Sivák Enikő galériája
Kattints a képre!

Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva
Keresés a honlapon
Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
ÉJBE-OMLÓ ALKONYAT

Parazsat ont
a horizont,
folt, lenge füst
a napkorong.
Még egyre küzd
majd elborong.
A búja csönd,
száz szín, sugár
mit felköszönt,
úgy megcsudál
a holdleány.

Ezüst haján
sóhajt a fény,
ha hull felém
a szürkület.
Lángra válva
száll a vágya,
s szétremeg:
“Tenélküled
nem élhetek.”

Rengő
lombok felett
lengő
sápadt fénye,
e könnyű
varázs
palást
a fákra lebeg,
s a húnyó napra
és a földre
nesztelenül
messze terül,
hogy az árva
éjji tájra
álom-hímes
lenge-kék
lepelét
tárja . . .


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
CSAK MENJEK, SZÁLLJAK . . .

Csak menjek, szálljak, gyorsan, előre, tovább !
Ujjongva egyre nézzek százszor száz csodát,
mint e mennyei áldást mit most is látok:
sziklák tövén ujra nyίlnak a virágok.
Érintsd meg, mind bársonyos, fehér és friss kék.
Viharok vésze utan felderül az ég,
hogy szélbe foszló fellegek ajka alatt
ismét ragyogjon a régi mosoly --- a Nap !


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim:

REGGELI IMÁCSKA

Eljött már, eljött már, eljött már a reggel,
Hozzád fordulunk mi tiszta kis szívekkel
Köszönve neked az éjjeli álmot.
Áldott a neved, szent és százszor áldott,
Mert adtad nekünk a meséket
Köszönjük, köszönjük most néked,
Hogy hűségünk sohasem felejted,
És eljuthatnak
Hozzád az imák...
Csodákat látunk: bokorba rejtett
Csipkerózsikát.
Jönnek paloták, sohajtó selymek,
Dús bársonyok, szegfű-szagú szobák,
S mi megcsókoljuk Tündér Ilonát....

Az egész nap játek, dal és mese.
Minden sarokból
Ránk kacag pajkos manócsák szeme,
S ha hívjuk az álmot szépen kérve,
Jön fátyol ruhában Hófehérke,
Hamvas az arca,
Oly angyali, lenge...

Szívből kérünk Téged
Istenünk, Istenke,
Csókolj ránk meséket,
Álmodjunk éjjel és álmodjunk nappal,
Fedjél be minket egy bűvös kalappal,
Hogy csak szépeket lássunk mit Istenkénk adott
És sohase érezzünk haragot, bánatot.
Áldj és taníts minket a jóra.
Te nem vagy oly szigorú mint
A felnőttek Mindenhatója.

Eljött már, eljött már, eljött már a reggel.
Hozzád fordulunk mi tiszta kis szívekkel:
Szentséges Neved ezerszer áldott.
Köszönjük a sok szép éjji álmot,
S hogy nappal mama mesélhet
Tündér-meséket.
Köszönjük néked
Hogy szívünk víg dallal, örömmel megtelik,
S álmaink varázsát reggeltől reggelig.


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
A HAJÓ

ajánlás:

Mindazoknak
akik békésen
törekszenek
az emberek
egyesülésére
testvériségben,
mert áldottak
A Hajó
épitői.


Az ácsok:

Halld,
hogy kopog a
kalapács,
szelíd
kérges kezünk
ma apás
szeretettel
dédelgeti
fa-fiát.
E könnyű
ütések
csak csókok,
szabadba
felremegett
imák.

Míg a tiszta
légen izzva
a forró ég
mereng át,
dübörögnek a
gerendák,
szorítják az
ékeket
húzzák a
kapcsokat,
szállnak
szilánk-énekek,
s bárdunk
háncsot
hasogat.

Hajt a munka
hevesebben,
szikra pattan
forgács reppen
gyalunk alatt
szertefoszlott,
döng remegve
tömör oszlop
megroppan és
méterekre
szétreped
fejünk felett
hajtva át ---

Rajta hát !
Daloljunk
víg éneket,
míg ütésünk
ütemére
akaratunk
célba érve
kialakul
a szép forma,
s munkánk fölé
nem tornyosul
az árboc,
s fehér brossul
a vitorla.

Mig a tiszta
légen izzva
a forró ég
mereng át,
dübörögnek a
gerendák
szorítják
az ékeket
húzzak
a vaskapcsokat,
szállnak
szilánk-énekek,
s bárdunk
háncsot hasogat.

Hajt a munka
hevesebben,
szikra pattan
forgács reppen
gyalunk alatt
szertefoszlott,
döng remegve
tömör oszlop
megroppan és
méterekre
szétreped
fejünk felett
hajta át --

Rajta hát !
Daloljunk
víg éneket,
míg ütésünk
ütemére
akaratunk
célbe érve
kialakul
a szép forma,
s munkánk fölé
nem tornyosul
az árboc,
s fehér brossul
a vitorla.


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
A SZÉL

Először, könnyedén lelibbenve
vizsgálom világodat ;
labujhegyen besurranok kertedbe,
hogy csókolgatva csókoljam
a virágokat
és érzéki szerelmet
suttogjak a szirmokba, amíg
odaadják magukat nekem,
a gyöngéd, gyöngéd szellőnek . . .

De jeges fuvalatokkal
meg tudom fagyasztani a tavat,
sebesen lehűtve langyos vizét
közelebb molekuláris mozdulatlanságig.
Dühömben téged okollak !
Háborúzok a földdel és lakóival.
Vakmerőn száguldok
az erdőn keresztül,
gyökerestől kitépek fákat,
szétrombolok viskót és kastélyt,
elárasztom a síkot,
addig kényszerítve a tengereket
hurrikánaim menydörgő robajával,
amíg megtagadják az Ő parancsát
és követik az Enyémet!
Senki sem mer ellenállni.
Elpusztul aki negkísérli.

Ámde gyakran,
mikor csönd honol,
nesztelenul tétlenkedve
már szövöm
titkos terveim
és a néma csöndben
regenerálom
végtelen erőmet,
hogy kész legyek
újabb rohamokra.
Elkeseredést keverek vágyakba,
jégesőt zúdítok le
villámok tüzével,
őrjöngő szárnyaim tárom
Én, a Bűn Ura,
az örök Phoenix
bárhol meghalhatok,
de mindenkor, mindenütt
feltámadok !

EN, A SZEL -- --


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
SZÉP HELÉNA

Elena: L'aura e serena,
la luna e piena,
canta sirena la serenata.

-- Arrigo Boito “Mefistofele”
cimű operájaból

Istenségek !
Ajándékozzatok
meg bennünket
az örökös Jelennel.

Vonjátok félre
a feledés fátylát.
Idő, ne számold tovább óráid.
Üdv neked Vándor !
Mi a tiéd vagyunk és
életed a miénk.
Az Istenek hoztak
partjainkra.

A végtelenség kilégzéséből
egy keringő lehelet
a hold.
Ó, Luna !
Ragyogj ma
öblünk felett,
a vágy tüzével
öleld élvezetbe
őt, ki közeledik
honunkhoz.

Büszke pálma,
lengesd leveleid,
virágillat,
lebegd körül !

A fantazia
bűvös szárnyain
kószáló szellőn
száll a szerenád,
a szív melódiája
halk húrokon.

Daloljatok, oh szirének, daloljatok !

Nyugatról,
a folyó felől
közeledik
az utazó.
A halk zene
varázsa megejti,
hevíti férfias alakját.
Énekünk csalogatja,
violák szegik utját.

Már közeledik.
Arcéle klasszikus,
hullámos haja szőke.
Jöjj
jöjj
jöjj
Az Idő foszló
árnyain keresztül ---

Nagy Istenségeim !
Szakítsátok széjjel
a feledés fátylát.

Üdv neked Vándor !
Troya királynője vár,
hogy tiéd legyen.

Vágy !
Öled át.
Zene !
Hevítsd testét-lelkét.
Szellemek,
pengessétek a húrokat,
daloljatok.
Szilfid őrségem
rohanjatok hozzám
megsokszorozni
bűv-erőmet !
Élvezetbe reszkettessétek szívét.

Szirének !
A szerenád !


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
CSILLAGOK ÉS SZENTJÁNOSBOGARAK

A fúvóshangszerek és cintányérok elpihentek.
Szerterezgő visszhangjuk :
dallamok emlékei.
Homály ömlik át a bokrok
széttárt ág-ujjai között.
Az alkony visszfénye lassan
az est sötétkékjébe merül.
Amott, egy szerelmespár
összesimul.
Csókjuk lezárja az Éj
félig-nyitott ajkait.

A halványuló színek
árnyak árnyaivá fakulnak.
Homályba merülő fák -- oszlopok
körvonalai -- támasztják az eget.

Fekszem puha,
ölelő fűben.

Innen, lentről,
szentjánosbogarak
fel-felvillanó fényei
a csillagokénál is ragyogóbbaknak tünnek,
s a szomszéd utca
a Mindenség határain túl - -

Gondolatok nem torlódnak most;
a határtalan ég végtelenjébe terülnek.
Baljóslatú karma-árnyak örökre feloldódnak
a megbocsájtás, vígasz és feledés
mindent gyógyító Tavában . . .
A Térben csönd honol.
Magasba vágyik a lélek,
hogy részéve váljon
az Egésznek.

E könycseppembe sűrűsült Lényegemért,
Ó ajándékozz meg örök Szeretettel,
hogy átszűrődhessek e pillanat-élet
foszladozó anyagán
ragyogó Közeledbe.


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
SZERELMEDRE SZOMJAZOM

Röpítsen el bárhova
érzékeim mámora,
játszva fénnyel, vagy árnnyal,
fantáziám ha szárnyal

A magasba, vagy mélyen
bennem szálldos, reményem
vele ég, lobog egyre:
szomjazom szerelmedre.

Kedvesem, ha hallanád
hozzád reszketve megtért
vágyam verses dallamát,

Megéreznéd, hogy dalom
mélyén remeg csókodért
szívem, szám, egész valóm.


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
Hóhulláskor

Apró pelyhekben fázik a földre a hó...
E dermesztõ hidegben reszketése
a Mi életünk.

Mikor a föld minden körébõl
vonzott minket magafelé a Nap,
sóhajtottunk, könnyûek lettünk,
s lassan emelkedve szálltunk fölfele:
fehérek, sárgák, barnák, feketék.

Ott, színünktõl megszabadított a Ragyogás.
Lénytelen lényekké váltunk.
A Magasban szétlebegve ûrhorizonttól égzenitig
a Fent sugarait hullattuk
arcunk tükörmélységével
a földre.

A Látó emberek lent
hatalmasaknak hittek minket
maguk fölött,
pedig csak eltávolodva a
színes neonfénytõl
egyszerûek lettünk.
Végtelen nyíltság,
nyílt végtelenség
derengett le rólunk.
Ez megzavarta õket.

Megsajnáltuk távoli mindnyájukat
mert kicsinyes, rövidlátóan
aprózgató játékéletükkel
nagyon szánalmasak voltak.

Kint a világban kutatták
lelkükben lapuló titkok helyét,
vagy üres Énükben akarták
a Mindenséget megtalálni.
Szélsõségesek voltak.

Minden-tudásra törekedve
céltalanul célok között,
fakuló szín-világukban tévelyegve
elfelejtettek
érezni.

Önhajszás telhetetlenségüket
gyógyító nyugalmunkkal
vágytuk orvosolni
nem törõdve önmagunkkal
és a veszéllyel.
Hópehely szárnyakon
útnak lebbentünk...

A tömeg nem kért,
nem hívott minket.
Várásuk melegével
nem enyhítették
belsõ telük hidegét.
Mivel szemük
a talajon kalandozott,
észre sem vettek bennünket
amint dermedten reszketve
lebegtünk felettük.

Mire leértünk
jeges szárnyunkra
lelkünk ráfagyott.
Õk vakult, árva ablakok
vagy meleg függönyök mögül
hulló, haldokló testeinket nézték:
„esik a hó..."

Nem lehetett közelükbe férkõznünk,
mert a rongyosak szitkozódva
elhúzódtak tõlünk,
a bundások meg prémükbe
burkolóztak.
Ha néha rájuk lebenve
megtudtuk õket érinteni,
lerázták magukról
könnyé lágyult
gyógyítani akarásunk.

A talaj föld-illatos homlokán
utolsó erõvel
ismét összefogtunk
egymásba olvadó ölelésben.
Akkor Õk ránkhágtak
és sárba taposták
Lényegünk.



Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
LÁNGVIRÁG

Esteledik . . .
Innen a verandáról
vágyódva nézlek titeket
frissen nyílt rózsák,
mint mohón szívjátok szirmotokba
a lámpafényt.
Bíborba bomló szépségek,
forró ajkammal érintem kelyhetek.

Igézzetek meg a percek varázsával,
hogy tágra nyílt szemmel és szívvel
szívhassam magamba a Fényt.

Legyek Lángvirág,
hogy szépség s szeretet színes
szikra szirmait szórhassam szerteszét.



Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
LOBBANÁS

Ismét együtt vagyunk.
Úgy vág
a vágy
idegeink
feszült húrjaiba,
hogy testünk
megremeg.

Az éjbe
merülő kert ében
fekete csendjében
még az értelem
mit se sejt,
de már sejt
sejthez sóhajt. . .
Egész valónkban így
remeg szét
e hangtalan, legősibb
párbeszéd.

Hűs szellő száldos a kertben.
Tovatünt,
édes borzongások emléke
-- miket remélni sem mertem --
ma este
létre
éledt
végre,
s most itt
a fák alatt kint,
úgy mint régen,
a kielégülés
gyönyörében
reszketünk megint. . .

Szerelmünk
roppant
heve
újra
lobbant.


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
EGYÜTT DOBOGÓ SZÍVÜNK

Egyedül érkezünk
e rejtélyes létbe,
majd távozunk egyedül.

A végtelenség csendjét
együtt dobogó szívünk
zenéje zendíti meg,
Mosollyal sugározza be a magányt,

s az értelem határait
túlszárnyalva
a szépség virágaival
ékesíti életünk.

Szívünk összhangja mélyebbre hat
mint minden más közelség.
Lelassítja a percek rohanását,
s feledésbe múló hétköznapjainkat
kirakja az emlékek gyémantjaival.


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
ÉS JÖTT A DAL

Szárnyaló éneked
visszhangját
dobogja szívem,
lépteid nyomában
földre-fáradt
őszi levelek
kelnek táncra,
orrcimpáidon keresztül
szívom mélyre
fenyőtűk illatát,
arcod lágy körvonala
simogathatóvá finomítja
az élet érdességét,
hogy ujjam
élvezettel érintsen
füvet, virágot és követ,
hogy megérezve mind,
Egységünk felismerése
loboghasson verseimben.

Tested ritmusa
a föld érverése,
bennem lüktetsz.

Az Éj sotétjéből
a Fény felé repülő
fehér madarak ;
mosolyod.

Áldott dalnok
világom énekese,
ajkadon
a Mindenség melodiája.


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim:
BARÁTSÁG

A dalművészet
hallható életet
lehel a holt kottába,
gyönyört a dallamba.
A vers olvasható,
de csak fennhangon
érezhetjük át teljes szépségét.
Barátság: fennkölt szó,
de csak szavakban
kiejtve: kinálva, elfogadva
talál beteljesülést.
Áldás
világiaktól,
a legdrágább ajándék:
értéke anyagiakban
mérhetetlen.

Csökkentse hát Barátság
a távolság mélyét
közöttünk !


Tábory Maxim versei

Tábory Maxim
JÉGVIRÁG

A költő a meleg szobában ül. Amint kimereng az ablakon,
teste-lelke borzong a Tél hidegétől. Szive elszorul és mély
részvétet érez Jégvirág iránt. Dallamok kelnek lelkében,
búsak, fájók.

Jégvirág, ó Jégvirág !
Elhagytak az Álmok, a Hitek.
Szerető anyánk e hideg
vilagban szomorúnak szült.
Hűsen csillogunk
a dérre dermedt ég alatt,
kristály alakunk
fehér és szürke árnyalat.
Fehér mint a halottas ing,
vagy szélben fázó fellegek,
reszketnek hószín ajkaink,
ezüstös testünk megremeg . . .

Ez emlék-dús házban,
hol most lakom
nem ragyog más úgy,
mint Jégvirág. Át
az ablakon,
ha mámortól részeg
szemmel messze nézek,
amerre hó és fagy az úr
vonz magához
a költőt-ölelő azúr.

Jegvirág !
Királyként trónolsz.
Mint válaszfal álsz
hideg s meleg közt, kinézve a télbe.
Örök-létünek látszol,
de mikor felenged a fagy,
éled a táj,
s az ébredező föld neszel,
te némán felzokogsz
és könnyezel, és könnyezel -- --
Bár vágyunk, álmunk a Nyár, a Nap,
veled szenvedünk ha jön a meleg ---
Jégvirág... Ó Jégvirág !
Egynek érzem sorsomat veled.