Sivák Enikő galériája
Kattints a képre!

Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva
Keresés a honlapon
Balogh István versei

Balogh István

Butéliák

1. (Első kupica, szilvórium)

Csak lágy sóhaj lebeg a rét fölött.
Arkangyalok szárnya csap szemembe.
Befűtve immár a nagy kemence,
Lapáton lelkem, borok és sörök:

Bevettetünk mind zsarátnok létbe,
Sercegve csöpög olvadó zsírom.
Soraim rovom, szonettem írom,
Dagadt májam kacag, átkoz lépem,

Szívem kalapál, kihagy, csikorog,
Gyomrom megemészt és rútul korog,
Indít pokolra gyémánt salakot.

Dalolnék én, de némán maradok!
Mögöttem a hét sátán vigyorog,
S ínyembe mar elátkozott horog.


2. (Második kupica, alma)

Ínyembe mar elátkozott horog,
Mögöttem a hét sárkány vigyorog,
Szívem kalapál, kihagy, csikorog,
Gyomrom megemészt és rútul korog.

Dagadt májam kacag, átkoz lépem,
Indít pokolra gyémánt salakot.
Dalolnék én, de némán maradok:
Bevettetünk mind zsarátnok létbe.

Sercegve csöpög olvadó zsírom,
Arkangyalok szárnya csap szemembe.
Lapáton lelkem, borok és sörök...

Csak lágy sóhaj lebeg a rét fölött,
Soraim rovom, szonettem írom,
S befűtve immár a nagy kemence.


3. (Harmadik kupica, cseresznye)

Befűtve immár a nagy kemence,
Sercegve csöpög olvadó zsírom.
Soraim rovom, szonettem írom,
Arkangyalok szárnya csap szemembe.

Lapáton lelkem, borok és sörök,
Mögöttem a hét sátán vigyorog,
Szívem kalapál, kihagy csikorog,
Csak lágy sóhaj lebeg a rétek fölött.

Dalolnék én, de némán maradok,
Bevettetünk mind zsarátnok létbe,
Gyomrom megemészt és rútul korog,

Ínyembe mar elátkozott horog,
Indít pokolra gyémánt salakot.
Dagadt májam kacag, átkoz lépem.


4. (Negyedik kupica, meggy)

Dagadt májam kacag. Átkoz lépem.
Mögöttem a hét sátán vigyorog.
Szívem kalapál. Kihagy. Csikorog.
Bevettetünk mind zsarátnok létbe.

Arkangyalok szárnya csap szemembe,
Indít pokolra gyémánt salakot.
Dalolnék én, de némán maradok.
Befűtve immár a nagy kemence:

Lapáton lelkem, borok és sörök,
Sercegve csöpög olvadó zsírom.
Ínyembe mar elátkozott horog.

Gyomrom megemészt. És rútul korog.
Csak lágy sóhaj lebeg a rétek fölött.
Soraim rovom. Szonettem írom.


5. (Ötödik kupica, ringló)

Soraim rovom, szonettem írom,
Szívem kalapál, kihagy csikorog.
Mögöttem a hét sátán vigyorog,
Sercegve csöpög olvadó zsírom.

Lapáton lelkem, borok és sörök,
S bevettetünk mind zsarátnok létbe.
Dagadt májam kacag, átkoz lépem:
Csak lágy sóhaj lebeg rétek fölött.

Gyomrom megemészt és rútul korog,
Indít pokolra gyémánt salakot.
Befűtve immár a nagy kemence.

Arkangyalok szárnya csap szemembe,
Ínyembe mar elátkozott horog.
Dalolnék én, de némán maradok!


6. (Hatodik kupica, körte)

Dalolnék én, de némán maradok,
Soraim rovom, szonettem írom,
Sercegve csöpög olvadó zsírom,
Indít pokolra gyémánt salakot.

Ínyembe mar elátkozott horog,
Befűtve immár a nagy kemence,
Arkangyalok szárnya csap szemembe,
Gyomrom megemészt és rútul korog.

Dagadt májam kacag, átkoz lépem,
Csak lágy sóhaj lebeg rétek fölött,
Szívem kalapál, kihagy, csikorog.

Mögöttem a hét sátán vigyorog:
Bevettetünk mind zsarátnok létbe!
Lapáton lelkem, borok és sörök.


7. (Hetedik kupica, barack)

Lapáton lelkem, borok és sörök,
Csak lágy sóhaj lebeg rétek fölött.
Szívem kalapál, kihagy , csikorog,
Mögöttem a hét sátán vigyorog.

Dagadt májam kacag, átkoz lépem,
Bevettetünk mind zsarátnok létbe.
Sercegve csöpög olvadó zsírom,
Soraim rovom, szonettem írom:

Lököm pokolra gyémánt salakot!
Dalolnék én, de némán maradok:
Befűtve immár a nagy kemence,


Ínyembe mar elátkozott horog,
Gyomrom megemészt és rútul korog.
Arkangyalok szárnya csap szemembe!


8. (Utószonett, törköly)

Hét korty termett hét butéliában.
Bátkában és nem Ruméliában
Áll a hét fa. Sorban első: szilva,
Lányszemű, mézcsókú. Egy nő titka,

Az anyámé, ki beszélt a fához,
Szeretgette, cirógatta, lábhoz-
Kézhez édesgette. Cigányalma,
Mondta másnak, kényes kislány halma

Legyél, csöcsösödjél, csinosodjál!
Cseresznye, meggy,ringló pirosodjál!
Nektárt gyűjts, körte, csengőd csengjen

Barack! Mesefánkon megteremjen
Lelkünk, szeretetünk pálinkánkba!
Nedűnket az Úristen megáldja!


Balogh István versei

Balogh István:
Hazám

Fölrémlik egy zentai paraszt,
A dinnyét termelő Huszák Bálint,
És egy szinész, alig két arasz,
Valentin: rakott arcára kármint,
Égkéket, fűzöldet, medvebarnát, szarost,
Csak emberit, csak ittenit, soha.
Torkavéres hajnal. Minden olyan most,
Mint halálos cecelégy potroha.
Recsegősre komponált énekem
Tiszának zajló jegét sarkosítja.
Parton gesztenyék, létük szép nekem,
Álmodják jó tavaszt. Keményen víjja
Fészke tavalyi biztos helyét szelíd gerle.
Mindenki rákiált, kicsiny feje szédül:
E csorba faág még nincs elvetemedve!
Legörnyed, térdel, sírva búg legvégül.
Huszák Bálint keresztfáján
Sír két meddő, meg egy ártány!

(2009. február 15.)


Balogh István versei

Balogh István:
Zentáról álmodom

Vörös lovak zendülő patavágása
Érleli búzám minden kalászát.
Elfelejti árva nefelejcs nászát
Két rózsaszín lepke.
Tenyerembe feledve
Fészkel tudatosan a gerle:
Szemét lehunyja tojását keltve.
Vörösből barnuló táltos
Kéményünk körül szálldos.
Kommunikáló kényes füst
Égre kiáltja színezüst
Áldozati bárányunk álmait.
Tudom: rám találna itt
Minden születő árnyék.
Biztosan hazatalálnék!

Zendülő vörös lovak sörénye:
Tűzláng égre lobban!
Ki bírja jobban?
Fölugat valamely akolban
Erősebb kutyánk szent törvénye.

2008. július 27.


Balogh István versei

Balogh István:
Madaram hullajtott tolla

Hova szállnak azok a riadt gémek,
Nyakon sebzett árva kócsagok?
Ősmagból csírázik lelkemben ének?
Napnak keltével megszólalok?

Tisztulgat reggelen égnek legalja,
Minden kusza álmom igaz, megéled.
Ám kurvuló szúnyogcsípést vakarja
Átkozódva énem, döglött erények

Lombozzák egyetlen fámról szívem.
Világ konstruált hazugság, hiszem.
Szemembe röhög keresztes potroh.

Háló közepéből les rám, kaszája
Mirtusz ága, rőt halálok arája.
Nászunk minden lelkeset megrontó.

(2008. június 5.)


Balogh István versei

Balogh István:
Öregapám furulyája

Szabadság az nyárfalevél,
Kétszínűre fordítja szél.
Igaz beszéd igaz szájból:
Tiszta víz tör hív forrásból.

Maszlagokat terem kóró,
Emberpótló, tüskés csóró.
Hitvallásom marcangolja,
Szívem vakvágányra tolja.

Könnyű hajnal soha nem kél,
Könnyezhet a nyárfalevél,
Tátoghat a béka szája,
Csapkodhat baglyoknak szárnya.

A farsangi forgatagban
Mindig egyedül maradtam.
Ki nyújt felém tiszta kezet?
Lehet igaz emlékezet?

Subáját fordítja ősöm,
Nyári esők lelkét őrzöm.
Lecsorog mezőnkre víz,
Csírát hajt és életre hív.

Pöndölében kedvesemnek
Igaz világok teremnek.
Öléből ős folyam fakad,
Unokáim aranyhalak.

Megjárják a hét tű hosszát,
Szeretetük mind elosztják.
Aki abból morzsát részel,
Elkerüli méreg, kétely,

Kuvik nem huhogja estjét,
Házhoz hozzák szép menyecskét:
Várandós lesz jó Napunkkal,
Szép Esthajnal csillagunkkal.

Ő szüli a szabadságot,
Fénye lelkünkben lesz áldott.
Tisza-partján fűzfák, nyárfák
Magzatainkat megáldják.

(2007. augusztus. 7-8.)


Balogh István versei

Balogh István:
Ami látható

Sárga fény savanyodik korhadó karón:
Hangyák harmóniája vezeti égboltra
Széthulló bolyunk idegrángásait.
Fogam csikorgatják, szívem sírásra
Kényszerül. Kezemet emelném
Szemmagasságig, ám dörmög a
Vérszínű medve ajtóm előtt, megveti
Cigányok dobszólóját! Szabadság,
Marcangolják okker tépőfogak.
Jaj, zümmög az árva légy, üvegnek
Koppan, lehull ablakpárkányra.
Ott dehidrálódik majdan a teste.
Kívül a szabadság, jól idelátszik
Foltozott inge, megsárgult gatyája.

(2009. május 3.)


Balogh István versei

Balogh István:
Sőregi bácsi citerája

Májust várok, sarkunkon befordul-e?
Csak szelek kócolnak kedves utcámban,
S tájunkat megveri éj kuvik kántorkodása.
Pálinkás torokból buggyanó örök rigmusok.
Szépen búcsúztatott kántor úr, mondta mindenki
A Vásártér régiójában, asszonyok jajgattak is,
Valami könnyeket törült fiatalabbja szép ábrázatáról.
Májusban kísérték ki öreg szomszédunkat, Sőregi bácsit,
Akit a végén csak én szerettem, de nagyon,
Élt kilencvenkilenc évet, nem vettek agyán
Erőszakot sem égi, sem földi hatalmak.
Anyja lány korában lihegett a nagy szaladáskor,
Szíve átkalapált a hímzett leányblúzon,
Rácok buzogánya nem érte testét.
Sőregi bácsi idősebb volt Gárdonyinál és Móránál,
És Heltainál és Molnár Ferencnél, és
Móricznál, de Adynál is, Babitsnál is,
Kosztolányinál is: ők mind megboldogultak
A hatvanas évek elejéig, ekkor ismertem meg
Sőregi bácsit, átelleni szomszédunkat,
Aki a felsorolt alkotók közül éppen
Nem hallott soha senkiről, de tudott
Citerázni, és rengeteg népdalt ismert,
Ám soha nem látogatták meg őt
A zentai népdalgyűjtők sem.
Ótvara leszáradt, pedig rühességét
Elkenegették büdössel a szocialista
Évtizedek, a lelkét is megkátrányozták.
Csikorgóra váltott minden csigolyája.
Leprás levegőjét huzatolta a huszadik
Évszázad. Második fele engem is huzatolt.
A fülemen át zuhogott a cúg, a félelmetes,
Mindenféle dobszóló rossz reinkarnációja.

Az öreg csak citeráját simogatta alkonyati ég alatt,
E fában rejteznek mindenféle titkaink, suttogta
A szomorú gömbakácok alatt a májusi utcán,
Elült már akkorra az utca áldott pora,
A rengeteg patkónyom jóéjszakát kívánt
Mindenféle jótét léleknek, még a kuvik is
Messze elköltözött akkor a mi utcánkból,
De később visszaszállt és fészket rakott
Valamely vakablakban, ahol meghalt a nap.

Május majdcsak befordul a sarkon, pöfögő
Mozdonya hatalmasat fütyül, megállunk, barátaim,
Átszállás valamely bocsánatosabb alkalmatosságra,
Úszni vagy csúszni fogunk az elkövetkező csaló
Csillagképek alatt, és vonítunk majd, májusi nap
Szorító hurka tiszteli torkunk. Énekünk megreped,
Mindaddig hóka lesz, amíg rá nem köpünk
A legszebb képrámára, életünket bekeretező
Pókháló világra. Vonítani kezdenek a zentai harangok
Nyomban, frissen herélt kutyák botladoznak
Elárvult gyerekkorom mezején, virágok megbarnulnak.
S megveszednek árterületi szúnyogok, kedves kutyák
Rámvinnyogják egyetlen vétkük, rusnya vérszívók
Képében közelít kullancs majálisom, ó, jaj!
Elpattan Sőregi bácsi citerahúrja, azóta sincs
Pontos fölstimmelés, ő meg kifeküdt szelíden
Az alsó temetőbe, semmi nem sikerült neki:
Kilencvenkilenc évet élt, százat szeretett volna.
Csak azért, hogy minden arra járó megcsodálja
Fejfáját. Eszébe sem jutott, a fa elrohad, ilyen
Az idő, ilyen Isten rendelése, ilyen az élet.

Halála után, illendően a gyász lejártakor,
Kértem én a citerát az örökösöktől,
Ám ők föltüzelték, menj a picsába, Pista,
Ezt zokogta az öreg hangszer, ez volt a mi
Nótánk a máglyán. Talán sivított is.

Öt évtized után jutott minden eszembe,
Esz engem is a fene, meg vagyok átkozva tán?

Május lopakodik, orgonák bólogatnak,
Szűz gyöngyvirág fehérből vörösre vált.

Május meg araszolgat erre mifelénk,
Kurva módra fölméri a lehetőségeket,
És nem találja az előbb fölemlegetett,
De meg nem nevezett Sőregi bácsi
Árulkodó génjeit, mert mifelénk ne árulkodjanak,
Mondaná jellemem, meg mások szívdobbanása.
De ez nem fog bekövetkezni soha.
Hallgatás nem jövedelmező,
Nem hallgat a közeledő május sem,
Mert mindent kibeszél a szél,
A mindenféle nyelven beszélő
Automaták fölhúzott rugója.

Május lesz, nemsokára aranyat ér az eső,
Május lesz, megférünk a kedves ólban,
Összebújunk, villámok, égdörgés
Nem zavarhat minket. Nem ám!

Aztán belezavarnak mindenünkbe
A büdösen büdös böndő viharok,
Bevadul Sőregi bácsi szűz citerája.
Akasszátok föl magatokat, zengi,
És rekedt hangját istenek föl nem ismerik.

(2009. április 25.)


Balogh István versei

Balogh István
Papírhajóm

Szívembe szőtt gesztenyék,
Parton álló szép leányok,
Ringassatok kék zenét,
Áldást én kérek reátok!

Hófehér, vén gesztenyék,
Parton élő örök álmok,
Dajkáljatok egy mesét,
Szerelmetes ifjúságot!

(2008. június 21.)


Balogh István versei

Balogh István:
Mityás hegedűje

Tiszám karja
Szelíd partja
Öreg bölcsőm
Ringatgatja
Dudorássza
Altatóját
Anyám szőtte
Ezt a nótát
Megrajzolja
Legszebb álmom
Békességem
Megtalálom

Fejre áll
Az öreg torony
Folyosóján
Harcsa oson
Gurul tükrön
Halk harangszó
Betakargat barna függöny
Nyárfa nyakán
Százláb éjfél araszol

Kagylóágyam baldachinja
Iszapba ágyazott hinta
Dobogó gyöngy szívem helyén
Sodrás messzi hegyről mesél
Vöröset kiált a bója
Sose ébred rab hajója

(2008. február 7.)


Balogh István versei

Balogh István:
Örökségül hagyom

Vak madár repül a napba,
Horizonton gyilokmarkolászó lelkem.
Kezdi nászi táncát hetéra hajnal,
Pengeti idegrendszeremen
Öregapám nótáját, s készakarva
Tépdesi a húrt, töri a vonót.
Hallani ködökből, hol vót, hol nem vót.

Indulhat-e szegény ember legkisebb fia?
Létezik-e még erdőben haramia?
Királyi tarkaruhás ármádia?

S eladó lánya van-e még királynak,
Vagy csak napba csapkodnak
Véresen vak madárszárnyak?

Hamuban sült pogácsám
Anyám lelke benned:
Ne hagyj engem árván,
Jaj, ne hagyjál árván!

Koppan kicsi lépés, első pár
Vasbocskor unokám lábán.

(2008. május 29.)


Balogh István versei

Balogh István:
Szilvafára másztam

Szilvafára másztam,
Égig ért a szárnya.
Fölsőhegyi templom tornyát
Vidám gerle rázta.
Harangok fölnevettek.
Kötelek elvéreztek.

Szomszédlány cérna éneke
Varrta égre nappalom foltját.

Amit mondok, nem is igaz.
Szajkolják. Szajkolják.
Nincsen benne semmi vigasz.
Ezt mondják.
Így mondják.

(2008. szeptember 11.)


Balogh István versei

Balogh István
Kálmán prímás köszöntése

Ó azok a szűz panaszok
Léderer kertjéből gazok
Rikoltanak lila pávák
Szívem kamráit bezárják

Ős panaszok csupán százak
Lelkeink kikötve vitáznak
Anyja intelme vigyázgat
Az ő tekintete vet ágyat

Ó azok a vad kamaszok
Kosárlabdázó gizgazok
Léderer kertben akácfa
Csókán két költő bezárva
Szavak lassú börtönébe
Nem szól Isten köszöntése
Még a kakukk sem kiált
Száz panaszos haramiák
Egy csöpp törkölyt ültessetek
Fejeket ne üttessetek
Jázova körül van kerítve
Aranyos rozmaring van benne
Énekeljék pipacsbimbók
Égbe felér lila hintó

Ó azok a száz panaszok
Kálmán prímást megszeretők
Megszeretnek hű szeretők
Ragadd vonód hű prímásunk
Szelídülnek vad kamaszok
Esők esnek jót csírázunk

Kilenc lyukon szép Aranka
Árad folyik lelked tartja
Orient-expressz mozdonyfüttye
Száz éve visszhangzik fülünkbe
Öregapád öregapám
Isten véled öreganyám
Megcsókolta ezt a tájat
S nem hazában lelte házat

Jázova körül van kerítve
Aranyos rozmaring van bene

És mára minden bekerített
A szavunk is csak tapogat
Sötétben surrog kísértet
Riaszt erős vadkanokat

Kik félénkké lesznek
Vonítva visítva menekülnek
Nyulat ma nem esztek
Háztetőnkön igric hegedülget
Terján végnótáját húzza
Rátelepszik ős medúza
Kecskebőre árverez már
Gólyamadár keresztbe száll

Riadót vet kanásztülköd
Száz panaszod égbe küldöd
Jázován kék nefelejcs virágzik
Szívünk dobbanása kilátszik
Rőt kerítést leromboljuk
Ingünk újra begomboljuk


Balogh István versei

Balogh István
szeptemberi antikollázs

írja a költő a verset s nem rágja
pennája tollas szárnyát
hímsovén nadrágja elől emelkedik
én meg álmodom
itt nálunk a völgy
és nyílnak a kerti meg a mezei
virágok pompáznak a bágyadt
napsütésben ám valaki mégis
fölmászik a síri világból
nyakon kapja feketerigó
égő csattogó hevülete
erre dülled ám az emberi szem
s megáll a hétköznapi szívdobogás
megterem szelíden az özvegyi fátyol

írná költőnk ama nagy versét
ám szent irónja csak libatoll penna
piszkos lúdszárny ingerli torkát
lúdlábon arany sarkantyú
csörögét vág gyerekkorom
azért jó lenne feljönni
síri világból visszakézből
megtisztelni HÁT és SZJÁT
taknyuk fülükre csavarodjon
fénylik már az ezüst
deres dombhajlaton

vékonypénzű vagyok vinnyog
a sánta sovány egerecske
még a macska sem bánt
nem szutykolja fogát
énvelem

szelíd völgyemben házunk fölött
kinyílott ősszel békés gólyahír
engem most becsaptak sírja
pedig éppen ő dobogtatja
meg a szívem lesz föltámadás
dalolgatom föltörekvő gizgazok
smaragd ritmusára s ezt gyantázatlanul
döngölik agresszív darazsak is
bele a vakvilágba szemem kirepedjen
látva lássak vagy sötéttel lapítsak
villám szűköl immár Fehéregyháza fölött
érzi tévedését de parancs az parancs
minden erejével valamely dzsidás
rozsdásodó pikája hegyébe csap
szúrás után minden arannyá változik
s a halál is jószagú

vulkánból kiömlő nyári vér
utolsó nagy szívdobbanás
csak kivirágzik
suttogom a titkot
ha szívből és lélekből imádkozom
adj Uram örök nyugodalmat
majdan e hervadó virágnak
amely még nyílik völgyünkben
s ne szárítsd el nyárfa igaz ágát
ablakom előtt árnyat ád nyáron
télen napsugárt fonó
pókokat csábít az én életembe

s a mi költőnk megírta azt a dalt
ám kihúnyt valamely szem parazsa
viszont nyálas libatollat száradni
asztal szélére állítja
lecsapta róla a varázstintát
kedvese mákony csókja még övé
aztán az a kopja
újfent csak a rozsda

visszakézből senki nem csap
takony néha fület harap
igriceket elzavarják
nótaszó nincs
szép a világ
ezt makogják
rongyos csigák


Balogh István versei

Balogh István:
Szerelem

Ülök a parton
Lesem a vizet
Tündérek lila szárnyát

És megjön a kedves
Kivirágzik piros gesztenye
Ágai táncolják
Gerle fészkét körül

Zöld tótágas túlpartról
Szellő áttáncol ősi léten
Megmaradunk fehéren

Megragadunk fenyéren
Marhaganén réti pusztán
S énekel mirólunk Rusztán

Ülök én a parton
Tiszámat nézem
Lélekzünk:együtt

(2008. január 9.)


Balogh István versei

Balogh István

Porból megéledő aranylant

1. Bálint úr áldott fegyverei


Bálint úr áldott dárdája
Imádságot repeszt az égre,
Bálint úr nyeregkápája
Elringat, nem visz a jégre:

Kilenc hónap, kicsi magyarom
Üvöltés után ringj csecsen,
Bálint úr szól, megvédi karom
Asszonyt, nemzetet szerelmesen.

Kilenc hónap, kicsi magyarom,
Ennyi kellene, de három tiéd,
Fényes dárdák ütnek agyadon,
Lelked lelohad. Kis szíved kiég.

Bálint úr áldott szablyája
Rendet vág majd mezeinken,
Vérünket csapolja valahára,
Tisztulást söpör ereinkben.

Bálint úr dalol, lantja arany,
Szerelme szelíd, istene egy,
Énekét meghallja mind a magyar:
Miatyánk, Mária, Hiszek egy...

Hiszek egy hazában, Esztergom alatt
Vérem elcsorog, lábam üszök rágja.
Rohadok, bűzlök, szívem megszakad,
Szerelmetes éjek tündér Júliája

Ragyog énreám a reves ágyon.
Ágyúgolyó, mondják majd idővel.
Bizony szétrobbant a legszebb álom!
Bizony szemünkben az intő jel:

Tapossák hasunk, repesztik bordánk,
Szétlövik létünk nagy lövegek.
Krisztusunk, mikor érsz el mihozzánk,
Elűzni egünkről rőt szörnyeket?


2. Bálint úr Délvidéken

Krisztusunk, mikor látsz meg minket?
Leghívebb nyájad Dunán, Tiszán?
Krisztusunk, áldd meg mezeinket,
Barmainkat, erdeinket. Hitvány

Férgeinkről ne emlékezz, rozsdás,
Kukac világunk ne zavarjon!
Visszatér, visszatér: csak mondás,
Megfagy a téli csúf avaron.

Mert nem tér vissza, nem tér, nem tér,
Pedig vigasztal véres százötven év.
És még száz sincs, ne sírj nemzetért:
Párhuzamos végtelenben összeér!

Bálint úr hangszere túlfeszített lett.
Idegem egész rendszere elég.
Csak a füst, a szén, az enyészet,
Rohadás, csőd- szerelem, cseléd

Álláspontok tüdőbajos törvénye
Ordítna vissza, csillagos egekig.
Tisza, Duna, Olt, Maros örvénye
Lecsontoz mindent. Eredetig

És a legvégsőkig, trombita hangig
Fellobog minden zászló, élet.
Elvezet minket mindez firhangig,
Hogy félrehúzzuk? Rákfene, véreb

Ne faljon fel minket! Bálint úr,
Reszelőt kézbe! Kardod éle
Nemzetünk igaz létkérdése!
Krisztustul, Luthertül, Kálvintul,

Dávidtul fogadtunk imát, ősök
Révüléseit elismertük, ördög
Sem volt távol tőlünk. Talmi hősök
Kántálnak szerte! Hol görögtök

Nemzet varangyai, Bálint tagadói,
Valentin ébresztői, gyémánt batyuk
Kötözői, bőrünk cserzői, kaparói
Csontjainknak? Rettentő alagút

Végén látszik-e fény? Uram, szép
Szivárvány, él-e még az ég csillagos
Mosolya? Vagy a filléres, durva lét
Rokkant? Ótvaros, bélpoklos, iszamós

Kígyó terjed kerítésléceken, járdákon,
Lelkeken, alkotmányokon, leánykák
Kicsiny kezében, szívében, márványon
Kiterített korpuszokon? Mindezt lehányták

A legnagyobbak, a hitelesnek tűnők?
Megsiratnak mindent a bús folyók, erek,
Pelék, lótetűk, sólymok, kecses őzünők,
Vadkanok, őzbakok, gyönge eretnekek,

Ugárok, magyarok, jászok, kazárok,
Kunok és hunok, avarok és jazigok,
Minden ősmadarat, égfát magyarázók,
Stílusok, motívumok, gyanták, batikok?

Bálint úr: kérdem én, hol is tartunk mostan?
Brasnyó Pista költő sólymodat röptette,
Rumot ivott közben, fityókra számozatlan,
Siket bal füle ugár szólamot követte.

Csak korom a fehér, csak fehér az igaz.
- Hülye vagyok én? - szól valami költő,
Csizmaszárból. Nemzetemnek kell a vigasz.
Tekeredik sárkány sok emberöltő,

Százötven év. Akkor is megvoltunk.
Bibliánk is volt, költőnk is szólalt.
Dal megéledt, kurwusok kurwultunk,
Disznók összefeküdtünk az ólban!

Bálint úr, milyen csudahangzás?
Húrok halk rezzenése miért ijeszt?
Vadludas leányláb nem elég biztatás?
Pár éled a suton, kenyeret keleszt.

Ó, Bálint úr, mit mondjunk mi Délvidéken?
Reszeld meg jó kardod, mordályod is éljen!
Kicsorgó véred erjeszt már minálunk:
Talajunk harcol, tarackot csinálunk.

(2006. január 29 – 31.)


Balogh István versei

Balogh István
Vigyorgó csendélet

Úristen bevonul a fürdőszobába,
Megelégedéssel mossa magát, szent haját
Borzolja kemény zuhanysugár.
Glóriája száradni csigákon mászik
A rozoga, csikorgó fregolira.
Csomózott kötél, akár bűnöst,
Tartja plafon alatt az enyhén ringó
Csiptetőt. Kintről a gyerek
Zörgeti az ajtót, kakilni kell, apa!
De Teremtő most valami régi dalba kezd.
Emlék lenne, vagy csak bosszantó.
Szitokkal sikálja az asszony már a cifra
Szőnyeget, mert a gyerek nem vár.
Akár a természet. Ha tél van, akkor tél van.
Ha tavaszodik, akkor tavaszodik.

Úristen kántálgat még, s tenyerével
Letörli tükörről szelíden a bolyhos párát.
Szakálla gyönyörű, ilyen senkinek sincs,
Ujjong boldogan, s ujjai közt duruzsol
Őszülő szőrszál. Idegen elemet én
Gyomlálgassam? Keze vége szigony.
Asszony meg ordít, átkozódik.
Odakint. Minden csak odakint.

(2008. február 14.)


Balogh István versei

Balogh István
Learatták már

Learatták már az ősz virágait
Csöndes kaszák. Erős kezek
Fogták a fényes kaszanyelet.
Az ujjak most nyakamat szorítják.
Énekelek, mint a vadlibák szédült
Vezére. Viktóriás repülésünk
Részeg torony körött lebeg.

Sötétből lép fénybe keresztelőnk:
Hurok nyaka körül, énekel a nép.
Kivégzés szertartása életünk varázsa.
Húsnak hamvát viszi szél szerteszét,
S fertőződünk. Lefoszlik bőrünk
Vázunkról, és megszólal a lelkes hozsánna,
Őrlődünk ördögi köveken, őrlődünk.

Oltárunk előtt hervadt ének,
Vezéreink körben heverésznek,
Vérük nem csorog már közös tálba.
Kitagadott táltosunk szeme fölakadt,
Lépése sánta, nincs szárnyalása,
Csak zuhanása, csak zuhanása.
Regösünk is inog már, kába,
Húrjai hangszerének lestimmelődtek.
Elveszett minden szép tette elődnek.

Ködök uralnak errefelé mindent.
Szemek fénye fejekből kibillent.
Lesz igazi sötét, förtelmes mélység,
Örök tüzek, kínok, fogak csikorgatása,
Félelmek, vetélés, veszett reménység.
Egy biztató intés nincs. Vigyorgása
Csúf fagyoknak, teleknek beterít.
Virágok megszáradnak, meghalnak.
Virágillat fölröppen magas egekig.

(2007. november 23.)


Balogh István versei

Balogh István
Visszaálmodó

Egzotikus kertem közepén
Gyémánt fényű tavacskámban
Lógnak fák és virágok
Fejjel lefelé
Libbenő lipék aranyhalacskák
Madarak és napocskák
Kergetőznek tengerzöld
Liánok között
Tótágasból
Gyöngyház denevérek
Suttogják pöttyös titkukat
Két árva hídláb között
Kacsázik az én kavicsom
Elfelé tőlem
Messzire
Nagyon messzire

2006. november 5.


Balogh István versei

Balogh István
Jelenés: Pilinszky

Hangok mestere föláll a zongoraszékről.
Levelet ír a legelső titkárnak.
Kegyelem, súgja a tücsök.
Szorgos hangyák lerágják húsomat.
Ami marad, világol vaksötétben.

Viharok dúlnak tengeremen.
S fölsejlik végre a szélvédett öböl.
Parti homokban fölriadt szögek.
Boldogok, akik megfeszülnek.

Keresztfám tövén vércsepp litánia,
Pokolmélyen pokolfeketében.


Balogh István versei

Balogh István
Végezetül

Végezetül ez az osztály jutott nékem.
Induláskor egyaránt sebzettek voltunk,
Mindenki menekült valahonnan,
Valakitől, és társa megtalálta társát.
Hieroglif életek és egyszerű szavak,
És rejtvények, rajzolva és írva.
És megérkeztél, kicsim, Aradról,
Azt sem mondták, kerülj beljebb!
Hogy is mondták volna ezek,
Ők nem tudják, mi a magyar ember,
Azt meg végképp nem, ki!
Ahhoz tudni kéne a névmásokat.
A névmások, mondtam, tanítottam,
Nyelvünk igaz enigmái és megfejtői,
Hároméves korában már mindenki tud mindent,
Nyelvében persze, jelentésében,
Meg rétegeiben is, talán.
De ötévesen sokmindent kiegészít,
Csak a költészetet nem, mondja Weöres,
De húszévesen már azt is megérti,
Ezt is mondja Weöres, ha nem
Kontárkodnak belemagyarázók az úton,
Mert a vers elemzése rejtély,
Egyetlen versnek ezer a megoldása,
S mikor tudod az ezert, akkor jön,
Bekövetkezik az ezeregy, de csak akkor!

Hát ezt tanítottam én az osztályommal,
Ha sikerült.
De az élet nem vers, ám Weöres örök!
Ezt elfelejtettem megtanítani velük!
Sokszor mondtam, az ezret, ezeregyet,
Megjegyezték tán? Megjegyezték biztos.
Megbíztak bennem.

Hajaj!
Megbízni énbennem?
Azt mondta a gyanús főszerkesztő, a tévedhetetlen:
Tudom, miket csináltál annakidején.
Ha megírod, lehozom, a legelső helyen!
Azzal kezdem a folyóiratom!
No, mi az: az annakidején?
Mi az: miket?
Aztán: ki a megbízható forrásod, öreg?
Aztán, mi az, folyóiratod?
Aztán: ki is vagy te?
Honnan az erő az ítélethez?

Jókát sirattuk, aztán ilyet mondott
A sorstárs, akiről Jóka nem akart tudni,
Aki mindenek után bevágódott.

Hajaj!

Elegem van ezekből, mondta Jóka
Konyhaasztalunknál, mert ott mondhatta,
Hozzánk eljött, amikor csak tehette.

És ez az én erőm, osztályom,
Akiket hozzám söpört valami ronda szél,
Ebből merítettem: Podolszki Jóska
Szakálla árnyékából, mert vetett
Árnyat az őszes, ritka szakáll,
És ott kushadt életünk az ádámcsutka
Tövénél: Úristen mindent lát!

Cipeli sebeit az osztályfőnök:
Honnan és mióta, ki tudja, de a rákos
Daganat az Izabella utcában kezdődött.
Gion Nandival voltunk ott egyszerre,
S együtt mentünk hivatali úristenek elé,
Megnézték papírjainkat, s kórusban szóltak,
Önök magyarok? Magyarok vagyunk, válaszoltuk,
De hol írja ezt hivatalosan? Hol van az állítás alatt pecsét?
Ez volt egyetlen kérdése
A honnak. Hogyhogy hivatalosan? Az mi?
A szerbek deklarálták-e rólunk, magyarok vagyunk?
Ne bolondozzanak, kérem, szóltam, Gion Nándor
József Attila-díjas magyar író...
Kit érdekel a József Attila-díj? Aztán mi is az? Kinek is jár?
Tátogott az íróasztal, jaj, milyen árvák, kiszolgáltatottak voltunk!
Aztán Nandi munkakönyvében megtalálta a kulcsszót:
Cirill betűkkel, magyar. Én perre kellett menjek
Munkakönyvemért, mert el nem engedtek,
Mert azt hangoztatták, énreám szükség vagyon.

Azért nehezen, per után, Szabadkán, magyar lettem,
De előbb belekötöttek
Az Új magyar irodalmi lexikonba, ahogy Giont is,
Ahogy más áttelepített akárkiket is, akik
Igazgató-főszerkesztők is lettek, ideig-órákig,
Aztán olyanokkal perlekedtek, akiknek saruszíját
Sem illethetnék...

És megmaradtunk tizenketten, osztályom,
Továbbléptünk, a hozzánk csapódók közül
Néhány megragadt: szerettük már egymást!

És tudtunk a problémákról, óvodai beszoktatásról.
De nehezen bírta a kicsi a kötöttségeket...
Unokáim voltak tán e kicsik!
S velem virrasztottak iszonyú fájdalmamban,
Ők mindannyian, de sikerült a nehéz műtét,
Minden megfordult. A szél is.
A nap is, hold is, csillagok is,
Amelyben unokám született.

Jelentést írtam, mert kellett,
Az érettségi bizottság elnökének, osztályomról.
Maga író? – kérdezte az elnök.
Tanár vagyok. Ám a lexikon is említ,
Az irodalmi. – Ezt én sejtettem! –
Mondta az elnök. – Az osztálya
Remek magyardolgozatot írt!

Az osztály: fiúk és lányok, közülük
Némelyek asszonyok, némelyek
Feleség karmai között vergődő
Zsákmány, s emlékezni lesz majd
Gyönyörű reátok, gyerekeim, suttogom magamnak,
S előttem margaréta-virág,
Teljes pompájában, tépdesem szirmát,
Szeret-nemszeret, ó, engem ki szeret?

Menjetek, társaim, végezetül, vissza se nézzetek!
Én már kristályosodom, diabéteszem
Üstökön ragad, azért egy korty száraz bor
Még elmegy. Rizling vagy juhfark,
Csak savanyú legyen, és keserű, mint az epe,
Mint a keresztfán szenvedőnek az ecet,
Olyan megnyugtató. Szomjamat eloltó.

Menjetek, tizenhetek!
Amerre szél nem fúj,
Ahol sár sincs,
S odértek, ahol föld
Egybeér az éggel!

(2007. június 19.)


Balogh István versei

Balogh István
Utassy Jóskának

Hó meg jég világában keresitek?
Pedig egy költő rálelt a sírra,
És rázza azóta is: Kelj ki! - kiáltja.
És szavára föltámad, meg van írva.
És föláll arra a lépcsőre, ahonnan
Belátni a teljes nemzetet. Talpra
Álltam, zengi minékünk, talpra
Népem, ne várj harmadnapra,
Lelked kőszikla, erre épül vár!
Homályos szellem sötét napvilága
Kúszik kígyóként, szorítja nyakunk.
Ki tekint őszinte hittel miránk ma?
Ki hisz minékünk, nehéz, közös járom
Megrabolt, becsapott, sánta nemzetének?
A költő szent sírt renget negyven éve:
Hangja már a kovász, az egyetlen ének.


(2006. március 19.)


Balogh István versei

Balogh István
Harangunk lármafa kiáltása

Megkondul templomunk harangja,
Jelezni kell lármafának.
A kötelet apám tartja.
- Húzzad fiam! - majd átadja.
Unokáink reánk várnak:
- Mondjátok el, hogy mi fájhat,
Mi örök seb, örök bánat?

Ősök hátizsákba rakták
És cipelték vészben a házat.
Szuronyélen véres raktár,
Asszonyok szemében alázat.
Feketepecsétes akták
Kertjében lobogó gyalázat,
Törött szárnya rab madárnak.

Megkondul a mi harangunk,
Szegény szent Ferenc lábnyomán
Kígyóösvényen ballagunk,
Szívünk lebeg glédics ágbogán.
Tüske szúrta át a szómat:
- Ágyútölteléknek jó vagy!
Didergő létem álldogál
A sarkon, szükségből kelletem
Magam, ez rámosztott életem.

Árok partján zsendül tavasz,
Árok partján nyílik virág.
Mélyben varangy kanalaz!
Álmodik szép harmóniát
Elszakajtott folyópartunk.
Megkondul a nagyharangunk,
Megéledt lármafa nyelve,
Azt veri ki feleselve:
- Itt vagyunk és megvagyunk,
Megmaradtunk. Megmaradunk!


Balogh István versei

Balogh István
Siratófalamnál

Hazafelé
Vezérlő csillagok fakulnak.
Falakon fényképek ősökről vakulnak.
Hajh, megvakulnak a mi madaraink,
Nem találják águk, lábuk alatt ring
Az éltető táj, odatalálni nem lehet,
Derékbatörtek engemet,
Általszúrták lelkemet.

Büdös vérem fintorít.
Kóbor eb rámvicsorít,
Emberek rámköpnek elhaladtukban.
Újjászületek redves pokollyukban.
Patások között, szarvasok között,
Szívembe szeretet beleköltözött,
Nem üvölt szám, fülem nem hall félre,
Csak ki ne hajítsanak átkos határszélre,
Mit erőszak szült, kit érdekelt anyám
Sikoltása, lesz-e gyerekem, hazám
Lesz-e? Hogy tanítsam fiókámat dalra,
Mely elvezet arany túloldalra?

Hazavezérlő csillagom vinnyog,
Rajtam a billog, kegyetlen billog!
Üdvözülést szűkölve Uramat kerestem.
Megkülönböztető már ősi keresztem.
- Rádsütött három szénaboglya
Vigyen a pokolba, ördögök foglya
Legyél! – kiáltanak rám, árva fejemre.
Kiadattam újra kényre-kedvre
Parányoknak, Atyám, mit vétettem?
Kinek ártottam én szelíd életemben,
Ki miatt szégyellném szülő jó anyámat,
Mi miatt feledném édes jó apámat,
Miért tagadnám meg hűtelen hazámat?
Nem ronthat engemet sem gőg, sem bánat,
Odatalálok én, ahol engem várnak,
Szívből hazavárnak,
Mindig visszavárnak.
Magukhoz illőnek engemet találnak,
Szeretnek, s nem látnak,
Soha meg nem látnak.
- Idenézel, Uram?
Én tégedet látlak,
Nem is kereslek,
Mégis megtalállak,
Mindig megtalállak.

(2005. július 05.)


Balogh István versei

Balogh István
Kakadu feneke fordul májusi nap felé


Durran májusunk
Lelkünk al
Identitása

Minálunk jóelőre
Orgonák illatozzák
Legnagyobb ünnepet
Tövüket Marci macskám
Permetezi
Hajhó
Halihó
Indulunk világkörüli
Útra
Óceánokat lovagolni
Legmagasabb csúcsokat
Vígan megmászni

Kanizsáról araszolunk
Ahol május elsején
Megraktuk a tüzet
Tábortűz volt az
Csöndes máglyánk
Elárvult Kukureken
Énekeltünk szívből
Fiúk föl a fejjel
Fiúk föl a fejjel
A harsona zeng
Misa bá
Szaszi bá
Mindenféle bá
Ottan azt szolmizálta
Magyarok vagyunk
Fiaim
Fiaim drága hársvirágok
Eperfalevelek

Tudod mi a jövőd
Eperfákat kivágják

Aztán a zentai Tisza
Áradott szeretett
Magához ölelt

Durran minden május
Ki tudja mi lehet bennük
Garas a cigányvajda defilíroz
A Népkert ösvényein
Csőszruhája gallérján tábornoki
Arany tölgy virít
Oldalán kard
Személyében hatalom
Mári néni a százéves
Cigány koldusasszony leköltözik
Romtemplom kövére
Népkert útján
Az a kő lelkünk
Mondanám ma
De ki hallaná

Megérthetnék-e kő emitációját
Ebben a megfércelt hazában
Szívünk nem is dobban
Tüdőnk nem is lobban

Éljen május elseje
Dagasztotta szélben a transzparens
Népkert lejárónál
Éljen a fű a virág
Ó éljen e föld
Egyetlen elragadott darabja
Mivelünk röpül a mindenség
Tipegünk itthon
Tántoroghatunk anyám
Kék új nadrágot kaptunk
Mindhárom fiak
Szent kezed nyoma öltéseken
Hallani mennyben is
Boldogságunkról
Mi boldogok vagyunk
Mi boldogok voltunk
Mindenek mindig boldogítanak minket
Édesanyám

Tópart utcán fordulunk
Észak felé
Ott a május elseje

Garas kardlapozza a cigányokat
Vonyítanak
Visszaütni nem mernek
Ó kering
Röpdös csak röpdös
Szürkeszárnyú
Megülepedett térzene
Ireneusz bácsi
Beint életünknek
Lassabban Zenta
Lassabban Tisza-part
Gesztenyék ügyeljetek
Lila virágzásra
Csak módszeresen
Csak ellenőrzötten
Moshatja víz e partot

Holnap is kél a nap
Holnap is utáljuk egymást

Marci kandúrom
Permetez falakra
Transzparensekre
Ő csak kispriccel hólyagjából
Ez a munka igaz ünnepe
Proletárságom foltos és pontos
Definíciója

Orromat befogom
Nyelvem káromkodik
Létem hálát liheg
Kinek is
Minek is

(2007. április 29. – 2008. augusztus 4.)


Balogh István versei

Balogh István
Első karácsonyunk

Dúdolgató kicsi fácska
Megtermi szempillantás alatt
Csillogó díszeit.
Tetejére fészket rak
Esthajnalcsillag.

Piciny madárkánk
Szárnyát próbálgatja
Jászolból. Zizeg
A szalma barikák
Lába alatt.

Két karomban kisdedem.
Rám mosolyog. Tekintetében
Megéled a csillagszóró.
Csöpp kezével megfogja orrom.

Első karácsonyunk.
Együtt.

Tóparton a hóesésben
Megkondul a Ferenc-templom
Ünnepi harangja.
Éjféli misére baktatnak
Négyszárnyú angyalok.
Ruhát váltanak
Kényes csillagok.

(2007. december 15.)


Balogh István verse

Sárga pillanatkép

Torony tövén szökőkútnál
Térzene termett gesztenyék alatt
Csobogó vízben pikkely ég
Virágok szirmán vidám halak
Bombardon recsegését két
Kicsi gerle csicsijgatta
Reá raktak fészket
Kócoskát félig készet
Cintányér csendülni vágyott
Megtréfálni a világot

(2006. március 21.)


Balogh István versei

Balogh István
Altatódal

Lágy volt a kő Tisza-tájon,
És a farkas hófehér.
Álmaidban, kisbojtárom,
Minden bárány hazatért.

Denevérek, ördöglepkék,
A lelkünket mind ellepték!
Szellő futkos jó fák alatt,
Tiszta szívből forrás fakad.

Bízzál bennem, kisbojtárom,
S minden bárány hazatér.
Lágy lesz a kő Tisza-tájon,
A farkas meg hófehér.

(2007. május 27.)


Balogh István versei


Balogh István
Menettérti vérrögöm

Sír az én vonatom, füstje már nincs,
Füttye sincs, csak nagy keserűsége.
Kattog a kerék, szél fú odakint,
Ördögszekér kering. Vége, vége.

Elfutnak fák, sürgönykarók,
Negyvennyolcak, ötvenhatok.
Szabadka – Budapest – Szabadka:
Tiszám partja szabad ma?

(2006. november 4.)


Balogh István versei

Balogh István
Gyertyagyújtás


Három király lépdel csillag nyomában,
Fölöttünk fényes Istenünk palástja,
Vállról lekanyarítja, betakarja nyáját,
Minékünk szánja, minékünk ajánlja:
- Ne fázzatok, fiókáim, - suttogja szelíden.
- Ma született fiamat adom néktek,
Szeretet érződjék, hangozzék ének!
Értetek kegyetlen keresztre feszítem!
Majdan vad bódulásból észre tértek,
Tíz parancsom táblái újra élnek.

Betlehemi jászolnál bárányka béget,
Csacsi meghozza örök üdvösséget.

S megszólalnak háromkirályok ígyen:
- Hódolunk, Máriánk, szülötted előtt!
Egyetlen igaz királyunk, vele eljött
Szabadságunk lehetősége, véres harcunk
Tisztává varázsolhatja gyalázott arcunk.
Tömjént, mirhát, kincset áldozunk,
Szeress minket, vagy elkárhozunk!
Megváltónk légy, piciny gyermekecske!
Lehelget rád bari, csacsi, kecske.
Jászolban fekszel aranyszalmán,
Uralkodsz császárok birodalmán.

- Gyújtsunk gyertyát a karácsonyfán! -
Hívom unokám. - Éltessen minket e láng!
Fogja kezem: - Megyek, nagyapám!
Szeretlek, béke van, minket senki se bánt.
Elhisszük, mert hinnünk kell a meséket.
Jászolban pihen kicsi Jézus. - Álmodj szépet! -
Dörmög a pók. Titokba szövi az egészet


Balogh István versei

Balogh István
Örök partunk

A hetvenöt éves Benes József barátomnak,
szeretettel


Azóta is fogy ez a part,
Szakad vízbe, elúszik Bácska.
Napnak körme szívünkbe mart,
Kovászos kenyérke, kalácska.
Elhalkul ének, falevél lehullik.
Rekedt a hangom, törik a szó,
Csak az átok s a tövis való.

Azóta is elfogyó e part.
Vásznad kegyetlen emlékezés.
Gennyedő a seb, mit elvakart
Mirajtunk a gonosz ébredés.
Elfakul a kép, a fény eltörik.
Rekedt a hangom, reped a szó,
Csak az átok s a tövis való.

Ó, ezt a partot tüskék befonják,
Akkor is, meg aztán is, most is
Járatják mivelünk a bolondját,
Imádatják az átkos kort is.
Blindrámádban él gesztenyesor.
Hörög a hangom, elhal a szó,
Csak az átok s a tövis való.

Ó, ez a part átkoz és megáld,
Réteges teste sző balladát,
Ecset-furulyád dallama szállt,
Szerették füvek, szép almafák.
Vastag ködre feszült Krisztus-tested.
Megfagy a hangom, megfagy a szó.
Csak az átok s a tövis való.

Ó, ez a part szép leány csípője,
Remegve simítja csibor kezed.
Tengerszem rajta, király tíz őre
Kardokkal vigyázza. Sikolt ecset,
Fuldokló felhő, kagyló fölrepül!
Meghalt a hangom, elhalt a szó.
Csak az átok s a tövis való.

Sihelnik konflisán repülünk égbe,
Két szürke kopog korzó kövén.
Fested örök partod zöldre és kékre,
Nem marad semmi torzón, pőrén.
Megőrzöd, Jóskám, ami a mienk.
Hang helyett kép van, a szó helyett szín.
Átok is, tövis is, ritmus meg rím.

(2005. szeptember 17.)


Balogh István versei

Balogh István
Néptanítóságom

Magyarázgatom
Az egyenesnek
Mi a gömb

A gömbbel
Megértetném
Mi az egyenes

Hömpölygő vízbe
Lóg már
Egy grafiti lába

Halálugrás hídról
Megáradt Tiszába

(2006. április 16.-17.)


Balogh István versei

Balogh István:
Napunkkal született

Rigók füttyögnek reggelenként
Ablakom előtt s túlharsogják
A többi madárkát, friss levelek
Csodálkoznak ágak hegyén,
Indulok lassan, kezdődik a nap,
Bújik már elő a fénysugár is
A Kopasz-hegy hajlatán.

Indulok. Már nem egyedül.
Többen vagyunk, apám,
Nyomodban járunk.
Eggyel nőtt mögötted a sereg!

S dagad a rigó sárga tüdeje,
Cinkék, pintyek, tengelicék,
Vörösbegyek, fecskék,
Szürkegyöngy verebek
Táncolnak azúr teremben,
És látjuk mind a gyerekecskét,
Napunkkal született, anyja
Égi jel jóra, tejecskét
Kínál áldott kebele.

Itt van otthonunk, fiam,
A Tiszánál, ajtónk kitárva,
Gyere be!

(2007. május 10.)


Balogh István versei

Balogh István:
Nagypéntekünk

Ó, Uram, hogy is van ez?
Elkurvult, posztmodern angyalok
Röpködnek szivárványod íve alatt?

És nyögdécsel nagyokat rozsdás
Farka szelídített bárányfelhődnek,
Elfelejti, rozsdája vérszínű.
Emberek torkát vágják éppen által,
Ütőerek Krisztust kongatják,
Áldozati bárány szívverése
Bimbamozik bőregeres tornyokban,
S kuvikok lehelnek minékünk szerencsét.

Ó, Uram, átéltük mi már áldozati
Bárányod szívének dobbanását,
Irhánkat száradni akasztották
Fénylő szegekre, ottan szellő
Megáldotta. Angyalok szárnyának lebegése
Volt a szent légmozgás. Letagadtuk:
Ölésekor árva mogyoróit szórja világunkra az
Áldozati bárány, kinek jajszava nincs.
Csak anyám nyelvén tudna szólamlani
A mi kétes föltámadásunk miatt legyilkolt,
Ha bátorsága lenne. De kiölik
Lelkéből a jajszót is: vére megalvad.
Szuronyunk élén szurkos szózatunk.
Ki látja felhők zokogó szegélyét?

Ó, Uram, elmegyek én a fészkes
Fekete fenébe, annak is pokolbéli
Legaljára. Ott az én helyem, oda
Kárhoztattál: ott vagyok bűzlő dög
A végtelenek végtelenén,
Párhuzamosok téves találkozóján.

Sötétnek végezete nincs, Uram, napfölkelte
Ronda propaganda, pókhálózó
Létünk posztmodern metamorfózis.
Kifingottunk, mint a francia malac!
Ez a színtiszta igazság! Ez látszik immár
Göncöl ribancos szekérrúdja alján!

Ma megláttam mégis, kinyílt a kék és a fehér
Ibolya egy bokor alján, morcos kandúr
Fröcskölt éppen arrafelé! Kuss!
Ordítottam, ahogy torkomon kifért.

Föléledt a szél, Uram, elfújt minden
Ótvarat erről a tájról. Gombócot lenyeltem
Reves tüskéivel, Teremtőm. Ámen. Ámen!

Apró mécsesek gyulladnak lelkem legszebb mezején.
Megváltóm kereszten lóg, oldala átszúrva.
Ecet enyhítő itala, epehólyag rám fakad.
Ő még él talán, egyetlen pillanat az elmúlás.
Valamely visító francia malacok fejét
Levágják komoly hentesek, akik nem látják,
Olajfák alatt ott sír Mária, Mária-Magdolna,
Veronika és az édesanyám. Töpörödött, nyolcvanöt
Éves anyám öleli megfeszített megváltónk
Keresztjének átkozott tövét. Újra viselős vélem.
Meghal és föltámad. Értem? Nem értem?
Majdcsak megértem, majdcsak megértem.


(2008. március 14.- 15.)


Balogh István versei

Balogh István:
A Jelentéktelen Pedagógus balladája

Az ember mindig kész fellázadni,
Súgja halkan a Londoni színben
Rejtőző látnok, szája nincsen,
És szeme sincsen,
S hallom hullámok bölcs bomlását,
Álmodok: kezem egy kilincsen,
Hiába rázom, zörgetek,
Rámhuhog kilenc förgeteg,
Vihar kerít, döngnek legyek
Béke vagyok, béke leszek,
Nem lázadok, nem lázadok!
Déli Tisza tükrén nyafog a fogyó Hold,
Dionüszosz röhögi szüretem,
S megáldanak részeg istenek.

Ősök nyomán legelőket járok,
Bőrdudámban vihar meglapul.
Elkerülnek engem királyok, cárok,
Erdő-mező kinevet: kimart kentaur.
Rackáim legelnek, disznaim túrnak,
Lovaim üvöltnek, marháim bőgnek,
Kuvaszom, megőrzőm, üzent az Úrnak,
Ínségben vagyunk, ideje már bőnek!
Kuvaszom, pulim nyalják a kezed,
Nagyurunk, ők még nem vétkeztek.
Helyettem s értem már vezekelnek,
Szűröd alá bújik e büszke évezred.

Makogok én, elvtárs urak, szűkölök, két kezem
Béklyóban, szám felé közelít a lakat,
Nyugtató csíp nagyot virító seggemen,
Ordítok, s nem lázadok, ám halad
A kurva karaván, a bűzös nagy körmenet,
Bőgnek a tevék, az emberek, a szamarak,
Én meg a fogyó Holdunkra nézek, vonítok:
Akarat szabad és az ember is tán szabad!
Bizonyítod, lotyó Luna?! Bebizonyítod?

Énrám, lihegi-dadogja kocsonya Hold, száz
Pontos törvény vonatkozik! Égi sárkányok
Tőlem kérdik: erős kötés és való oldás
Árt-e, használ-e, áld-e árva lánykátok
Élet fája ágán, élet fája rügyén?
Nyelvem harapom bűzös ürügyén
Szólamomnak, s lesem buborék hiú
Feltörését, leány, avagy fiú
Tüdeje hellózik kék ájulásból?
Zagyva, mutáns akkord lét múlásról
Trombitál fülembe ártó szózatot.
S visszaszólok gumikastélyomból:
- Jól vagyok, kedves, túlontúl jól vagyok!
Megkaptam részem, véreset kacagok,
Motolla szivem jajkiált, négyet jobbra,
Mozdul bot lábam, majd kettőt balra,
Ép testben ép lélek, ez jó, rá se ránts!
Ablakom előtt, ha ablakom volna,
Meglátnám éj csudaszép moziját:
Zsúpon az aggnő, felszökik kabla,
Cimpája kitágul, lefittyed ajka,
Nyerít a táltos főördög Bonifác,
Fogai között csörög a zabla.
S karóba húzva pipáz egy buzeráns.

Világnak óceánja pofámba tekint.
Teremtést kezdesz, teremtést megint?

S énekelnek ám nyomorú hullámok,
Nem lázadhatunk, mi hívek, tudjátok!

Kötik hátra két kezem, tisztán tiszta két kezem,
Étkezem és vétkezem, étkezem és vétkezem


Balogh István versei


Balogh István:
Majális

Tölcsér tetején tulipán gombóc
Csalogatja nyelvem, csak előtte csönd!
Jók legyetek gyerekek!
Anyánk szájából virágzó május
Cikkan lent és odafönt.
Kötélen makkfáról hatalmas
Harcsa lóg, ebédje legjobbaknak.
Munkaverseny proletárhadaknak,
És beszél valami fontos bácsi.
Maga nem mohácsi?
Rikkant bátyám, valakik nevetnek.
Anyánk félve körbepillant,
Szeme már fénytelen, ám csattan a tasli
Nullásan fénylő fejecskén.
Minden helyére kerül.
Boldogan hangzó ének vakít.
Erős kezek elkapnak valakit,
Érzem testmelegét, csak nyög
És könyörög, fuldokló keze
Megérinti vállamat.
Ne bántsanak, megyek.
Anya testéhez szorítja fejemet.
Ne féljetek, suttog remegése.

Mióta várjuk május elsejét,
Mint a karácsonyt!
A népkertbe megyünk.
(Bánomkertnek hívták valaha
Kiszáradt tavak csalóka ágyát.)
Május elsején fagylaltot kaptok!
És pompás a gombóc,
Pufók angyalkák szivárvány
Vacsorája azúrkék asztalon.

Sátrak között sétálunk boldogan,
Apánk végre velünk napközben is.
Anyánk szerelmesen karolja párját.
Mi, hárman, fiak, előttük.
Tanuljuk, szokjuk
A munka nemzetközi ünnepét.

Hirtelen emberek ugranak át az úton,
Együknek fejére vág egy másik valamivel.
Hang nélkül elterül, de teste robban.
Fehér inge, mint éppen kinyílott virág
Átlényegül szelíden
Friss májusi fűben, makkfa alatt,
Melynek ágáról a hatalmas harcsa lóg.

Melléje guggolok, füléből vér csorog.
Bácsi magát megverték?
Tűzoltók zenekara betakar mindent.
Léggömbök röpködnek, nevet a nap.
Kisrét felől ég alja már morog.
Ébrednek aranyat érő májusi záporok.


Balogh István versei

Balogh István
Tavaszelő

Kibújik csönd-avar közül
Fejecskéje víg tulipánnak,
Parti füzek ágán zöldül
A friss fütty. Már urizálgat
Fény kedvével pintyőke,
S a folyó dús, szelíd, szőke
Hullámhaját varkocsozza
Három szeleburdi csóka.

Alkonyatkor anyám szeme
Fölragyog ég-végtelenre.
Kisfiam, megvetettem ágyad!
Hazavár engem s unokámat.