Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Gyerek sarok:))) - mesék

Flóra Ágnes:
Csali mese

Óriási kerekerdő kellős közepében élt, éldegélt egy jóravaló, morcos, és kedves medvefiú.
Barna, kerek arcocskája volt, széles vállai, lomha, lusta mozdulatai. Sötét kerek szemei szerénységről és jóravaló természetről árulkodtak. Magányosan kóborolt, álmodozott, békésen szendergett és legfőbb szórakozása a málnabokrok fosztogatása volt. A légynek sem ártott soha.
Hát, ahogy egy szép nyári napon, lakhelyének mélyében, heverészett a mackó - az ég ragyogóbb és kékebb volt, mint valaha, s úgy tűnt, a nap is aranyabb fénnyel süt -, egyszer csak éhes lett, és össze is szedte magát. Indult lakmározni. Talált is egy szelídíthetetlen makrancos, ágas bogas málna-fürtös bokrocskát. Hű, de megjött az étvágya… Két marokkal kezdte szedegetni a zamatos, lédús gyümölcsöket, s tömte pofácskájába oly nagy mohósággal, mely csak fiú macikra jellemző. Hát, uramfia, egyszer csak éles szúrást érzett a bal mancsában, pontosan tenyerének közepében. Hangosan felszisszent és szájába kapta azt a bokorról…
Darázsba nyúlt a macika!
Bosszúsan, sértetten fordított hátat új bokrának, s bár amaz csábosan kínálgatta tovább fürtjeit, mérget tettetve vonult vissza, és leheveredett odújában..
Igen ám! De a darázs - kétség nem fér hozzá ama csoda-darazsaknak egyike volt, ki ha fullánkját bele is ereszti valakibe, mégis tovább repked vidáman -, élénk érdeklődésre lobbant mackó hősünk iránt. Hihetetlen, de igaz. Fikarcnyi szíve minden hevével szeretett bele, azonnal.
És hopp, utána repült a fiú-odúba, a barlang ismeretlen mélyébe. Igyekezett szívszerelme figyelmét magára felhívni, de ez az óhaja sajnos nem sikeredett valami fényesre. Izgatottan repkedett a bejárat előtt, több tiszteletkört írt le, majd akár egy helikopter, úgy húzott el maci orra előtt, zümmögve egy gyerekdalt. Majd megült egy kiszáradt rönkön, mely arra szolgált, hogy a gazdi, délutánonként keze fejébe támasztva kerek pofáját, elandalodjon a világnak dolgain. Darázska azon tanakodott magában mit csináljon, hogy a nagymaci szíve feléje forduljon… Emelgette fejecskéjét, bontogatta satnya szárnyait és csinosítgatta cingár lábait, míg a medvebocs csak mordult egyet feléje… Ekkor újabb hallatlan bátorságról tett tanúságot a cingár nyüszüke, erősen nekiveselkedett és egyenesen nekivetette magát a heverésző medvefiú mellének. Gondolta megpróbálja, ha lecsapják, vége kis életének, de ha nem, itt a lehetőség, a medvebocs felfigyel rá. Észrevette ezt maci és jelentőségteljesen mérgelődött miatta. Egy ilyen kis güzü vetemedik erre? Megállj kis rondaság! Hamar odacsapott, és huss, lelegyezte hódolóját magáról. Méltóságán alulinak tartotta, hogy ránézzen csak szeme sarkából pislantott egy nagyot felé... Igazából mérges sem volt rá, a mancsa sem fájt már, csak ébredező fiú önérzete miatt hessentette el. És megkönnyebbülten látta, hogy a kis darázs, szerencsére még mind repked, tehát él… Nagy kő esett le a szívéről. Ez is azt mutatja, mennyire emberséges volt dörmögő hősünk.
A darázs pedig újra nekirepült a maci mellének, megfogódzott annak selymes, vastag puha prémjében és foggal-körömmel tartva magát, egy életem egy halálom, megpróbálom ott maradt. Majd kigúvadtak szemecskéi az erőlködéstől, de tartotta magát keményen. Bosszús lett a kisfiú mackó, hadonászott egy párat, de igazából bántani nem akarta a kis gizgazt, tudta, hogy ártalmatlan jószág.
A darázs egyre mélyebben fonódott bele prémjébe, és egészen elolvadt a nagy boldogságtól… Nagyon jól érezte magát. Igazából kicsit félt, mert eddigi életében sok ütés érte szegény fejét, és olyan sokan akarták már lecsapni, hogy nem is hitte, létezik még rendes maci. Szemeit behunyva, vállait felhúzva várt az ütésre.
A macika pedig egye fene, hagyta a jószágot…Melegség költözött szívébe a vastag selymes prém alá; érezte, hogy a kerek nagyvilágnak értelme van, hiszen egy lélek, ki neki őszinte barátja, mellette van.
Így kezdődött a mackó és a darázs barátsága…
A málnabokrok ezután pedig még édesebbek lettek, az erdő mélye még hűsebben rejtette el őket ketten, a vadászok árgus szemei elől. Az égbolt összes csillaga nekik csilingelt, a föld összes rózsája nekik virult szépségesen.
De ez csak egy csali mese… annak is a legbutább fajtája…
Mert sajnos a mackófiúk nem élnek magányosan az erdő mélyén. Medvelányok százai fogják közre kedves, szelíd arcukat, széles bizalomgerjesztő hátukat és bájos tapicskoló lábaikat. Az viszont igaz, hogy nagyon sokan lebecsülik a darazsak vak ragaszkodását. Pedig az ő piciny szemeik úgy csillognak, akár odafenn a Göncöl szekér, és legyenek bár oktondi, repkedő szúrós bogárkák, hétköznapi fényük beragyoghatja a mackófiúk deleit és estéit… Így biza’.


gyerek sarok:))) - mesék

Balogh István:
Öreganyám krumplistarhonyája

Mindannyian ismerjük a mesék világát, amelyben mindenféle mesealakok léteznek, tündérek, sárkányok, vasorrú bábák, táltoslovak, s azt is tudjuk, hogy ez a világ túl van az Óperenciás tengeren is, meg az üveghegyeken és a korpakazlakon is, ám arra lakik egy kurta farkú kismalac, s ő bezzeg kitúrja orrával barázdák mélyéből a csudaszép történeteket.

Azonban megeshetnek különös események a mi tájunkon is, igaz, nagyritkán, de ha odafigyelünk környezetünkre, talán tanúi lehetünk annak, hogyan születik a mese.

Minden azzal kezdődött az én esetemben, hogy nagyanyám azt mondta egy napon, kisunokám, főzök neked krumplistarhonyát!

- Én nem szeretem a krumplistarhonyát! – dacoskodtam.

Öregszülém felvonta szemöldökét:

- Ettél már ilyen ételt?

Meghökkentem, hiszen azt sem tudtam, mi fán terem a krumplistarhonya? Dehát a gyerek olyan teremtmény, hogy viszolyog az ismeretlentől. Az én nagyanyám nem dorgált meg, nem kiabált rám, ha nem eszed meg a főztömet, beléd tömöm!, ahogy némely nőszemélyek rémísztgetik a kákabélű gyerekecskéket. Nem volt az én szülém ijesztgetős fajta, ehelyett ölébe vont, és mesélni kezdett.

- Amikor a mi tájékunkon vizitáltak kedveseink, Jézus urunk és Szent Péter urunk, akkor ők is megkóstolták a zentai krumplistarhonyát, és ízlett ám nekik, de nagyon!

- Krumplistarhonyát ettek? – hitetlenkedtem tágranyitott szemmel.

- Azt bizony! A Nagylapos első számadója, a legöregebb Bules vendégelte meg őket az után, hogy a szentek megleckéztették a kivagyi fölsőhegyi kovácsot.

- Megleckéztették? – hökkentem öregszülémre, mert bizony én akkortájt nem tudtam még, mit jelent a megleckéztetés.

- Az úgy esett akkoriban, hogy lejöttek a Mennyből a Földre a mi kedveseink, Jézus urunk és Szent Péter urunk. Emberi gúnyát húztak magukra, senki nem ismerhette fel őket, egyszerű vándoroknak látszottak mindenki szemében. Hát ahogy mentek, mendegéltek, csizmájukra vastagon rárakódott már az út pora. Végül megérkeztek Fölsőhegyre is. Fúrta oldalukat a kíváncsiság, mert vizitációjuk során számtalanszor fülükbe jutott a hír, hogy a fölsőhegyi kovács a mesterek mestere. Még Rúzsa Sándor, a híres betyár is nála patkoltatja az elkötött pompás lovakat!

- Ki lehet ez az atyafi? – tűnődött Jézus urunk gyaloglás közben.

No, megérkeztek a mi kedveseink Fölsőhegyre, nem is kellett kérdezősködniük senkitől, hol lakik a kovács, merre a műhelye, mert ahogy jöttek befelé a Tornyosi úton, azonnal a szemükbe tűnt egy csoportosulás. A kovácsműhely előtt álltak a szájtátók, és bámulták, hogyan patkol a híres-neves fölsőhegyi kovács, aki nem más, mint a mesterek mestere.

Azzal kezdte a nagyhírű patkóvitéz, hogy elkapta a ló nyakát, csavarintott egyet rajta, erőteljest, a ló azonnal lefeküdt, a segédek hurkot meg vetettek a csüdjeire, hátára fordították az állatot, és kényelmesen patkolni kezdett a kovács. A segédek kézre adták neki a szerszámokat, patafaragót, patkót, szöget, kalapácsot, különböző fogókat, reszelőket. Serényen járt a kovács két keze, néha különös mozdulatokat tett, köröket írta levegőbe a kalapácsával, a szájtátók hangosan hüledeztek, dicsérték a művészetét.

Ahogy elkészült a patkolással, megoldotta a kovács a ló lábán a hurkokat, a paripa talpra szökkent, megrázta magát, és fölnyihogott.

- Ez igen! – kiáltott egy bajszos.

- Nincs is a világon nálánál különb! – toldotta meg egy taplósipkás.

A kovács végignézett bámulóin, megpödörte bajszát, csípőre vágta két kezét, csak úgy csattant a bőrköténye, kihívóan jártatta körbe a tekintetét, s dölyfösen kérdezte:

- No, emberek, ki vagyok én?

- Kend a mesterek mestere! – zúgott a tömeg.

Hízott erre a kivagyi kovács mája, dagadt a zúzája, kevélyen forgatta a bozontos fejét, mintha alattvalóit szemlélné. De haragosan villant a szeme, ahogy Jézus urunk tekintetébe akadt. Kétkedést vélt fölfedezni a mi szentünk pillantásában.

- Kend tán nem hiszi azt, amit az emberek mondanak?

Jézus urunk szelíden elmosolyodott.

- Én ugyan nem vagyok a mesterek mestere, ahogy kend állíttatja magáról. Igaz, engem egykor megtiszteltek valahányan és Mesternek szólítottak. De ez más miatt esett. Ám megpróbálhatom én is a patkolás művészetét, ha lenne itt ló, amelyik új papucsra vágyik.

A szájtátók gyülekezete, morogni kezdett, a zsírosabbja visszafogta lovát, nem adja egy ismeretlen kezébe, még tönkreteszi a jószágot, hisz a rossz patkolás olyan, mint az átok, az igavonó munkaképtelenné válik miatta.

- Nem számítok érte fizetséget! – biztatta Jézus urunk a gazdákat.

Azok csak morogtak a bajszukba, senki nem állt kötélnek, hiába volt a szíves hívogatás.

S akkor megjelent a falu legelesettebb, legszegényebb embere, a cingár Matykó. A lova is olyan volt, mint a gazdája, sovány, úgy járt a nyikorgó szekér előtt, mintha táncolna, pedig nem volt jókedve a szegény párának, tántorgott az kínjában, a csontjai meg zörögtek, szinte már hálni járt belé a lélek.

- Gyere, Matykó! – szóltak az emberek a szerencsétlenre. – Itt egy vándor atyafi, ingyen patkolja meg a lovadat, ha akarod.

Matykó Jézus urunkra nézett.

- Ingyen nem kérem a munkát, jó szóval megfizetek érte.

- Az a legigazibb fizetség – mondta Jézus urunk.

Matykó kifogta gebéjét a kocsi elől, s a kötőféket Jézus urunk felé nyújtotta.

Jézus urunk Szent Péterre mutatott:

- A kötőféket a segédem fogja.

Szent Péter megsimogatta a ló pofáját, erre megnyugodott a reszkető jószág.

Jézus urunk lekanyarította válláról előbb a szűrét, aztán a tarisznyáját, könyékig nyúlt bele, kotorászott kicsinyég, majd előhúzta fanyelű bicskáját. Kinyitotta, megszemlélte az élét, hüvelykujjával meg is próbálgatta, jó lesz, dörmögte. Azzal a gebéhez lépett, előbb paskolt egy-kettőt a nyakán, majd megfogta jobb első lábát, és egy szempillantás alatt térdben levágta. A ló nyugodtan álldogált tovább, észre sem vette, hogy hiányzik térből a lába, s a vére sem csöppent.. Az emberek visszatartották lélegzetüket, csak Matykó jajdult fel keservesen, ám elhallgatott nyomban, amikor látta, hogy Jézus urunk nyugodtan odamegy a satuhoz, befogja a lólábat, s hipp-hopp, egy szempillantás alatt rajta termett a patkó! Akkor a gebéhez tért, megnyálazta a levágott lólábat és visszaragasztotta. Lássatok csudát! A láb abban a minutumban a helyére forrott! Dobbantott is vele elégedetten Matykó sovány kancája. S akkor következett a bal első láb, majd sorban a két hátsó. S ahogy Jézus urunk visszaragasztott egy-egy megpatkolt lábat, úgy változott meg Matykó Csillag lovának a teste. Előbb megtelt izommal, eltűntek a kitüremlett bordák, aztán kifényesedett a szőre is. Sokan azt mondogatták még száz év múlva is, aranyszőrű táltossá változott át az a szegény gebe! És ajándékozott is később gyönyörű csikókat Matykónak, aki jó pénzért eladhatta őket a bajsai bárónak. Lett is Csillag maradékaiból olyan nyalka ménes Zobnaticán, amelynek csudájára járt a világ!

Jézus urunk Matykó rozoga kocsijára nézett. Nem szólt ő semmit, csak néhány szerszámot a kezébe vett, serényen kopogtatta a kerekeket, a tengelyeket, a rudat, az oldalakat, a saroglyákat, még a szekér szárnyát is gyámolította, és teremtett is olyan szekeret Matykónak, hogy még a dédunokái is megörökölhették, nem kopott az meg soha!

A munka befejeztével Jézus urunk megkérdezte a bámészkodókat:

- No, atyámfiai, ki vagyok én?

Az emberek egyik ámulatból a másikba estek, szájuk is tátva maradt a nagy csudálkozástól. Legnagyobbra a kivagyi kovács tátotta száját. De gyorsan észre tért, érezte, itt a becsülete forog kockán! Halkan rebegte hát:

- Kend a mesterek mestere!

- Abbiza! – zúgott a tömeg.

A fölsőhegyi bíró meg azt találta mondani:

- Kend, kovács uram, kisinasa se lehetne ennek a vándornak!

Kirobbant a nevetés! Kacagott ott mindenki, a kivagyi kovács meg szégyenében és dühében a füstös műhely legsötétebb zugába bújt.

A hír sólyomszárnyon röppent szét a Tisza mentén, miszerint a fölsőhegyi kivagyi kovács, aki olyan büszke volt patkolótudományára, hogy a mesterek mesterének neveztette magát, ugyancsak messze áll e megtisztelő címtől, hiszen akadt olyan atyafi, aki megmutatta neki, mit is jelent az igazi patkoló tudomány. Meg is mosolyogta mindenki a beképzelt kovácsot!

Jézus urunk és Szent Péter urunk tovább vándoroltak, el a Nagylaposra, Zenta délnyugati sarkára, ahol épp ebédidőben találták a juhászokat. A legöregebb Bules, a nagylaposi első számadó tisztességgel meginvitálta a vándorokat ebédre.

- Jöjjenek, kendek, tartsanak velünk, jó krumplistarhonyára!

Sem Jézus urunk, sem Szent Péter urunk nem ismerték addig a krumplistarhonyát, ki is főzött volna nekik olyat? Kíváncsian figyelték hát, hogyan készíti a vén számadó bográcsában a különös ételt.

Ekkor letett engem az én nagyanyám puha fészeköléből, elővette az öreg öntöttvas lábast, amelyet még a nagyanyjától, az én ükanyámtól örökölt, az asztalra tette, s vágni kezdte bele a jóféle szalonnát.

- Az öreg Bules is azzal kezte a krumplistarhonyát, hogy szalonnát vágott a bogrács fenekébe – fűzte tovább szülém a mese fonalát. - Tűzre tette, pirítgatta, majd vöröshagymát rakott rá, üvegesre varázsolgatta. Minderre pirospaprikát szórt, kavargatta lassan, hogy oda ne kapjon, meg ne égjen a paprika, az meg áttetszőn virított a zsírban, mint a rubin. Beleszórta bográcsába két marokkal a karikára vágott krumplit, jól összepirította az egészet, s végül felöntötte vízzel. Lassú tűzön főzte a híglevű ételt, amelynek pompás illata körbefutott a szárnyékon. Bizony összeszaladt a nyál mindenki szájában, szentjeink is jó nagyokat nyeltek, és lesték bográcsban a csudát. Megvizsgálta a legöregebb Bules a krumplit, puhul-e már, puhul, dünnyögte ősz bajuszába. Kezébe vett egy kék vászonzacskót, belenyúlt és szűk marokkal annyi tarhonyát mért a készülő ételbe, ahányan sorakoztak az éhesek. Vetett bele még hegyes, sötétzöld csípős paprikát is, meg sót is, hogy ízletes legyen az ebéd. Nézte Jézus urunk, és nézte Szent Péter urunk is, hogyan dagad a tarhonya, hogyan issza el a lét. Az izzó parázs fölött rázogatni, forgatni kezdte a legöregebb Bules a bográcsot, amelyben ugrálni kezdett a tartalom, s jól megpirította a labdaformává összeállt ételt.

Zenta felől fújdogált a kellemes szellő, szárnyai között kihozta Nagylaposra a Szent István plébániatemplom déli harangszavát, erre hőseink kalapot emeltek, keresztet vetettek magukra, hálát rebegtek és körülülték fűben a bográcsot. Mindenki kezébe fakanál került, és sorban, egymás után kanalaztak egyet-egyet a jóféle elemózsiából.

Az első falat után Jézus urunk elragadtatással szólt:

- Számadó uram, úgy hallottam, kend errefelé a legöregebb. Bizony meg is érdemli a nevét! Tényleg kend köztünk a legöregebb, amely szó nem csak a legidősebbet, de a legnagyobbat, a legkülönbet, az elsőt is jelenti! Értőbb szakáccsal nem találkoztam eddig a föld kerekén, pedig megfordultam már a világ négy sarkában is!

Elmosolyodott az öreg Bules, és szerényen válaszolt:

- Öregapámtól tanultam én főzni a szárnyékon, még kisbojtár koromban. De én az elődöm nyomába sem léphetek! Ha ő tűz fölé a szolgafára akasztotta a bográcsot, énekelt abban az étel, úgy főtt ízletesre! És ne dicsérjen kend engem, mert úgy járhatok, mint a fölsőhegyi kivagyi kovács, akire, úgy mondják, bosszúságában és szégyenében ráfakadt az epéje, mert úton útfélen azt prédikáltatta magáról, hogy ő a mesterek mestere. S mit ad Isten? A minap kiderült róla, hogy kisinasa sem lehet egy valódi mesternek: egy vándorlegény lepipálta patkolási tudományában! Tán kendek is hallották a furcsa történetet. Ám, ha ízlett az ételünk, jó szívvel adtuk, váljék egészségükre, s ami a legfontosabb, az Úristen áldása ne kerüljön minket!

A történet végére elkészült a mi krumplistarhonyánk is. Öregszülém öntöttvas örökségéből terjedő pompás illat asztalhoz csalogatott engem, és olyan jót azóta sem ettem kedvenc ételemből, a krumplistarhonyából, mint akkor, amikor először kóstoltam, amikor az én nagyanyám Jézus urunkról, a fölsőhegyi kivagyi kovácsról meg a legöregebb Bules nagylaposi számadóról mesélt énnékem.

(2007. szeptember 14.)



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör