Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Bemutatkozom - H. Kühne Katalin

Ars poetica

Szeretném a szív igazságát megmutatni: a szeretet, becsület, tisztaság erejét. Próbálom megismerni magamat. Szívemet felemelem, segítséget kérek a Fennvalótól, alázattal fordulok az emberekhez, tetteimmel igyekszem bebizonyítani, hogy értük élek, segítem őket, hogy el tudják viselni a megpróbáltatásokat. Támaszt, hitet adok nekik, hogy túlélhessék ezt a mai embertelen kort. Reményt szeretnék adni a reménytelenségben, bátorságot ahhoz, hogy győztesként kerüljenek ki a mindennapok harcaiból. Próbálom megmutatni az ember nagyságát, az egyedüli lényt, aki szellemével, tetteivel képes maradandót alkotni. Beszélek múltunkról, gyökereinkről. Gyermek akarok lenni, akinek szemében a világ titka rejlik. Teremtő játékos, aki meg tudja mutatni a világot, olyanná formálni, ahogyan ő látja. Ha ez a világ másoknak ismerősnek tűnik, ha bennük valami érzést kiváltok, akkor már elindultam azon az úton, amelyen szeretnék tovább menni.


Bemutatkozom - Hornyánszkyné Kühne Katalin

A Bükk szerelmesei I.

Kizökkent az idő

Amikor családi házat vettünk, költözés előtt rendezgettem az iratokat, emlékeket. Előkerültek levelek, fotók, versek, naplók. Beleolvastam, nem bírtam letenni. Végigböngésztem az egészet. Nagyanyó, Nagyapó, Édesapa, Édesanya, Babus, Apika, Judit, Enikő levelezését, néhányat abból, amit nekünk írtak, vagy mi írtunk nekik. Olvasás közben ott voltam velük a múltban, megdöbbentem a sok szenvedésen, nehézségen, amit átéltek: háború, front, fogság, anyagiak hiánya, nélkülözés, emberi sorsok, örömök, bánatok, születésem körülményei, betegségekről, napi hírekről tudósítások, a mélységes szeretet, amit egymás iránt éreztek, vidám és szomorú történetek – hol sírtam, hol nevettem.

Előkerültek apai nagyapám krónikái a bükki túrákról, Édesapám színdarabjai, hadifogságban írt naplója, versei, intelmei, előadásvázlatai, Pali bácsi kutatásai a magyarok eredetéről, versei és a sok fotóalbum. Ekkor határoztam el, hogy ezeket a gondolatokat megosztom szeretteimmel, hozzáteszem emlékeimet, családi történeteinket. Olyan színes, eseménydús volt e század, amit megéltek, szerény, de nagy egyéniségek között nőttem fel, akik megérdemlik, hogy utódaink megismerjék őket – részben az én tolmácsolásomban, részben saját írásaik alapján – példaképül választhatják bármelyiküket, méltóságukat, emberségüket, emberi nagyságukat; szeretetüket továbbíthatják, átörökíthetik gyermekeiknek, a következő nemzedéknek. A költői, írói vénát ugyan én nem örököltem, de megpróbálom átadni azokat az érzéseket saját szavaimmal, amit keltettek bennem. Olyan szeretettel adom át ezt az írást, amit én kaptam tőlük, kérem az olvasót, ne a formát, a tartalmat nézzék, a bennük rejlő gondolatokat, érzéseket vigyék tovább. A Bükk szerelmesei sugallták nekem, ők irányítják fentről tollamat, fogadjátok szeretettel!


Bemutatkozom - H. Kühne Katalin

Misi mókus


Talán hatéves lehetett. Édesapja könyvszekrénye előtt ült, könyvek, dossziék között. Az egyik könyvet lapozgatta éppen. Így volt ez szinte minden hétvégén, amikor rendezte írásait. Előkerült egy régen látott könyv, bele-beleolvasott. Ilyenkor a család csendben maradt: „Édesapa dolgozik, ne zavarjátok!” Kérdezni akart valamit, de nem merte zavarni az elmélyülésben édesapját. Inkább kihátrált a szobából, ő is elővette kedvenc mesekönyvét. A képeket jól ismerte, a nyomtatott betűket lassanként már el is tudta olvasni. Persze sokszor mesélték már neki ezt a mesét, kívülről tudta, nagyon szerette Misi mókus kalandjait. Misi a többi mókustól különbözött, emiatt kiközösítették, elkergették. Az nyűgözte le a történetben, hogy Misi ennek ellenére mindig feltalálta magát, sok kalandot élt át, a végén pedig, amikor hazajött a hosszú útról, mindenki örült és szeretettel vette körül. Ő is szeretett volna így hazajönni, beilleszkedni, ügyes kislány lenni, aki mindig tudja, hogyan kell viselkednie, mit szabad és mit nem. Szerette volna tudni, hogyan lehetne a gyerekek és felnőttek között ilyen népszerűségre szert tenni. Az élet nem volt ilyen egyszerű, a felnőttek mindig meghatározták, mikor mit kell tennie, otthon és az iskolában is jól nevelten, engedelmesen kellett viselkednie. Szülei szigorúan, de igazságosan nevelték őt és nővérét, nem tettek köztük különbséget, szeretetükből egyformán részesültek. Ám az iskolában a tanárok a nővérével példálóztak mindig, hogy bezzeg ő ilyen rendes, meg olyan aranyos, ráadásul kitűnő tanuló, róla pedig pajkossága, engedetlensége miatt rossz véleménnyel voltak, hiába igyekezett, nem volt olyan tökéletesen jó gyerek, mint a nővére, nem vívta ki tanárai megbecsülését, szeretetét. Nem tudott mindenkihez egyformán kedves lenni, az igazságtalanságot nem tűrte, azért, akit bántottak, felemelte szavát, ezt a tanárok nem szerették. Nem tudott hízelegni, nem volt kedves, csak önmagát adta. Ez sokszor nem volt elég. Nem volt közvetlen, inkább visszahúzódva élt a tömegben, figyelt némán, elraktározott minden mozdulatot, mondatot. Ezután mindenkinek meg akart felelni, ezért próbált alkalmazkodni, hogy dicséretet csikarjon ki végre ő is, elnyomta magában érzéseit, ritkán szólalt meg. Álarcot viselt, amit egyre inkább magáénak érzett, énjét nem mutatta senkinek, magába fordult, túlságosan is alkalmazkodóvá vált, mindent lenyelt, csakhogy elismerjék. Ez sem vezetett eredményre, így sem volt elég jó kislány. Valamiért mindig leteremtették, pedig ő igyekezett. Édesapja és nővére bárkivel bármiről tudott beszélgetni, élmény volt őket hallgatni. Ő megszólalni sem mert, attól félt, ő alulmarad ebben is, mint eddig mindenben. Ő csendes, szemlélődő gyerek volt, félénk és bátortalan. Talán senki sem bátorította, hiszen mindenki csak a nővérét dicsérte, őt pedig csak szidták, miért nem tud olyan lenni, mint ő. Hát nem tudott.

Most sem lázadt fel, csak kihátrált a szobából csendesen. Egészséges önbizalomnak nyoma sem volt benne, kiölték belőle a csúfolódó, szidalmazó szavak. Később, amikor kamasz lett, irigyelte társait, akik természetesen forgolódtak a fiúk között, csacskaságokról beszélgettek, időjárásról, bármiről, ő meg sem mert mukkanni, félt, hogy kinevetik. Amikor első szerelme elvitte nagynénjéhez bemutatni, ott is csak ült csendesen, a kérdésekre szűkszavúan válaszolt, de egy önálló mondat sem hagyta el ajkát. Meg is lett az eredménye, a nagynéni butának titulálta. Pedig nem volt az, korához képest elég sokat olvasott, szókincse is nagyobb volt, mint társaié, csak éppen félénksége gátolta ilyenkor. Fecsegni, badarságokat beszélni nem akart, inkább hallgatott. A homloka mögé pedig nem láthatott senki, így jogosan hitték, hogy borzasztóan buta. Csak a barátaival tudott feloldódni, ott egyenlők voltak, szabadon szárnyalhatott képzelete, mindent kibeszélhetett magából, nem nevette ki senki. Játszottak is sokféle szerepet, indiánok, felfedezők, királylányok lehettek, végigélték a sok mesét, kalandos utazásokat tettek távoli tájakon – persze mindezt csak négy- vagy hatszemközt. Ha idegen jött a közelbe, vagy felnőtt, ugyanúgy viselkedett, mint addig, meg sem szólalt.

Egy ideig olvasgatta kedvenc könyvét, aztán újra odamerészkedett édesapjához – és láss csodát -, megszólalt:
- Édesapa, Te mindig ilyen okos voltál? Kisgyerek korodban is kitűntél társaid közül? Sosem féltél, hogy butaságot mondhatsz? Hogy kinevethetnek?
- Kislányom, hogy kérdezhetsz ilyet? Senki sem születik úgy, hogy mindent tud, sokat kell tanulni ahhoz, hogy okosakat mondjunk. A tanárnak éveken át sok száz könyvet kell elolvasnia, hogy rájöhessen arra, mennyi mindent nem tud még. Az a lényeg, hogy tudja, hol kell keresni, hogy még többet tudjon meg valamiről. A nagy tudósok szerények és minél többet tudnak, annál inkább látják, mennyit kell még tanulniuk. Egy tanár mindig tanul a tanítványaitól. Ha Te is tanulsz, olvasol, kérdezel, egyre inkább többet tudhatsz meg a világról. De soha ne légy dölyfös és gőgös, ha megtudtál valamit, tanítsd meg a társaidnak, és add tovább a tudományodat, de ne légy rá büszke, hogy tudod, mert neked lehetőséged volt azt megismerni, a másiknak mindig alkalmat kell adni arra, hogy ő is megismerhesse. Te csak egy lépéssel voltál előbb, mint ő, de le is maradhatsz mögötte, ha nem használod ki a lehetőségeidet. Én sem voltam kisgyermekként okos, de igyekeztem magamba szívni mindent, ami körülöttem volt, hallgattam az idősebbek történeteit, sokat olvastam, tanultam. Most sem hiszem, hogy okos lennék, esetleg többet tudok ma már, mint hatévesen, de ez természetes. A nevetségességtől pedig ne félj, mindenkit kinevethetnek, mindig találnak rá alkalmat, hogy csúfolódjanak, ne törődj ezzel! Bízz magadban, Te sem vagy buta, csak félénk! Merj megszólalni, hidd el, meghallgatnak! Csak az első mondat nehéz, a többi könnyen megy!

Megfogadta édesapja tanácsát, rengetege olvasott, igaz, továbbra is félénk maradt, de legalább belül tudta, hogy nem buta. Amikor nagylány lett, egyre inkább kimondta gondolatait, egyre többen néztek fel rá, pedig nem kérkedett azzal, amit tudott, továbbra is szerény volt. Megfigyelte a körülötte élőket, sokat tanult tőlük. Szüleitől, nagyszüleitől hallott történetek nagy hatással voltak rá, élettapasztalatuk segítette olyan helyzetekben, amikor neki kellett döntenie fontos kérdésekben.

Ma, nagymamaként már ő is mesél, gyermekei, unokái pedig figyelmesen hallgatják, isszák minden szavát. Nem felejtette el az apai intelmeket, most ő ad tanácsokat fiának, de tőle is elfogadja, ha ő ad neki, hiszen sosem szégyen újat tanulni. Félénkségétől nagyrészt megszabadult, nagy társaságban is el meri mondani véleményét, bár mindig megszólal benne a kisördög: „Figyelnek rám vajon? Elfogadják, amit mondok, vagy leintenek, hogy „hallgass, én tudom jobban, nincs igazad, butaság!”

Ez a gyermekkori félelem sokszor felbukkan álmaiban is, amikor a vizsgán megbuktatják, vagy nem tud kievickélni a sebes vízű folyóból, vagy sötét lépcsőházban meginog alatta a lépcső, vagy kizuhan az erkélyről... Ilyenkor verejtékben úszva ébred, rájön, hogy csak álom volt, nem kell félni semmitől, minden megoldható, csak jó döntést kell hozni. A kudarcok szülik a legjobb ötleteket, „a szeretet mindent elsöpör, mindenben segít”, csak szeretni kell embertársainkat. Igaz, „semmit sem adnak ingyen, mindenért meg kell küzdeni”, de érdemes, mert „munka nélkül eredmény sincs.” Azzal pedig nem kell törődni, ha az embert lenézik, kinevetik. Ezt csak azok teszik, akik nem veszik a fáradságot arra, hogy megismerjék a másik embert. Első benyomás hatása alatt ítélkeznek, anélkül, hogy megpróbálnának a másikhoz közeledni, megérteni gondolatait, tetteit megismerni. Tapasztalta, hogy néhány esetben ő is elkövette ezt a hibát és az első benyomásnak hitt, előítélettel fordult egy idegenhez. Amikor később jobban megismerte, megdőltek azok az érvek, amelyek alapján akkor beillesztette az illetőt egy „fiókba.” Nem állta meg a helyét akkori véleménye, hiszen nem ismerte meg a másik gondolatait, élettörténetét, csak külsőségek alapján formált véleményt. Időt kell adni mindenkinek, hogy megnyílhasson, hogy megmutassa magát előttünk, jó és rossz tulajdonságait megismerhessük és akkor alkothatunk igazi véleményt arról, hogy milyen ember.

Megbocsátott azoknak, akik korábban butának gondolták, hiszen nem mutatta meg magát nekik, nem adott alkalmat arra, hogy megismerjék. Ma már nyitott a világra, szóba elegyedik ismeretlen emberekkel, nem szégyelli, ha nem tud mindig megfelelő szavakat találni gondolatai kifejezésére. Rájött, igaza volt édesapjának, nem gúnyolódik rajta senki, mint Misi mókuson, nem kergeti el többé senki, nem közösítik ki. Meghallgatják, csak alkalmat kell adni arra, hogy megismerhessék. „Csak az első mondat nehéz!” Ha valaki különbözik tőlünk, még nem biztos, hogy alkalmatlanabb, gyengébb, butább, csak más! Ha megismerik, meg is szerethetik. Ma már bízik magában és így könnyebb lett az élete is. Megtanulta, hogy nem a külső, hanem a belső számít. Hiába hízeleg, okoskodik valaki, hiába alkalmazkodik, lehet, hogy a csendes, kitartó, szerényt embert többre becsülik, mint a hangoskodót, a kérkedőt. Lehet, hogy egy ideig az utóbbi ér el sikereket, mert nagyobb hangon mondja a magáét, vagy jólesik a hízelgés az embereknek, elhiszik, ha nem is igaz, de hosszú távon a kitartó, szerény, becsületes embert értékelik igazán.

Nem hátrál már ki a szobából, nem hátrál meg a nagy feladatok elől sem, kitartása, szorgalma révén elérte, hogy társai megbecsüljék, tiszteljék, nem gúnyolja már többé senki. Igaz, akik korábban másképp ismerték meg, kicsit csodálkoznak, hogy „Ez is benne volt? Ez is ő? Ezt is tudja? Így is tud beszélni?” - ezzel ő már nem törődik, továbblép és nemcsak az első mondatot mondja ki, könnyen megy a többi is!

Azóta édesapja már elment, de tanítása tovább él – és nemcsak benne, hanem mindenkiben, aki tanítványának mondhatta magát. Örültek, hogy ilyen ember tanította őket, nemcsak szavakkal, hanem emberségével, példájával mutatott utat nekik. Az akkori hatéves, ma hatvanéves is büszke arra, hogy ilyen édesapa mellett nőtt fel.

Mint ahogy Misi mókus is megjárta a maga hosszú útját, és megváltozott, megszerették társai, úgy a kislány is nagy utat járt be hosszú élete során és sok barátot szerzett, mert ő is különb ember lett. Minden ember különbözik a másiktól, de ezért nem szabad kinevetni, vagy kiközösíteni. A másságban van a szépség! Mi lenne, ha egyformák lennénk? Unalmas lenne az élet.


Bemutatkozom - H. Kühne Katalin

Vihar a tóban

Hatalmas kövek indultak el a hegyoldalról. Az esők, viharok meglazították a talajt, kimosván alóluk a földet. Gurultak lefelé, itt-ott letört belőlük egy-egy darabka, azok is gurultak, míg a völgyben futó gyors folyású patakban végleges helyükre kerültek. Itt találtak nyughelyet maguknak. A víz mosta-mosta a fehér sziklákat, formálta, évszázadok folyamán simává, gömbölyűvé alakította, a szél mohát, zuzmót hordott rájuk, smaragdzöld ruhát öltöttek. A sziklák pici lyukaiban otthonra leltek rovarok, halacskák. A nagy szikladarabok alatt kisebb kövek guggoltak, mint anyjuk szoknyája alatt apró csemetéik. Alattuk, felettük csermely csobogott, benne pisztrángsereg feketéllett. A víz jéghideg. Néha egy-egy gally a sziklában megakadt, a víz sodrása felemelte, tovább vitte őket, a gallyak között ők is megpihentek, míg jött az áradat, gallyakat sodort lefelé. Patakok duzzadtak, folyókká szélesedtek, egyre gyorsabban hömpölygött az ár, míg egy tengerszemhez ért. Ott beolvadt a tóba, a hullámok elcsendesedtek, a tó hatalmas és nyugodt volt. Partján égerfák bólogattak feketén, köztük madárkák zengték éneküket. Felettük a fehér sziklákon az évszázados fenyők őrt álltak, a tó vizét smaragdzöldre festették. A vízben békák brekegtek, időnként egy fűcsomóra vagy egy száraz faágra kiugrottak, felfújták magukat, hívogatták csúnya hangjukon párjukat. Ez a hang csak az embernek csúnya, a békakisasszonynak ingerlően kedves. Hamarosan nászra léptek.

A tóban egyre több emeletes béka úszkált hangjuk az egész környéken visszhangzott: breke- breke-brekeke... Langyos, csendes tavaszi este volt, a hold bevilágította a tóvidéket, nappali fénnyel árasztotta el azt. Tisztán látszott a túlpart, a cserjék közt vadkacsák, szárcsák húzódtak meg. A tó közepén egy csónakban két öregember gubbasztott, egész nap ott ültek a vízen, égette őket a nap, éhesek, szomjasak voltak, de kitartóan halászni próbáltak. Nem volt eddig nagy a zsákmány, a csónak fenekén alig néhány apró hal vonaglott. Ők többre számítottak. Néha odébb eveztek, a sűrű, hínárral teli vízben kanyarogtak, újabb és újabb helyet kerestek, ahol kidobhatják hálójukat. Nagyobb hal nem akadtak bele, csak ezek a kicsik. Ebből nem lesz vacsora, felkopik az álluk. Asszonyaik, gyermekeik éhesen várják, míg hazatérnek. Nem tudnak enni adni nekik, pedig otthon már elfogyott az élelmük. Mi lesz velük? Ez a tó tartotta életben őket, ez táplálta a két családot, akik a közeli kunyhókban húzták meg magukat. Az agyagos föld nem volt alkalmas a művelésre, a környező hegyek igen magasak, ott nincs mivel szántani, nem terem ott meg semmi. Ha hal sincs, marad egyetlen állatuk, a soványka kecske, aki még megmaradt nekik. Miután a tehénke is elpusztult, tejet, sajtot csak ő ad, a kicsiny legelőn csak ő legelt. Régebben pedig a legelők is nagyobbak voltak, birkanyájak, tehéncsordák legelték le a dús füvet, mára már a legelő is csupasz lett, fű sem termett rajta, elgazosodott, belepték a cserjék. A gazdag földesurak nyájaikat messzire vitték, más vidékeken jobb földet találtak. Itt csak ez a két család maradt, négy kisgyerek, kecskéjük volt egyetlen tulajdonuk. A tó adott még eledelt, néha egy-egy vadkacsát, ha eltalálták maguk készítette parittyával, akkor nagy lakomát rendeztek. Ültek a csónakban, imádkoztak, legyen valami nagyobb zsákmány, amivel legalább egy hétig elláthatják a családjukat élelemmel. Mezítláb, rongyos ingben, elnyűtt kabátkában vártak, egymáshoz is alig szóltak. Fekete kalapjuk ócska, karimájuk foszlott, lyukak tátongnak a tetején, a napocska beles rajtuk.

Közeledett az este, ők még mindig a csónakban ültek, remélték, hogy több halat fognak. A havasokban egyik pillanatról a másikra megváltozik az időjárás. Süt a nap, éget, pár perc telik el, és sötét felhők gyülekeznek. A felhőkből pillanatok alatt hatalmas vihar kerekedik, felerősödik a szél, zuhog az eső.

Este lett, az égen a csillagok is aludni készültek, a hold sem világított már, csak halvány fénnyel reszketett a tó felett. Egyszer csak feltámadt a szél, hirtelen minden elsötétedett. Fenyegető szaporasággal pattogtak az esőcseppek a csónak deszkáin. Recsegtek-ropogtak az eresztékek, a réseken valóságos fuvolakoncertet adott a szél. Az eső cseppjei úgy verték a deszkákat, mintha a végítélet dobosai pengetnék hangszerüket. Nyomasztó éjszaka volt. A két öreg ócska kabátjába befújt a hideg szél, sáljuk nem lévén, igen fáztak. Felkorbácsolta a szél a tó vizét, az egész tó felbolydult. A hullámok felerősödtek, zuhogott az eső, hatalmas cseppek hulltak a vízbe, hullámokat gerjesztettek, egyre nagyobb körök alakultak ki a cseppek körül, majd lassan egymásba olvadtak, újabb cseppek újabb köröket alkottak, míg az egész tó olyan lett, mint a tenger. Egyetlen csónak birkózott a viharban a széllel. A hold itt-ott felbukkant egy rövid időre a felhők között, majd újra elbújt mögéjük. Csillagok sem látszottak, mindent elborított a mélységes sötétség.

A két öreg egymást átölelve kuporgott a csónakban, egy szavuk sem volt már. Féltek. Ingükből csavarni lehetett a vizet a lyukas kalap átengedte a vizet, mindenük nedves lett. Próbáltak kievezni a partra, de az orkán erejű szélben semmi esélyük nem volt, haladni nem tudtak. A kis lélekvesztőt ide-oda dobálta a szél, a hullámok egyre növekedtek, a csónak tele lett vízzel, hirtelen egy hatalmas hullám felemelte, az öregek a vízbe estek. Nagy vihar kerekedett, úszni nem lehetett a viharban. Pörögtek, forogtak körbe-körbe, majd az egyik öreg olyan gyorsan elmerült, olyan hamar a mélyre került, hogy a másik fel sem ocsúdott. Próbált lemerülni ő is, de hiába kereste a társát, sehol sem találta. Feljött a felszínre, egy ágban meg tudott kapaszkodni - gondolta, ő talán túléli a vihart, sokáig nem tarthat. Az öreg hozzászokott, hogy mindenért keményen meg kell küzdeni. Édesapja arra tanította, hogy tartson ki a végsőkig.

Eszébe jutott, amikor még tíz éves volt, ment édesapjával a hegyekbe, Erdély legmagasabb csúcsára, a Negoira. Amikor elfáradt, már alig bírt menni, édesapja azt mondta: „Légy kitartó, a csúcs közel van, tedd magadévá a hegyet, tiéd lesz a világ, kitárul előtted, amikor felérsz a csúcsra. Próbálj meg a heggyel azonosulni, csodálatos érzés, hidd el, ha a csúcsról lenézel. Addig pedig ne add fel, ne fordulj vissza, ne ülj le, menj tovább az úton! Megéri a fáradságot, nézz mindig előre, figyelj a magasság fenségére! Meghallod majd, hogy zeng a magasság. Onnan letekinthetsz a völgybe, szemben látni fogod a többi csúcsot, újra elindulhatsz, újabb megpróbáltatás, újabb célok, újabb erőpróbák várnak rád. Most szedd össze magadat, mindjárt itt a csúcs!” - akkor utolsó erejével feljutott apjával a Negoira.

Ez villant elő a múltból. Harminc éve eltemette apját, ő is megöregedett. Megváltoztak az idők, a történelem szele őt ide vetette, erre a vidékre. Az erdőt nagyrészt kivágták, a legelőt tönkretették, alig maradt valami a régi világból. A környező falvak elnéptelenedtek, elszegényedtek az emberek, ő ide került családjával a havasokba, a tóparton kunyhót épített. Később a barátja is ide költözött, gyermekeik együtt nőttek fel. Legelőjük piciny terület, állataikat elvitték, vagy elpusztultak, nagy volt a szegénység. A tó adott mindent megélhetésükhöz. Halásztak, ha nagy volt a zsákmány, elvitték eladni, a pénzért lisztet vettek. A kecske adta a tejet, túrót, vajat készítettek az asszonyok. Ruhára nem tellett, maradtak régi, szakadozott gúnyáik, abban jártak. A mindennapi kenyerük megvolt, a többi nem számított. Amit a férfiak hoztak, azt főzték az asszonyok. Ha keveset fogtak, felmentek a hegyre, vadalmát, vadkörtét, diót, mogyorót, szamócát, áfonyát, gombát szedtek. Megtanulták, hogyan kell tűrni, a kicsit is megbecsülni.

Egyre hidegebb lett a víz, öreg, ráncos keze, amivel a fát ölelte, egyre jobban fázott. Annyira, hogy már alig bírta magát tartani. Édesapja szavai visszhangzottak: „Légy kitartó!” Küzdött az elemekkel, minden erejét megfeszítve. Harcolt magáért, családjáért. Életben kell maradnia, mert otthon várja asszonya és a gyerekek. Kapaszkodott, ahogy csak bírt. Ám a víz egyre hidegebb lett teste kihűlt, utolsó erejét is összeszedte, még fogta az ágat, de már egyre jobban fáradt, keze majdnem lefagyott. Egyszer csak nem bírta tovább, eleresztette, követte társát a mélybe. Otthon az asszonyok, gyerekek hiába várták az öregeket. Csak a csónak ért partot másnap, már ami belőle megmaradt, hiszen a vihar cibálta, tépte, összetörte, csak pár deszkát lódított partra a szél.

Reggelre a vihar kitombolta magát, a tó vize lecsendesedett. Néhány száz méterrel odébb kivetette a két öreg felpuffadt testét a víz. A parti cserjék közt megakadtak. Felettük héjasereg körözött.

A tóparton egy fekete gólya állt, fél lábon, némán, mozdulatlan. Tartása méltóságteljes, nemes. Időnként fejét lassan elfordítja, szétnéz, felfedez valamit. Igazgatja szárnyát, felrepül. Egyre feljebb és feljebb száll, gyönyörű ívet húz az égen, az esti félhomályban lassan kicsi ponttá zsugorodik, majd elenyészik, mint a repülőgép, amikor túlságosan magasan száll, emberi szem nem tudja követni.

Itt lenn a tóparton végre nyugalom és béke van, néha egy-egy szárnycsapás hallatszik, felrepül egy szárcsa, követi a társa. Vadkacsák úsznak sorban, elől a kacsamama, utána a kicsik. Tanulgatják, hogyan kell lebukni a vízbe, halat hogyan lehet elkapni és felhozni onnan. Halászat után, jóllakottan úsznak kifelé a cserjék alá, ott megbújnak anyjuk szárnyai alatt.

Egy kisfiú bukkan ki a bokrok közül. Felnéz, meglátja a magasban a gólyát. - „Én is szeretnék néha így repülni a fény felé, itt hagyni a röghöz kötöttséget, a kicsinyes, nyomorúságos életet, szállni a magasban, ahol tisztaság uralkodik, ahol minden hófehér.” - Közelebb szalad a vízhez. Belegázol a tóba, elkezd nagy tempóval úszni, egészen a közepéig. Felemeli fejét, hátranéz, a part már nagyon távolról látszik csak. Feje felett az ég tiszta, kék, kis pamacsokban bárányfelhők úsznak, a nap melegen süt.

Az éjjeli viharnak a tó felszínén nyoma sem maradt, nyugodt és sima volt a víz. A kisfiú megfordul és kifelé úszik. Most már lassabban, mert kicsit elfáradt. Ahogy partot ér, leveszi vizes ruháját, kiteríti egy bokorra és lehasal a homokba.

Egyszer csak héják vijjognak felette. Megijed hangjuktól, szedi a lábát, fut-fut a parton. Egy gyökérben megbotlik, átbucskázott rajta, újra a földön fekszik, de már nem saját jószántából immár. Keze-lába sebes vérzik a homloka, szemébe csurog a meleg vér, elhomályosítja szemét. Megtörli, felnéz, hirtelen jön a döbbenet: holttestek fekszenek a cserjék alatt. A melegben már a szagukat is érezni lehet. Gyomra felfordul, kihányja a reggelijét, görcsölve, újra-újra előrehajol, már nincs is a gyomrában semmi, de a keserű nyál még mindig gyötri, öklendezik, míg el nem fárad.

Ordítani kezd, ahogy a torkán kifér: - „Idesanyám, gyűjjön, itt fekszik a tata, meg Gergő bá'!” - azzal újra futni kezd, most már fel a hegyre, minél magasabbra, mihamarabb itt hagyni ezt a borzalmat. Eléri a hegygerincet, ott lihegve lezuhan a földre. Útközben folyik szeméből a könny, alig látja, hová lép, de csak rohan felfelé. Zokog, zokog, még a fák is meghajolnak a fájdalmától, ők is siratják a holtakat...

A tó ott lenn békés csendes, itt fenn újra vihar tombol, de nem a természet ereje rombol, a kisember lelke háborog.


(2007. 02. 28.)


Bemutatkozom - H. Kühne Katalin

Pókháló

Hazugság pókhálójában élünk ránk
Ötven éve hiába figyelt a világ
Hiába ontotta vérét sok pesti srác
Hiába harcolt egész Magyarország
Emléküket meggyalázták
A zsarnokság ütött tanyát
Apáinkat nagyapáinkat meghurcolták
Magyar véreinket megnyomorították
Ávós fogdmegek börtönbe zárták
Kik gondolatainkat kimondták
Felemelték szavukat a diktatúra ellen
Kitörtek a szolga létből megmutatták
A világnak él még a szabadság
Fényes napsugaras hetek után
Újra jött a megtorlás
Nem volt elég a hősök áldozata
Megteltek a börtönök
Foglyok lettünk saját hazánkban
Körmödet kitépték
Leverték a veséd
Rúgtak ütöttek
Újra és újra öltek
Szóval tettel gondolattal
De legtöbbet hazugsággal
Ötven év telt el
De a rádió hallatja újra
„hazudtunk éjjel hazudtunk nappal
hazudtunk minden hullámhosszon”
Pókháló foglyai vagyunk
A világ szeme rajtunk
A hazugságot meddig tűrjük még?
„Még nem elég?!”
Akarunk szabadon élni
Béklyókból kitörni
Új világot építeni
Rombolást lopást árulást
Végképp megállítani
Újra felemelt fejjel
Nézhessünk egymás szemébe
Tiszta tekintetek tüzében
Hamvadjon el végre örökre
A gonoszság az ördög műve
Béke szigete legyen hazánk
Ne az erőszak jogtiprás árja
Borítsa el földjeinket
Ne feledjük őseinket
Kik a szabadságért küzdöttek
Emeljük fel szavunkat
A békéért nyugalomért
Szakértő vezetők vigyék
Előbbre országunkat
Állítsuk meg a hazugságot
Büntessük meg küldjük el
A bársonyszékből az árulókat
A hatalomhoz ragaszkodókat
Tisztázzuk végre múltunkat
Építsük együtt jövendőnket
Azokkal kik tenni akarnak
Kik tenni tudnak
Igazságot Magyarországnak!
Tönkretett gazdaságunk
Ugyanúgy sújtja azokat
Kik elhitték a hazug szavakat
Mint azokat kik ilyet nem mondtak
A hazugság pókhálóját
Bilincseinket feszítsük törjük végre szét
Tárjuk ki a szabadság kapuját
Legyen végre újra szabad a magyar nép!
Legyünk méltó örökösei
Ötvenhat szellemének
Ne hiába ontott vér
Tapadjon kezünkhöz
Maradjunk hűek emlékükhöz
Vascölöpokből állított
„megszállás-emlékmű” helyett
Állítsunk igazságból szobrot
A Műegyetem megszentelt helyéről
A forradalom bölcsőjéből
Ne tilthassák ki az emlékezőket
Mutassuk meg a világ népeinek
Él még a tisztesség becsület
Meggyötört kis hazánk
Eltiport elszegényedett
Méltatlanul megalázott
Nyomorba döntött polgáraiban
Van még erőnk akaratunk
A felemelkedéshez
Hajtsunk fejet a letartóztatottak
Halálra ítéltek
Lágeréletre kényszerített
Hősök előtt
Egyenes gerinccel álljunk
Védjük őrizzük értékeinket
Tárjuk ki szívünket
Ne veszítsük el reményünket
De ne hagyjuk magunkat
Tovább félrevezetni
Vagyonunkat kiárusítani
Alapvető emberi jogainkat
Megsemmisíteni
Gyermekeink jövőjét ellehetetleníteni
Ne hagyjuk a reményt elveszíteni
Ne kushadjunk bátran álljunk
Ne várjuk azt hogy
Önként félreállnak
Akik eddig hatalmaskodtak
Akik mindenünket elloptak
Elhazudtak
Védjük meg magunkat
Védjük meg hazánkat
Gyermekeink jövőjét
A pókhálót feszítsük szét!

(2006. okt. 20.)



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör