Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Dabóczy Gergely írásai

Dabóczy Gergely:
Csillag

- Eső lesz! - kiáltotta a szódás, a lovaskocsi bakjáról integetve a lelkészlak kapuja felé, ahol Laci bácsi kémlelte az eget.
- Már ideje volna! - válaszolta Laci bácsi, majd lassan megfordult, becsukta maga mögött a faragott fakaput. Felpillantott még egyszer az égre és kalapját levéve bement a házba.

Laci bácsit mindenki ismerte, Ő volt a lelkész faluban. Aktívan részt vett a falu és az emberek életében. Az őt megillető Tisztelendő úr megszólításon kívül, majdnem mindenki Laci bácsinak hívta. Ő ezt nem bánta, még örült is neki, talán azért, mert ez a nem hivatalos megszólítás is az iránta érzett elismerést, tiszteletet takarta.
Vasárnap viszont ragaszkodott a Tisztelendő úr megszólításhoz, amit a falubeliek magától értetődőnek tartottak.
Laci bácsi magas, vállas ember volt. Túl járt már az emberi élet közepén. Ovális arcán, két szabályosan ívelő szemöldöke alatt, két kerek szemében volt valami huncut csillogás. Mintha valami tréfán járna az esze, ami általában így is volt. Széles orra szabályos ívben hajlott keskeny szája felé. A kor enyhe tokával is ellátta. Sosem lépett ki a házból sötét kalapja nélkül, amit ferdén a fejére csapva hordott. Nehéz természete mellett a tréfa és az irodalom szeretete is megfért.

Az esőt már mindenki várta a faluban. A hosszan tartó nyári hőség megviselte az embereket. A növények már kókadoztak, a mező megsárgult. Napközben a kutyák álmos ábrázattal kinyújtott nyelvükkel lihegve csak az árnyékot keresték. Ráadásul, por volt már mindenütt. A növények levelein, az itatókban, a pletyka padokon a házak előtt, még a házakba is beszűrődött. Ha a levegő egy kicsit is megmozdult, vagy csak egy lovaskocsi hajtott el az úton, elkerülhetetlen volt, hogy az emberek haja, füle, szeme, meg ne teljen a finom szemcsés utcai porral.

Miután jól megebédelt, Laci bácsi felállt az asztaltól, és bevonult a dolgozószobájába ahol hozzálátott, hogy felkészüljön a másnap esedékes, vasárnapi istentiszteletre.
Az utóbbi napokban csak a templomban volt elviselhető a meleg, gondolta magában a lelkész, miközben gondolatait papírra vetette. Általában a dolgozószobájában készült fel a szentbeszédre, igaz, az utóbbi pár hét forrósága miatt inkább a templomban tette ugyanezt.
Most, hogy a levegő hűvösebb lett a közelgő zápor miatt, a lelkész nagy örömére, ismét dolgozószobáját választhatta. Az ablakot kitárta, beengedte a hűvös levegőt, kitekintett az ablakon az égre ahol a szürke felhők egyre tornyosultak. Élvezte az ablakon beáramló enyhe huzatot, és jólesőn, mélyen beszívta azt a jellegzetes illatot, amit csak a jó nyári zápor hoz magával.
Távolról dörgött az ég, és eleredt az eső. Folyamatosan erősödve kezdett zuhogni, mire a lelkész felvette kalapját és kiért a kapuhoz, már szakadt. Az úton a por egy ideig még tartotta magát az ostrom alól, majd összekeveredve a vízzel, iszapos sárrá változott. Kis csatornák keletkeztek az eső cseppek által dagasztott sár kupacok között, ahol a víz lassanként utat talált magának; kis patakokban folydogált a szekerek vájta nyomokban.
Az ereszcsatornák csobogó zaja, a fák, bokrok leveleinek zörgése, a sás és nádas suhogása, a fa kerítés és a háztetők kopogása, a dörgés és villámlás együtt a felüdülés zenéje volt.
A lelkész nagyon szerette, ha esik. Szerette az eső illatát. Mint ilyenkor szinte mindig, csak állt a kapuban és nézte, ahogy a víz, elmossa a port; valamiféle belső különleges érzékeivel szinte hallotta, ahogy a növények sóhajtozva, megkönnyebbülve a szomjukat oltják. Látta, ahogy a közeli Tisza hullámain, karikákat rajzolnak az eső cseppek.
Maga is mintha megnyugodott volna. Bőrig ázott mindig, de mit sem bánta. Kalapja karimájáról csorgott a víz, és lelki szemei előtt képzelte, hogy az eső a világot is megtisztítja.
- Jöjjön már be onnan, hát egyszer tényleg megfázik! - kiáltotta Irén, a lelkész fiatalabbik lánya a ház ajtajából. Majd, miután szemmel láthatóan apja nem mozdult, legyintett, és visszament a házba.

Az égen cikáztak a villámok. Egy-egy villanást szinte azonnal dörgés követett. A lelkész feltekintett az égre. Egy egybefüggő hatalmas sötét felhő baljóslatúan gomolygott a falu felett. Az eső cseppek sűrűn záporoztak. Újra és újra felvillant villámok utat törtek maguknak a felhőtakarón, sejtelmes fényükkel egy pillanatra vakító kékesfehérre festve a már fekete égboltot.
Volt valami nyomasztó ebben az esőben. A szél már viharossá fokozódott. Egyik dörrenés után a másik következett. Hol távolabbról, hol pedig egészen közelinek tűnt. Egyik dörgés félelmetes volt: egész halkan, magas hangról kezdődött, majd mintha gigászi kövek omlanának le egy hely oldaláról, óriási robajjal teljesedett ki, majd halt el. Egyre másra dobálta a villámokat az ég, mintha csak valamiért haragudna a földön élőkre.
Újra feltűnt a szódás. A falu közepén érte el a vihar, ott megfordította szekerét, és gyorsan hazaindult. Szerette volna már biztonságban tudni a lovát, és önmagát is. A bőrig ázott szódás, ahogy az iszamós, sáros út engedte, gyorsan hajtott hazafelé. Egyik kézfejével néha kitörölte a szemébe csorgó esőt, míg a másikkal fogta a gyeplőt és bíztatta a lovát.
A ló csak húzta serényen a szekeret, viszonylag gyorsan haladtak. Néha egy kissé beragadt a kocsi, de akkor az állat jobban nekifeszült. Nem álltak meg, nem akadtak el, bár a sár vissza-visszatartotta őket, folyamatosan tudtak haladni.
Laci bácsi csak nézte a lovat, ahogy ügyesen húzza a szekeret, látta, hogy a szódás minden figyelmét leköti a szekér hajtása. Hazatérnek nemsoká...
És akkor óriási robajjal és félelmetes hangerővel megint dörgött az ég. A ló visszahőkölt, nyerített egyet, és két lábra ágaskodott. Egy két villám felvillant, cikázott az égen. A szódás tartotta a gyeplőt: - Hőőőő Csillag...Hőőőőő! - kiáltotta, és próbálta visszafogni a lovát. Még nem halt el a roppant dörrenés, távolabbról egy újabb követte és azzal egyidőben pedig egy villám cikázott az égből a föld felé.
Célba vette az ágaskodó lovat, és lesújtott!

A ló nyerítése, egy szempillantás alatt elhallgatott, akárcsak a dörrenések...
Egy pillanatra megálltak, a levegőben az eső cseppek. A villám rajzolata az égen maradt, az alsó vége a ló homlokát érintette.
Csend volt, mozdulatlan halott csend.
A ló megdermedve két lábra ágaskodva maradt, az eső cseppek a levegőben a ló körül mintha a lóval együtt megfagytak volna. A szél nem fújt, a fák, nem susogtak, a levelek zizegése is belefagyott a dermesztő másodpercbe. A szódás kikerekedett szemében a döbbenet, rémület, és a fájdalom keveredett. Ezek az érzelmek egyszerre lepték el tudatát, és a szemében tükröződött vissza.
Aztán hirtelen újraindult minden.
A ló a földre rogyott. Az eső cseppek paskolták az oldalát, ráhullottak a fejére, pattantak egyet, majd száz másik pici darabra hullva fröccsentek szét.
A ló nem mozdult többé.
A szél már nem volt oly haragos, a dörgések megenyhültek. A villámok szétszóródtak. A vihar elvonult, és magával vitte Csillag lelkét is.
A szódás csak ült a szekéren, a kellemessé enyhült nyári záporban, még nem is fogta fel talán mi történt. Laci bácsi elképedve bámulta a földön fekvő lovat.
Ahogy a nap tört utat magának a felhők mögül, úgy világosodott meg a két férfi. Lassan feleszméltek kábult döbbenetük alól.
Az eső elvonult, a nap visszafoglalta helyét az égen.
Az emberek előbújtak házaikból, és odasereglettek Laci bácsival együtt a szódás, és a földön fekvő ló mellé. A gyerekeket visszaküldték a házba. Többen azon tanakodtak, miként és hová vigyék el a tetemet. Ki ajánlja fel saját lovát, hogy a szódás szekerét hazaszállítsák.
A szódás, még mindig a bakon ült. Arcát a tenyerébe temetve lovát sajnálta, és az okokat kereste. Az okokat, amiről később a lelkészt is megkérdezte, és amire a lelkész sem tudott igazán felelni.

Attól a naptól kezdve ha, az eső eleredt, Laci bácsi nem ment ki többé a kapuhoz. Az ajtókat, és a spalettákat az ablakokon behúzta, és csendben bevonult a dolgozószobájába.


Dabóczy Gergely írásai

Dabóczy Gergely:
George

Eszeveszett rohanásba kezdett. Csak előre nézett, összpontosított, minden mást kizárt az elméjéből. Koncentrált. Semmi sem zavarhatta meg. Szédítő sebességgel rohant be a féregjárat szerű alagútba. A többiek a nyomában jártak. Egyetlen cél létezett: elsőnek lenni! Elsőnek lenni bármi áron! A járat, mintha élt volna. Redős, rugalmas anyagnak látszott. Pulzált, összehúzódott, majd megnyúlt, olykor megcsavarodott. George egy pillanatra kizökkent a versenyben szinte törvényszerűen megkövetelt koncentrációból. Megbámulta a járatot, kissé meg is szeppent. Értékes tizedmásodperceket vesztett, a többiek már a sarkában jártak. Hátrapillantott, észbe kapott és már indult is tovább. Az alagút, mintha csak magába szippantaná, úgy nyomult előre. Georgenak fogalma sem volt róla miért teszi ezt. Csak annyit tudott, hogy nyernie kell. Ha nem nyer, nem marad életben. A verseny élet-halál kérdése.
Valaki mellé ért, és vele egyvonalban száguldott. George megriadt! Megriadt, ezzel kizökkent és abban a pillanatban már le is maradt egy hangyányit. Kizárni! Kizárni! - biztatta magát. - Az elmének tisztának kell maradnia. Csak így lehet! Csak így lehet nyerni! Egyre többen értek mellé. George megzavarodott. Elméjén átsuhant a gondolat, veszíteni fog. A félelem eluralkodott rajta, és tudatára tapad, ami blokkolta, és nem tudott összpontosítani. Ez által pedig elveszíti azt a képességét, hogy önmagát kontrollálja és irányítsa. A lehető legnagyobb sebesség eléréséhez, és a precíz irányíthatósághoz a lehető legtisztább, könnyű, szűzi tudat kell.
A gondolatainak egy tizedmásodperccel önmaga előtt kell járnia. Tudnia kell előre, hogy a következő másodpercben mit kell reagáljon. Tudnia kell, hogy a járat merre fog kanyarodni, emelkedik, vagy süllyed, gyorsíthat-e, vagy lassítania kell.
Georgeon enyhe remegés futott végig, ami ilyen nagy sebességnél jókora pályaeltérést eredményez. Az alagút egyszerre egy éles kanyart vett balra, majd jobbra. Az első sorban lévők az s-kanyart óriási bravúrral vették. Nagy ívről kis ívre fordulva suhantak tovább, milliméterekre a bordázott, egyenetlen faltól. Úgy tűnt, mintha a mindenki számára vadidegen pályát már ezerszer végigfutották volna. George már a második sorig szorult vissza. A pánik által pókhálóként átszőtt tudata, és a testén végigfutott remegés, az s-kanyart bevehetetlenné tette.
George roppant sebességgel a falnak rontott, és belefúródott. A fal rugalmas anyagának köszönhetően benyomódott, majd visszaállt eredeti pozíciójába, Georgeot visszalökve a csatornába. Egy darabig pörgött-forgott, majd végre nyugalmi helyzetbe került. Nem sérült meg, szerkezete erős volt. Fájdalmat nem érzett, viszont szédült. Egy pillanatot várt, megnyugodott, szisztematikusan végigfuttatott magán egy ellenőrzést, majd miután minden kódot a helyén talált, elnézett a folyosó mindkét irányába.
Észrevette, hogy nem messze tőle egy-két társa tébolyultan körbe - körbe forgott saját tengelye körül, volt, amelyik az alagút puha falát bökdöste, volt olyan, amelyik őrült tempóban próbálta hajtani magát előre, de meg sem moccant. Mint valami haláltánc. George azt gondolta, valószínűleg valamilyen hibás kódrészlet miatt. Ekkor eszébe jutott, hogy ezeknek itt, végük! Sőt! Neki is vége! Az élmezőny akármikor elérheti a célt, és akkor már minden mindegy lesz. Viszont ahhoz, hogy tudja vesztett, látnia kell, hogy ki lett az első. Látnia kell, hogy valaki tényleg nyert, mert csak akkor tudhatja biztosan, hogy vége a versenynek. Tehát itt nem maradhat, sőt volt valami benne mélyen elásva, ami arra kényszerítette ne adja fel, menjen tovább. Mivel nem tudta a helyes irányt, bizonytalanul elindult hát jobbra. Aztán valami vonzerőt érzett a másik irányból. Megfordult és akkor már biztos volt abban, hogy arra kell mennie! Összeszedte magát, összpontosított, és elindult!
Elindult, de alig haladt előre valamicskét! Csak minimális sebességre tudta magát felgyorsítani.
Nincs kezdősebesség! - villant át rajta a gondolat. - Magamtól nem tudok felgyorsulni. Ekkor eszébe jutott valami! A csatorna közepéig beerőszakolta magát, és várt. Várt, és reménykedett.
Több tizedmásodpercig csak lebegett a hengeres alagút kellős közepén, amikor több társa húzott el mellette. Kicsivel később egy nagyobb csoport érkezett a háta mögé. Hatalmas sebességgel rontottak neki Georgenak. A csoport magával ragadta, és felgyorsították őt is a csoport sebességére.
George érezte, hogy feltöltődik energiával, a magabiztosság, a sikerélmény, és a remény megtízszerezte maradék energiáját. Kizárta a zavaró tényezőket, csak azokra a paraméterekre koncentrált, amelyekre szüksége volt a kitöréshez. Koncentrált, mélyen magába szállt, sem a zaj, sem a csend, sem a sötétség, sem a fény, sem a káosz nem hatolhatott át azon a burkon, amit George elméjével maga köré vont. Tökéletes elmélyülés. Két tizedmásodperccel megelőzte fizikai mivoltát. Számításba vette térbeli helyzetét, sebességét, a maradék energiamennyiségét, a társai valós, és két tizedmásodperc múlva esedékes, lehetséges pozícióját a térben.
És akkor az idő lassulni kezdett, és George felkészült a kitörésre.
És akkor az idő már majdnem megállt, és George utolsó lehetőségként minden erejét összeszedve nekirugaszkodott.
És akkor az idő megfagyott, és George olyan iszonyatos erővel robbant ki társai közül, hogy a helyén szinte vákuum keletkezett, és társai közül, akik tudni vélték, hogy azon helyen az előbb még volt valaki, most ezt lehetetlennek tartották.
George szinte teret és időt bontott, olyan tisztán látta maga előtt az útvonalat és a kikerülendő versenyzőket, annyira tisztában volt erejével, hogy biztos volt benne még ekkora hátránnyal is nyerni fog. George olyan sebességgel haladt, hogy az alagút bordázott fala tükörsimává mosódott össze, egy - egy elhagyott társa fehér csíkként villant a térben. Nem hallott semmilyen külső zajt, csak valami monoton duruzsoló morajlást, ami mintha csak az erőt tartaná benne. Nyugodt volt. Magabiztos. Bizsergető érzés futott rajta végig. A letisztult önuralom jólesően bizsergető érzése.
George a legelső sorban lévőket is maga mögött hagyta. A társai nem is látták őt. Éreztek valamit, tudták, hogy valaki elsuhant mellettük, de úgy tűnt mintha csak érzéki csalódás lenne.
George valami fényeset pillantott meg. Úgy vélte itt az alagút vége, talán itt a cél is. Talán mégis sikerült, és életben maradhat. George sebességét nem csökkentve a fény felé repült. Az alagút egy hatalmas csarnokká szélesedett. Mikor közebb ért látta, hogy valami óriási gömb alakú, fényes objektum uralkodik a csarnok közepén. Egy nap, amelyik életerejével beragyogja a környezetét, és ellenállhatatlanul maga felé vonzza Georgeot és ellenfeleit.
George lelassított kissé, de folytatta a száguldást egyenesen a nap felé. A nap fénye sárgára festette a szerkezetét, és jólesőn melengette. Érezte, szinte hallotta, ahogy a gömb hívja őt. Az ismeretlentől való félelem fel sem merült benne.
Mikor a közelébe ért, megérintette, nyomogatni kezdete a gömböt. Nem volt sem tűzforró, sem jéghideg. Érezte a nyugalmat, és a békét, amit az sugárzott. A biztonság érzése kerítette hatalmába. A gömb felülete egy pontban megnyílt, amin George besurrant. A gömb anyaga furcsa volt belül, akárcsak a sajátja lenne. Úgy érezte eggyé olvad vele és ez furcsamód megnyugvással töltötte el. Közben mögötte feltűntek a többiek, akiket szintén megbabonázott a fényesség. Ők is hozzáértek, tapogatták a gömböt, aki immár nem nyílt meg többé.
Csak egy juthatott célba.
George szerkezetén apró villámok cikázták keresztül, mire egységes kódja szétbomlott, és módosult. A nap befogadta, egyesült az ő kódjával. Újabb, összetettebb, bonyolultabb, és sokkal kifinomultabb kódokat alkottak együtt. A kódok folyamatosan fejlődtek, és egy bizonyos fejlettségi szint után a nap újra és újra dimenziót váltott.
A tudat végképp letisztult, és nem marad más, csak a tökéletes béke.

Kilenc hónap múlva megszületett egy kisfiú.
A George nevet kapta.


Dabóczy Gergely írásai

Dabóczy Gergely:
Placebo

A bal kezemben ott remegett a borotva. A fél arcomról már lehúztam a habot. Mereven, üveges tekintettel bámultam magam a fürdőszobatükörben. A gyomorom, a halántékom lüktetett. A lábaim földbe gyökereztek. Minden izmom megfeszült. A füleimben óriási nyomást éreztem, zúgott, mintha egy hatalmas vízesés mellett állnék. Azt hittem kettészakad a koponyám. Úgy tűnt, mintha valaki a torkomból felfelé üvöltene az agyamba. Mintha egy másik test szorult volna belém. Egy másik test, ami én vagyok. Saját magamba szorultam, mintha önmagam parazitája lennék, ami most előtörni készül. Meg akar születni. A szám széle idegesen rángani kezdett. Ordítani szerettem volna, de a számat egy fehér, szűk csíkká szorítottam. A torkomból valami tompa hörgés kúszott fel. Próbáltam visszatartani magam. Kezemből kiesett a borotva és belekapaszkodtam a mosdóba. Erőlködtem, hogy ne romboljak, pedig égetett a vágy. Egy kitörni készülő vulkánt próbáltam visszafojtani magamban. Szakadt rólam a víz, mintha leöntöttek volna.
Aztán magam sem tudom mi történt pontosan.
A jobb kezemmel belebokszoltam a tükör közepébe. Felordítottam, ahogy az üvegszilánkok beleálltak az öklömbe, de akkor már nem volt megállás.
Üvöltöttem, de már nem a fájdalomtól. Annyira elborult az agyam, hogy már nem is éreztem a fájdalmat. Az összes polcot, szekrényt felborítottam. Mindent, ami törhető volt a fürdőszobában, széttörtem...Mintha kívülről láttam volna magam, amint habzó szájjal, de élvezettel tombolok. Nem is én voltam, hanem valaki más.
Saját magamat sem kíméltem, vagy az a valaki más szedett darabokra, már nem is tudom. Hirtelen összefolyt a két személyiség. Téptem a hajam, mellkasomat véresre karmoltam, nekiszaladtam a falnak. Majd összegörnyedve a kád szélébe kapaszkodva elhánytam magam. Ezután elsötétült előttem a világ, összeestem, és elájultam.
Amikor magamhoz tértem, körülnéztem a fürdőszobában. Az összes polc összetörve, kiszakítva a falból ott hevert darabokban a padlón. A víz fröcsögött a kád csapjából, valamivel leverhettem a forgatógombjait. Széttört üvegcserepek darabjai úszkáltak a véres vízzel összekeveredett kifolyt parfümös és arcszeszes lében. Mindenem sajgott, bőrig ázva feküdtem a padlón, bámultam a plafont, és fáztam. A levegőben édeskés, fűszeres szag keveredett a vizes, átázott vakolat szagával. Magamhoz tértem, bár nem voltam magamnál. Egy jó darabig még nem bírtam felkelni a padlóról. Csak bámultam ki a fejemből; lassacskán tudtam csak feldolgozni, hogy mi is történt. Mintha egy nagyon-nagyon lassú ébredés lett volna az egész, és ami történt, valóban álomszerű élmény volt számomra. Csak a bizonyítékot, hogy mégsem álom volt, elég valószerűen tükrözte a romhalmazzá zúzott fürdőszoba. Mikor sikerült feltápászkodnom, akkor vettem észre, hogy a kezemben még mindig ott a borotva. Ekkor, megint azaz érzés kerített hatalmába, hogy mégsem én lehettem az, aki ezt művelte. Más viszont nem lehetett.

- Elég rémesen hangzik, nem igaz? - kérdeztem a két orvost, mikor befejeztem a beszámolót.
- Hallottunk már cifrábbat is, elhiheti! Ez volt az első alkalom? - kérdezte az egyik orvos.
- Igen.
- Mikor történt ez pontosan?
- Körülbelül 4 éve.
- Milyen kezelést kapott? - tette fel a kérdést a másik fehér köpenyes alak.
- Gyógyszeres. Azóta is kezelés alatt állok. Havonta egyszer kontroll.
- Az orvosa tud róla, hogy jelentkezett a programra?
- Nem.
- Miért nem mondta neki? - kérdezte ismét az előző.
- Szólnom kellett volna?
A két orvos egymásra nézett, egyikük sóhajtott egyet, odahajolt a másik füléhez, és halk sustorgásba kezdtek. A négyzet alakú asztal, ami mögött ültem, egy csupasz, szürkés, meglehetősen nyomasztó helységben. Az asztal másik oldalán, velem szemben a két orvos duruzsolt egymásnak. Egyikük kezében egy tábla pc volt, valamit jegyzetelt, jelölgetett. A két férfin ugyanolyan fehér köpeny volt. A köpenyük bal felső zsebére névjegytáblát csippentettek. Az tábla pc-s orvos fiatalabbnak tűnt, maximum 30 éves. Rövid göndör haja volt, és frissen borotvált ovális arca. Élénk, kék szeme olykor fürkésző pillantást küldött felém.
A másik orvos egy idősebb alak volt. A halántéka enyhén őszült. Rendezett, ápolt szakállában is volt egy-két vékony fehér vonal. Egyik szemüvege a nyakában lógott, a másik pedig az orrnyergén ült, lencse mögé zárva barna szemeit.
A szemüveges valamit mondott az fiatalabbik orvosnak, az bólogatni kezdett, és bejelölt valamit a gépen. Majd mindketten elhelyezkedtek a székükben, rám emelték a tekintetüket.
- Volt többször is ilyen rohama? - kérdezte az idősebbik orvos.
- Hasonló volt. Még egyszer előfordult ilyesmi, két évvel ez előtt. Nem volt ilyen súlyos. Csak elkezdődött a roham, aztán sikerült megnyugodnom.
- A kezelés ellenére is volt még egy rohama?
- Igen, de az az én hibám volt. Nem vettem be a tablettákat.
- Miért nem? - kérdezte a fiatalabbik orvos, miközben a gépet nyomogatta.
- Azt hittem rendben vagyok, ezért egyszerűen nem vettem be a tablettákat. Hiba volt.
Az idősebbik orvos a szakállát dörzsölte, majd odafordult a másikhoz, aki éppen felpillantott a gép kijelzőjéről.
- Mit gondolsz? - kérdezte a fiatalabbik.
- Szerintem mehet. - válaszolta a szakállas. - Van még pár dolog, amit el kell intézni. - folytatta mondanivalóját, miközben egyenesen a szemembe nézett.
- Lesz egy-két személyesebb kérdése az ifjú kollegának, kérem, arra válaszoljon őszintén. Ezt követően egy belegyező nyilatkozatot kell majd aláírnia, mely szerint önként vállalkozik a tesztre, illetve hogy mi tájékoztattuk az esetleges mellékhatásokról, és lehetséges problémákról. Nekem most el kell mennem, várnak egy másik konzultációra. - felállt és közben az órájára pillantott. - ami azt illeti, pár percet már így is kések. A kolléga gondjaira bízom magát. Még találkozunk. Minden jót! - és azzal távozott a szobából.
A fiatalabbik orvos ekkor pergő gyorsasággal elkezdte feltenni a kérdéseit a szexuális hovatartozásomtól kezdve, a drogfogyasztási szokásaimon keresztül, a szüleimmel való kapcsolatomig.
Hetero, néha fű, szüleim élnek, elváltak, apámmal nem tartom a kapcsolatot.
- Miért nem? - csapott le az utolsó mondatra azonnal.
Én meg, mint egy betanult szöveget, rögtön válaszoltam:
- Fiatal koromban, amikor kellett volna, sosem volt elérhető, sosem hallgatott meg, az alkohollal problémái voltak, anyámat szolgának tekintette.
Mint egy betanult szöveg...gondoltam magamban. Persze akár betanult szöveg is lehet, hiszen ezen volt időm töprengeni eleget, tehát a válasz gyakorlatilag azonnal készen volt.
További kérdések hangzottak el sportra, családi állapotra, munkára, jövedelemre vonatkozóan, amire azt válaszoltam, hogy már nem sportolok, bár régen kosárlabdáztam, egyedül élek, testvérem sincs, barátnőm alkalmi, adatbiztonsági-szakértő, sokat.
Na igen, gondoltam magamban, egy ma divatos szingli, ma divatos szakmával, aki szénné keresi magát, csak az agya sántít egy kicsit.
Ekkor az orvos egy papírt tolt elém az asztalon. A nyilatkozat volt, amin igazolom, hogy az emberen végzett gyógyszeres tesztre saját elhatározásomból jelentkeztem.
Bal felső zsebéből elővett egy tollat, bekapcsolta, majd ráhelyezte a papírlapra, amit én azonnal aláírtam.
Az orvos felállt, eltette a tollat, fogta a papírlapot és a tábla pc-t majd az ajtó felé indulva nekikezdett:
- Átkísérem a laborba. Egy komplett, nagy-orvosi vizsgálatot követően elfoglalhatja a szobáját, persze csak akkor, ha a vizsgálat szerint is alkalmas lesz a projektre. Át kell néznünk a csomagját. Nem lehet magánál mobiltelefon, pda, notebook, semmiféle kommunikációs eszköz, továbbá nem lehet ennivaló, szúró-vágó eszköz sem. (Mint egy gép, úgy mondja - gondoltam). A kísérlet alatt nem tarthat kapcsolatot senkivel. A jelenleg rendszeresített gyógyszerét is elvesszük. Másnap reggel elkezdjük az új teszt-gyógyszerrel való kezelést. Folyamatos orvosi felügyelet alatt lesz, kamerákon keresztül megfigyelés alatt tartjuk.
Mikor befejezte, rám nézett, kissé lekezelően felhúzta szemöldökét, én bólintottam, mintegy biztosítva a felől, hogy az általa elmondott dolgokat megértettem. Egy darabig csendben mentünk egymás mellett a folyosón a labor felé, majd ismét megszólalt:
- Gondolja el! Ha a szer sikeresen teljesít a teszt során, akkor ön már nem lesz rászorulva a folyamatos kezelésre. Ami azt jelenti, hogy az ilyen speciális, hogy úgy mondjam, skizofrén jellegű dührohamok, mint amilyenre ön is hajlamos, nem jelentkeznek többé. Mintha egy meghűlést kezelnénk. Volt? Nincs! - az orvos, ez utóbbi megjegyzését már majdnem mosolyogva tette hozzá, de még időben észbe kapott és gyorsan visszaerőltette magára a hidegvérű pókerarcot, amitől azt hitte megőrzi felsőbbrendűségét.
Mikor odaértünk a laborhoz, az orvos rábízott egy nővérre, ő pedig továbbment a folyosón, közben félig hátrafordulva visszaszólt: mire itt végzek, visszajön.
- Nem túl közvetlen pasas. - mondtam a nővérnek, miközben bevezetett a laborba.
- Ne foglalkozzon vele. Mindenkivel ilyen. Nem sokan kedvelik.
A laborban az általános vizsgálatokon túl, amely kimerült vérnyomás, magasság és súlymérésben, valamint a látásvizsgálatban, vért és vizeletet is vettek. Valamint adtak egy injekciót, valami multivitamint, amit a nővér csak simán „lószérumnak” hívott. Elmondta, hogy vagy három napig nem fogom tudni azt a kezemet a vállam felé emelni, húzódni fog, és ahogy fogalmazott, az izom kissé bedurran.
- Vagyis bedagad?
- Igen. De úgy három nap, és elmúlik.
A szúrásoktól eltekintve nincs bajom az orvosi vizsgálatokkal, sőt, kimondottam szeretem, ha babrálnak rajtam. Talán azért mert alapjában véve nincs semmi bajom...úgy értem fizikailag. Hogy a fejemben mi a van, az más kérdés.
Mikor végeztünk, a laborban ismét megjelent a tábla pc-s doki, és átkísért a szobámba.
A szoba elég kellemes volt. Tágas, világos, bár egy kissé rideg. Otthonosnak nem mondtam volna. A bejárati ajtóval szemben egy hatalmas ablakon keresztül ömlött be a fény. Amint beljebb léptem, megéreztem a sokáig zárt szobákra jellemző áporodott szagot.
Odamentem az ablakhoz, és kibámultam rajta, egy szép gondozott parkra nézett, ami az intézet belső udvara volt. Megpróbáltam kinyitni, az orvos rögtön figyelmeztetett: - Az ablak csak bukóra nyílik!
Visszafordultam, és körülnéztem a szobában. A plafonon, minden sarokban egy-egy kamera figyelt. Tőlem jobbra két egyszemélyes ágy volt, egymás után hosszában elhelyezve a fal mellett, felettük falra szerelt polcok. Az egyik polcon egy csúnya asztali lámpa éktelenkedett. Közvetlenül a bal oldalam mellett egy ajtó nyílt, ami a fürdőszobába vezetett. Az ajtó után egy íróasztal volt, az oldalával a falra, a hátuljával a fürdőszoba ajtó keretéhez tolva. Így az asztal az ablakkal szemben volt elhelyezve, kihagyva a helyet az ajtónak a fürdőszoba felé. Az íróasztal mögött egy szék, majd két keskeny könyvespolc tele könyvekkel, azután pedig egy nagy ruhás szekrény.
A fürdőszobába lépve kellemes meglepetés ért. Egy teljesen felújított helység fogadott. Nagy zuhanykabinnal, érdekes, bézs és vörösesbarna taposóval és ugyanolyan színű, a plafonig felrakott csempével. Az ajtóval szemben, a felső sarokban szintén kamera őrködött, igaz itt csak egy, de az, az egész teret befogta. A jókora tükör előtt a pulton egy odahelyezett "dizájnos" mosdótál volt, mellette pedig pipere dolgok: sampon, szappan, fogrém, zuhanysapka, egyszer használatos borotva és fogkefe.
- Mint egy szállodában! - vigyorogtam a doki felé, aki közönyösen fogadta lelkesedésemet.
- Át kell néznem a holmiját. - szólalt meg aztán, és egyenesen az egyik ágyra rakott utazótáskám felé vette az irányt.
Kinyitottam a táskámat, és kiborítottam az ágyra mindent. A mozdulat elég lendületesre sikerült, így a bal vállam azonnal nyilallni kezdett, eszembe juttatva a „lószérumot”.
Az orvost különösebben nem hatotta meg a jelenet. Morózusan átvizsgálta a holmimat, elvette a PDA-mat, a telefonomat, a hozzá tartozó töltőket, a gyógyszeres dobozaimat, és az édességeket is. Elővett egy nagy papírtasakot, ráíratta velem az elkobzott dolgok listáját, ezután ő belepakolt, leragasztotta, és a ragasztásnál aláíratta velem.
Elindult az ajtó felé, majd mielőtt kilépett volna rajta visszafordult és azt mondta, hogy most rendezkedjek be, pihenjek, és holnap reggel találkozunk.
Ami azt illeti hulla fáradt voltam, így mikor kipakoltam a cuccaimat, lefeküdtem aludni. Mielőtt elaludtam volna, arra gondoltam, hogy ez a fiatal orvos mennyire idegesítő. Elégedett voltam, hogy visszafogtam magam, és nem kezdtem el riposztozni. Nagyot ásítva továbbfűztem a gondolatot, ha ennek vége, felmarkolom a pénzt, és meg sem állok Firenzéig. Meg Rómáig...meg...

Másnap reggelig aludtam. Arra ébredtem, hogy egy ápoló egy zsúrkocsit tol be az ajtón. Az ágy szélén ülve végignéztem a kocsin, zsemle, vaj, méz, kefir, főtt tojás, virsli volt a reggeli menü, egész jó, gondoltam. Volt még egy kancsó forró víz, három tea filter, kávé, és egy kis fehér tálkában pedig ott volt egy sárga tabletta. Kicsit jobban magam elé húztam a kocsit.
- Ezt étkezés után vegye be! - mondta az ápoló, miközben a tablettára mutatott, majd sarkon fordult és kiment a szobámból. Kifelé menet az ápoló kulccsal nyitotta az ajtót. Ekkor vettem észre, hogy az ajtó belső oldalán nem volt kilincs.
Hirtelen elég nyomasztónak éreztem a szobát, ennek ellenére nagy étvággyal vetettem neki magam a reggelinek. Amikor megéreztem a jam édes illatát, a nyál azonnal összefutott a számban, így elsőként annak láttam neki. Annyira éhes voltam, hogy ami a zsúrkocsin volt, mindent megettem.
Ezután bevettem a tablettát, ittam rá egy korty teát.
Magam sem tudom mire vártam, de csak ültem továbbra is az ágy szélén, és bámultam a könyvespolc felé. Nem gondoltam semmire.
Kis idő múlva felálltam, félretoltam a kocsit, és ledobtam magamról a pólót és a boxer alsót. (Sosem szerettem a pizsamákat).
Miközben elindultam a fürdőszoba felé, kinézve az ablakon láttam, hogy beborult, és eleredt az eső. A fürdőszobában letusoltam, majd a tükör elé álltam, és bekentem az arcom borotvahabbal.
Mikor már félig megborotválkoztam, enyhe szédülés fogott el, a pultba kellett kapaszkodnom. Kissé megijedtem, de miután a szédülés gyorsan alábbhagyott, megnyugodtam. Befejeztem a borotválkozást, fogat mostam, és visszamentem a szobába, hogy felöltözzek.
Amint beléptem a szobába, észrevettem, hogy egy fickó éppen akkor mászik ki a másik ágyból, és botorkál oda a zsúrkocsihoz. Kócos, vállig érő haja, ovális, borostás arca volt. Amolyan macsó megjelenésű, nem nagydarab, de jól kidogozott testű figura. Karikás, fekete szemeit dörzsölgette, közben ásított, nyújtózkodott és azt kérdezte:
- Van még valami kaja?
Egy darabig csak álltunk egymással szemben, anyaszült meztelenül. Majd az jutott eszembe, hogy a programban nyilván nem egyedül veszek részt, de attól függetlenül szólhattak volna, hogy lakótársam lesz.
- Nincs. Mindent megettem, nem tudtam, hogy lakótársam van.
- Nemrég érkeztem.
Körülnéztem a szobában.
- Csomagod nincs?
- Már becuccoltam a szekrénybe.
- Végülis elég nagy, elfér benne kettőnk holmija is.
Odamentem a szekrényhez, és felöltöztem. A fickó, bekapott valami maradék zsemledarabot a zsúrkocsiról, majd visszabújt az ágyába, és elaludt.
Megnéztem az órámat. Lassan 11 óra, délben orvosi vizsgálat, addig olvasok valamit, gondoltam. Odamentem a polchoz, és meglepetésemre ott volt egy Woolf kötetet, amit éppen a napokban kezdtem el olvasni. Jacob szobája. Micsoda szerencse! A PDA-mon magammal hoztam ugyan, digitális könyv formájában, de azt az a fiatal, fafej orvos elvette.
Az ajtó mellé toltam a zsúrkocsit, majd leültem az ágyamra. A hátamat a falnak vetve olvasni kezdtem. Egy kósza pillantást vetettem a macsóra, aki a másik ágyon aludt, majd elmerültem a könyv sorai között.
Elvesztettem az időérzékemet, mert úgy gondoltam nagyon rövid idő telt el azóta, hogy olvasni kezdtem, mégis ahogy az órámra pillantottam, észrevettem, hogy egy perccel már elmúlt dél.
Kattant a zár, és bejött az ápoló, meg a fafej doktor. Az ápoló szó nélkül kitolta a zsúrkocsit, kocsikerekek egyre halkabban, ismétlődően nyikkantak, ahogy gurultak a folyosón. A fafej orvos pedig (kezében a tábla pc-vel) szólt, hogy kövessem a laborba az orvosi vizsgálatra.
- Ő nem jön? - kérdeztem, a hüvelykujjammal a hátam mögé bökve, ahol a macsó aludt.
- Ki? - kérdezte, miközben a vállam fölött a hátam mögé pillantott.
- Hát Ő! - mutattam megint - Aki a másik ágyon alszik!
- Nem. Induljunk. - mondta, miközben valamit bejegyzett a tábla pc-n.
A laborban megint vettek vért és vizeletet. Vérnyomásmérés után, az orvos visszakísért a szobámba.
- Ez nem tartott sokáig.
- Nem. Örüljön neki. Pihenhet. - dobta oda válaszként. - Holnap délben találkozunk.
Azzal becsukta az ajtót, és elment. Leültem az ágyra, és folytattam a könyvet.
A fürdőszobából zuhanycsobogás hallatszott, a fickó ágya szépen bevetve, üresen állt.
Hirtelen a férfi, mint akit üldöznek, ordítva kirohant a fürdőből.
- Mi történt? - ugrottam fel az ágyról.
A fickó odaszaladt az ablakhoz, kirántotta, kihajolt, lenézett, visszanézett rám, majd ordított, felugrott, és kivetette magát az ablakon!
- ÚRISTEN! - rohantam az ablakhoz. Lenéztem, és szemmel kerestem a hullát a földön, de nem találtam sehol. Azon kaptam magam, hogy az alattam lévő ablakokat számolom, 1.2.3..4...5.
Öt emelet alattunk. Nem élhette túl! De hol a test? És, hogy a fenébe nyitotta ki az ablakot?
Ekkor nagy dörrenéssel kivágódott a bejárati ajtó. A fiatal orvos, és az ápoló rontott be, majd meglátva engem a nyitott ablaknál lelassítottak, és óvatosan közeledni kezdtek, mintha valami veszélyes állatot akarnának becserkészni.
- Kiugrott a fickó! - kiáltottam, és mutogattam lefelé.
- Hogyan nyitotta ki az ablakot?
- A lakótársam volt, kiugrott, de nem látom sehol.
- Hogyan nyitotta ki?!
- Sehogy, nem én voltam, most mondom!
- Jöjjön el az ablaktól, csak lassan!
Feléjük léptem, mire a két férfi, megfogta a karom, és az ágyamhoz vitt. Kibámultam a nyitott ablakon, még mindig esett az eső.
- Az a fickó. A lakótársam. Kirohant a fürdőszobából, feltépte az ablakot és kiugrott. - mondtam a két alaknak mintegy megadva magam, miközben egy injekciót nyomtak a karomban.
- Pihenjen egy kicsit. - szólt az orvos, de a szavait már úgy hallottam, mintha egy fémhordó fenekén lennék, és ő fentről szólna le hozzám.
- Mit adtak be nekem? - kérdeztem egyre bódultabban - Mikka-Makka gyere haza...! - valamiért, teljesen valószerűtlenül, ez a mondat hagyta el a számat, miközben kámpicsorodva, röfögve, röhögtem egyet, majd sötét öntudatlanságba süllyedtem.
Azon az éjjelen arra ébredtem, hogy valaki a bejárati ajtón motoz. Halkan kattant a zár, az ajtó résnyire kitárult, és a folyosóról beszűrődő halvány fénycsík megvilágított egy nővért, amint az ajtón bepréselte magát. Sebtében bezárta az ajtót, majd egyenesen az ágyam lábához jött.
Bebújt a takaró alá, és közben lassan egyre feljebb és feljebb kúszott. Közben a szájával végigcsókolta a combomat, és lejjebb húzta a boxer alsómat, amit már akkor nagyon szűknek éreztem...Éppen fel akartam hajtani a takarót, amikor hirtelen felültem az ágyon, és azt vettem észre, hogy teljesen egyedül vagyok. Az ágyamban senki sem volt rajtam kívül. A másik ágy is üres volt. Az ajtó zárva. Már éppen hajnalodott, valami fény már derengett a szobában. Ekkor óriásit dörrent az ég, és az eső szakadni kezdett. Az ablak felé fordultam, és akkor, a fürdőszoba ajtajában megláttam a lakótársam alakját. A bal kezében egy nagyobb fajta összecsukható kést tartott, jobb kezének mutató ujját a szája elé helyezve pisszegett, jelezve hogy maradjak csendben.
- MI A FENÉT AKARSZ!? HOGY KERÜLSZ IDE?! - kiáltottam rá, és rémülten kiugrottam az ágyamból.
- Maradj csendben! - suttogta, amolyan tébolyult vigyorral a száján - Mindjárt elkapom!
- Kit te barom?! - rivalltam rá!
- A pulykát!
- MIT???!! - kérdeztem megütközve - Milyen pulykát!?
- Ott van Te vakegér! Nem látod?! - horkant fel, majd abban a pillanatban, rávetette magát az ágyára, és a zsebkéssel elkezdte cafatokra vágni a párnáját, miközben röhögve kiabált.
- ELKAPTAM!, ELKAPTAM A DÖGÖT! NÉZD MENNYI TOLLA VAN! - süvöltötte.
A párnából szétfröccsenő tollpihék az egész szobát betakarták; a levegőben lassan ereszkedtek alá. Őrült birkózása közben vörösre színeződtek a felbolygatott, felkavarodott pihék.
Egy kis ideig eltartott, míg megértettem, hogy a fickó magát is kaszabolta a késsel, amit valószínűleg észre sem vett. Megpróbáltam közelebb kerülni hozzá, hogy megállítsam valahogy, nehogy nagyobb kárt tegyen magában; valójában attól tartottam, hogy rám is rám támad, ezért mindenképpen el akartam tőle venni a kést. Az én késem. Hogy került hozzá?!
Közelebb lopakodtam, és rávetettem magam.
Megpróbált lerázni magáról, meg akart fordulni az ágyon, minden erőmmel próbáltam visszatartani. Leestünk a földre, és ott tovább birkóztunk. Annyira szorítottam a nyakát, hogy szinte én is alig kaptam levegőt. A késsel maga mögé szurkált, és a karomat, amivel a nyakát hátulról elkaptam, próbálta megvágni. A másik kezemmel igyekeztem elütni a kést a kezéből, de nem sikerült, párszor betalált. Több sebet is ejtett rajtam, vörösre festettük az ágyát, és a padlót is. A vér a linóleum padlóján csúszóssá vált, így nehezítve a küzdelmet.
Megpróbált felállni, de csak térdeplő pozícióig jutott. Ennek ellenére, még így át is tudott vetni a vállán. Bika ereje volt. Én hanyatt vágódtam előtte, és így a fejem felől, felém tudott hajolni. A mellkasomat végigszántotta a késsel, de a kezemmel valamelyest vissza tudtam tartani a lendületét. Elég mélyre ment a vágás ahhoz, hogy én is felordítsak, de nem eléggé hogy ne tudjak kigördülni előle. Felugrottam és iszonyatosan arcon rúgtam a jobb lábammal, ugyanakkor egy vércsíkon megcsúszva hanyatt estem. Az esést sehogy sem tudtam tompítani, így a tüdőm az erős becsapódástól összeugrott, és csak tátogtam levegő után. A lakótársam kitörött első fogakkal és vörös, vérző orral feküdt mellettem. Feltápászkodtam, és kényszerítve kihúztam magam, hogy a tüdőm rendbe jöjjön. Ekkor az ajtót megint feltépte valaki. Kiáltozást hallottam
- Szedáld le! Szedáld le! - Abban a percben már éreztem is a vállamon a tűszúrást. Mielőtt elkábultam volna, még egy futó pillanat erejéig lenéztem a kezemre, és észrevettem benne a késem.
- Csak sikerült elvenni tőle! - suttogtam megkönnyebbülve.
- Kitől? - kérdezte a fiatal orvos.
- A lakótársamtól! - feleltem lelassulva, és lehunytam a szemem.
- Nincs lakótársa! - de ezt a feleletet, már nagyon messziről hangzott.
Az agyam mélyén, fényes, sárga szilánkként villant a mondat: - Nincs lakótársa! Aztán azonnal kihunyt, mint a vízbe oltott gyufaszál...

Térdig érő fűben gázoltam, egy mezők közepe felé, ahol egy óriási tölgyfa állt. Nagyokat léptem, magasra emeltem a lábaimat. Nem siettem, igaz már szerettem volna árnyékba húzódni; a déli nap nagyon erősen tűzött. Már majdnem odaértem a fához, amikor észrevettem valamit, amint megcsillant a jókora fű között. A két kezemmel széthajtottam a fűszálakat, hogy lássam, mi van ott. Majd meglepetésemre a késemet emeltem fel a földről.
Émelyegni kezdtem, és körülöttem hullámozni kezdett a táj, a színek, a formák összefolytak. Felpillantottam az égboltra, a nap tűző fénye elvakított egy pillanatra. Elkaptam a fejem, majd kezemben a késsel, elindultam a tölgyfa alá. A homlokomon gyöngyözött az izzadság, amit egyik kézfejemmel letöröltem. A tölgyfa alatt álltam, mikor észrevettem, hogy a kezem véres.
A homlokomhoz kaptam, a másik kezemmel is, ami szintén véres lett.
Értetlenül bámultam a fa alól a hullámzó mező felé; annyira valószerűtlennek hatott minden.
Meghaltam?
Hangot hallottam a hátam mögül. Hátrafordultam, és megpillantottam a lakótársam, amint azt kérdezi:
- Valószerűtlen egy állapot, igaz?
Meg kellett volna lepődnöm, ennek ellenére nem tettem. Nem féltem, nem kérdeztem semmit. Csak figyeltem a férfit, és azt fürkésztem benne, hogy honnan annyira ismerős. Mintha ezer éve ismerném.
- Persze hogy ismersz! - szólalt meg hirtelen.
- Honnan tudod, mire gondolok? - kérdeztem, de valahogy természetesnek tűnt, hogy tudja!
- Ahogy te is tudod, én mire gondolok. Emlékezz! - kiáltott rám.
A fülemben őrült sebességgel suhogott a szél, a gyomrom a torkomba szaladt. Felfelé rohanó, nagy, fehér, csillanó négyzeteket láttam...1,2,3,4,5 valami...5 ablak. Zuhanok!
- Na! Látod már? - kérdezte a férfi, mire én nagy levegőket véve igyekeztem magamhoz térni.
- A zuhanás! Amikor kiugrottál az ablakon?! - kérdeztem értetlenül.
- Te akartál kiugrani, de nem tetted, megtettem én az agyadban.
- Akkor Te nem létezel, nem beszélhetünk itt.
- Dehogynem. Itt beszélhetünk. Azt képzelsz el, amit akarsz! Az más kérdés, hogy az agyadnak van egy rejtett zuga, amit nem Te vezérelsz, hanem én. Skizofrén vagy öcsém! - a mondatot már röhögve fejezte be! - Elég nehezen ment, de csak megszülettem végre LAKÓTÁRS!
- Hogyan tovább? - kérdeztem bátortalanul.
- Elmondom, hogyan tovább. Ketten vagyunk a fejedben. Egy test, két személyiség, két tudat. Próbáljunk meg megférni egymás mellett, és nem lesz gond. Lakótársak vagyunk a koponyádban.
- Magamat vagdostam szanaszét! - rémlett fel előttem a kép.
- Igen. Hát kívülről nagyon úgy festett a dolog. De bent az agyadban velem verekedtél. Nézd a jó oldalát.
- A jó odalát? - kérdeztem megütközve. - Hol van ennek jó oldala? Meghülyültem!
- ÓÓÓóó...Nem kell úgy a szívedre venni. Új lehetőségek tárultak eléd, amit, ha ügyes vagy, kiaknázhatsz. Vannak dolgok, amiket ha nem akarsz megcsinálni, majd megcsinálom én.
- Nem akarom, hogy bármit is csinálj.
- Ne dühöngj, ezzel csak az én malmomra hajtod a vizet...Szokd meg, és alkalmazkodj az új állapotodhoz. Vagyis az új állapotunkhoz...

Amikor magamhoz tértem, egy kórteremben feküdtem. A nővér éppen a kórlapra jegyzett valamit, amikor észrevette, hogy felébredtem.
- Hát magát jól kiütötték. - jegyezte meg mosolyogva. - Örülök, hogy felkelt végre, jó sokáig nem volt magánál.
- Meddig? - kérdeztem álmosan.
- Tegnap előtt hozták le, tele volt nyugtatóval. A tegnapi napot átaludta, ma pedig ezen a szép napos reggelen ébredt. Szólok is a doktornak.
A nővér kiment, én pedig meredten néztem a plafont, és nem gondoltam semmire. Eszembe jutott, hogy álmodtam, és azon kezdtem el töprengeni. Önkéntelenül is azon kaptam magam, hogy kuktatok az elmémben, mintha egy komód fiókjait húzgálnám, és keresnék benne valamit.
Skizofrén vagyok...a javából...gondoltam magamban.
Kinyílt az ajtó, és belépett rajta a két orvos. Az idősebbik, akivel csak a megbeszélésen találkoztam, levette az ágyam végéről a kórlapot, nézegetni kezdte, majd felpillantott, és megkérdezte jól érzem-e magam.
- Igen. - mondtam, majd feljebb ültem az ágyon; hirtelen megéreztem a kés vágta sebeket, amint húzódtak, ahogy fészkelődtem. - Az égető sebeket leszámítva, igen. Mellesleg – folytattam – mi volt az a szer amit adtak? Mert úgy tűnik, nem működött valami jól.
A két orvos egymásra pillantott, majd a fiatalabbik megszólalt: - Semmi. Placebót kapott. Nem volt hatóanyag a tablettában – válaszolta, miközben alig észrevehetően megrántotta a vállát - A tesztel el akartunk menni a végsőkig. Azt szerettük volna látni, hogy egy már teljesen kialakult tudathasadásos állapotot is képes-e a szer visszafordítani. Ehhez előbb el kellett engedni, hogy is fogalmazzak, az Önbe zárt szellemet! Ezek után kapott volna hatóanyagot is tartalmazó tablettát, de…
A szemem kikerekedett, a levegő a tüdőmben rekedt, és pár másodpercig nem tértem magamhoz a hallottaktól. Ráadásul az orvos cinikussága is egyre jobban dühített!
- Én arra vállalkoztam, hogy az akkori állapotomhoz képest, tesztelhetnek rajtam egy új anyagot, amitől akár végleg helyrejövök. Ehelyett – emeltem egyre feljebb a hangom – mivel csak placebót kaptam az addigi viszonylag stabil állapotom teljesen felborult, és végérvényesen megváltozott. Stabil lettem! – folytattam ordítva – Stabil SKIZOFRÉN!
- Ne ordítson, kérem! – csitított az idősebbik orvos, mire én lassacskán megnyugodtam.
- Kialudta magát? - kérdezte a fiatalabbik orvos, mintegy mellesleg odavetve. Először azt hittem tréfál, de sem arca, sem a szeme nem ezt jelezte. Felhúztam a szemöldököm, és azt kérdeztem:
- Hogy érti ezt!?
- Egyébként, hová dugta el a kést? Nem láttam magánál akkor, amikor átnéztem a holmiját. - vádló tekintettel meredt rám.
- Halvány fogalmam sincs! Nem emlékszem arra sem, hogy egyáltalán elhoztam volna magammal otthonról! - válaszoltam ingerülten.
Most már elegem lett a fiatal orvos pökhendi és lekezelő modorából. Összehúzott szemöldököm alatt a szemem majd kiugrott a helyéről. Az idősebbik orvoshoz fordultam, majd dühösen odavetettem, hogy nem ártana visszafognia a fiatalabbik kollégáját.
- Ne vegye magára. - mondta az idősebbik orvos közömbösen.
- De igen! Most már magamra veszem! Elegem van belőle! - ordítottam.
Ekkor halkan kattant a zár az ajtóban.
Mindkét orvos egyszerre fordította oda a fejét, majd egymásra néztek; közben a hátuk mögött valahonnan odalépett a lakótársam, és kérdőn felvonta szemöldökét.
Lassan a párnám alá csúsztattam a kezemet, és valami fémeset tapintottam ki.
- Mit csinál? Mit csinál? - hőkölt vissza a két orvos riadtan.
A lakótársam kezében ekkor megvillant a zsebkésem, aminek éles pengéjét, mint egy hegedűművész a vonót, a fiatal orvos nyakára illeszti.


Dabóczy Gergely írásai

Dabóczy Gergely:
Csend

Egy peremvárosi kis utcán sétáltam egy őszi délután, kellemes idő volt.
Bámészkodtam, és csak mentem az orrom után.
Nézegettem a házakat, a fákat, az embereket, akik elég ritkán tűntek fel itt-ott. Hiába, vasárnap délután volt, mindenki otthon.

Leültem egy padra, egy fa alatt az út mentén. Az út enyhén kanyarodott, és én a nagyobbik íven ülve figyeltem a túloldalon a házakat. A hátam mögött park, sok fával, padokkal, ami most elég üres volt. Hallgattam a madarakat. Becsuktam a szemem, és arccal az ég felé fordulva élveztem az őszi napsütést, a levegőt.
Néha-néha elhaladt egy autó.
Egy idősebb férfi sötétzöld overálban éppen az avart gereblyézte össze és zsákokba rakta. A zsákok száját aztán bekötözte és az út mellé tette. Komótosan dolgozott, nem sietett, látszott rajta, ő is élvezi a levegőt, a napot, a csendet.
Tipikus kertvárosi nyugalom, amire néha elengedhetetlenül szüksége van mindenkinek.

A bal lábam mellett egyszerre zizegni kezdett az avar. Kis idő múlva a levél kupac alól kibukkant egy rózsaszín kis orr. Szimatolt egyet a levegőbe, majd orrával a cipőmet is megvizsgálta. Kicsit elbizonytalanodott, várt, majd csörtetve előbukkant egy sün.
Elindult annak a fának a tövéhez, ami alatt üldögéltem.
Egy félig lerágott alma csutkájára vetette magát, és rágcsálni kezdett.
Ez már szinte túl idilli - gondoltam. A sünt figyeltem, tulajdonképpen gyönyörködtem benne.
Elindult a park irányába, egy bokor alatt szimatolni kezdett valamit. Kicsit oldalra kellett fordulnom, hogy jobban lássam, de nem voltam elég óvatos. A sün a zajra megriadt, és összegömbölyödött. Próbáltam csendben maradni, ha lehet a legcsekélyebb zajt sem csapni, a sün ezért kis idő múlva újra előbújt, és folytatta felfedező útját.
Lehet, hogy itt lakik a közelben?
Emlékeim szerint a sün inkább éjszaka aktív. Ez a sün itt pedig erre szemmel láthatóan fittyet hány. Miután végzett a bokor alatti terület feltérképezésével, visszaindult a már ismerős fához, megkereste és újból enni kezdte az almát.

Közben az úton, még elég távolról, egy fényszóró pár kékes fénye villant fel.
A sün, még rágcsálta az almát, közben ide-oda nézelődött.
A fényszórók egyre közeledtek, túlságosan is gyorsan...már ahogy meg tudtam ítélni.
A sün, abbahagyta az evést, és elindult az út felé. Vélhetőleg a szemközti házak udvarát célozta meg. Talán azt gondolta, hogy több elemózsiát találhat ott.
Az autó hangja már felszakította a csendet, egyre csak közeledett. Valahogy nem tűnt túl biztatónak.
A sün elindult az úton egyenesen a biztonságosnak tűnő, avarral teli zsákok felé vette az irányt.
Az autó alakja egyre jobban kirajzolódott, egy jókora terepjáró közeledett.
Túl gyors, ez így nem lesz jó - gondoltam.
A tekintetemet a terepjáró és a sün között dobáltam. Át fog érni...át fog érni! - drukkoltam.
A kék fényszórók kellemetlenül karcolták a szemem, még nappali fényben is.
A sün csak ment, ment az avar felé, mit sem sejtve arról, hogy az életével játszik.
És a kocsi már itt van, nem ér át, a francba, menj már!...ugrottam fel a padról!
Az autó bömbölve elszáguldott, a hátsó vörös lámpái izzóan elrohantak, majd eltűntek a kanyar folytatásában.

És nem maradt más csak a csend...
A csend, ami az előbb annyira bársonyos volt, most vasmarokkal szorított össze.


Dabóczy Gergely írásai

Dabóczy Gergely:
Puzzle

A felkelő nap hirtelen ömlött be a konyha ablakán. A széles fénysugár a levegőben úszkáló kis szösz, por és egyéb szemcséket meg-megcsillogtatva szétkenődött a viszonylag tiszta padló sárga taposóján, a kékesszürke konyhapulton, és a mosogatón.
A csapon egy vízcsepp érlelődött. Himbálózott, reszketett, egyre hízott, majd a kritikus tömeget elérve hullt alá egy kistányérra, majd a folyamat kezdődött elölről.
A hűtő halk berregéssel felzúgott, a tetején a vekker mutatója halk kattogással rótta végtelen útját.
A fénycsík széle bizonytalanul, szinte szemérmesen megérintette a helység közepén álló asztalt. Az asztal sárga kockás viaszosvászon terítőjén és az asztal mellett a földön, kevés szétszórt kenyérmorzsa.
Az egyik nagyobb darabot egy hangya, nagy üggyel-bajjal vonszolta.

Ébredés.

Áron belépett az üres konyhába. Alsónadrág, és trikó volt rajta, nagyot ásítva állt az ajtóban. Álmosan, kócos hajjal, karikás szemekkel körülnézett. Grimaszolt egyet, kezével végigsimította a hasát, majd a szemét dörzsölgetve kifordult a wc felé.

A társas házak tipikus reggeli hangjai motoszkáltak mindenfelé a bérlakásban:
felfutottak a falakon, beköszöntek a fűtés csöveken, a szellőzőnyílásokon keresztül.
A wc-ben hallani lehetett, ahogy más lakásokban ajtók, ülőkék csapódtak.
[Az alsó szomszéd megint a budin bagózik].
A fürdőszobába valami füttyszó szüremkedett befelé [talán valaki borotválkozik].
Beszélgetés hangfoszlánya tűnt elő valahonnan, mintha a víz alól bukkant volna fel: duruzsolás, érthetetlen tompa moraj.
Koppanások, zizegések [valaki elhúzza a függönyt], redőnyök nyikorgása, köhögés, kiabálás, vízcsobogás, edénycsörömpölés, porszívó zúgása kísér minden reggelt.
Egy bérházban, ha egyedül vagy sem lehetsz soha egyedül.

Áron a fürdőszoba tükrében vizsgálta az arcát. Karikás, nagy, zöldes - szürke szemek, kócos sötét haj. Sűrű, apró borosták ültek meg kerek, de markáns arcán. Erős, érett középkorú arc, erős érett középkorú férfi. Tipikusan az a pofa, akire azt mondják: ha megborotválkozik, 5 évet letagadhat!
A bal szemében, a pupilla melletti külső oldalon enyhe vörös kis folt, valamiféle bevérzés árulkodott arról, hogy ideje volna pihenni egy kicsit. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy jobban lássa a foltot, sóhajtott, majd fintorogva arra gondolt: - Fodrászhoz kéne már mennem!
Megnyitotta a csapot, megmosta a fogát, majd az arcát. Megtörölközött, és bement a konyhába.
Amint befordult az ajtón, ott találta Nórát.
Az ajtóval szemben az asztalnál ült, a kávéját kavargatta. A jókora cigarettafüstöt fújt ki, és élvezettel nézte, ahogy a füst a levegőben gomolyogva pancsol a beeső napfényben.
Áron, mint mindig most is meglepődött, hogy itt találja.
Nóra hol megjelent, hol eltűnt. Volt, amikor több napot is maradt, Timivel viszonylag jól megvoltak. Ha valami balhé volt Áron és Timi között, Nóra rendszerint feltűnt.
Áron számára Nóra meglehetősen misztikus lény volt: tökéletes ellentéte Áronnak.
Áron szerette megtervezni mit hogyan csinál, Nórának esze ágában sem volt. Nóra szerette a szélsőségeket, nem vettette meg az alkoholt, és rengeteget dohányzott. Áron próbált mértékletesen, sőt talán túlzottan tartózkodóan élni, nem igazán ivott, és csak háromszor dohányzott egész életében. Nóra rendszerint a semmiből tűnt elő, és ugyanígy távozott; nagyon értett a színpadias viselkedéshez.
Áron sejtette, hogy Timi -akivel már vagy 3 éve együtt él-, néha el-eljátszadozik az ágyban Nórával is. Bár ebben bizonyos sosem volt, és igazából annyira nem is zavarta.
Nóra ugyanannyi idős volt, mint Áron. Timitől egy évvel fiatalabb. Gesztenyeszín hajában vörös csíkok húzódtak, hátul felnyírva, elöl hosszúra hagyva. Dús, egyenes szemöldök alatt két szép barna, enyhe mandulavágású, nagy, kerek szem villogott. Vörös érzéki szája, kerek arca volt. Kicsi, éles orra.
Áron hirtelen jött zavarával küzdve teljes közömbösséget, nyugalmat erőltetett magára.
Ez sikerült is elérnie. Mire kivette a tejet a hűtőből, már teljesen megszokottá vált a tény, hogy nincs egyedül a konyhában. Mintha ez mindig is így lett volna.

- Timi? Hol van? - kérdezte Áron.
- Elment.
- Elment?! Hová?!
- Nem tudom. A cuccai sincsenek itt, szerintem lelépett pajtás. - válaszolt flegmán Nóra, nagyot szippantva cigarettájából.
- Lelépett?! Mikor?!
- Hát már egy jó ideje.

Áron kirohant a konyhából, egyenesen a hálószobájába. A félhomályban semmit sem látott, várnia kellett amíg a szeme hozzászokik a sötéthez. Az jókora ágyban senki sem feküdt, csak a gyűrött ágynemű volt rajta. Átugrott az ágyon, felrántotta a redőnyt.
Senki.
Visszament a konyhába. A két kávéscsésze az asztalon, középen a hamutartóban félig szívott cigaretta eregette a vékony füst oszlopát. Nóra sehol. Áron eloltotta a cigit, majd visszament a fürdőszobába kezet mosni. Ő nem dohányzott, sosem sikerült rászoknia. Nórát a fürdőben találta éppen zuhanyozott.

Feltépte a kabin ajtaját.
- Hová ment?
- Nem tudom! Éppen zuhanyozok nem zavar?
- Nem. [de dögös vagy - gondolta]. Hogy-hogy nem mondta el neked, a barátnője vagy nem?
- Te meg a pasija...és mégsem mondta el neked! - Itt hagyott fogd fel!
- Mi?!!
- Húúú, basszus de nehéz fejed van...lelépett!...Itt hagyott! Ennyi! Vége! Bezárnád az ajtót végre?!!

Áron visszament a konyhába, és leült. Kavargatni kezdte a kávéját. Majd a homlokát az asztallapra téve bámulta a padlót.
Mikor felnézett, Nóra vele szemben ült. Dohányzott, szürcsölte a kávéját. Piros kötött garbó volt rajta.

- Ezerszer kértem, hogy ne bagózz itt! - kiáltott rá Áron.
- Jó...Jó....most mit parázol?!
- Eloltod végre?!
- Majd ha elszívtam. - válaszolt nyugodtan Nóra.
- Micsoda egy önző alak vagy!
- Én?! Én vagyok önző?! Te meg pofátlan vagy!! Ha gáz van, akkor jó vagyok...amúgy meg le vagyok szarva...én vagyok, aki mindig rendbe tesz titeket!!
- Na ja...nem engem, hanem Timit!
- Speciel most Te hívtál...
- Ééén?! - döbbent meg Áron.
- Fárasztó vagy. - legyintett lemondóan Nóra, és ismét rágyújtott.
- Most kértem, hogy ne bagózz itt...de nem nagyon foglalkoztat a dolog látom!
- Nyugi már...kérsz valamit enni?
- Nem vagyok éhes.
- Legalább a kávédat idd meg. Meg készülnöd is kellene, már várnak. - váltott hangnemet Nóra.
Áronnak jól esett ez az anyáskodó hangnem. Megnyugodott, és megenyhült.
- Te áruld már el nekem -kezdte el Áron- lefeküdtél Te a Timivel?
- Persze. Ahogy Te is. - mosolygott Nóra.
- Sokszor?
- Ahogy Te is. Zavar?
- Nem...meg is lep, de nem...Azt hiszem nem zavar.
- Mikor hagyod már ezt abba Áron?
- Mit?
- Ezt az ön sajnálatot...
- Timi lelépett...nem sajnáltatom magam! De azért nem vagyok nagyon feldobva, gondolhatod. - háborgott Áron.
- Már két éve Áron...ennek már két éve. És még mindig ugyanott tartasz...

Áron szeme szinte megfagyott. Nézett a semmibe, és szinte látható, érezhető volt, ahogy az agyában a fogaskerekek lassan őrlik a két szót: "két éve".

- Most komolyan: Jól nézel ki, van melód, keresel rendesen, jól élsz. Tuti találnál valakit magadnak, csak fel kellene emelned a segged, meg nem mindenkiben a volt nődet keresni.
Állj fel. Elmúlt. Kész. Nyiss egy új fejezetet végre, és éld az életed te besavanyodott barom! Hogy viselhet meg ez valakit ennyire...jézus isten...

Áron felocsúdott, majd a pánik kerülgette, úgy érezte: szédül, nem kap levegőt. Kapaszkodott az asztalba, lila, sárga, vörös színben pompázott a világ a szeme előtt.
- KÉT ÉVE? KÉÉÉÉT ÉVEE?? - próbált ordítani Áron, de csak a fejében visszhangoztak szavak. Tátogott hang nélkül, a fejében őrjöngő hangzavarral.
Nóra hirtelen felpattant és egy iszonyatosan pofon vágta Áront. Áron megdöbbent, a szeme szikrákat szórt.

Egy másodpercre elsötétült, majd kristálytisztává vált minden!

Áron ült a széken egyedül a konyhában, csend és nyugalom vette körül. Előtte két kávés csésze, mellette a földön egy üres prozac-os doboz. A kezében cigaretta, jókora füstöt fújt ki, és élvezettel nézte, ahogy a füst levegőben gomolyogva pancsol a beeső napfényben.

Kis idővel később, Áron eloltott a cigarettáját, kiment a nappaliba és felöltözött:
Fekete farmert, piros kötött garbót, fekete bőrkabátot vett fel. Megnézte magát a tükörben: - rendben leszek - gondolta.
A bejárati ajtónál felvette régi, barna skechers bakancsát, és elindult a városba. Már így is késésben volt.
Mikor odaért az ideggyógyászati szanatórium bejáratához, a portás már előre köszönt, és hozzátette:
- Ma a 42-es teremben lesznek mérnök úr!
- [mérnök úr...ezen mindig mosolygok - gondolta Áron] Köszönöm Pista bácsi!
Felment a szemközti lépcsőn, előre ment pár métert a hűvös, szürke folyosón. Jobbra nyílt egy ajtó, ami a lépcsőházba vezetett. Azon kiment, és felsietett a negyedik emeletre. Sosem utazott lifttel. Utálta.
A negyedik emeleten a lépcsőházból belépett az emeleti folyosóra, ami sokkal világosabb volt, mint a földszinti. A szemközti falon végig hatalmas ablakok voltak, ez volt a legfelső emelet. A városra egész tűrhető kilátás nyílt innen.
A lépcsőház ajtajából, elkanyarodott jobbra és továbbment a folyosón. Minden egyes lépésére tompa visszhang volt a válasz. Jobbra a második ajtón aztán bekopogott, majd azonnal lenyomta a kilincset. Maga kilincs súlyos régi darab volt, a sok kéz nem engedte, hogy fényes sárga színe mattra változzék. Mérete ellenére, a kilincs könnyen engedett, és a hatalmas fehér kétszárnyú ajtó jobb oldala nyikorogva kitárult.
Hat ember ült félkörben a jókora teremben, a hetedik szék üresen állt. Szemközt az emberekkel egy szakállas férfi ült, az orvos. Fehér köpenyben, szarukeretes szemüveg mögül sandított az ajtó felé. A doktor, felállt és Áron elé ment.
- Elkésett Áron!? - mondta a doktor indulat nélkül.
Áron lesütötte a szemét, és a padlót bámulta:
- Én...én csak... - dadogott Áron
- Na, jöjjön, csak jöjjön...foglaljon helyet. Magára vártunk. Valami baj van?
- Nem, semmi...csak.
- Nóra!? Megint??
Áron még mindig a padlót bámulta.
- Szedi maga a gyógyszereit Áron? Ez nem játék, tisztában van vele, igaz? Kizárólag a csoport terápia önmagában nem minden esetben használ!

Áron felnézett a doktorra, aki komoly arccal vizsgálódva bámulta.
Úgy két-három méterrel a doktor háta mögött, kissé jobbra, Nóra szívta a cigarettáját, és száját félig mosolyra húzva nemet intett a fejével.
Áron szemében valami megváltozott: kitisztult, bántóan magabiztos, és baljóslatúan csillogó lett.
- Nem...Nóra már nem bukkant fel régóta...csak elaludtam - válaszolta Áron, le nem véve a szemét Nóráról.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör