Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Balogh István írásai

Balogh István:
Fehér apokrif

Köröz a légy, zümmög, a félhomályban pontosan tájékozott. Széksorok közé libben, csöppecske mellé guggol, kéjesen feni össze két első lábát.

S meglátja a legtitkosabb titok misztériumát.

Lesz első tanúja mindeneknek.

Úristen fintorog.

Valaki beszél, hosszan, unalmasan. Azt hiszi, figyelnek rá.

Kezdet előtt vala a köd.

Sűrű, seszínű, gomolygó, áttekinthetetlen, s betölté vala mindazt, amiből később dühében az Úr Isten a mindenséget megteremté, hogy látva lásson vala, ha körbetekintene csöndes világában.

Kezdet előtt vala a setétség. A súlyos, fekete köd, mely gomolygott csak gomolygott vala a mélység színén. Odalent szűkölének lelkecskéink kezdeményei, várván a teremtés csodáját, amely csak nem következék be.

Tanácstalan Úr Istenünk ekkor nagyot kiáltott vala, fába szorult toportyánféreg módján, lángpallosát elővoná, és szabdalni kezdé a ködöt, amely ekkorra szürke és ibolya keveréke lett, s ez leend a teremtés alapeleme, s belőle alkotá Úr Isten a világosságot, amely váltakozó. Ez az égnek és földnek eredete, amikor teremtettek.

S ez a Kezdet.

Kezdetben még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű nem hajtott ki.

Kezdet után pára szállott vala fel a földről, megnedvesíté az Úr Isten a vastag ködöt, amelyet hiába szabdalt vala fel, nem tekinthet vala át a réseken mégsem, s emiatt megdühöde az Úr Isten, s kiáltott vala, s üvöltésére szétválasztódának a ködök, ilyenképpen teremté vala Úr Isten az eget és a földet.

S a földből kibújt vala az áldott fű, amelyre azonnal rátelepede az ősi köd, mely olykor fehér, olykor fekete leend, akár az emberi élet, amely csak a füvek után teremtetett vala, mert ez a törvény igaz sorrendisége.

Úr Isten ködös füvekből nyer írt bajaira a teremtés kezdete óta, s fehér a füvekből nyert lé, mint ábrándos bivalytehén teje.

Mikoron megbékél az Úr Isten, jókedvében teremtget, hol fákat, hol halakat, hol madarakat, hol barmokat, amelyek újra benépesítik a teremtett világ pusztulásait, de embert már nem teremt, minek is hívná újra a világra, hiszen csorbítja csak, és káromolja a teremtés csodáját.

A teremtésnek csodája pedig forog, hol tavasz jön télre, hol nyár tavaszra, hol meg ősz érkezik, s végül újra a ködök, a gomolygó setétség, s kristályfüvek csillámló mezejére lopózik az ábrándos bivalytehén.

A zsinórpadlás kötelein immár fehér denevérek lógnak fejjel lefelé, áttetsző hozsánájukkal búcsúznak hó mezeinktől.

Két keresztes pók hálót sző a színpad fekete szegletében.

A világhírű rendező elalszik a harmadik sor egyik székében. Fontos mondat kellős közepén tör rá a kábulat, feje félrebillen, nyála lecsurog a pokolszín padlóra.


Balogh István írásai

Balogh István:
Jaroslav a fellegekben

Jaroslav úr, az ismert cseh író, valamint a prágai kocsmák és sörözők beavatott ismerője hosszabb, kényszerű ágyban fekvés után jobblétre szenderül. Eme kényszerű állapotváltozása után egy ingó lajtorján találja magát, s arra eszmél, hogy felhők között mászik-mászik, egyre fölfelé. Erőlködik szegény, nehéz a kapaszkodás, meg rettenetesen el is szomjazik, nyelve ragad szájpadlásához. Ám megsegíti őt az Úristen, mert mielőtt teljesen kimerülne, gyöngyházfényű csapóajtóhoz vezeti sora, az égi kiskapuhoz. Átlépi a küszöböt, mert a titkos, égi művészbejárónak is van küszöbe, s a Menny tornácán találja magát. Olyan ez éppen, mint gazdag falusi parasztház oszlopos gangja. Középen díszes kapu, ügyes faragóember munkája, rajta virágok, báránykák, pufók angyalkák, kígyóként tekergőző indák, fölüle tekint égre-földre a háromszögbe foglalt mindenlátó szem. A bejárat mellett portásfülke, benne Szent Péter, az égi bebocsátó. A tornác előtt elhunytak, legyilkoltak, hősi halottak, balkáni háborúk áldozatainak végeláthatatlan tömege. Várják bebocsáttatásukat. S ezek a bekívánkozók, ott a tornác előtt zúgolódnak, olyan az egész, mint tenger morajlása nagy vihar előtt. Idegesíti a morajlás az Úristent, nagyon.

Ahogy Jaroslav úr belép a csapóajtón, előtte terem egy ártatlanul mosolygó, katonasapkás, kövérkés, számára felettébb ismerősnek tűnő alak.

- Üdv néked, húsz korsók vitéze! Végre valaki, akivel komolyan lehet beszélni!

- Nahát! – csodálkozik el Jaroslav úr, szája meg füléig szalad. – Te itt?

A kövérkés ragyogó pofával szalutál:

- Infanterist Josef Švejk, szolgálatra jelentkezem, egyéves önkéntes uram!

- Mi a fene van itt? – tudakolja Jaroslav úr, az író, a prágai sörözők és kocsmák egyik legbeavatottabb ismerője.

- Bonyodalom – hunyorog Švejk, és a tornác előtti tömegre mutat. – Mennének befelé, de Szent Péter nem nyit kaput.

- Kik ezek? – kérdi Švejket az író.

- A harmadik balkáni háborúk hősi halottai, eltűntjei, de leginkább az áldozatai. Ők vannak legtöbben és lyukas a fültövük. Képzeld, ezek szétlőtték Szarajevót. Én megmondtam már annakidején, hogy oda kárnak ment el császár-királyunk nagybácsikája is. Őt is szétlőtték. Vagy hatot eresztettek a hasába!

Jaroslav úr meglepődik.

- Harmadik balkáni háborúk? Hát nem kettő volt?

Švejk vigyorog.

- Én mindig mondogattam, három az igazság! De senki nem hitt nekem, csak az az úr a bolondokházában, aki Szent Cirillnek és Metódnak vallotta magát, hogy dupla menázsit kapjon. Életem legszebb időszaka volt az, amikor éppen ott múlattam az időt. Viszont a sok nyughatatlannak ott lent, a hegyek között, szúrta az abrak a seggét, s az évezred végén kreáltak még egy balkáni zivatart. A harmadikat. Mert soha nem férnek a bőrükbe.

Jaroslav úr csodálkozik.

- Az évezred végén? Jó sokáig mászhattam én azon a fene létrán! Nem is csoda, hogy ennyire megszomjaztam. Švejk, igyunk meg egy-két korsó sört valahol!

- Itt nem lehet inni. Még vizet sem.

- Milyen összefércelt világ ez?

- Az Úristen úgy segít rajtunk, hogy nem szomjazunk meg.

- Én mindig szomjas vagyok – deklarálja az író, aki törzsvendége volt minden rendes prágai sörözőnek.

S támad ekkor nagy zúgás a Mennyek kapuja előtt, megérkezik a Mindenható személyes követe, arkangyal Gábriel. Leeresztvén fénylő szárnyait hátára pakolja őket, és az íróhoz fordul:

- Ön Jaroslav Hašek, a nagy cseh író?

- Én vagyok.

- Mentsen meg bennünket! – csuklik el hangja a főangyalnak.

- Én? – képed el húsz korsók vitéze.

- Ön. Mert itt már az Úristen tudománya is csődöt mondott – azzal a portásfülkére mutat.

Jaroslav úr most néz be a csöpp ablakon, s látja ott Szent Péter urat, magába roskadtan.
Arkangyal Gábriel fátyolos hangon magyarázni kezd:

- Hosszú idő óta nem szólal már meg, az Istennek sem. Ül csak, ül, se lát, se hall, orra padlóig lóg. A Mindenható azt hiszi, a Menny kulcsa sincs már az övén.

Jaroslav úr agyán átvillan, amikor az Állatok Világának volt szerkesztője, akkor teremtésben konkurált az Úrral is, aztán nagypéntek éjjelén egy prágai kuplerájban az asztal alá itta feldkurát úr Otto Katzot, aki akkortájt éppen új hite vértanújának készült, ezekkel és más hasonló cselekedeteivel megbocsáthatatlan halálos bűnöket követhetett el, biztosan ezekért tétette le vele a kanalat Mindenhatónk.

Arkangyal Gábriel az Úr segedelmével megfejti írónk gondolatát.

- Nyugodj meg, fiam! Hogy ki a bűnös, azt az Úristen maga dönti el. Megkísértéseidről nem te krétázol, hanem mi, idefönt.

- Az mindjárt más. Mit tehetnék én, amit az égiek nem képesek?

- A dolog nyitja infanterist Josef Švejk kezében lehet – motyogja az Úr angyala.

- De szépen beszél rólam arkangyal úr! – lelkendezik a derék katona.

- Ön megfejthetné e titkot – bizonytalankodik a főangyal.

- Ezért boldogítottak meg engem? Ezért szippantott magához az Ég?– szűkül szeme Jaroslav úrnak.

Arkangyal Gábriel zavarában torkát köszörüli.

- Az Úristen útjai kiszámíthatatlanok.

- Közhelyek, ócska panelek még itt is! – fakad ki az író, aztán a mellette álló alak felé fordul.

A derék katona ott áll rendületlenül Jaroslav úr mellett, áhítatosan hallgatja az arkangyali száj által történő isteni megnyilatkozást, majd rejtélyesen így szól:

- Ja, uraim, a máriás, ha kettesben művelik, komolyabb dolog, mint bármi a világon!

S a derék katona elbeszéli szépen, hogy ideérkezésekor Szent Péter őt nem bocsátotta be a Mennyeknek díszes kapuján, mondván, te nem vagy Isten teremtménye, hanem egy részeges pennarágó csökött agyának szüleménye, lehet, nincs is nálunk a helyed, ki kell ezt nekünk alaposan vizsgálni.

- S amíg eldőlt volna, mi az eljárás az ilyen kétes személyekkel szemben, mint én vagyok, itt üldögéltem a portásfülke előtt. Szünnap lehetett, mert senki nem kért bebocsáttatást. Mi ketten, Szent Péter úr és én, elkezdtünk szépen máriásozni. Egész idő alatt, míg tartott a játék, Szent Péter úr azt hajtogatta, ő az első mindenek felett. De én mindent megjátszottam, ő mindenbe belebukott. Végül tán még az üdvösséget is elnyertem volna tőle, de minthogy semmije sincsen, adóssága fejében zálogba adta nekem övéről a Szent Kapukulcsot! – s a derék katona zsebére csap, jelezvén, ott lapul kincse.

- A kártyaparti óta nem nyitható a Mennyeknek kapuja, mert Szent Péter úr nem rendezte mindmáig tartozását.

Arkangyal Gábriel nagyot sóhajt.

- Švejk bebocsáttatásáról még mindig nincsen döntés, hja, Isten malmai bizony lassan őrölnek! Míg el nem dől sorsa, a Mindenható nem parancsolhat neki.

Jaroslav úr, az író, előbb átkozni akarja sorsát infanterist Josef Švejk miatt. Majdnem kiszalad agyara mellől, kellett nekem ilyen hülye regényhőst kreálnom, aki ártatlanul bámul mindenki szemébe, mintha kettőig sem tudna számolni, közben pompásan csal a kártyán! De nyelvébe harap, mielőtt száját megnyitná. Hosszasan hümmög, állát sejtelmesen simogatja, s végül imígyen szól:

- Arkangyal uram! Ez egy nehéz eset. Amint látom, Szent Péter úr, ahogy Jurajda szakácsunk mondta volt a mentálisan összeroskadt alakokról, a gaki állapotába esett. Most nézi a köldökét, mint a keleti bölcsek, s eltarthat még hosszú ideig, amíg megvilágosodik elméje.

- Segítsen rajtunk, író úr, az Ég is és a Föld is hálás lesz önnek ezért! Láthatja, a Mindenható Úristen is tehetetlen, mert nem ő teremtette Švejket.

- Ja! – zengi Jaroslav úr, húsz korsók rendületlen vitéze. – De én isten nem vagyok. Parancsolni sem tudok. Švejk úr szuverén alak.

Arkangyal Gábriel arca görcsbe rándul. Egész testét kínok kínja emésztheti.

Az Állatok Világa volt szerkesztője, aki egykor konkurált a Teremtővel is, mert borostyán foglalatban világra segítette Khun mérnök bolháját, megsajnálja a remegő szárnyú főangyalt:

- Arkangyal úr Gábriel! Megmondhatja az Úristennek, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, segítek megoldani ezt a felettébb komplikált helyzetet, amely azzal fenyeget, hogy felborulhat minden, amiről eddig azt hittük, hogy a legjobban és a legpontosabban megalkotta teremtéskor Mennyei Atyánk.

Azzal Švejk úr felé fordul és felemeli hangját:

- Önnek, infanterist úr, tökéletesen igaza van. A máriás, ha kettesben művelik, a legfelsőbb szintű cselekvés a Mindenségben. A művészetek művészete.

Jaroslav úr kisasztalt kér a tornácra, mellé meg két széket.

Kívánsága az Úrnak nem jelent akadályt.

- No, üljünk neki, Švejk úr! – szól az író, zsebéből kártyát vesz elő.

Míg a derék katona a lapokat keveri, Jaroslav úr az arkangyalra kacsint:

- E gordiuszi csomót én megoldom! A dolog számomra most már rettentően egyszerű. A kapuőr úr nem csalhatott, azt hiszem, kezdőként nem is tudott, így Švejk úr előnye tetemesre nőtt. Viszont én éppen úgy csalhatok a kártyán, mint a derék katona, s egyszer elnyerem tőle a Szent Kapukulcsot. Akkor majd visszaszolgáltatom Szent Péter úrnak, és minden hibátlanul működhet újra, mint a teremtés kezdetétől e minden avasodó hájjal megkent puccer megjelenéséig.

- Ön zseniális ember!- lelkendezik az Úr angyala.

- No igen! – emeli magasra ujját Jaroslav úr. – De hát ez hosszantartó, nehéz, idegeket megviselő, felőrlő folyamat lesz. Addig is ideteremthetne az Úristen egy jó korsó sört a prágai Szent Vencel sörözőből!

Be sem fejezi mondatát az író, máris ott áll előtte hatalmas, gyöngyöző korsóban a habzó árpalé, Szent Gambrinus igazi remeke. De azonnal látja Jaroslav úr azt is, hogy nem jól van így:

- Švejk úrnak is egyet!

Az író, aki néha egyéves önkéntes képében egzisztál, látja, ez így már jobb.

Az Úristen hatalma nagy.

Aztán elkezdődik a viadal, az ádáz csata, a kettesben máriás. És folyik mind a mai napig, és ki tudja még meddig, mert hát, mint tudva lévő, ez a játék a legnagyobb, legfontosabb és legfenségesebb dolog a Mindenségben.

Ha az Úristen unja már az egészet, elküldi arkangyalát, nézné meg, mi újság a Mennyeknek kapuja előtt? Gábriel úr még kibicelni sem tud, s ha halkan meg is kérdezi Jaroslav úrtól, író úr, hol tartunk már, mikor nyitjuk a kaput, azt feleli erre a prágai sörözők beavatott ismerője, ne zavarjon pitiáner dolgokkal, kérem, számtalanszor kinyilatkoztattam már, hogy ez a legkomplikáltabb ügy, amely a teremtés kezdete óta létrejött.

Arkangyal úr Gábriel lendíteni próbál a dolgon:

- Az Úr úgy véli, ön, mint Švejk úr teremtő atyja, megparancsolhatja neki, hogy szolgáltassa vissza Szent Portás úrnak a kulcsát!

Az író erre dühös képet vág:

- Mondtam már elégszer, hogy Švejk úr szuverén alak! Döntéseit én nem befolyásolhatom. Abban tökéletesen igaza van neki, hogy nem szolgáltatja vissza a kártyaadósság tisztázásáig a zálogot. Mi történne, ha visszaadná Szent Péter úr dereka díszét törlesztés nélkül, s megtudnák az esetet a máriásozók lent a földön? Egy világ dőlne bennük össze. Hogyan hihetnének ezután az Ég igazságosságában? Ezt nem akarhatja az Úristen!

Jaroslav úr arca azonban kissé megenyhül, huncutkásan mosolyog, és úgy súgja a főangyalnak:

- Én vezetek most. Lehet, nemsokára győzök. Dolgozom rajta erősen.

Még kacsint is az Úr szárnyas hírnöke felé, jelezvén, csak semmi pánik!

- Bízzanak bennem, én lépten-nyomon átejtem Švejket! Igen gyenge már a koncentrációja. De könyörgöm, ne zavarjanak minket! Ám esedezve kérjük a Mennyei Seregek Urát, teremtsen ide nekünk két jó korsó sört.

- Nekem baksört! – kiáltja infanterist Josef Švejk, - meg kortyocska sligovicát mellé!

S így lőn.

Mert az Úristen igazán hatalmas.


Balogh István írásai

Balogh István
Sötétedés

Egy szeles, koratavaszi napon estefelé, ahogy a tavaszi sáfrány lép elő hirtelen kerti fenyőfa alól, úgy terem előttem ódivatú, magas nyitott gallérjában, vékony sárga nyakkendőjében Esti Kornél, s vigyorog a Gombkötő utca sarkán. Nem is üdvözöl, minden magyarázat nélkül kiránt kabátja belső zsebéből egy konyhakést, élesítené járókelők ámulatára a járdát szegélyező sárga keramitköveken.

Ám nem a járókelők, Esti Kornél hökken meg.

Hol vannak már az arany járdaszegélyek?

S hol a járókelők?

Rohanó, lihegő, behúzott nyakú, ijedt embereket lát a járda aszfaltja felett elsuhanni, akik nem veszik észre őt a Gombkötő utca sarkán, s nem látnak meg engemet sem. Mert ezen a tavaszon befelé néznek és befelé sírnak az itteni emberek.

- A varázslókra nem jó napok járnak – mondja Esti Kornél, és legyint a hírre, hogy varázslók elüszkösítették a születendő kalászokat, meg épületeket mozdítottak el a helyükről.

- Mert íme, itt van szemben a Nagypiac tér, közepére visszaröppent a Szentháromság szobra, s az emberek, láthatod magad is, nagyon sok vidám ember van itt, sétálgatnak, eladnak, alkudnak, vásárolnak. Talán piros rózsapaprikát meg szárazbabot.


- Tavaszelőn rózsapaprikát? – kérdezném.

Esti csak rámmosolyog, felszökken a parki fenyőfák fölé, ott megáll rózsaszín korallszigeten, s szigorúan lendül keze.

Körbemutat.

- Itt most rózsapaprikát árusítanak! Mert itt van a piac. Megint. S a Városháza, a Baross-kávéház, a gimnázium évtizedek óta lekoptatott, rozoga kőlépcsőivel, kis fatornyával, melyben reggelente diákhívogató kisharang csendül.

- De most estefelé van – mondanám.


- Errefelé igencsak sötét lett már – titokként súgja Esti. – Valaki igazán meggyújthatná a gázlámpákat.

Imbolygó fény villan hirtelen, nyálkás kígyóként csillan a piactéri villamossín, s rajta dübörögve közeledik rabszolgák tömött osztaga. Sokan fáklyákat cipelnek, mások hatalmas transzparenseket, piros és kék betűk, a hatalom színei, ragyognak!

ENYÉM MINDEN ERŐ!

Valami egészen bolond és egészen beteg imperátor ül rabszolgái vállán, haján babérkoszorú. A Szentháromság szobra előtt megáll a falanx, az imperátor fejükre hág, hamisan énekel:

- Nagy költő vagyok!

A rabszolgák jól szervezett tömege a rendelet szerint visszhangozza az egészen beteg és egészen bolond imperátor dalát. Majd megindulnak, ahogy a villamossín fordul, s szervezetten átugrálják a kerülő váltóját.

A következő villamosmegálló a szegény kisgyermek porrá tett háza előtt van.

Ahogy a szervezett tömeg elhalad, a kereskedők, patikusok és iparosok lehúzzák a kirakatok és a bejáratok rolóit, s az üzletek előtt állnak, mind-mind levett kalappal.

A vak ember egyenesen vág át a téren, mintha látna, fehér botja sincsen, teste sincs, csak kőposztamentuma, haja patinazöld, arca jobbfelére galambok paráználkodtak. Esti eléáll, udvariasan szólítja meg, venné ki szeméből a kőmorzsát, amely imént az egészen bolond és egészen beteg imperátor elvonulásakor esett belé.

A vak elmosolyodik, arca fénylő homok.

- Desiré – mondja halkan Estinek.

- Józska! Brenner Józska! – csodálkozik Esti.

A vak nem szól, karon ragad minket, és vonszolni kezd bennünket a porfelhőbe, melyet az imént keltett a rabszolgák menete.

Szabadulnék, mutatnám Estinek, nézd, a te kicsiny városházád helyén, megteremtették a legszebb városházát, vitrázsablakai vannak, s hol hatalom takarja el őket, hol meg napfény ragyogja be üvegeit, melyeket a szegény kisgyermek rajzolt tele megálmodott színes tintáival. Ám a bronzfej nem enged, vonszol bennünket kegyetlenül a sarokig. Ott megáll, jobbra mutat, a Vörös Ökör felé. A népművelés eme egyemeletes palotája onnan kapta merőben sajátos nevét, hogy a helyén valamikor hetyke aztán düledező, ütött-kopott csárda állott, ahol betyárok is tiszteletüket tették néhanapján, még kakaskukorítás előtt. E műintézet cégéres totemállata a vörös ökör volt, ott fakult ki szomorúvá, a fatáblán, ahová pingálták. Zsúpja már több emberöltővel ezelőtt leégett, betyárjai is másfelé járnak. De eme borissza város polgárai kegyeletesen a helyére épült iskolára is ráruházták a korcsma nevét, mely ekképpen, s időtlen időkig, apáról fiúra száll. Az iskola bejárata szép, oszlopos kupolacsarnok, felette fázósan őrként lebeg a szegény kisgyermek lelke.

- Desiré! – rikkant fel Esti Kornél, s felugrik hozzá, ráül ott fenn pajkosan a tetőgerincre, s úgy tesz, mint aki táltoson lovagol. S hozzájuk a tetőn át még felszűrődnek cérnavékony hangok: ember, állat, játék, munka.

Anya. Apa.

De felettük csak árva csillagok.


Balogh István írásai

Balogh István:
Írók Bácsországban

Herceg János emlékének

A Szerencse fia című előadás aznap, 1909. január 25-én a Szabadkai Színházban majdnem megbukott. Igyekeztek pedig a komédiások, a lelküket is kirakták a színpad szélére, szárnyalt a veretes dikció, zengett a nóta, izzadt a karnagy úr, minden adva volt a pompás sikerhez. De a második felvonás közepén megjelent a Bárány egyik lenyalt hajú pikolója, bejelentette az ügyelőnek, kitálalták már az író urak vacsoráját, jó lenne jönni, mert minden elhűl; az ügyelő nekiindult menten a sötétnek, és a vidám nóta közben félhangosan odasúgta a Szabadkai Színügyi Bizottság elnökének, mi a helyzet. Az elnök úr, Piukovits József köhintett, megragadta a mellette ülő dr. Milkó Izidor karját, menjük, mondta, tálalva van. És nyikorogni kezdtek a székek a harmadik és a negyedik sorban, egymás után álltak fel valami frakkos, szmokingos urak, aztán ők segítettek fölállni nagyestélyis hölgyeknek, mert úgy illik, belekapaszkodtak a szmokingokba a dámák, s ment is volna minden a maga rendjén, ha az egyik hölgy föl nem sikolt, jaj, ráléptek a ruhámra, s hallatszott is valami pöndölrepesztés, a maradók hangosan felröhögtek.

- Mit nyerít ez a sok vadbarom? – zendült Bács-Bodrog Vármegye Irodalmi Társasága elnökének, Vértesi Károlynak acélbaritonja. – Ha a leves asztalon van, asztalhoz kell ülni. Hideg levest magyar ember nem eszik!

Megmerevedett a karnagy úr keze, fölakadt a vezénylő pálca, valami láthatatlan pókháló ereszkedett a proszcéniumra, elcsuklott a primadonna trillája. Kezét arca elé kapta, sikoltott egyet és kifutott a színpadról.

A közönség soraiban föléledt a szó, morajlott a terem, zivatar volt készülőben.

Az ügyelő megoldotta a nehéz helyzetet:

- Az író urak vacsorája tálalva van. Most szóltak a Bárányból. Elnézést kérünk a mélyen tisztelt közönségünktől, az előadást azonnal folytatjuk.

Ki tudja, mit és hogyan folytattak, az Irodalmi Társaság illusztris tagjai kivonultak, egyetlen hölgy könnyezett csak, de az ügyelő elvezette őt az öltözők felé, ahol elsősegélyben részesítették a hasított nagyestélyit, nem is látszik, nyugtatta hölgyünket az öltöztetőnő és elharapta a cérnát.

A Társaság tagjai, vendégei átmenvén a korzón betértek a Bárány különtermébe, ahol U-alakban megterített asztal várta őket, ötven teríték a hófehér abroszon, a banda halkan játszott, a pincérek futkostak az étvágygerjesztőkkel.

A különleges alkalom, amelyet pedig megünnepeltek aznap Szabadkán, nem volt más, mint Bács-Bodrog Vármegye Irodalmi Társasága hároméves fennállása. Vagy másfél évtizednyi próbálkozások után 1906-ban végre megalakult Zomborban, a kevély vármegye székhelyén a bácsországi írók hivatalos egyesülése. A Szegedi Híradó azonnal tudósított a jeles eseményről. Ez dicséretes lehetett volna, de halálosan megsértette a lap Vértesi Károly elnök urat, hiszen ezt hangoztatta: „Műkedvelők meddő erőlködésének lehettünk tanúi a Bács-Bodrog Vármegye Irodalmi Társasága alakuló közgyűlésén. E kétes összejövetel egyetlen értékes, valóban művészi megnyilvánulása Eisenhut Ferenc remekműve, a Zentai csata volt a vármegyeház dísztermének falán.” Az elnök úr, miután a pikoló asztalához hozta a szegedi szennylapot s belelapozott, felüvöltött, sebzett oroszlán képe vetült a fák városa fölé, királyi dühében párbajra hívta ki a szegedi főszerkesztőt! Hangja mégsem hallatszott a Tiszáig, mert be volt csukva a kávéház ajtaja.

- A mi társaságunk fontos emblémája e környezetnek. Jelképezi, hogy legalább olyan alkotók élnek errefelé is, mint Szegeden, vagy még különbek is! – deklarálta a Bárány fehér abrosza fölött az elnök úr. – A szegedi szegénykék, a szúnyogok között a dalmata Dugonitsba kapaszkodnak, akit a maiak már nem is ismernek, Tömörkényt mutogatják, meg arra büszkék, hogy náluk lett íróvá Mikszáth és Gárdonyi, de hát ők emigráltak a sáros Tisza-partról, s nem maradt nekik más, mint egy fiatalember, valami Móra Ferenc, vagy lesz belőle író, vagy sem!

- De velünk itt van a mi legnagyobbunk, Milkó Izidor doktor! - zengte Piukovits József, és mindenki megelégedetten bólogatott. – Budapest legnagyobb tárcaírója!

Milkó doktor mosolygott, ő tudta csak, mulandó ám a pesti dicsőség!

- Tőlünk nem mennek el az írók! – harsogta az elnök úr, Vértesi Károly. – Ide az eltávozottak is visszatérnek. Mert a hazai rög visszahúz!

Tapsolni kezdtek az írók a terített asztalok fölött.

Az étteremben, ahova kihallatszott a különterem ricsaja, a matematikusok asztaltársasága, akiket aznap alázatos bocsánatkérések közben száműztek a különteremből, tartotta heti rendes összejövetelét. Szelíd fröccsök fölött kérdezte dr. Kormos Lajos a Felsőkereskedelmi Iskola szigorú pitagoreusa Kosztolányi gimnáziumi igazgató urat, Árpád, hallottak már ezek valamit a te fiadról?

Az igazgató úr, akit vaskezűségéről emlegettek, legyintett csak, nem tudni, a különteremből kiszűrődő beszédfoszlányokat hessegette-e, vagy fia íróságát jellemezte. Fájlalta, hogy Dezső otthagyta az egyetemet és hírlapíró lett, mert mi az? Bizonytalan egzisztencia, semmi jövő. A Nyugatot előfizette, örömmel olvasta fia sorait, büszke is volt rá, de hát ebből megélni nem lehet. Irodalom jég hátára viszi mívelőjét! Akkor fogalmazta ezt meg maradékának, amikor arra kényszerült, hogy kizárja iskolájából. A Monarchia egyedi esete volt ez, olyan tanintézményből zárták ki a diákot, ahol annak apja az igazgató! De karakteres volt a fiú is, az atya is! Didét nem viselte meg a kaland, a szülőket nagyon. Ám a lecke nem szolgált intelemül az ifjú Kosztolányinak! Írni akart, csak írni!

Első könyvének legelső példányát Anyuskának és Apuskának dedikálta Desiré, le is utazott azonnal Pestről, festékszagú könyv lapult poggyászában, és boldog volt a gyerek, hogy ilyen ajándékot hozhat a fővárosból a szülői házba. A szülők kedves képet mutattak elsőszülöttüknek, ám a zord igazgató sosem vallotta be önmagának sem, nem igazán tetszik neki fia költészete, szépen zengő, de idegen, jaj, nagyod idegen.

- Mennyit kaptál könyvedért? – kérdezte az apa költő fiát az ünnepi ebéd után.

A fiú mosolygott, apja szemébe nézett.

- Kaptam pénzt is.

S nem hazudott a fiú, de azt elhallgatta, hogy gyorsan lába kelt a honoráriumnak, a New York főpincére eltüntette hatalmas bukszájában, az örömünnep hitellel zárult.

- Tudod, mi a családi tragédia? – kérdezte Kosztolányi Árpád igazgató úr kollégájától.

A kérdezett éppen ivott, nyelte a pompás buckai kadart, vállát füléig vonta.

- Az unokaöcsém is ír.
- A Brenner gyerek?
- Az.
- Pedig ő orvos akar lenni.
- Az.
- Mi köze hát az irodalomhoz?
- Mi köze? Jó kérdés.
- Megbolondult az a gyerek?
- Meg.

A cigánybanda átvonult a különterembe, mert megjött a polgármester úr és kedves neje. Rövidesen megjöttek az egyház szolgái is, minden felekezet. És megérkeztek a helyőrség főtisztjei is. Sarkantyú pengett, pincérek kardokat fogasra akasztottak. A helyőrségi hölgyek kissé lármásak voltak, hozzászoktak, férjeik általuk lettek főtisztekké, hozományuk minden kátyút elsimított.

A cigánybanda a polgármesterné nótáját zengette, a polgármester úr kezet csókolt nejének, leültette termetességét a főhelyre, nyögve köszöntötte a nagyasszony fenekét a szék. A város első embere mielőtt helyet foglalt volna, megpödörte bajszát és körültekintett a különteremben. Kikerekedő szemmel mindenki visszanézett rá, díszes rámájából még Ferenc Jóska is. Ő erre körbenyalta ajkát, s kijelentette:

- Uraim, olyan várost építünk e sívó homokon, hogy csudájára jár majd a világ!

Korty nélkül tüntette el a palicsi barackpálinkát, nem egyet, de kettőt, öntötte csak torkába, csörgött az odalent, nyelnie nem kellett hozzá.

-Ez a művészet, úgy inni, hogy nem nyelsz közben – jegyezte meg a főrabbi, akiről hívei azt terjesztették, hogy igazi csudatévő.

Két esperes is bólogatott a szent ember eme megjegyzése kapcsán, s bemutatták ők is az ivászat magasiskolájának alapvető követelményét.

Aztán megjöttek a színésznék is, az elcsukló hangú primadonna éppen az Irodalmi Társaság elnöke mellett foglalt helyet, bizonyítván, hogy a leves forrón tartható órákon át, de a kiszáradt torokba errefelé önteni kell a nedűt.

- A kiszáradt torok ember legocsmányabb állapota – idézte a Talmudból a főrabbi.

A színművész urak eleje az asztal végén kapott helyet, megtűrtek vagytok, üzente az asztalsarka, de őket nem érdekelte pillanatnyi megaláztatásuk, pertuban leszünk mi néhány percen belül, villogta szemük.

A pincérek föltálalták a pompás báránylevest, aztán vegyes filets körítve, majd fácán kompóttal, követte a rántott bárány salátával, végül giardinetto. Ez utóbbi gazdagon volt kiállítva, tészta neműeket is foglalt magában.

A Bácsmegyei Függetlenség 1909. január 28-iki számában a tudósító imígyen számolt be a különös művelődési eseményről:

„ Az Irodalmi Társaság megjelent zombori tagjainak tiszteletére volt adva a vacsora. Vértesi elnököt tették középre, mellette Révész Ernőné egyfelől, másik oldalról Englander Rezsa.
A híres szabadkai siller legjobb minőségében kerülvén az asztalra, csakhamar beszédessé váltak az ajkak, a szóár azokat is magával ragadta, akik csak vizet ittak. Elsőnek szólalt fel Milkó Izidor dr. lyceumi elnök és sok szép szóval éltette Vértesi Károly irodalmi társasági elnököt. Vértesi viszont Milkó dr. elnököt, a finom érzésű és ragyogó tollú írót. Pataj Sándor dr. főtitkár, az ügyes rendezőket: Winkler Elemér dr-t és ifj. Lányi Ernőt éltette. Lukácsy István az Irodalmi Társaság zombori szereplőire, Békefy Gyula dr a szabadkai szereplőkre emelt poharat. Ifj. Lányi Ernő a jelenvolt hölgyekre, Latinovits Szaniszló a szabadkai nőkre köszöntött. Milkó Izidor dr Békefy Gyulát éltette, Vajda dr pedig Toncs Gusztávot. Patyi István Winkler Elemér dr-hoz szállt. Englander Rezsa a nők egyenjogúsításáról szólt. Patyi István Révész Ernőre emelt poharat. Végül Vértesi Károly Szabadka város közönségét éltette. A lakoma igen kedélyes volt, fesztelen társalgás fűszerezte. A társaság egy része, befejezésül a Pannónia új kávéházba ment.”

Végül a bácsországi irodalom kemény magja a Polikárp utcai Kisszállóban kötött ki, ahol ugyancsak nagy viháncolást csaptak Madám Kátó művésznőivel. Viszont az elnök urat, az ünnepi nagyharang kongásával kommunikáló Vértesi Károlyt a Bárányban tartották a rendezők, megnyervén számára az elcsukló hangú primadonna kegyeit. Ám az elnök úr nem kortyolt az angyali serlegből, teli lett a lelke is, szegénynek, még a különteremben, csordultig lett, mint a mennyei köcsög, ki is buggyant belőle a fölösleg.

- Disznó! - visította a primadonna a rózsaszín lakosztályban, mert rángatózni kezdett az ő gyomra is a végigokádott szőnyeg láttán.

Az elnök úr fejét egy lompos cseléd tartotta, akinek haját leszorította a fodros fityula, arca rezzenéstelen, Vértesi Károly pedig ordítva öklendezett, szenvedett a biedermeier díszes porcelán serbli fölött. Vulkán ébredt akkor éjjel Szabadkán. Aztán csönd lett, az elnök úr fejét ágyra dobta ápolója, s a nagy ember keresztbeterült a nyoszolyán. Pár perc múlva iszonyatos horkolás rezegtette meg a rózsaszín firhangos ablak üvegtábláit. A mogorva némber csoszogva elvonult az éjjelivel.

A primadonna sziszegni kezdett, tépdeste a kabátkája csücskét, de az éjszakai pincér unszolására megragadta a rózsaszín lakosztály bejárati ajtajának belső kilincsét, nagyestélyi ruhája akkor már a nyakában volt, és a pincér helyrelódította a megviselt díva idegállapotát.

Milkó Izidor doktor fiákeren tért haza, kedélyesen kopogott a lovacskák patája a sárga keramitköveken. A Wesselényi utcában Jámbor Pál, a legkorábban kelő szabadkai író jött szembe a lovacskákkal és tárcaírónk rozmaringos hangulatával. Jámbor Pál már vagy tíz éve kint lakott a Bajai úti temetőben, de hősünknek föl sem tűnt a hajnali csoda, éleset kurjantott virágos jókedvében, és integetett kedvesen a sorstársnak. A bököm bajszú fiákeres halkan füttyentett, hazaért írónkkal a konflis.

- Szép esténk volt, csudaszép éjszakánk! – nevetett Milkó doktor a kiskapu előtt reá váró Harun-al Rasid kalifa antracit szemébe. A híres bagdadi uralkodó akkor járt éppen Szabadkán, természetesen inkognitóban. Hasonlított egy kicsit Jámbor Pálra és talán parányit a redingotos, pakombartos fiákeresre is, aki Ferenc Jóska igazi alteregója volt azon a hajnalon. A keleti kényúr meghajolt mélyen a hazatérő lyceumi elnök előtt, és bebocsáttatást kért a tárcaírók doyenjének hullámzó titkokkal bélelt szivárványtermébe.

(2007. november 18. – 2008. április 13.)


Balogh István írásai

Balogh István
Hieroglifek

Csöndes erre immár minden, estefelé elhal a gyerekzsivaj, leoltják a fényeket az osztálytermekben, hazamennek a takarítók is.

Ilyenkor elsétálok az iskola felé, fejtegetem az udvar árnyainak hieroglifjeit, mintha számomra ez lenne a legfontosabb. Milyen titkokat rejthet az iskola udvara?

Napközben látom a szünetek színes hullámzását, hallom az erős kiáltozásokat, mind sűrűbben tör égig az erőszakos gyerekhang. Felidéződik bennem a legújabb kori szülői magatartás, ellenséges, sivító hang döf át rajtam, rossz ez az iskola, a gyermekem nem tanult meg angolul! Mire megy az életben?

A túlsó oldalon fehérsapkás úr lépked, bólint. Ezek már nem igazi gyermekek, uram, mondja. Ezek siettetett gyermekek, uram. The Hurried Child. Nem, uram, mondanám, ők még verset is tanulnak.

Nem tanulnak verset! Haragosan kiált rám az úr, pedig nem is szóltam. Megrettenek, ő meg átjön az úton, bemutatkozik, noha nem kérem rá, David Elkind, vendég itt, a Tisza-parton. Nem mondja, kihez szállt, én nem kérdezem.

Minden újszülöttből siettetett gyermek lesz, ez a kor már ilyen. A szülők, a média, az iskola egyaránt azon igyekeznek, hogy a gyerek mielőbb átessen a gyerekkoron. Átsiettetik a szegény emberpalántákat az élet legszebb szakaszán!

Ki hívhatott ilyen alakot ide?

Még működni sem kezdett ez az intézmény, emlékeimben élnek csak más iskolák szüneteinek képei, hangjai, a villanyoltások; de nemsokára megszólal majd itt is a csengő.

Ó, az emlékeim, Elkind úr, nem ilyen képet mutatnak. Itt a Tisza-partján gyerek még a gyerek.

Ön nem ért semmit, semmit, semmit! A gyerekek ma már nem is védekezhetnek. Minden csak rájukzúdul. A társadalom ilyen, a globalizáció világát éljük!

Röpdös egy madár, idecsipog vadul, a gyermek élete nem más, mint túl gyorsan felnőni a szex és a drogok világában. Children wihout Childhood! Hess! Rebbentem el a madarat, mondtam már, erre még gyerek a gyerek!

Elkind úr mélyen meghajol, madarat üdvözöl, jó estét Miss Wind!

A madár mögött röpül a stáb, kamerák, lámpák, mesterséges tévésztárok, kurvák, mindkét nembéliek, forgatókönyvírók, rendezők, asszisztensek, titkárnők, főportások. Zenészek és zenekarok. Mindenféle csepürágók, meg szponzorok, kifordult fejű szponzorok. Meg reklám szakemberek. Fülökből fűrészpor hulldogál. Brokát köpenyük mindent eltakar. Engem is. Alatta csak a levegőt kapkodom, keskeny résen észlelek valami fényt. Ennyi jár nekem.

A madár csipog, szárnyával csapdos, mintha lábánál fogva rabul ejtették volna, mintha élve koppasztani kezdenék. Minden kirántott toll éles vertyogás. Mert a gyerek nem olvas, szöveget nem értelmez, fantáziája nem csapong, nem tapasztal a maga módján, röpköd idegesen a madár, minden képernyőn jelenik meg előtte. Magyarázatok nincsenek, szülők kéznél nincsenek, pedagógusok nincsenek. Amit a gyerek magyarázatokból nem érthet meg, erőszak, szexuális intimitás, megjelenítődik előtte, közvetlenül és vizuálisan, a képernyőn.

Fogom én az iskola kerítését, kapaszkodom belé, egyetlen konkrét lehetőségem: belekapaszkodni valamibe, valami idevalóba. A kerítésoszlop a táj darabja, alkotó része. Ezt odabetonozták a talajhoz. Nem sodor magával a szárnyak kavarta forgószél.

A médiadömping áljártasságot hoz létre a gyerekben, mondja Elkind úr, csavarint egyet a madár pikkelyes lábán, aztán elereszti. A siettetett gyermeket arra kényszerítik, hogy az előtt szálljanak szembe a felnőtt lét fizikai, lelki és társadalmi csapdáival, mielőtt készen állnának ezek kezelésére.

A szülők elvesztett kontrollt siratnak, csap le csőrével a madár, Miss Marie. Az ártatlanság volt az igazi áldás! De hol van már az ártatlanság aranykora? Hol vannak az aranykorok?

Mr Elkind fellép a pulpitusra, köhint, diszkréten krákog, lassan megfogja az odakészített poharat és kortyol egyet. Aztán elkezdi székfoglalóját. A tizenkilencedik században a gyerekek védelmére és gondos felnevelésére került a hangsúly. A gyerekeket elkülönítették a felnőttek világától, segítettek nekik, hogy lassan és fájdalmasan elsajátítsanak olyan áldásos tulajdonságokat, mint az együttműködés, a tapintat, a társadalmi érzékenység, csupa olyan készséget, amelyekre egy napon majd szükségük lesz a felnőttlétük során, a kisebb-nagyobb városokban rájuk váró új típusú munkákban. A gyerekek viszonylag engedelmesen fogadták el, hogy nem függetlenek, és nincs túlságosan sok beleszólásuk az életük folyásába, de még a mindennapi viselkedésükbe sem.

A gyerekek viszonylag engedelmesen: viszonylag? Szólnék, de csak a kerítést fogom, fülembe meg varjú vertyog, a gyerekem nem tanult meg angolul! Nem tanítottátok meg! Rossz az iskola, rohadt tanárok!

Mr Elkind felémnéz, összehúzza szemét, bosszús, a fülemben harsogó károgás születik. Végignéz a hatalmas előadóterem üres székein, koppint egyet a pulpitus lapján, megint iszik egy kortyot. Mostanában a gyerekek egyre csekélyebb tiszteletet tanúsítanak a tekintély iránt, mert túl hamar felébresztették kritikai érzéküket. Tisztában vannak vele, hogy nem szabad mindig megbízni a felnőttekben, vagy pusztán a felnőttségük okán tisztelni őket.

A képernyő hirtelen havazni kezd.

A gyerekem nem tanult meg angolul!
Nem tanult meg!

A képernyőn apró, fehér pontocskák vibrálnak. Lehetnének gombostűfejek is, mindegyik alatt halott lepke. De azok most nem látszanak.

Látszik csak a Vörös Ökör helyén épült iskola, ahol Dide is meg Brenner Józska is írni-olvasni megtanultak, a tetőgerincen meg fent lovagol Esti Kornél, és cérnavékony hangokat hallgat, amint tagjaira bontják a szavakat:
Egy é – rik a meggy,
Ket – tő csip-ke bo-kor vesz-sző…

A madár ráröppen az iskola tetejére, kiáltanám, hess le onnan, cinege, mert leszakad a teteje, de ő peckesen odaül, csőrével tollászkodni kezd, bentről kántálnak cérnavékony hangocskák:

1, 2, Buckle my shoe;
3, 4, Shut the door;
5, 6, Pick up sticks.

A tető végén még ott mondogatja Esti Kornél, hogy tíz – te – ke – nő – ben víz, de ezt már elnyomja a mind erőteljesebb kórus, 7, 8, Lay them straight; 9, 10, A big fat hen; eltűnik előbb a tetőlovagló hangja, elhal, mint az esti harangszó, s aztán eltűnik Esti Kornél is, talán soha nem jön elő. Ketten állnak lent egy bokor mellett, két szegény kisgyerek, Dide meg Józska. Dide, a nagyobbik, fogja a kicsi kezét, őrzi, vigyázza, átkos madarak magukkal ne vigyék. Csapkodnak körülöttük mindenféle szárnyasok, Jézus átkozott madara lecsap, egyet elárultam, egyet elviszek, rikoltja, lecsap, mintha lepkét kapna csőrébe, pedig Józska az, a kis Brenner Józska, tűhegyen lóg már, feje lecsuklik, kristályszeme holdba néz, s álmodik úgy, ahogy üveg mögött a természeti múzeumok gyűjteményeiben díszes, ünnepi ruhájukban álmodnak egzotikus, kiszáradt pillangók.

A képernyő most nem havazik, gyönyörű tájak, gyönyörű nők, megelevenedett világirodalmi alkotások. Ez utóbbit már senki sem nézi.

Befordul a sarkon, a Fő utca felől a háromfejű csodalény, Mr George, aki Richmond, aki soha nem köszön, akit soha senki meg nem hív, nem is vár, de ő jön, megérkezik, lelöki Elkindet a pulpitusról. Teljesítményéért nem hallik sem fütty, sem ováció, mert még mindig üresek a széksorok, ámbár valami kései legyek, darazsak döngicsélnek. Talán őket érdekli az új iskolatípus, ahol a gyerekek a való életre készülnek, s képesek lesznek megállni helyüket a való világban.

A háromfejű, aki painter, teacher és author, mielőtt rákezdené világmegváltását, színes krétát vesz kezébe, bizonyítja festőségét, könyveket ránt elő hóna alól, bizonyítván íróságát, megköszörüli torkát, mint boldogtalan elődje a pulpitusnál, előadásba kezd az új iskoláról, amelyet ő meg is teremtett, ki is próbált, sikeres is volt, egyedüli üdvözítő lett, mert aki onnan kikerült, az élet fő sodrába bekerült!

A gyerekem nem tud angolul, visít az anya.

Az én iskolámban mindenki tudott angolul, mondja Mr. George, aki Richmond. Ott,
Amerikában, mindenki mindig tud angolul, ez természetes. Itt, Önöknél, kedves asszonyom, nem természetes, hogy mindenki mindig tudjon angolul? Akkor mi lehet természetes?

Rohadt tanárok, nem tanították meg a gyerekemet! Mindig egyest adtak neki!

George Richmond (painter, teacher, author) says that: In my opinion grades aren’t real reward for childern at schools. I have an idea! Tenyerével csap a pulpitusra, örül önmaga korszakos ötletének. Van egy ötletem! Van egy ötletem! Jegyek helyett adjunk pénzt, játékpénzt, fake money, a gyerekeknek munkájukért, feleleteikért, részvételeikért. Aztán a gyerekek elkezdhetik ezzel a pénzzel a saját üzleteiket, vállalkozásaikat. For exemple: postal system, laws, police and courts. Ezáltal ők ésszerű helyzetbe kerülnek. Why don’t you try this kind of sistem as wele? Én új rendszert próbáljak, csak a kísérlet kedvéért váltsak le olyan valamit, ami Dide tollára aranytintát termett? It means brilliant motivation for them. Mr. George, aki Richmond, annak is örül, hogy még most is vele vagyok. Lelkesen magyaráz nekem. Szenzációs iskola, ha mondom! Én magam is kipróbáltam, 1981-ben, egy microsociety school nyitottam Lowell-ben, Massachussets, it was a great success! A tanítási napok két részből álltak. Délelőtt a gyerekek tanulták a történelmet, a matematikát, délután pedig felhasználták tudásukat egy mikrotársadalomban. Csekkeket töltöttek ki, faxoltak, ez a játék hasonlít a Monopolyra! Megtanulják ily módon, hogyan éljenek majd a valódi társadalomban!
Mr George, aki Richmond elfelejtette a számítógépet, el az összes virtuális világcsudákat, amelyek vagy olyanok, mint a Monopoly, vagy nem olyanok, mint a Monopoly. Ma a gyerekek mindig legyőznék szüleiket, ha Monopolyt játszanának. De már nem játszanak semmit.

Azt hiszem, gallyat kellene gyűjtenem. Nagy rakásba összehordani, ide az utca végére, ide, ahol még mindig a kerítésbe kapaszkodom. Máglyát raknék, átkos könyveket égetnék. Valakik szeretnének ezért, valakik átkoznának ugyanezért, a stáb kivonulna kutyástul-macskástul, de ha a híradók szenzációjává akarnának tenni, mint ordas eszmék reinkarnációját, a képernyő addig havazna, amíg újra műsoron nem lennének a szép tájak, gyönyörű nők és más nyalánkságok.

Ezt az iskolát meg, amelynek épülete itt áll a házam közelében, nevenincs még, nevezzük hát el, hogy tradíciója lehessen, mert holnap biztosan visszatér Esti Kornél, felmászik majd a tetőgerincre és hallani akarja, hogyan szótagolnak anyanyelvükön a picinyek.

Aztán este elnémul majd az iskolaudvar, de későn ám, mert ide szeretnek a gyerekek járni, eloltják a villanyokat a takarítók. Az ajtókat, a kaput soha nem zárják.


Balogh István írásai

Balogh István
Kiskantin

Marci cicánk, a herélt kandúr, nagyot csavargott, egy egész hetet hiányzott, ma visszatért.

Mondhatnám, megkerült, mert hiába járkáltam be a környéket, hiába kérdeztem a szomszédokat, aztán a távolabb élőket is, senki semmit nem tudott róla.

A herélt kandúr, Marci, egyszercsak megjött. Olyan velőtrázón vernyákolt ajtónk előtt, hogy röpültünk mindketten, feleségemmel, beengedjük a kérelmezőt.

Most itt alszik mellettem.

Nem reagál a számítógépre, a rádióra, pedig hangos a zene. Ha szólok hozzá, kiengednek karmai, dagaszt álmában az én cicám, visszaérkeztem, azt mondja, hazaérkeztem.

Megörülünk mindketten a cicánknak, mert ezzel visszazökkent életünk, így érezzük, a régi kerékvágásba, s gondolatunkban rettentő anabázissá lett Marcink egyheti csavargása. Elmegyek sörért, mondom, s indulok is, örömömben, mert minékünk manapság nagy örömöt jelentenek az ilyen marginális események is.

Marci cicánk hazatértével kiugraszt hát engemet a szoba kétes hűvöséből, odakint, tizenegy óra van, pörzsöl a levegő, árnyékban is harminc fölött lehet, kifirhangoltak az égiek, s ilyen kánikulában megindulok én a bolt felé, teli sörösüvegek felé.

Útközben ott a Kiskantin. Hivatalos neve Meteor Büfé, így azonban nem ismeri senki sem, csak előbb említett nevén, mert a sihtáról kiérkező bányászok itt öntötték le, mosták le, súrolták le annakidején gigájukról a szénport. Tetemes mennyiségű sör és bor fogyott el minden sihta végén.

No, ez volt a Kiskantin.

Ma italbolt, van benne mindenféle nedű, roma tulajdonosa arra ügyel, mindenkinek mindig minden itt legyen. A tulaj többre ment, mint a vájárok utódai. Azok csak ülnek, állnak a Kiskantinban, vedelnek, mert tág a torkuk, szőrszál sehol, de leginkább kontóra nyakalnak, mert nincs már bányászpénztár, nem kereshetnek mesés jövedelmeket, mert bánya sincs, bányászoknak járó prémium sincs, létező szocializmus sincs. Van helyette valami egészen más.

A Kiskantinban pocsék sört csapolnak, de ez senkit nem érdekel, mert a törzsvendégek (öreg, nyugdíjas bányászok) leginkább ronda felesekre kortyolják a habzó pocsétát, vagy a felesekre bort hörpintenek, olyat, amelynek szőlőtőkéhez köze nincs, megrokkant sztahanovisták üdvözítésére.

Megindulok én, sörért a boltba, Marci miatti örömünkben teszem mindezt, megkerült a cica, s valaminek mindig örülni kell ezen a tájon. Megindulok én a boltba, az itteniek még mindig közértnek hívják a vegyesboltot, ki tudja, miért? De meleg van, rettenetes kánikula, perzsel a lég, röhög a nap, csak betérek én is a Kiskantinba.

Csapon tobzódjék lángoló lelkem!

Ám a teraszon, szakadt napernyő alatt, ott pihen a mi Julikánk, homlokát kőasztalnak koppintotta, szuszog szegénykém, mellette megtöltött piaci cekkerek, egyik feldőlt éppen, s ő álmodik, kedvest, műmárványost, asztallapon csúszkáló csodákat.

Azt mondja nékem a csaposnő, nem nálam rúgott be Julika, itt kávét kért, még tudott gagyogni, de mire elkészült volna a kávé, hanyatt esett a mi Julikánk a pult előtt, nem szólt semmit, rajtaütésszerűen horkolni kezdett. Innen húztuk ki a kerti asztalokhoz.

Bámulnak rám a lumpenek, olyat mutat a pofám, amilyet ők nem láttak eddig.

- Ne csodálkozz! – mondja Jani, ezeréves vájár, errefelé asszonyok is hemperegtek árok partján bányásznapkor! Boldog időkben!

- Ó, azok a bányásznapok! – sóhajt Gyula, aki tizenéve vagy a horgászbotjait őrzi, vagy a fröccsöspoharát simogatja, összekuszálja napnak sugarait, ujjai kócolják körülöttünk a verőfényt.

- Azok a bányásznapok Pesten is jelentettek valamit! Kivonult ide minden nagyáruház, akkorra sátraik voltak, mint a gyárcsarnokok, és mi mindet kitakarítottuk! Mindent megvettünk! Az iskola tornatermében bútorokat zsúfoltak fel, azt is megvettük. Nekünk volt pénzünk! A bányászoknak mindig volt pénzük! Ide kijött az Illés, az Omega, a Metro, a Hungária. Ez utóbbi csak egyszer, mert a részeg munkásőrök a hangversenyen zsidózni kezdtek. Az veszélyes volt. Az nagyon veszélyes volt. A kalasnyikovok náluk voltak, a kalasnyikovok errefelé mindig töltve voltak.

- Háhá! Azok a kalasnyikovok tüzeltek volna, ha nyolcvankilencben nem szarja össze magát az, aki addig márványkőszobornak látszott. A vezéreink mindig összeszarták magukat! A közember meg vakarhatta a tökét, ha meghagyták neki a bogyóit, mert volt olyan, nem is egy, akinek lemarták a csüngő díszét!

Pofázunk mi, manapság, lélekforraló kemence-világban, mindenféle megesett-elvetélt közügyekről, ám Julikánk negédesen alszik, homloka a műmárvány asztallapon pihen, nem nálam rúgott be ily cefetül, mondja a söntés tündére, valahol másutt vedelt, emberesen.

Megiszom a sörömet, vigyázok, gyöngyei csillogjanak a korsón, rohadt vakmeleg van, aztán eliszkolok a közértbe, de én már COOP-nak ismerem, megveszem a sört, ünnepelni Marcit, a megtért, herélt cicát, aztán visszaindulok.

De forróság van, csak odamegyek újra a Kiskantin sankjához.

Lenyelem az árpalét, Szent Gambrinus igaz remekének karikaturáját, ám jól esik, mert legalább hideg, s elindulok hazafelé.

- Jó napot, tanár úr! – emeli fel fejét a mi Julikánk. – Hogy van? – néz rám, és vizenyős szemében hanyattesik ez a rettentő-vibráló, délibábot ébresztő kedves hungaricum.


Balogh István írásai

Balogh István
Apáink közös titka

- Segíts nekem megírni ezt a sóhajtást! – mondom herélt kandúromnak, Marcinak, aki figyeli ujjaim játékát, fejem rezdüléseit.

Ó, a macska ártatlansága kell ide! Aki nem ért soha semmit, de mindenhez érzéke van, ha mozdulok, változik állapota.

Apám mondta annakidején, csak érezd jól magad gimnáziumodban, osztályodban, végezd el, fiam, családunkból elsőnek ezeket a tanulmányokat, én állom!

Macskám most nyújtózik, hosszúra, valószínűtlen világokba. Ásít rettenetest.

- Tanulj csak, fiam, és ne kérdezz senkitől semmit!

Ez volt apám útravalója.

Ez volt apám egyetlen igazsága.

Aztán fölsoroltam neki osztálytársaimat, könnye csordult, s újra biztatott, ezt az iskolát végezd el!

Befejeztem tanulmányaimat becsülettel, s apám azt kérdezte a végén:

- Semmi baj sem volt?

- Nem volt, apám.

- Örülök - mondta ő.- Ennek örülök igazán.

Nem értettem én ezt, de éreztem, valami titok lappang a megfogalmazás körül.

Nagybátyám, aki megjárta Don poklát, világosított fel, sokkal, sokkal később, fölnőtt koromban ezekről a számomra ködös dolgokról. Apám énnékem arról nem beszélt soha, hogy valamely osztálytársam apja is kísérte volna őket, zentai magyarokat, hazatalált, megbízhatatlan keleti frontharcosokat, a moholi erdőbe, fát vágni, géppisztollyal a nyakában, elkobzott fiákeren, 1944. őszén. A Zentáról elkísért harmincnyolcból hatan tértek vissza. A többieket, őreik ellenére, valami hirtelen ott-termett, forradalmi, népfelszabadító társaság Tiszába lőtte, Mohol alatt, 1944. november közepén.

Apám biliárd miatt lett kiválasztott.

Ott volt, őreik között, egy zentai építkezési vállalkozó is, akinél segédként dolgozott az én öregem, kőművesként, a negyvenes évek elején, magyarok ideje alatt, ha éppen nem volt katonáéknál, hol kiképzésen, hol meg a fronton. A pallér inkább biliárdozott vele, mint falat építtetett. Mert az én apám igen jól kezelte a dákót. Mestere meg órabért fizetett neki a játékért. A legnehezebb időben Moholon is megtette ezt, szerencsére, ámbár órabért ott nem fizetett neki, csak fröccsöt. Naponta kísérte apámat géppisztollyal a kocsmai biliárdasztal mellé.

November közepén, egy napon, amely ottani tartózkodásuk utolsó ideje lett, azt kérdezte apámtól a biliárdozni szerető pallér:

- Pista, tudsz-e fiákert hajtani?

- Tudok.

- Akkor menj fel a partra a barátoddal, fogjátok be a lovakat, várjatok ránk!

Két más kocsit mások istápoltak.

Odalent, novemberi erdőben felugattak a géppisztolyok.

Ordítások hasították százfelé annak a szörnyű novembernek a közepét.

A fiákerbe három géppisztolyos magyar ült be.

Kettő meg ült fent a bakon. Fegyvertelenül.

Mindannyian ismerték egymást, gyerekkortól fogva.

Azokkal is, akik a vízbe csobbantak.

- Gyű, szürkék, hazafelé! – mondta az én apám 1944. novemberének közepén, amikor ködök termettek és napot nem látott felkelni se, lenyugodni se a rettegő emberfia.

Odalent, árerdőben, valakik szabadságról gajdoltak.

Túlparti erdő visszazokogott.

Ivartalan kandúrom mélyen alszik ágyamon. Pofája meg-megrándul, bajúsza megremeg.

Elmúlt már hatvan éve e fölidézett történetnek, negyven éve meg az érettséginknek is, és mi, bakonülő bevonultatott megmenekültek és urasan utazó partizánok leszármazottai, akik a gimiben egy osztályba jártunk, tiszta szívvel nézünk azóta is egymás szemébe.

Azért ott, a moholi Tisza-parton, egynémely öreg fűz fölsóhajt értünk, zentai magyarok: kőművesek, kőfaragók, pallérok, asztalosok, suszterek, szabók, parasztok fiaiért.

Életben maradt apáink később kalapot is emeltek egymás előtt, ha néha találkoztak.

Álmaikat nem mesélték soha, senkinek.

Mi meg, osztályos társak, szeretjük egymást, azóta is. Igen.

Kandúrom dorombol, törleszkedik hozzám, hamis és igaz minden mozdulata, a nézése is, ahogy egy herélt macskához illik.

Simogatom selymes szőrét, a moholi árerdő fűzfái ágbogát.





Balogh István írásai

Balogh István
Hazatérés

Folyóparton ülök, a Tisza bal oldalán, előttem zöldesszürke víz locsog, fölöttem egy új város, amelyet most teremtettek meg fiatal kezek. Az épületek arra várnak, belakják őket, a falak meg arra, felkerüljenek helyükre a képek: festmények, rajzok.
A kép az örökkévalóság egy darabja.

Nádas terpeszkedik, balfelől, még békák ungatnak benne, de lágy pára gurul lassan a felszínen, őszre ágyazott az idő. Kellemesen melenget a nap, ám settenkedik már az árnyék, hűvöset lehel, borzongás környékez.

A volt Híd utcai fák ágaira ül rá a nap. Éppen szemben. Idenéz most énrám, nem vakítja szemem, parazsa piros pillantás.

S a folyó színén látom a fahíd remegő gerendáit: Gábor jön át, mintha tüzes korongból indult volna.

Gábor. Negyedik a Balázsok között, a Tisza-parti Balázsok közül. Szüleiről, világszép Juliska húgáról, feslett életű nénjéről, meg csavargó Ferkó bátyjáról, aki festőnek képzelte magát, aztán a vonat alól repült égbe, Attila barátom, a tárcaíró, az egyalombéli cimborák körének csavaros eszű krónikása emlékezett, olykor szerelmetes szavakkal; de kettejükről, Balázs Pistáról és Gáborról soha nem szólt, pedig Attila nagyon ismerte a Tisza-parti Balázsokat. Pistáról én sem szólok sokat, noha lehetne. Nagy verekedő hírében állt őkelme, és veszettül koslatott minden ringó szoknya után. Ilyen típusokról számtalan történet szól, mert titkok lengik körül őket, s más titkait mindenki fürkészné.

Azonban Gábor titka volt az igazi, mert ő maga volt a titok. Hetedikben kerültünk egy padba, aztán onnan repültünk ki az Árvai iskolából. Addig jól megvoltunk egymással, leginkább ő profitált, hiszen csöndesen átmásolgatta magát a hetedik-nyolcadikon, de rendes volt, szándékos hibákat vétett, így soha nem gyanúsított meg bennünket egy tanárunk sem, hogy összedolgozunk. Cserébe ő színekről mesélt nekem. Különös képeket látott maga körül, sivár, olajospadlós osztálytermünket olyannak érzékeltette velem, hogy szerettem ott lenni, és magam is láttam, hogyan tekereg be kígyó képében a napsugár, és aranyba foglalja az ormótlan vaskályhát.

Azt hiszem, igazán Gabi miatt szerettem akkor iskolába járni.

Ő, az iskola végeztével, művészeti középiskolába került, ösztöndíjasként, s ha ritkán hazatért, mindig egy fehér ágyról beszélt, abban lehet csudákat álmodni, mondta. Itthon a konyhapadlón aludta végig a gyerekkort, de sosem panaszkodott.

Néha rajzai jelentek meg valamely újságban, de ritkán, mert megszállott zsugori módján munkáit elrejtette, leginkább senkinek se mutatta meg. Nekem is csak beszélt egy-egy grafikájáról, látni nem láttam képeit. Kérdésemre, ha már ennyire félti ceruzavonását, hogyan jelenhetnek meg néha mégis rajzai az újságban, azt válaszolta, ezek az ottfelejtett munkák, nem is törődik velük.

Sokkal később tudtam meg az ottfelejtett munkák igaz történetét, amikor egyszer véletlenül fölemlítettük Gabit. A könyvillusztrátorral, a kanizsai gyerökkel beszélgettem Pesten, mert őt meg odaröpítette a fergeteg. Csoporttársak voltak a művészetiben, s ő mesélte, hogy Gabi néha elfejtette magával vinni rajzait a műteremből. Ilyenkor a többiek megnézhették ezeket a munkákat. „Amit egyszer elhagyott,”mondta a könyvillusztrátor, „soha többé nem kereste. Napokig hányódtak az asztalokon, székeken ezek a ceruzarajzok, mert csak ceruzával volt hajlandó dolgozni, hiába akarták rábírni a tanárok más technikákra is, ő makacs maradt, ráhagyták. Én vittem el egyszer két rajzát az újság művészeti szerkesztőjének, s ő azonnal meg is jelentette őket. Szeretett volna megismerkedni Gabival, de ő soha a szerkesztőség tájára se ment. Soha. Érted?”

Én a ceruzatechnikát nem értettem. Gabi nekem a színekről regélt örökösen, most meg hallom, ecsetet sem vett a kezébe, csak a szenet imádta. Az iskolában soha nem szólt a feketéről és a fehérről.

A lap fehér mezeje és a ceruza szénlelke, ez lett világa.

Hosszú idő után 1964 tavaszán találkoztunk újra. Én a túloldalra igyekeztem, hónom alatt nyűtt könyv az ógörög filozófiáról, azt akartam olvasgatni a bánáti félen, mert vagy két héttel előbb, amikor a József Attiláról beszélt a tanár úr, s kihívóan mondta a szemünkbe, hogy ez a zseni egyetlen év alatt két gimnáziumi osztályt elvégzett és leérettségizett, akkor én kijelentettem, hogy ezt utánacsinálom, lesz, ami lesz. Komolyan jeleztem az igazgatónál ebbéli szándékomat, ezért kellett tanulnom a filozófiát, az negyedikes anyag. Elmondtam Gabinak néhány szóban a dolgokat, s ő azt válaszolta, hülye vagyok, de velem tart a Tiszára. Úgyis ott csavarogtunk mindig gyerekkorunkban. Nem fog zavarni, tanulhatok nyugodtan, nézelődik majd, és hallgatunk egy jót. Mert az az igazán jó dolog, hallgatni. „Meg rajzolni” mondtam. Bólintott. A papírboltban vettem egy rajzlapot. Ceruzája Gabinak volt. Egy csonk.
Átmentünk a vörös hídon, akkor az még nagyon új volt, sokan sétáltak rajta alkonytájban, jó időben szinte átköltözött ide a korzó. A régi híd, az 1902-ben leszakadt fahíd lejárójánál tértünk le töltésről a partra, le egészen a vízig. Levetettük a cipőnket, ráültünk, szép idő volt, a langyos, száraz homok bizsergette talpunkat. Én Platónhoz mentem, Gabi nézelődött.
Ráuntam a görög bölcselőre, átmutattam a folyón: „Itt volt a régi fahíd. A szembeni utcát Híd utcának nevezték valamikor.”

Gabi kezében megmozdult a csöpp ceruza. Én figyelni akartam kezejárását. „Ne bámulj!” mondta. Visszatértem hát a nagyfejű görögökhöz. Amikor felemeltem újra a tekintetem, a nap már a fák hegyét érte. Társam még mindig rajzolt, mélyeket szuszugott, mintha küzdött volna valamivel vagy valakivel. Aztán fölkapta fejét, pillantásunk találkozott. „Nézd!” Kíváncsian vettem kezembe a lapot. „Neked rajzoltam” mondta. „Akkor írd rá a nevedet!” adtam neki vissza az alkotását. Kezébe vette, gyorsan firkált valamit a rajzra.

Visszafelé már ránksötétedett, égtek a hídon a lámpák, hosszú árnyunk libegett a víztükrön.
Gabi és Pista bátyja másnap eltűntek Zentáról. Soha hiteles hír nem járta felőlük, csak kósza szelek suttogták, külföldre szöktek, a francia idegenlégióba. Még később meg azt huhogták, hogy mindketten meghaltak valahol Afrikában, aztán meg azt gajdolták, Indokínában estek el.

Gabi apja régi könyvekkel kereskedett. Hozzánk is el-eljött néha. Vásároltam tőle ezt-azt. Egyszer elárultam neki, hogy van nekem egy Tisza-partom, amelyet Gabi teremtett. A bácsi nem tágított addig, míg kincsemet meg nem mutattam neki. Simogatta a ceruzavonásokat és sírt. „Kisfiam” mondta. Aztán sűrűn eljárt hozzánk, ült csak a lugasban és a rajzot nézte. Nem szólt ő semmit, csak ült, csak ült és bámult a lapra. Anyám sajnálta őt, nem küldte el, hogy menjen másokhoz is, ne tartsa fel a munkájában. Sokszor adott neki egy-egy falatot az ebédből, ha maradt.

Később csak Attila tárcáiban tűntek fel a Balázsok, leginkább a világszép Juliska.

S most jön felém, napból kilépve, Gabi.
Jön felém egy régi fahíd árnyán. Jön, hogy leüljön újra mellém, hogy együtt hallgassunk.
Mert hallgatni nagyon jó.

Mögöttem egy vadonatúj város, zaja sincs, csak lelke, csak fényei.
Csak színei.

Gabi regéli majd a színeket, közben nézzük a szembeoldalon a régi Híd utcát, amint a Tiszára fut. És látjuk a csodát: vízből lassan felmerül, majd kiemelkedik a fahíd, a Hauwe-rendszerű, amelyet 1872/73-ban építettek és beleszakadt a folyóba 1902-ben. Először csak a tetőgerinc látszik, aztán felbukkan a hosszú zsidelyes sátortető, majd a gerendák szövevénye.

„Te füstösképű, hát megjöttél?”
„Meg”mondja. „Éppen most érkeztem Afrikából vagy Indokínából.”


Balogh István írásai

Balogh István:
Júdásmadár

Dr. Horváth Mátyásnak

Igazi nyári hónappá lett idén a május, hőségtől piheg ember, állat. A fák virágai hunyorításnyi időt pompáznak, be sem dongják őket a méhek, máris megbarnul a szép szirmok széle. Porol a homok is, szőke szőlősorok forognak el tőlem, ahogy karikázom az úton.

Tudós barátom, Ludas igazi szerelmese invitált e májusi délutánon tó vizére, horgászni. Palicstól Ludasig nem messze az út, így, kerékpáron meg éppen jól is esik. Poros már aszfalt mellett az akác levele, elbódít fürtös virágának mákonya.

Az utat hatalmas földhányás vágja ketté, vargabetűt írok, hogy átjuthassak. Ez a tetszhalott autóút, mely sehogyan sem illik bele a tájba. A töltés pipacspiros, asszimilálódott gyorsan a mezőhöz, a sok ezer éves állandósághoz, amelyből vétetett; ám az új út, a félbehagyott, amelyről reméljük, elkészül egyszer, most varjúkárogás déli verőfényben.

A tó partján tudós barátom vár. Ismeri őt a környék apraja-nagyja. Pedig Dunáról szakadt ide, olyan időkben még, mikoron a prepást, akit útjára bocsátott a szabadkai alma mater, rendre tanyákra, apró falvakba, isten háta mögé helyezték. Az én tiszta szemű barátom is elővette a három vasbocskort, nekiindult férfiasan világot járni, meg dalolva újat építeni, pedig tojáshéj zörgött a hátán, s azt hitte magáról, hogy tanító. Ám felkarolták őt a királyhalmi almafák, szőlőindák áldott nedveikből erőt adtak neki ahhoz, hogy a terméketlennek tűnő átkozott homoktalajban, mint a legöregebb diófák, vastag gyökerekkel megkapaszkodjon.

Alant a tó zöldes vize fekete kagylóban rejti a sok ezer éves ősmocsár gyöngyházfényű titkait, a part meg túlnan esztendőről-esztendőre felszínre vet valami tárgyat, valami jelet, szépapáink világáról. Beteljesedik bennem a teremtés jövendölt csodája: Dudás Antal kékpille-szárnyon libegő Ludas-akvarellje megéled. (Ez az alkotói szívdobbanást híven megőrző kép, az ég, a víz és a part pontosan dekódolt, önzetlen szimbiózisa, tiszta, igaz és örök szerelme, mely ott függ most is szobám falán, és lelkemnek különösen kedves, mert egy közösen megélt nap emlékére dedikálta nekem bozontos alkotója, beragyogja örök időkre minden hétköznapomat. Azon a nyári napon, 1976-ban, miután visszatértünk a ludasi partról, ahol Anti temperát próbálgatott, béke pihent velünk a fényes, kecskelábú fapadon, s Palicson, a Dudás-kúria hűs verandáján vígan daloltunk, mert a noszai borban nóta termett.)

Rúzsa Sándor szigete keleti part szárnya alatt lapuló, búvó madárfészek. Csönd honol rajta, mocsári fű benőtte duhaj betyárok lábnyomát, a szél meg szertehordja kevély duda hangját. Esténként sarjadó nád közül bujdosódalok hangfoszlányai áramlanak part felé, ég felé.

Csónakunkkal tavalyi nádtors mellett állapodunk meg, szereti a hal a nád szélét, a zsombékos helyet. Smaragd tükör a tó, ezüst halacskák fickándoznak bárányfelhők fodrán. Nem mozdul a csónak sem, érzem, csodás karok ölelnek át gyengéden. Magába fogadott a táj.

Átellenben magas, meredek parton valamikor tanya állott, s ahogy odatűz a nap, remegni kezd romok fölött a megölt asszony lelke, önakasztott emberé meg ott ücsörög, kotú mellett, partmélyen.

Olykor-olykor megmozdul az úszó, aranyhalak pihegnek csónakunkban.

Tudós barátom barázdált arca kisimul. Halászó dunai ősök mozdulatai élednek áldott kezében, szikár testének sárarany-napkárász izmaiban, inaiban és ízületeiben, csontjai márvány kötődéseiben, kalizok, magyarok, svábok génjei munkálnak szívében és tudatában, akik boldogok voltak ezen a tájon, s akik eltűntek régmúlt vagy későbbi időkkel, mint eltűnt a megannyi különleges vízi madár is erről a tóról.

Nád között egy másik csónak is, nem látni, de tudjuk, ott van. Ekkor-akkor csobban a víz, ősi mesterséget gyakorolnak ott is.

A nap már lebukóban, gyönyörködnék a látványban, de csörögve törik szét cserepeire gyöngyházképem: amazok bekapcsolják a rádiót. Hírek. Hadijelentések.

Tó vize felborzolódik, hallgató tavalyi nádak sóhajtanak, madarak ijedten röppennek égre, sikoltásuk belehasít a közelgő alkonyatba.

Szárnyasok között leghangosabb Isten átkos madara, a bíbic. Talán ránk lesett onnan föntről, s megirigyelte csöpp békénket, boldogságunkat. Kiabál még mindig, mint Jézusra kiabált annakidején, a Gecsemáné kertben, mikoron a Mester üldözői elől vakondtúrás mögé kuporodott:

- Búvik!

Krisztusunkat sem találták volna meg soha veszett üldözői, s íme elárulta az átkozott, pokolalji szárnyas a mi csöndünket is.

Szívem dühödten beleremeg, s akaratlanul figyelem, hogyan kering fönt a rikácsoló madár: s látom ám, kerüli a fát! Hogyha ágra szállna, az biztosan lángot vetne alatta.


Balogh István írásai

.Balogh István
Gyertyafényben

Ezen a derűs, novemberi estén jó kedve kerekedik az én régi cimborámnak, Istók Jóskának, akivel együtt koptattuk valaha az iskolapadot. Márton napját várjuk. Holnap lesz esedékes e fontos dátum, amelyhez bor és liba egyaránt fűződik, méghozzá a következő esztendőre meghatározón. Kemény regulák kötődnek e jeles naphoz, s mi tartjuk is magunkat a régi törvényekhez, bátkai óbort hörpölgetünk, mert csak Mártonkor vizitálják az újat, s hallgatjuk Istók Jóskát, aki megbabonázottan nézi poharában az aranyló rizlinget, s a metszett üvegen sugárzik át lelkébe a mesét megindító angyalbiztatás.

Istók Jóska a borpince terítetlen asztalára egy szál gyertyát gyújt. Ez világítja át poharunkat, borunkat, szíveinket.

Van nekem egy sógorom, túl van már szépen a nyolcvanon, de történetünk idején fess, huszonéves gyerek volt, határvadász a zentai laktanyában. Ott szolgált, hiszen ki sem mozdult soha a garnizonból sem, meg a Tisza-parti városból sem, mert a tiszti étkezdében szolgálta békés körülmények között a háborús éveket. Még 1941 őszén helyezték ide, s innen kellett volna neki 1944. október 8-án, az oroszok bejövetelekor visszahúzódnia, de nem hajtotta végre e fontos katonai manővert, mert győzedelmeskedett fölötte a szerelem. Úgy esett vitézi szolgálatában, hogy megismerkedett az én nagynénémmel, anyám húgával, az emlékezés szerint 1943 nyarán, s olyan fordulatokat vett a sok nyáresti korzózás meg úgy alakultak a Tisza-parti padokon megejtetett virtuális fészekrakási kísérletek, hogy esztendőre, 1944 júliusában oltárhoz vezette az én sógorom az én nagynénémet, aki akkortájt már szíve alatt őrizgette unokanővéremet.

Aztán megesett, aminek meg kellett esnie, bejöttek az oroszok, kitakarodtak a németek, igen viharosan és gyorsan. A Bátkai úton volt egy összecsapás, ottmaradt két német, egyik tán őrmester volt, vagy mi, meg egy orosz hadnagy, akit a Tisza-partján temettek el, a polgármester-ház melletti terecskén. Sokáig megvolt a sírja, közel Sztevan Sremac szobrához.

A két utolsó magyar katona, kerékpáros honvédek, akkor karikázgattak a Likasi úton kifelé, amikor az oroszok a Lieber sarkához értek. A batyuskák utánuk lőttek egy rövid sorozatot, ijesztésnek szánták csupán, s meg is ijedhetett a két szittya, mert szinte egyszerre leestek járművükről a bútorgyár előtti árokba. A pufajkások csodálkozva közelítettek, bizalmatlanul, mert nem tudták mire vélni az ellenség heverészését, hiszen feléjük és nem rájuk lőttek. No, becserkészték a hungarus leventéket, akik békésen és édesdeden horkoltak a fűben, eláztak valahol cefetül az ebadták! Talán nem is az ijedelem, hanem a pálinka lökte árokmélyre őket! A muszka előőrs viszont gyakorlatias emberekből állott, mert azonnal a horkoló magyar vitézek kulacsait vették pártfogásba. Szerencséjük volt, mert a honvédek gondoltak a holnapra is. A kiszáradt kulacsokat rendesen visszaakasztották az álmodók derékszíjára, aztán vizet öntöttek az alvó hadfiak képébe. Azok lassan megéledtek, de csak féligfelé, mert azt aztán nem tudták, hol is vannak, mi is történik velük és körülöttük. Az oroszok kirángatták a magyar utóvédet az árokból, és felrakták őket a kerékpárra. Nehéz lehetett a csaprészegeket megtartani a nyeregben, röhögtek meg kiabáltak az oroszok, de türelmesek voltak. Azonban a katonai drill a két határvadásznál teljességében érvényesült, mert amint újra nyeregben voltak, és jó erősen meglökték őket, e kezdősebességgel bizony különös karikázásba kezdtek. Eleinte ugyancsak inogtak, hatalmas nyolcasokat rajzolgattak, tán az utat sem észlelték igazán, de később már vidáman tekertek Fölsőhegy felé. Szülővárosom fölszabadulásának eme emberi történetét először Martin bácsitól hallottam. Emlékeztek még az öregre? Ő volt a hatvanas években a zentai ifjúsági otthon gondnoka. Aztán hasonlóképpen mesélte az én dezertőr sógorom is mindezt. Ő a bútorgyár közelében bérelt olcsó szoba-konyhát friss családjának. A padlásról leskelődött a sógor, mert félt az muszkáktól, de a partizánoktól rettegett igazán, ördög a szenteltvíztől, tömjénfüsttől nem tarthatott jobban. Látván a tovarisok emberségét, nyugodt lélekkel nyugtázta rendezetlen helyzetét, jóra fordul itt minden nemsokára. Megkönnyebbült a sógor nehéz, szorongó szíve. Aztán megbújt vitézünk a lakásban, kivárt, csak novemberben jött rá, hogy különös veszélyek gomolyognak ám az ólomszínű ég alatt, hiszen kezdték lefogni a zentaiakat, és gyorsan híre járt a partizánok eme fölszabadítói garázdálkodásának. Aztán elért hozzá a szomorú, riasztó hír, belelőttek egy csomó embert a híd romja fölött a Tiszába, alighanem csak azért, mert magyar anya szülte őket. A rémület racionális gondolkodásra késztette a sógort. Kimerészkedett egy novemberi vasárnap délután az udvarból, elment a feleségével Isza Nésics bácsihoz, a borbélyhoz, akit a nagynéném kislány korától kezdve jól ismert, hiszen sokáig egy utcában is laktak. Isza bácsi volt szülővárosunk ripp-roppra megalakított első népbizottságának az elnöke. Ellenálló volt tán a borbély, vagy valami régi kommunista, ezért ültethették őt az oroszok polgármesteri székbe. Isza bácsi tisztelettel fogadta látogatóit, leültette őket, s nem azzal kezdte a kommunikációt, hogy patrujért kiáltott volna. Meghallgatta az én sógorom szerelmének történetét, meg a tisztikantinos katonáskodásáról szóló beszélyt. A tiszteknél leginkább takarított, mosogatott az én sógorom, mert pincérnek csak akkor csaphatott fel, ha kisegítő kellett.

- Mi lesz velem, Isza bácsi? – kérdezte a sógor. – Engem is Tiszába lőnek?

- Talán nem – nyugtatgatta Isza bácsi.

- Segítsen rajtunk! – kérlelte a népbizottság elnökét a nagynéném is.

És Isza bácsi tényleg segített. Elment az én sógorommal a sorozóbizottságba, ahol a sógor önként jelentkezett Tito seregébe. Ott is tartották azonnal, szerencsére, mert e helyütt senki nem kereste az ellenséggel együttműködőket, veregették a sógorkám vállát a hátországi partizánok, és jó magyarnak tartották őt. Reggel elbeszélgetett vele a sorozóbizottság elnöke is és tisztikantinba osztotta be, mert annyira azért nem tartotta az új önkéntest megbízhatónak, hogy fegyvert is adjon a kezébe.

- Minden olyan szép volt, mint egy álom! – hajtogatta a sógor jó három évtized múltán. – Nem a frontra küldtek, és nem a Tiszába, hanem egy Duna-menti fürdőhelyre, Apatin közelébe, ahol leginkább főtisztek pihengettek, de járt ott személyesen Tito is. Igaz, én őt csak messziről láttam, de Libáék a fülébe húzták a szép magyarnótákat. Libáék zenéje táncra csábította a csatazajoktól regenerálódó főtiszt elvtársakat, volt ott a tánchoz fiatal partizánlány épp elég! E nőcskék esténként bújtak elő fészkeikből, és hajnalig mulatoztak a tisztekkel.

A sógor 1945 augusztusáig takarított, mosogatott és pincérkedett e jó helyen, amely eléggé távol esett a környékbeli történésektől, de közel is volt sokmindenhez, mert ugyancsak odahallatszott hónapokig a tavaszi csaták zaja. Aztán szeptember 28-án leszerelték és hazaeresztették Zentára. Ő munkát talált, albérleti fészket rakott, és élni kezdte az egyszerű munkásember életét. Csakhogy hiába volt Tito önkéntes katonája, nem rendezték tartózkodását, így 1946 tavaszán átdobták a határon. A felesége és a kislánya utána szökött. Akkor még könnyen ment a határátlépés, csak kenőpénz kellett hozzá, dollárban, meg néhány liter pálinka, mert ilyen volt az egyetlen érvényes úti okmány errefelé.

No, elég az hozzá, kortyol poharába Istók Jóska, a sógor 1979-ben elérte a nyugdíjkorhatárt. Nyugállományba kívánt vonulni. És ekkor eljött hozzánk Zentára, suttogva kérdezte, mintha titkot eregetne száján, lehet-e valamilyen igazolást kapni arról, hogy ő Tito partizánja volt? Elővette a cirillbetűs katonakönyvét, penészes borítója, egérhúgy szaga volt a megsárgult dokumentumnak. A padláson rejtegette, mert elejében attól félt, felelősségre vonhatják, tán még fel is akaszthatják a láncos kutya miatt. Aztán meg lapulni hagyta a veszélyes dokumentumot. Most visszacsempészte a határon Tito országába. A katonakönyvvel elmentem én az illetékesekhez, másnapra megszereztem a szükséges igazolást arról, hogy a sógor tíz hónapig és tizenkilenc napig Tito partizánja volt. Örült a sógor, s elárulta, Hungáriában az ellenállók, a partizánok tíz százalékkal magasabb nyugdíjat kapnak, mint a lapító közemberek. Hát ő a legalacsonyabb kategóriába soroltatott, bizony jól jön ehhez a picihez az a tíz százalék emelés!

Hanem esztendőre tán, amikor újra eljöttek hozzánk, a nagynéném szidta már a tíz százalékot tojó partizánságot, de főleg Tito elhízott, vén obsitosáról szedegette lefelé a keresztvizet, mert azóta, hogy kiderült róla valóságos antifasizmusa, minden megmozduláson az emelvény első sorából integet az ünneplő népnek az én uram. Rendre autót küldenek érte, és azt mondja nekem az én párom, olyankor menni kell, ha autó jön az emberért. Hát ő manapság részese minden hivatalos ebédnek-vacsorának, s a zabálások végeztével leissza magát a párt- és városi vezetőkkel együtt, néha alig bírja a hazafuvarozó kirángatni őt a nagy, fekete autóból. Elganyálódva horkol, nyög egész éjszaka a dikón, mert ilyenkor csak a konyhában vackolok neki.

Az én sógorom csak mosolygott az ilyennemű asszonyi megnyilatkozásra! Hát hogyne hívták volna mindenhova, hiszen kies városkájában akadt ellenálló épp elég, de hivatalosan bizonyítani egyedül csak az én sógorom tudta ellenállóságát, mert neki pecsétes papírja volt arról, hogy ő Tito igazi partizánja volt.

- No, azért nem fenékig tejfel ez a partizánság! – összegzett végül a sógor. – Van ennek igen nehéz oldala is! Hitetlenkedésemre, csodálkozásomra aztán kifejtette eme nehézségeket.- Mindenhova elcipelnek, iskolákba, vállalatokba, és mesélnem kell antifasizmusomról, de mindenütt csak azt akarják hallani, milyen volt a harctéren, mekkora hős voltam? Hát mit mondhatnék nekik? Hogy a tiszti kantinokból és összerondított klozetokból ki sem mozdultam? Hogy takarítás, mosogatás közben hallottam a dunai átkelés borzasztó csatazaját? Kitaláltam hát az én külön háborúmat, s azt aztán mesélgetem nekik. Ebben csak fönséges dolgokról van szó, szabadságról, meg fasisztaverésről. Meg bátrakról, emberiségért föláldozott hősi halálokról. A zentai Liba prímás nagyszerű szalonzenekaráról meg a kisegítő női személyzetről, akik kurvákra hasonlítottak leginkább, bölcsen hallgatok. Ámbár akkor ott, azon a fürdőhelyen, abban az előkelő tiszti kantinban, ahogy akkor hívták azt az intézményt, mindnyájan, akik ott voltunk, igazi partizánok voltunk. Nekem van róla igazolásom is, nyilván a többiek is rendelkeznek ilyesmivel.

Asztalunkon a gyertya derékig ég. Istók Jóska újra tölt a poharakba.

- Eddig a mese, mondanátok, de nincs vége még! A sógoromat partizánságáért tanácselnöke képében kitüntette Kádár János. Akkor is nagy ivászat volt, és a fennkölt nap a konyhai dikón ért véget, nagynéném szerint igen dicstelenül.

2006 októberének végén jártam újra náluk. Lejáróban a vízumom, ki tudja, mikor juthatok el újra hozzájuk? Most mindketten a konyhában élnek, csak azt tudják fűteni, mert az egyetlen szoba fűtésére nem elég a megemelt harcosnyugdíj sem. Éjszakánként összebújnak azon a dikón, melengetik egymást. Igencsak soványkák lettek vénségükre, de békében megférnek egymással, és reggelfeléig mesélgetnek a régi szép dolgokról.

Istók Jóska bort tölt. Ez Szent János pohara, szól. Áldjon Isten bennünket! Holnap a mainál fontosabb dolgunk lesz! Márton napján elvárlak benneteket, megízleljük az idei bort. És bizony mondom néktek, felebarátaim, eldől, milyen is lesz a mi jövendőnk? Fekete vagy fehér? Mártonkor minden elválik, mint liba mellehúsa a csonttól.

Asztalunk közepén a gyertya immár csonkig ég.

2006. november 11-12.


Balogh István írásai

Balogh István
Karácsony

Ezen az estén minékünk Annus néni, kicsi, ezüsthajú, ezüsthangú tündérke, mond rege-szót.

Én világéletemben azt hittem, tudom, mikor van, meg milyen az igazi karácsony. Aztán vénségemre megtudtam, hogy az igazi karácsony, a kisded születése, a mi szívünk szeretetének csurranása. Amikor egymásért létezünk, érdektelenül. Amikor lelkünk minden melegével betakarjuk felebarátunkat. Ilyenkor meghalljuk egymás szívének dobbanását.

Mert emlékeztek, ugye, mindnyájan 1992 jeges-fagyos-havas novemberére, arra a hatalmas szélviharra, amely akkora buckákat teremtett az utakra, hogy csak a madarak közlekedhettek pár napig, míg a gépek át nem törték a hóakadályokat. Az a néhány nap volt nálunk, a mi falunkban az igazi, az addig soha nem megélt, soha nem látott, gyönyörű karácsony. Mert az valósággal az volt. Igazi karácsony.

Azzal kezdeném, hogy a mi falunk túl van a Tiszán, Bánátországban, messze tán mindentől és mindenkitől. Azért szép időben odalátszik a csókai meg a zentai torony. Erőt adó tornyok azok. A mi falunk meg, ez a kicsiny madárfészek, öregasszonyok települése leginkább, özvegyek vagyunk szinte valamennyien. No, él azért néhány ember is arrafelé, de az asszonyi világ meghatározó. Csöndes a mi falunk, de beszélni azért nagyon szeretünk, leginkább szeretteinkkel, s minden házban már évtizedek óta ott van a telefon, mert a gyerekeink, unokáink mind messze idegenben élnek, nem is ebben a hazában. Ide már csak hazajárnak, néha. Máskor még csak el-eljöttek évente kétszer-háromszor, húsvétra, búcsúra, mindszentekre, de azután kezdtek elmaradozni, mert ránkszakadt az ég, és elvitték erővel a gyerekeinket, sirathattuk őket és reszketve vártuk a híreket a horvát határszélről. Odavolt az én egyik unokám is, valahol Baranyában. Arrafelé volt annakidején az uram is, mert a Tito is behívta. Az uram, Isten nyugosztalja, meg is sebesült a Drávánál, az átkelésnél, 45-ben, szétlőtték a bal tenyerét, de azért hazajött hozzánk, és el is élt nyolcvankét éves koráig, most halt meg, 99-ben. Jó ember volt. Jó nekünk és szerencsénk is, hogy hazatalálhatott. Mert akkor ottan nem kímélték a mi embereinket. Legtöbbje ott maradt az ádáz, értelmetlen rohamokban. Így emlékezett néha erről az uram.

Az unokám meg, ahogy hazatért Vukovár alól, azonnal kereket oldott, most már Új Zélandban van, messze-messze éntőlem, soha nem láthatom már őt. Hát ezt tették velünk! Dehát ő legalább él. Az enyéim, a többiek, itt vannak, Németországban. Két fiam és két lányom. Meg a hét unokám. A nyolcadik, az ment el a messze idegenbe.

No, de én a legszebb karácsonyról akarok beszélni, s itt van, a családomról beszélek.

Örzse néniéknél esett meg az a bizonyos karácsony. A kisded születése.

Mondom, nálunk, a faluban már csak leginkább öregek élnek, óvodánk, iskolánk régen nincs, pedig valamikor volt. Az épületek megvannak még, most raktárnak használják őket. Az én gyerekkoromban száznál is több volt a nebuló, de már régen nincs egy se. Az óvónő meg a tanítónők elköltöztek régesrégen, azt sem tudjuk róluk, merre járnak, élnek-e, halnak-e? Gyerek meg vagy negyven éve nem született a faluban, mert Zentán születtek már a mi angyalkáink, a kórházban. Az utóbbi időben meg csak külföldön, nagyon messze mitőlünk.

Örzse néni nagyon egyedül érezhette már magát, mert egyszer újságban hirdetett, hogy ingyen lakást ad valamely fiatal párnak, csak telepedjenek meg nála. Mi megmosolyogtuk Örzsikét, pedig neki volt igaza, mert igen gyorsan jelentkeztek valami fiatalok, jönnének a mi falunkba. Városból jöttek ki, szegények, Zentáról, mert ott nem volt nekik megélhetés. Állás semmi, lakás semmi. Talán egy szoba az öregeknél, de hát nem élet az ilyen! Örzse néni tárgyalhatott a fiaival is, akik Németországban élnek, s évek óta nem járnak már haza, csak a telefonvonal a kapcsolat ilyenkor, mint a köldökzsinór. Egy-kettő elrendezte a néne a fiatalok dolgát, mert mindent használatba adott nekik, a földet, a gépeket, mindent. A fiú nagyon ügyes, mert azonnal elkapta a munka végét és csinálta, ütötte-verte, nem mindig úgy, ahogy kellett, de az emberek szóltak neki és ő szót fogadott.

Az asszonyka, kicsi madárkám, nehezebben törődött bele sorsába. Látszott rajta, hogy csinálni akarja, de kifordult a kezéből a paraszti szerszám, nem ment neki, no! Először én is biggyesztettem rá a számat, de amikor Örzse néni hírül adta, hogy kibuggyant a lelkecskémből a paradicsomleves, mindjárt más szemmel nézett reá minden asszony. Naponta lestük, hogyan gömbölyödik, vigyáztunk rá, becézgettük, hiszen a kisebbik lányomat meg a menyeimet én sem láttam áldott állapotukban, mert odakint szültek, én meg nem jutottam ki hozzájuk, és mások is így lehettek ezzel. Mert van a faluban mindenkinek unokája, dédunokája is sokaknak, négynek ükunokája is, de közülünk nem látta mindenki minden kicsi maradéka teremtődését. Vannak olyan csöppségek is, akiket nem is láttunk eddig, csak telefonban halljuk hangjukat.

Most itt volt nekünk, mindannyiunk gyönyörűségére Marika, az állástalan tanítónő, mert az a lelkecském, tanítónő. De soha nem tanított ám, mert állást mind a mai napig nem kapott.

Örzse nénit mindannyian irigyeltük, mert úgy viselkedhetett, mintha csak az unokamenye lenne Marika, olyan gyorsan adta hírül az egész világnak, hogy megfordult már a gyerek. Leginkább akkor orroltunk meg rá, amikor megfogadta a Nagy Opletán Janit, hogy az autóval vigye be Zentára Marikát, a kórházba, vizsgálatra, mert az autóbusz megárthat neki, összerázhatja; meg ne várakozzon mindenféle állomáson ez a szegény asszony, meg is lökhetik, kárt is tehetnek benne. Vigyázz rá, Jani, mint a két szemed világára! Így indította útnak őket az öregasszony. Mondom, tisztára úgy viselkedett, mintha ő lenne a leendő gyerek dédöreganyja.

Jani rendesen megjárta Zentát, még a lányka szüleihez is eljutottak egy pillanatra. Csinos anyja van ennek az asszonykának, fiatal még nagymamának, mondogatta aztán Jani úton útfélen. De őt is irigyelni kezdtük ezek után, mert nem fogadta ám el Örzse néni pénzét, pedig a fuvar előtt kialkudta az árat, hanem naponta eljárt Örzse néni házához, egy korty pálinkára, fuvarjával jogot szerzett ahhoz, hogy benfentesnek számítson Örzse néni házánál.

A fiatalember, Józsi, kijárt Örzse néni szántójára. Feltörte az öregasszony parlagon heverő földjeit, üzembe helyezte az elárvult gépeket, mert ehhez ért nagyon, a gépekhez, traktorokhoz, és dolgozott becsülettel látástól vakulásig. Boldogult is, termett is szépen, mert az az év elég jóltermő volt, ha még emlékeztek rá. Dehát az állam! Az mindig nehezen fizetett az átadott terményekért, azokban az időkben meg még nehezebben, mert háború volt, verje meg az Isten, aki ránk hozta!

November közepén vitte el Jani Marikát vizsgálatra, velük ment Józsi is. Mi meg vártuk, az egész falu várta, milyen hírekkel érkeznek vissza. Szép kerek volt már Marika, de fönt volt még nagyon a terhe, közelebb az anya szívéhez, mint a világhoz.

Délután tértek meg, ott vártuk őket Örzse néni háza előtt.

Még két hét hátravan, hangzott Jani szava.

Megindult a találgatás is gyorsan! Hegyes Marika hasa, fiú lesz! Mások kereknek látták Marikát, én is, és meg is esküdtünk volna minden szentekre, hogy kislány születik majd nemsokára!

Tán vagy egy hétre rá az emberek egy csoportja, köztük Józsi gyerek is, bebuszoztak Zentára, mert úgy volt, hogy kifizetik a nyáron átadott búzát. A korai busszal mentek, sötét volt még, inkább hajnal, mint reggel. Szálingózott már akkor is a hó, de hát november vége felé nem csoda az ilyesmi errefelé, nem is rémísztő, és a meteorológusok se mondták, hogy csúf idő várható, pedig az lett. Rosszlelkű garabonciások kószálhattak minálunk, mert világossal már minden fehér volt, délben meg már rettenetesen kavarta, hordta a szél a havat, mindent eltemetett a fehérség. Az embereink Zentában rekedtek.

Hanem más is történt.

Már délelőtt, a zimankó kezdetekor azt mondta Marika Örzse néninek:

- Örzse néni, furcsán érzem én magam.

- Fáj valamid?

- Nem, csak nagyon furcsa. Meg mintha gyönge is lennék.

Néhány miatyánknyi idő után aztán szólt a szentem:

- Örzse néni, kezdődik.

- Görcsöl?

- Azt hiszem…

Marika, szegény kis csillagom, megijedt, mi lesz most? Józsi nincs, a hó veszettül veri az ablakot. Örzse néni telefonált a kórházba.

De hiába indultak a mentősök, a nagy hóban elakadtak, Csókából alig jutottak ki, tovább nem haladhattak. Ilyenformát telefonáltak vissza Örzse néninek.

Marika megrémült, Örzse néni nyugtatta.

- Ne félj, kicsim, sok-sok gyereket szültünk mi, itteni asszonyok, nem hagyunk magadra. Ne félj, velünk lesz az Úristen!

Örzse néni kilépett a konyhaajtó elé, ahogy évtizedek óta mindig is tette, ha segítséget hívott:

- Verka!

Oly nagyot kiáltott, hogy meghallotta az egész falu.

Verka, a szomszédasszonya ért hozzá elsőnek, de gyorsan ott voltunk többen is.

- Kinyitom a tisztaszobát!

Csak ezt mondta Örzse néni és mindannyian tudtuk, miről van szó.

- Annus, húzd fel az ágyat!

Odament Örzse néni a szekrényéhez, ahhoz, amelyben a legféltettebb, legfinomabb ágyneműi voltak, amelynek ajtaját csak akkor nyitotta ki, amikor szíve darabkái hazalátogattak, és egész köteg finom, nagyon puha tapintású lepedőt adott a kezembe.

Verkáék Julis néniért mentek, a valamikori bábáért, aki már ki sem járt a házból, mert öreg volt, fájtak a lábai. A lánya szerint, aki már maga is özvegyasszony, voltak már anyjának ködös pillanatai is, sokszor már nem is beszélt nyomon, de Julis néni jelenléte kellett nekünk, mert annakidején ő volt mindannyiunk védőnője, megbíztunk benne, mert mindannyiunkat megvigyázott.

Bejött a mi Marikánk a tisztaszobába, odafektettük a szép, fehér ágyba. Én a kezét fogtam, simogattam a haját, puha, szép szőke haja van Marikánknak. Könnyes volt szegénykém szeme, ilyen lehettem én is, amikor Béla fiamat, az első gyerekemet szültem. Pont ilyen lehettem.

Lakatos Pali befogott a szánkóba, azon hozták Julis nénit. Ahogy belépett a bába, minden megváltozott körülöttünk is, bennünk is. Magabiztosak lettünk. Ő leült az ágy elé, onnan kommandózott. Mi meg csak tettük, amit mondott. Ő meg nagyon pontos és biztos volt mindenben. Lehet, hogy kora miatt sokszor már kihagyott, de akkor helyén volt az esze! A lánya szerint másnap már nem emlékezett semmire sem. Szegény Julis néni!

Az ilyen könnyű szülés ritkaság! Én mondom! Ritkaság! Odakint zúgott minden, idebent velünk volt a Jóisten! Mert az vigyázza az árvákat. Árva népek vagyunk mi, kedveseim, de akkor voltunk a legárvábbak!

A picikém, a drága kis szentem, igen szép szál legénynek született, fekete, hosszú hajjal. Szerencsés lesz egész életében, mert talpra szökkent! Julis néni érintette meg az anyja kötőjével a csöppséget, Örzse néni vágta el a köldökzsinórt. Azt hiszem, azért kérte ezt magának, mert eltett belőle egy darabkát, hogy a gyereknek hét éves korában visszaadja. És ügyes is lesz a kicsike, mert összeszorította mindkét öklét az első fürdetésnél.

Hanem ahogy felsírt a kicsi csillag, odakint csoda történt! Dacára a hóviharnak az egész falu ott állt Örzse néni háza előtt! Ahogy meghallották az új élet fakadását, az asszonyok közül néhányan a Miatyánkot kezdték mondani, de alighanem Nagy Opletán Jani közbevágott:

- Örömünnep van ma! Megszületett a mi kicsi megváltónk! Ez a gyerek, meglássátok, szerencsét hoz minekünk!

Tán mondta volna tovább is, de a többiek énekelni kezdték a Mennyből az angyalt. Énekeltek ott az asszonyok meg az emberek is, és folyt a szemükből a könny. Végigcsorgott az arcukon, mert le nem törölték, mert egymás kezét fogták görcsösen, a lelkük szállt az ujjaikba, és énekeltek. Énekeltek tiszta szívből. Mintha karácsony estéje lenne, mintha a templomban lennének. Ott is voltak, az Úr legigazabb oltára előtt!

Varga Miska még a toronyba is fölment, meghúzta az ünnepi harangot. Meg is kellett azt húzni, bongjon-zúgjon, vigye messzire a szél, ez a fekete bajt zúdító fergeteg, ez a hóval betemető, világot eltömő, hogy élünk! Nem is szólt soha olyan hosszan és olyan vidáman az ünnepi nagyharangunk!

Délután telefonáltak a polgárvédelemtől, hogy riasztották a katonaságot, valami hernyótalpas járművel áttörik a hóakadályokat, ideérnek, nyugodtak legyünk!

- Mi itten nyugodtak vagyunk! – válaszolta remegő hangon Örzse néni. - Az én házamban ma egy egészséges kisfiú született! Az anya és a fia jól érzik magukat.

No, ezért irigyelem igazán Örzse nénit! Elmondhatta, hogy az ő házában született egy kisfiú!

Aztán azonnal hívta Németországot:

- Édes fiam, gyönyörű kisfiú született ma minálunk!

Mint egy varázsszóra, aki csak tehette, hazasietett. Félórán belül már Amerikában meg Svédországban, meg Ausztráliában, meg mindenütt a messze világban tudták, hogy a mi falunkban egy egészséges kisfiú jött a világra.

Másnap még a temetőt is egészen bejártuk, örömünkben. Mind ottmaradt a lábunk nyoma a nagy hóban.

A keresztelőre ádvent utolsó vasárnapján kerítettünk sort. Ott volt az egész falu. Örzse néni tartotta a kicsi angyalkát a keresztvíz alá, de azért, amikor a plébános úr azt kérdezte a keresztanyától, hogy kicsi keresztfiadat segíted-e, vigyázod-e egész életében, mi asszonyok, mindannyian, odagyűltünk a keresztanya köré és Örzse nénivel együtt mondtuk, hangosan és pontosan, hogy megértse az Úristen is meg az Úrjézus is, akik akkor biztosan ott voltak a mi templomunkban, hogy segíteni fogom, megvigyázom egész életében.

Hogy minek neveztük?

Hát Ádámnak, természetesen.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör