Balogh István
Végezetül
Végezetül ez az osztály jutott nékem.
Induláskor egyaránt sebzettek voltunk,
Mindenki menekült valahonnan,
Valakitől, és társa megtalálta társát.
Hieroglif életek és egyszerű szavak,
És rejtvények, rajzolva és írva.
És megérkeztél, kicsim, Aradról,
Azt sem mondták, kerülj beljebb!
Hogy is mondták volna ezek,
Ők nem tudják, mi a magyar ember,
Azt meg végképp nem, ki!
Ahhoz tudni kéne a névmásokat.
A névmások, mondtam, tanítottam,
Nyelvünk igaz enigmái és megfejtői,
Hároméves korában már mindenki tud mindent,
Nyelvében persze, jelentésében,
Meg rétegeiben is, talán.
De ötévesen sokmindent kiegészít,
Csak a költészetet nem, mondja Weöres,
De húszévesen már azt is megérti,
Ezt is mondja Weöres, ha nem
Kontárkodnak belemagyarázók az úton,
Mert a vers elemzése rejtély,
Egyetlen versnek ezer a megoldása,
S mikor tudod az ezert, akkor jön,
Bekövetkezik az ezeregy, de csak akkor!
Hát ezt tanítottam én az osztályommal,
Ha sikerült.
De az élet nem vers, ám Weöres örök!
Ezt elfelejtettem megtanítani velük!
Sokszor mondtam, az ezret, ezeregyet,
Megjegyezték tán? Megjegyezték biztos.
Megbíztak bennem.
Hajaj!
Megbízni énbennem?
Azt mondta a gyanús főszerkesztő, a tévedhetetlen:
Tudom, miket csináltál annakidején.
Ha megírod, lehozom, a legelső helyen!
Azzal kezdem a folyóiratom!
No, mi az: az annakidején?
Mi az: miket?
Aztán: ki a megbízható forrásod, öreg?
Aztán, mi az, folyóiratod?
Aztán: ki is vagy te?
Honnan az erő az ítélethez?
Jókát sirattuk, aztán ilyet mondott
A sorstárs, akiről Jóka nem akart tudni,
Aki mindenek után bevágódott.
Hajaj!
Elegem van ezekből, mondta Jóka
Konyhaasztalunknál, mert ott mondhatta,
Hozzánk eljött, amikor csak tehette.
És ez az én erőm, osztályom,
Akiket hozzám söpört valami ronda szél,
Ebből merítettem: Podolszki Jóska
Szakálla árnyékából, mert vetett
Árnyat az őszes, ritka szakáll,
És ott kushadt életünk az ádámcsutka
Tövénél: Úristen mindent lát!
Cipeli sebeit az osztályfőnök:
Honnan és mióta, ki tudja, de a rákos
Daganat az Izabella utcában kezdődött.
Gion Nandival voltunk ott egyszerre,
S együtt mentünk hivatali úristenek elé,
Megnézték papírjainkat, s kórusban szóltak,
Önök magyarok? Magyarok vagyunk, válaszoltuk,
De hol írja ezt hivatalosan? Hol van az állítás alatt pecsét?
Ez volt egyetlen kérdése
A honnak. Hogyhogy hivatalosan? Az mi?
A szerbek deklarálták-e rólunk, magyarok vagyunk?
Ne bolondozzanak, kérem, szóltam, Gion Nándor
József Attila-díjas magyar író...
Kit érdekel a József Attila-díj? Aztán mi is az? Kinek is jár?
Tátogott az íróasztal, jaj, milyen árvák, kiszolgáltatottak voltunk!
Aztán Nandi munkakönyvében megtalálta a kulcsszót:
Cirill betűkkel, magyar. Én perre kellett menjek
Munkakönyvemért, mert el nem engedtek,
Mert azt hangoztatták, énreám szükség vagyon.
Azért nehezen, per után, Szabadkán, magyar lettem,
De előbb belekötöttek
Az Új magyar irodalmi lexikonba, ahogy Giont is,
Ahogy más áttelepített akárkiket is, akik
Igazgató-főszerkesztők is lettek, ideig-órákig,
Aztán olyanokkal perlekedtek, akiknek saruszíját
Sem illethetnék...
És megmaradtunk tizenketten, osztályom,
Továbbléptünk, a hozzánk csapódók közül
Néhány megragadt: szerettük már egymást!
És tudtunk a problémákról, óvodai beszoktatásról.
De nehezen bírta a kicsi a kötöttségeket...
Unokáim voltak tán e kicsik!
S velem virrasztottak iszonyú fájdalmamban,
Ők mindannyian, de sikerült a nehéz műtét,
Minden megfordult. A szél is.
A nap is, hold is, csillagok is,
Amelyben unokám született.
Jelentést írtam, mert kellett,
Az érettségi bizottság elnökének, osztályomról.
Maga író? – kérdezte az elnök.
Tanár vagyok. Ám a lexikon is említ,
Az irodalmi. – Ezt én sejtettem! –
Mondta az elnök. – Az osztálya
Remek magyardolgozatot írt!
Az osztály: fiúk és lányok, közülük
Némelyek asszonyok, némelyek
Feleség karmai között vergődő
Zsákmány, s emlékezni lesz majd
Gyönyörű reátok, gyerekeim, suttogom magamnak,
S előttem margaréta-virág,
Teljes pompájában, tépdesem szirmát,
Szeret-nemszeret, ó, engem ki szeret?
Menjetek, társaim, végezetül, vissza se nézzetek!
Én már kristályosodom, diabéteszem
Üstökön ragad, azért egy korty száraz bor
Még elmegy. Rizling vagy juhfark,
Csak savanyú legyen, és keserű, mint az epe,
Mint a keresztfán szenvedőnek az ecet,
Olyan megnyugtató. Szomjamat eloltó.
Menjetek, tizenhetek!
Amerre szél nem fúj,
Ahol sár sincs,
S odértek, ahol föld
Egybeér az éggel!
(2007. június 19.)
|
