbbjük halott.) De ha élne is, egy író rendszerint sokkal több, mint a regények, amelyeket megír. Vagy a regény több? Bárhogyan is van, én eléggé nehezen viselem az enyémet is, nemhogy más írókba kívánkoznék. Tudják az írók furcsa szerzetek, megbízhatatlanságban és előreláthatatlanságban csak a fiatal nőkhöz hasonlíthatók. És érdekes módon az írónők komolyabbak, van bennük némi filológiai módszeresség. De az írók… csak galibákat okoznak, mintha számukra ez az egész itt csak játék lenne. Mintha csak varázslatban lennénk. És arra várnánk, hogy majd egyszer, egyszer és mindenkorra az egész Földanya felébred.
De nehogy azt higgyék, hogy most moralizálni, vagy éppenséggel demoralizálni készülök. Én nem is készülök semmire, a könyvem fog készülni, amelyben az olvasót mindvégig magázni fogom, fogjuk, ugyanis hármasban leszünk ebben az egyfajta entre-nous hangulatban, esetleg némi bor társaságában (remélni merem, hogy szereti a bort, el se tudnék képzelni nagyobb kritikát a művemről, minthogy valaki sör, avagy pálinka mellett olvassa). Persze ezt a bevezetőt én írom. Ő csak itt van és türelmetlenkedik. Menne már. Hogy hová, bárhová, csak el innen. Nem lesz ez így könnyű, mondaná az olvasó, ha itt lenne. Hát nem. Azt nem is tudom ígérni, hogy könnyű lesz. Azt se, hogy mulatságos. Aki nem hallott meg Szilénoszról, az menjen és éljen még egy kicsit. Ennyit a szélmalmokról.
Most inkább a könyvről írnék pár sort. Nem kis feladat, amit magunk elé tűztünk. A nőről fogunk írni, persze több nőről és megpróbáljuk végre a toll végére kapni azt, amit oly sokan hiába próbálnak megérteni egy életen keresztül, amiről a nőknek sejtelmük sincs, és amit a férfiak nem akarnak még csak sejteni se. Az írók se. Ő sem, aki itt van, és ugyanúgy látja a képernyőn létrejövő betűket, ahogyan én is. Véleménye a nőkről fellegvárba illő, de leírva rögvest kártyavárrá alakul. Más írókéról ne is beszéljünk, a nőkről könyvtárakat írunk mi férfiak, ámde folyton folyvást csak körbe forgunk, mint a posztmodern kígyó farka. Ő nem is hisz feladatunkban, bevállalta az azonnali előnyök reményében, de most már visszakozna, halogatná még, nincs elég nyersanyag, kellene még néhány utazás, egy-két ismeretség, néhány lelki barátnő (esetleg pszichológus), és még számottevő kaland, érett és virágzó kedélyű nőkkel, és még sok-sok, kisebb-nagyobb hazugság. Hátha így előbbre tudnánk lépni, mondja. Csakhogy én már kellően ismerem őt. Volt haladék és volt idő, úgy váltottunk várost és országot, mint más ember az ingét, ha nem volt a miénk nem vettük magunkra, és megérett az idő, lassan beérik minden, az írásra is.
Hogy miért ketten? Összetartozunk mi, mint babszemek a közös hüvelyben, legalább is érésig. Ő türelmetlen, én kivárom hűséggel. Ő forróvér, de én józanul hallgatom. Ő rontana neki mindjárt mindennek, mint holmi szélmalomnak, én lassú vízként mosom a partját. Vonzza minden, ami új, én meglátom benne a régit. Ha meggondolatlanul beteg lesz, én vagyok orvosa. Ha egészséges és óvatos, kitoloncolom az életbe. Amikor beleroskad a városba, hegyekbe hívom vakációzni. Ha gondolatok terhe nyomja, beültetem a semmibe, szívódjon fel egy kissé. Ha játszik mindennel és mindenkivel, a szeretet súlyát ráakasztom. Ám nehogy félreértés érjen, nem tündérmesében vagyunk. Ha szerda, én csütörtököt mondok. Amikor gondtalanul szerelmes, én lerántom a leplet. Ha fellobban az érdeklődése, hideg érvekkel untatom. Ha nem akar írni, odaláncolom a székhez, ha meg írni akar mindenféle aprósággal zavarom. Amikor olvas, gúnyt űzök. Ha gúnyolódik, szégyenbe hozom. Persze ő sem adja ingyen a kegyeit, és általában keresztbe akar tenni nekem. Lépre csal, ígérget és aztán benne hagy a pácban. Humorizál, okoskodik aztán rám, bízza a megoldást. Ha nagyon akarok valamit, minden erejét összeszedi, hogy lebeszéljen, ellenben amikor úgy érzem zsákutcába kerültünk, akkor előássa teljes túlélési fegyvertárát. Végül is mindketten egy csónakban evezünk. Nem számítva az olvasót. És persze a nőt. Vagy nőket? És itt e kérdés jogos, mert annyit már ebben a rövidre nyúlt bevezetőben is megállapíthatunk, hogy egy nő mindig több, mint amennyi, és nemcsak virtuális lehetőségeiben, hanem a pillanat realitásában. Mindig van valami sajnálatra méltó az egyszerre több nő után futkosó férfiakban, olyan ez, mintha egyszerre több repülőre szeretnék szállni és ráadásul ugyanazzal a légitársasággal. Airotika. Csábító ajánlatok, az összes lehetséges célponttal való kecsegtetés. Aztán hová érkezünk? Erre is választ keresünk a hátralevő lapokon. Egyezségünkbe már csak az olvasót kell bevonnunk.
Itt egy regény készül megíródni.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör