Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Szabó Zsolt versei

Szabó Zsolt
Fel a csillagokba

Vérző szememre leszáll az éj
leple befed álmokat a hó
sorsaként megfagyott szenvedély
szunnyad örökkön lázadó

szívem könnye lelkemben az űr-
szemétté málló talmi morál
súlya alatt fájón megfeszül
az élet halállal kollaborál

mint Nap fekete lyuk kezében
omlik össze bennem valami
vákuum-semmivé egészen
a világ múlását hallani

monoton sírja a képzelet
szemébe vágy-alak ragyogna
szenvtelen hagyna időt s teret
törne csak fel a csillagokba



Szabó Zsolt versei

Szabó Zsolt
Túlbecsült álmok

Egy halk pillanatig sem volt csendben.
Lángoló érzelmek tusája
dúlt-fúlt már felolvadó szívemben,
és éreztem: mennyire fáj a
szerelem.

S mintha napfény olvasztana havat,
úgy olvadt fel csókod arcomon.
Még öröknek tűnt minden pillanat,
míg ajkad ízleltem csókomon.
Szerettél.

Szerettük egymást, mint test a vágyat,
mint sötétség a holdvilágot,
nappalok a múló éjszakákat,
mint női szívek a virágot
tavasszal.

Éreztük egymást, mint vér az eret,
ha átjárja szívünk képzetét,
mely Téged már mindörökre szeret,
és őrzi szerelmünk életét-
halálát.

Mint égen a hullócsillag fénye,
félve suhant végzete felé.
Kívántam én, hogy ne legyen vége,
bár tudtam, a Sors már elnyelé
álmomat… -

Szeretném ölelni még testedet,
érezni még egyszer illatát.
Csókolnálak, de immár nem lehet,
csak emléked íze járja át
nyelvemet. –

Ezernyi álom halt meg azóta.
Már csak a Remény él egyedül.
S Ő, ki szívem sebeit ápolta,
most lassan, álmosan elmerül
lelkemben…


Szabó Zsolt versei

Szabó Zsolt
Minden meghal

Ajkaim még érzik ízét a dalnak,
suttogva zümmögik szenvtelen zaját:
szívemnek mint tépázzák forradalmak
fertő-sebből vérző, lyukas zászlaját.

Pilláim őrzik tekinteted kékjét,
melyről még rózsámnak végső szirma száll,
izzón vérvörös kebledre − most tépj szét −
hulló hamvamon megfogant új halál. −

Élet és remény − mért lennének velem?
Gyilkos szomjjal csak egy régmúlt szerelem
szilaj gyöngyei gurulnak szemembe.

S lassan minden meghal, a szív elfelejt
dobbanni − lelkem sors-keze sírba ejt,
mely eltakar az örök-néma csendbe…


Szabó Zsolt versei

Szabó Zsolt
Végtelen vizeken

Semmi közepén vak sétahajó
Imbolyog sodorja útján a szél
Mámora megérint felkavaró
Orkáni hangja fájdalmat mesél
Nem pihen az élet – tengeri táj
Monoton morajlik egyre hány-vet
Vitorlád vásznára fest a homály
Eszményi lélek-leple eltemet
Ringató bölcsőjébe a magány
Olyan mint óceáni hableány
Néma hangja múlttá fagyva sokat
Ihletett szomjas szívemen villant
Kezed varázsa lelkemben a lant
Aléltan csobbant hullám-sorsokat

/Simon M. Veronika Sétahajó c. festménye alá/

(Miskolc, 2006-04-22)


Szabó Zsolt versei

Szabó Zsolt
Kezednek varázsa

/Bor István Iván emlékére/

Alélt csókként csobban a múlt
szemem csermelyében kimúlt
hervadt virág illata ring
a föld ölében kering
kezedből jövő varázsa
lelked kisírt vallomása
festi vászonra életed
harcait ihletve Neked
köszönöm minden vonalát
képedben keblem sóhaját
ringatva múzsám verseit
halálba hajszolt perceit
a mának mormolva szent jelet
lehel szívemre a képzelet-
könnyező fájdalom-fúzió
szerelemtől szenvedni jó
volt együtt inni Tarcal borát
nyelni az alkotás mámorát
átélni de tudtad most elmész
és maradsz örökké művész
a mennyből varázsolsz újakat
lelkünkbe záró szív-lakat
őrizze ezer képedet
eszménnyé oldja emlékezet-
kezed
HATalMAIT



Szabó Zsolt versei

Szabó Zsolt
Tünemény-eszményed

Sejtelmes dalokat sír fülembe
zengi-dúdolja hangod selymeit
ringatják lelkem mint bérc erdeit
reggel a napfény szórja szememre
ragyogó orcádnak mosolyát
mossa pilláid vizébe a fény
lángját szívemre tűző tünemény-
eszményed örök illata fon át
kristály-könnyként szép hajad tavába
sírva táncolnék szív-dallamára
lelked színpadán mind’ nappal s éjjel
alusznék álmaid lágy habjain
Neked adnám szívemet karjaim
közt szeretni Téged szenvedéllyel



Szabó Zsolt versei

Szabó Zsolt
Csak nektár

Álomport könnyez szememre a szél,
szívemben már érzem, valami rág,
vértengerré válik, fagy a világ,
mint hóvihar, hull tavaszra tél.

Hamvas lelkemre jégfátylat borít,
hibernál a jövő – múlt és jelen,
most minden oly rideg, reménytelen –,
lantom jaján csak nektár mámorít.

S lassan magába fagyasztja baját
a Szerelem, mint titkait a Nő,
ki szerette egykor tovatűnő
életem kedvét, szívem sóhaját…


(Miskolc, 2006. július 17.)


Szabó zsolt versei

Szabó zsolt
Szonett Szerelemhez

Mint horizont hátán Nap első fénye,
vakítva villansz fel, végzetünk ára,
bensőnk hangtalan hívó szavára,
hamvassá vált sorsunk jövő-reménye!

Mert ott dalolsz; a holnapban és mában,
minden mesés nappalon és éjjelen,
vonód varázsa elcsábít, szüntelen
szív-táncra hív a tavasz dallamában…

És hogyha majdan megérint e mámor,
lényed bélyegét lője belém Ámor;
égesd véle keblem, Te tüzes elem!

S míg felkel a Nap, elillan a ború,
lelked rabjaként várom, szomorú
szívemben fájón felsírj, ó, Szerelem…

/Bor István Iván Múzsa c. grafikája alá/



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör