Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Jégmosoly

Bodor Ádámnak

Házuk ablaka egy másik világra nyílott, melyben ők négyen, nem voltak többek mint félszeg árnyék figurák. Ha a szomszédokat megkérdezte volna bárki, hogy mit is tudnak felőlük, legfeljebb megvonják a válluk, vagy ha beszédes kedvükben találná őket a kérdező, annyit kötnének az orrára, hogy furák, felettébb furák.

A ház lakóit nem rázta meg, ahogy nem is villanyozta fel a tény, hogy beköszöntött a szeptember hava is, hogy az ősz, ha nem is éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül megérkezett hozzájuk is. Még egy fél mondatot sem vesztegettek az egészre. Nem érdekelte egyiket sem a langyos este, a sószínű és dér takarta háztetők, ahogy a járdát és az úttestet borító akácfalevelek sem. Pirkadatkor egyikőjük felállt, és becsukta az ablakot. A többiek még csak nem is biccentettek.

Felálltak, és cél nélkül, egyik szobából a másikba kezdtek bolyongani, és ha útjuk keresztezték is egymást, vagy félrenéztek, vagy egy-egy betanult szót morogtak a másiknak, aki vagy visszamorgott egy betanult szót, vagy félrenézett, mondjuk pont a tükörre, amelyben még magát sem ismeri meg, hiszen ősidők óta kancsalít. Ki-ki megfogta a fonákra fordult szoba kilincsét, és visszavonult a saját bejáratú cellájába.

*

Az asszony is lefeküdt, csendben, ahogy a többiek. Nem zokogott már ki tudja mióta, hiszen szenvedését ahogy más, úgy már ő maga sem tartotta számon. Nem sírta el senkinek, még magának sem a legnagyobb szerelmét, mert ha volt is ilyen, már régen elfelejtette. Sápadt, aszú haját nem csókolta meg senki.

A férfi szelíden és nyugodtan levetkőzött, és még csak arra sem gondolt, hogy egy-egy rokonnal vagy cimborával, dülledt szemekkel borozzon hajnalig, hogy elmesélje: hogyan szavalt régen verset egy lánynak, hogyan tépett neki rózsát. Még csak sóhajtozni sem volt kedve, hogy aztán a boros abroszra ejtse kopasz fejét nagy bánatában. Inkább elnézte a légypöttyös tapétát, és a megfakult falképeket.
A fiú nem aludt el rögtön. Egy régi emléket próbált magában felidézni. Egy Magura nevű fülesbaglyot, aki egy süveg alakú halmon lakott a közeli szálerdőben, valami idegen madár elhagyott fészke közelében gubbasztott naphosszat, alkonyatig bármikor meg lehetett látogatni. A fa közelében édesapjával, akár egy órát is képesek voltak elüldögélni a nagy csöndben, a madár nem röppent föl, csak ha durván fölzavarták. De ők csak nézték a félszemmel pislogó baglyot, aztán hazamentek.
A lány, egy sötét sarokban láztól pihegve, csendesen, szemét lehunyva haldoklott.
Csikorgó hideg téli délutánokról álmodott, kemény fagyos mezőkkel, keményre fagyott utakkal, udvarokkal. Üres mozi teremről, és üres klubhelyiségről, ízetlen bolti málnaszörpről, amit ásványvízzel fog majd inni, egyedül. Pedig valami erősebbet kívánna.
*
Másnap temetésre voltak hivatalosak mind a négyen. A temetőbe régen nem jártak, pedig ősidők óta ide temetkeztek a falubeliek, -igaz: semmi látványosságot nem ígért. Kapuja a fatemplom mögötti kertből nyílt, és egy kis emelkedő után kezdődött a fejfákkal teletűzdelt rét. Egyszerű, csak ritkán faragott fejfák, korhadó keresztek, bádoggal vértezett, dísztelen, kopott feliratoktól egyhangú, tákolt fadarabok, ferdén metszett, kereszt alakúra összedrótozott fémcsövek, esetlenül domborodó, árvácskával, enciánnal benőtt, púpszerű kicsi hantok.
Ez a temető is roppant kövér volt, hiszen évtizedek-évszázadok óta etették csonttal, hússal, agyvelővelővel, anyákkal, apákkal, és apró gyermekekkel.
A temetőben még a méhek és a darazsak sem dongottak koszorúkat, éneklő torkok nem dagadtak inakban, és a gyászbóbitás pap is egykedvűen fröcskölte a szentelt vizet. De a koporsó alászállt, és ropogott is a rögöktől. Bár a rokonok egyike sem dörzsölte pirosra szemét, ahogy a szertartás végén sem ültek asztalhoz egy kiadós húsos-boros torra.
Egy bicska és irhaszagú vénséget temettek el, akit nem sajnáltak, inkább irigyek voltak rá, hiszen ahogy rebesgették, még Ázsiában is járt, de most még csak viola, és jácint sem virult fölötte.
*
Házuk ablaka is aranylani kezdett, hiszen a tél is beköszöntött. Házuk kéménye még sem pöfékelt, bár a hósík messze selymesen ragyogott már. A téli alkony csendesen leszállt, de a kályha nem égett, és ők sem beszélgettek mellette. A szobákban még csak mécsfény sem lobogott. Ha vendég jönne, csak a hűvös és büszke enyészetet látná, a nyújtózkodó, komor bútorokat. Csak az árnyékok ragyognak, és a nagy ablakok bámulnak sötét szemükkel. A tükör is csak úgy fénylik, mint a befagyott tó. S e tárgyak között a téli hangulatban ülnek ők négyen az asztalnál, szótlanul és mozdulatlanul. Zord gőgjük jól illik a házhoz. Azt hinné az ember, hogy nem élnek, hogy szobor mind a négy. Arcukon jégmosoly fut át suhanva, csalfán, -de nem nevetnek, -mert nincs egyiküknek sem szíve.
A szomszédok most még akkora ügyet sem vetnek rájuk, mint általában. Ha kérdezné őket valaki, talán a vállukat sem vonnák meg, és ha beszédes kedvében is találná őket bárki, legfeljebb csak széttárnák a kezüket, hogy ők úgy tudták hogy már nem is élnek, -vagy hogy régen elköltöztek.
Ezüstesőbe szállt le a karácsony, a hóesés sűrű, -náluk még sem zúg a kályha, a lámpafény sem aranylik a kalácson. A férfi és a fiú sem kockázik, ahogy a tejsürű sem gőzöl. Távoli rokonaikkal sem jönnek össze, ahogy a perceket sem ütik el édes szóval, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék körmeivel. A lég sem fenyőszagú, és a sarokba sem bókol a rakott fa, jó barát sem emeli korsóját.

*

Miután lenyelték a mérget, ki-ki megfogta a fonákra fordult szoba kilincsét, és visszavonult a saját bejáratú cellájába, és mielőtt örök álomba merültek volna, még megvárták ahogy a havas pusztán, a néma csöndbe, helyettük sír föl az égbe egy kósza mozdony. Amíg a szomszéd ablakokon kirajzolódtak az árnyék figurák, akik mind egy áhítatos énekbe kezdtek.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
A jó keresztény

Most is mint majdnem mindig, csak sóhajtozott a szegény ember, vagy ha már megunta a nagy jajgatást, rekedten énekelni kezdte csak úgy maga elé, a halálrászántak részeg toborzóit.
Nem maradt sok kedve sem tovább olvasni az éppen a keze ügyébe került könyvet, amibe olyan dolgokat olvasott, mint például a következő bekezdést:
Véleményem szerint (mármint a szerző véleménye szerint) egyeseknek a gazdagsághoz, míg másoknak a szegénységhez van tehetségük. Hangsúlyozom: tehetségről van szó! Nos, ha valaki például a gazdagság talentumával jön világra, de sorsa netán nyomorúságba taszítja, szenved, átkozza a világot, és mindenkit, aki többre vitte, mint ő, ellenségének tekint. Ám ha az ember a szegénység tehetségével születik, szerencsétlen lesz, ha véletlenül gazdaggá válik, a vagyonát el fogja herdálni, emiatt lelkifurdalása lesz, de egyébként is baklövést baklövés után fog elkövetni financiális ügyeiben. Ám ha sínre kerül, vagyis a szegénység lesz osztályrésze, kitűnően fogja érezni magát, nem kell a pénzzel bajlódnia, a tolvajok sem foszthatják ki, függetlennek, szabadnak érezheti magát, bizonyos értelemben éppúgy, mint a gazdag, hiszen gondtalanul élhet.
A szegény ember nem hibáztatta magát sanyarú sorsáért, inkább csak nyugtatgatta magát: nem lehet a szememre vetni hogy rossz keresztény lennék, hiszen minden húsvétkor meggyónok, böjtölök, és ha kevés is van belőlük, de a magam módján még szeretem is a felebarátiamat, és ami kevés értékem van, azt még kérés nélkül is szívesen megosztom velük. Sőt, amilyen naiv és emberszerető vagyok, még a legádázabb rosszakaróimat és ellenségeimet is a keblemre ölelném, -és mégis, és mindezek ellenére és dacára, nem tudok megélni, éhen kell pusztulnom, előbb mint utóbb.
Pedig tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy a kerek nagyvilágon nincs ember, aki annyira megérdemelné a jólétet, vagy legalábbis a jobb létet, mint ő maga.
Bozótból bozótra vándorolt, vagy menekült szakadatlan, mint akiről már az árnyéka is leszakadt, mint aki előtt minden jobb érzésű gazda bezárja az ajtaját.
-Fű és láp alatt, elfeledett erdők éjféle alatt lakom, kezemben furkóvá rándul a virágos ág is, és éhes vagyok, sóhajaimtól lebben a rengeteg.
Úristen, segíts!
De a százszor és ezerszer megszólíttatott Úristen, mintha mi sem lenne természetesebb, a szegény ember beszédére nem hogy a füle botját nem mozgatta, de még a kisujját sem. Az ördög azonban gondolt egyet, és bár szívesen időzött volna még birodalmában, mégis elment a szegény emberhez, egy filantróp amerikai bankárnak öltözve, -hiszen nagy átváltozó művész hírében áll ugye, és a megjelenésre bizony adni kell.
-Hallod-e te szegény ember! Adok énneked egy milliót, s ha igazán jó keresztény módjára bánsz a pénzzel, egy esztendeig még nálad is hagyom.
A szegény ember nem gondolkodott sokáig, -bár jó szokásához híven, azért meghívatta magát egy fröccsre, mert bizony kiszáradt a szája, a sok magában beszéléstől, és az Istennel folytatott, egyoldalú rimánkodásban.
Belecsapott az ördög (ez alkalommal) sima és kövér kezébe, és ezzel az üzlet megköttetett.
Az ördög ott helyben kitöltötte a csekket, amit emberünk még aznap be is váltott, -bár nem ment könnyen, hiszen először még a kiszemelt bank környékéről is el akarták kergetni, de aztán a zárás előtt pár perccel mégis bebocsátást nyert az öreg. A posta dolgozói nem kicsit meglepődve vizslatták a csekket, és bizony el-elhúzták a szájukra, mikor kifizették a szegény embert, aki köszönte szépen a kisasszonyok kedvességét, még meg is emelte a lyukas kalapját, majd huszárosan összecsapva a két lábát, hátat fordított, mind a banknak, mind a sanyarú életnek.
Volt egy milliója, ami euróban értendő természetesen, hiszen egy ördög csak nem lesz olyan smucig, és kisstílű hogy egy megkeseredett szegény ember szemét kiszúrja holmi egy millió forinttal, hiszen azzal mire megy ebben a világban bárki is, nem hogy egy toprongyos vénember.
A szegény ember, jobb ötlet hiányában, úgy örült a temérdek, -tengernyi pénznek, mint még semminek és soha. Mit bánta hogy két gyermekéről évek óta nem hallott se jót se rosszat, hogy lövése sincs hogy a felesége él-e vagy sem. Már nem is gondolkodott azon hogy volt feleségét kisemmizi, a saját lakásából, ahonnan az a romlott és féleszű asszony, volt olyan kedves és az utcára penderítette, egyik napról a másikra, annyit sem mondva hogy fapapucs.
Nem akart ő vitatkozni, de időről-időre bosszút esküdött, hogy aztán ezeknek a nagy elhatározásoknak csak jajgatás, könyörgés és káromlás legyen a vége.
De most minden megváltozott. Hogy dúsgazdag lett, hogy felvetette a pénz, -nem újságolta el senkinek, hiszen nem evett meszet, meg amúgy sem most jött le a falvédőről, hiszen tudja hogy milyen ez a világ, és mire menne azzal, ha eldicsekedne fűnek és fának, hogy bizony rámosolygott a jó szerencse, hogy végre megfogta, ha nem is az Isten de az Ördög lábait.
De akárhogy is óvakodott minden árnytól, és embertől, egy még nálánál is szegényebb rokonnak sikerült kilesnie pont azokban a pillanatokban mikor a pénz fölött érzett örömét bizony alig tudta magában tartani.
-Drága barátom, édes egy komám, -tudom én hogy jó keresztény vagy, aki egy légynek sem tud ártani, oszd hát meg velem a vagyonodat, hiszen jutna is, maradna is, ahogy a közmondás is bölcsen mondja.
-Nem oda Buda, drága felebarátom, -nesze itt van 50000 euró, de soha a büdös életbe ne lássalak még csak a közelemben sem, mert nem tudom hogy mit csinálok veled, főleg ha még el is jár a szád, az én nagy vagyonomról, amihez neked amúgy az égadta egy világon semmi közöd nincs, -de hogy lásd kivel van dolgod, hogy kivel hozott össze a jó sorsod, vidd ezt az ötvenest, és élj meg belőle ahogy tudsz, a többi már nem az én dolgom.
Szedte hát a sátorfáját a szegény ember még szegényebb rokona, keserves képet vágva, hogy így el lett intézve, de hát mit tehetett?
A szerencsés szegény ember pedig továbbra is osztogatta a pénzét, uzsorára persze, -teszem hozzá, hiszen lehet hogy kereszténynek keresztény volt, de azért nem hülye.
Így még egy év sem telt el, és kettő, azaz 2 millió eurót számolhatott össze, ami forintban sem kevés.
Abból még arra is futotta, hogy nagylelkűen elosztogasson százezret, de persze nem azoknak adott a két tengernyi pénzéből akiknek már évek óta tartozott, inkább csak úgy találomra.
Számolgatta a pénzt, és várta az ördögöt, aki most kosztüm nélkül jött.
-Na kedves barátom, hogy vagyunk azzal a kis pénzekkel? –kérdezte, és már jó előre mosolygott.
-Mint egy jó keresztény! –felelte a szegény ember bátran, -és amit már majdnem egy éve nem cselekedett: keresztet vetett.
Az ördög nem szaladt el, nem is dicsérte meg az egykor volt szegény embert, inkább a pénzt akarta látni, amit meg is olvasott, majd így szólt:
-Te öreg! A pénzedet megkétszerezted, ezt jól látom, holott az első szembe jövő emberrel meg kellett volna osztanod. Fiam, így azt mondom: ez nálad nem maradhat egy fertály óráig sem. Adieu! –És hóna alá csapva, elvitte a két milliót.
-Ilyen ez az átkozott ördög, és ilyen balga vagyok én- morfondírozott a szegény ember, majd rekedten énekelni kezdte csak úgy maga elé, a halálrászántak részeg toborzóit.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Sz. József a jó barát

Korábbi barátjuk "eltávolodott tőlük, lekezelően, nagyképűen viselkedett, agresszíven bánt velük", indokolta brutális tettét az a két nagyatádi kamasz, akik a múlt szerdán agyonverték osztálytársukat. (Index)

Beismerő vallomást teszünk. Igen, mi öltük meg a Józsit, de mind ketten bízunk abban hogy az indokain elégségesnek bizonyulnak majd egy esetleges tárgyaláson, és ha nem is mentenek fel, -de bízunk benne hogy pár hónapos börtönbüntetéssel megússzuk.

Persze fel lehet róni, hogy milyen brutalitással, és kegyetlenséggel végeztünk a Józsival, -de azért azt senki nem kérdőjelezheti meg, hogy azért Ő sem volt ártatlan az ügyben. Bízunk az igazságszolgáltatásban, és abban hogy nem hurcolják meg egyikünket sem, mert miért fosztanának meg minket egy normális élet lehetőségétől, csak azért, mert igazságot szolgáltattunk.

Annak előtte igazi barátok voltunk mi hárman, bárki megmondhassa. A tűzbe mentünk volna egymásért. Az utolsó forintunkat is odaadtuk a másiknak, ha szüksége volt rá. Mindig és minden körülmények között, teljes mellszélességgel kiálltunk a másikért, még a túlerővel szemben is, még akkor is, ha tudtuk: nincs igazunk.

A Józsit mi ketten fogadtuk magunk közé, mi nyúltunk a hóna alá, a szó szoros és az átvitt értelmében is, -hiszen az osztálytársai többször is megverték, és helyben hagyták. Mi megígértük neki, hogy többé ilyen nem fordulhat elő, -és ha ott is hagyjuk a fogunk, de meg fogjuk védeni, így nincs többé félni valója, míg minket lát.

Az iskolába együtt mentünk, haza is egy buszon utaztunk, -ahogy a hétvégeken is közös programjaink voltak: fociztunk, bicikliztünk, és persze ökörködtünk, csajoztunk. Egyszóval mulattuk az időt. Az az eszünkbe sem jutott, hogy egy percre is semmibe veszi egyikünk a másikat. Addig soha nem hazudtunk a másiknak, ahogy soha nem is néztük egymást hülyének, se palimadárnak. De lássuk be: Józsi ezt tette.

Először rosszullétekre panaszkodott, hogy most nem tud velünk jönni, -aztán persze a második órára beesett. Utána családi okokra hivatkozott, és maradt el mind gyakrabban a társaságunktól, -miközben mások másokkal látták csavarogni, vihorászni, miközben mi ökrök még azon agyaltunk hogy mi lehet vele, és szorítottunk hogy rendeződnek majd az otthoni gondok, és minden marad a régiben. Ez nem rajtunk múlott. Ő távolodott el tőlünk, Ő érezte tehernek a mi barátságunkat, Ő keresett mindig kibúvót hogy még csak ne is lássuk egymást. A mobilját is ki-kikapcsolta, ahogy a kaputelefont sem vette föl, se Ő, se az anyja, -aki pedig többször is jóérzését fejezte ki, hogy mi vagyunk az Ő egyetlen Józsikájának a barátai. Kakaóval, kaláccsal kínált, és többször is ebédeltünk náluk. Akkor még a Józsi is rendes volt, partner minden marhaságban, hogy aztán egyik napról a másikra lekezelővé váljon.

Ha kérdeztük, csak a vállát vonogatta, vagy a cipőjét nézegette. Volt hogy ok nélkül elküldött a kurva anyánkba, vagy hordott el minden fajta szemétládáknak, akik nem is voltak soha a barátai, akik csak kihasználták. De miben használtuk volna ki, amikor a tanulásban nem tudott segíteni, hiszen az iskola egyik legrosszabbja volt, és mi a fenét vehettünk volna el tőle, mikor még zsíros kenyérre sem futotta neki?...
Mégis Ő volt lett nagyképű, mégis Ő hordta fent az orrát, és verte a mellét, hogy Ő mi mindent adott nekünk, és hogy a szabadidejének nagy részét ránk pazarolta, mikor jobb dolga is akadt volna. De ez mind hazugság volt, és annak is szemenszedett.

Mi soha nem kényszeríttettük semmire, soha nem vártuk el tőle hogy a kútba ugorjon, vagy hogy lopja meg az anyját, -hiszen ilyenekről is mind gyakrabban lehet hallani. Eszünkbe nem volt még csak kezet emelni se rá, -de Ő képes volt kihozni belőlünk az állatot, -pedig kettőnknél jámborabb fiatal kevés van Nagyatádon. Nem törtünk fel kocsikat, nem raboltunk ki időseket, vagy hajléktalanokat, ahogy a fiatalabb csajokkal sem fajtalankodtunk. Nem ittunk, és nem is cigarettáztunk, akárki akármit is mond.

És hogy mi lettünk volna agresszívek, és a Józsika az ártatlan és a jámbor, aki még a légynek sem tud ártani?... Éppen hogy ennek az ellenkezője volt az igaz. Volt hogy se szó se beszéd, nekünk rontott, egy-egy kitalált sérelemmel, hogy ezt meg azt elloptunk tőle, hogy eldugtuk a táskáját, hogy a háta mögött kibeszéljük és lejáratjuk, -és hiába is próbáltuk meggyőzni és menteni magunkat a valótlan vádak alól, -csak folytatta, és mind jobban belelovagolta magát a hülyeségébe. A végén már hisztériás rohamot kapott, és nem egyszer azon voltunk hogy beköpjük az igazgatónak, -mert hogy valami biztos nem volt rendben nála. De mégis tartottuk a szánkat, -mert mégis csak a barátunk volt.

Ezért is segítettük a rendőrség munkáját, és mutattuk meg hogy hol is vertük ha nem is halálra, de félholtra, -kékre, -zöldre, -és lilára. Talán ez is mentő körülménynek számít majd, mint ahogy az is, hogy nem akartuk a halálát. Az igaz ugyan hogy túlzásba vittük, és átestünk a ló túloldalára, de nem hittük volna hogy pár csapástól betörik a koponyája, hogy pár jobb és bal horogtól illetve csapottól felreped az ajka, eltörik az orra és bevérzik a szeme, ahogy azt sem gondoltuk volna hogy pár bakancsos rúgástól megreped a lépe, leszakad a tüdeje, és megreped egy-két bordája. Hogy eltört mind a két lába és keze, az egy dolog. Többször mondtuk neki hogy gyúrjon többet, hogy járjon velünk a baditerembe, de az istenért sem tudtuk kirángatni a lakásából.

Reméljük hogy az Édesanyja nem orrolt meg ránk, és nem is haragszik, -hiszen annyi szépet és jót éltünk át az Ő egyetlen szem gyermekével, -akinek az emlékét megőrizzük, és (bár nem akarunk nagy szavakat használni) a szívünkben örökre velünk marad, őrizzük mosolyát, és heti rendszerességgel fogjuk látogatni a sírhelyét.

Személy szerint az én édesapám nem pofozott fel, ahogy nem is vonta meg a zsebpénzemet, hiszen mint mondta: ilyen csibészség más barátoknál is megesik. Ugyan a kővel, a fával, és a vésővel történő elégtételt kicsit túlzásnak érezte, de miután aludt a dologra egy nagyot, -e fölött is szemet hunyt. Nem hiába: áldott jó ember.

Nem számoltuk ugyan, mert matematikából mindig is bűn rossz tanulók voltunk, -de egy tucatszor biztos fejbe vertük a Józsit. Lehet hogy mindez keménynek hangzik, de azért még sem vagyunk mi olyan vérengző vadállatok, mint ahogy azt sokan gondolják, írják és elmondják, hiszen kés nem volt nálunk, ahogy nuncsaku sem, hogy a láncos botról már ne is essék szó.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Szabadon és boldogan

M. régi képekkel vette körbe magát.

Nem akadt sok dolga, és az a kevés elintézni valót is inkább másnapra akarta hagyni, hiszen kint a tél tombolt. Pár perccel korábban még a hóesést nézte, és úgy érezte valami van a télben, ami a gyermekkorára emlékeztette, és fájdalmasabbnak érezte ezt az évszakot az összes többinél.

Színtelen, régi fényképek voltak ezek, amelyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemosta a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait.

Keze ügyébe egy érettségi képe került, amelyről egy jól fésült és egy kényszeredett mosolyú fiatalember nézett vissza rá. Utálta ezt a képet. Nem úgy a nagyanyjáról készült fotókat, hiszen ezek valami melegséggel öntötték el. Imádta, rajongásig szerette az öreget. El is feledkezett a hó kékesszürke színéről, a szoba alkonyatáról, ahogy a kályha nyers, orrfacsaró illatáról is. Amelyekről előbb még úgy gondolta, hogy mindezekben van valami bizalmas és elveszett.

Nagyanyja képei színesnek tetszettek, és újnak, mintha csak tegnap készültek volna.

Régi emlékek törtek belőle önkéntelenül is elő, és furcsa mód az idő jutott eszébe, amely az ember fölött tovamegy. Események, gondolatok jártak a fejében, érzések hullámoztak benne, és fájt hogy ezekből egy idő múlva nem marad semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik. Elmaradnak, akár a nagymamája, aki egykor halk szavú barátja volt, akár az élet maga, aki vele egykor még vele járt állatkertbe, kirándulni, s valahol egyszer lemaradt. M. sok mindent elfelejtett a hosszú évek alatt, de a nagyanyja mondatait, és tetteit sohasem. És az érzéseket sem, amelyeket kiváltott, és máig kivált benne.

M. gyermekként még úgy képzelte, hogy a barátai, így a kedves nagymama sosem halhatnak meg, hogy akiket ismer és szeret, örökre vele maradnak. Aztán az élet fityiszt mutatott, hirtelen, és egyszerűen.

M. annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy észre sem vette hogy valaki már hosszú percek óta figyeli. A nagymama volt az, aki a háta mögött állt, és aki a vállára tette a kezét. M. hirtelen nem is tudta hova tenni a dolgot, és csak hebeget-habogott. Kereste a szavakat, és magyarázatot próbált találni.

-Nagymama, Te hogy… Te hogy kerülsz ide?...

-Te is jókat tudsz kérdezni édes kis unokám… Nem tudom. De azt hiszem Te idéztél meg, és hívtál életre.

-De Te már évek, -mit is beszélek: évtizedek óta halott vagy.

-Megint butaságokat beszélsz, hiszen közhelynek közhely, de egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.
M. igazat adott most is nagyanyjának, aki negyven, de inkább ötven évet is letagadhatott volna korából, hiszen hetvenhat évesen ragadta őt el a H-betűs, de most fiatalon, karcsú derékkal állt előtte.

-Emlékeztem, de egy idős asszony képe élt bennem. De Te… de Te hány éves vagy?...

-Úgy is feltehetted volna a kérdést, hogy hány éves az ember a mennyben, hiszen Isten segedelmével én is oda kerültem, ahogy mindenki más, aki befejezte földi pályafutását.

-Min-den-ki? Azt akarod mondani hogy a Mennyországba jutott minden diktátor, náci háborús bűnös, fasiszta, birodalmi marsall, forradalmár?...

-Ahogy mondod…

-Azt akarod Nekem bebeszélni hogy a paradicsomba „kötött ki” Ceausescu, Göring, Guevara, Sztálin, Hitler, és a többi, és a többi?...

-Igen. Ahogy Rettenetes Iván, ahogy Lenin, de ugyanígy Mohamed, és sok-sok kevésbé ismert és hírhedt ember is.

-Na én ezt nem akarom elhinni. Hogyan lehetséges az, hogy a sok gyilkos, mészáros, bűnös is bebocsátást nyert a mennyországba?... Hol itt az igazság?...

-Ez Isten igazsága.

-Isten igazsága?... Miről beszélsz?... Én pokolra kárhoztattam volna őket, hogy ott rohadjanak az idők végezetéig…

-Ugyan, ugyan. Ami volt, az elmúlt. És Istent felelősségre ugyan miért is vonnád?... Nem igaz?...

-Hát nem… De ezt Te biztosan jobban tudod…

-De visszatérve az eredeti kérdésedre: odafönt tényleg mennyország van, de a pokol mint olyan, nem létezik. És mivel a paradicsom létezik, akkor világos hogy ott mindenki a legjobb formájában mutatkozik. Ne hidd, hogy azok, akik öreg korukban halnak meg, mind fogatlanul és kopaszon, aszott bőrrel járkálnak a felhők között. Aki felakasztotta mondjuk magát, az sem kékre püffedten, kilógó nyelvvel sétálgat. Ha a háborúban valaki aknára lépett, akkor sem fél lábon csinálja végig az örökkévalóságot.

-És miután meghal az ember, hogy kerül a mennyországba?...

-Nem közvetlenül kerül oda, mert én is előbb egy irodában találtam magam, ahol egy jelentkezési lapot tettek elém.

-Kik tettek, micsodát?...

-Hát az angyalok, és egy jelentkezési lapot, amelyen lehet választani hogy csillagos vagy felhős kilátást szeretne az ember, hogy csirkét, halat vagy mannát kér-e vacsorára, és nem utolsó sorban hogy hány évesen szeretne mutatkozni a többiek előtt.
-Ez jó, ez tetszik…

-Én természetesen a csillagos kilátás, és a manna mellé tettem az ikszemet, és huszonhat évet írtam az utolsó kérdés mellé.

-És fájdalmas volt a halál?...

-Dehogy. Meghalni könnyű, élni nehezebb.

-Na ezt tanúsíthatom…

-De a hit mindig képes bátorítani. Csak akkor rossz a halál, ha elmulaszt valamit az ember. Csak akkor rossz, ha soká tart, s annyira fáj, hogy az ember elveszti a méltóságát. Furcsa faj az ember: ádázul pusztítja önmagát, és ádázul küzd önnön fennmaradásáért, de közben az ember az egyetlen állatfaj, amely képes tulajdon halálának gondolatát elfogadni, és az egyetlen, amely kétségbeesik miatta.

-Így igaz…

-De a haláltól nem szabad félni. Te se félj kis unokám, hiszen mire odajutsz, fényesebb lesz, mint az élet. És (mosolyodott el a nagymama) a halhatatlanság első feltétele, a halál. A megsemmisülés se keltsen benned rettegést, hiszen kipróbáltad már.

-Mit próbáltam én ki, és mikor?...

-A megsemmisülést, mielőtt megszülettél.

-Ha Te mondod elhiszem. Te, akinek most úgy örülök.

-Én is hogy viszontláthatlak, de nem tudom hogy hogyan kerülhetnék vissza a mennyországba. Miután elvégeztem küldetésem. Hiszen az ég talán azért küldött engem, hogy meglásd, van ki gondol rád.

-Ez momentán én sem, de ismerek egy olvasott idős urat, aki talán a segítségünkre tudna lenni.

M. és a nagymama el is indultak az öreg filozófushoz. Ahogy a villamos megállóban teltek a percek, M. elgondolkozott hogy talán csak álmodja ezt az egész képtelen és groteszk sztorit. Ahogy ezen gondolkozott, a villamos mind közelebb araszolt a megállóhoz, és mikor már közvetlenül előttük járt, a nagymama mögé lépett, és a jármű alá lökte…

*

M. újabb évekre vagy évtizedekre elpakolta a színtelen, régi fényképeket.

Úgy tetszett neki, hogy a tavasz, szinte egyik napról a másikra köszöntött rá, és jött el, akár egy kedves idős hölgy.

Tavaszt akart lenni, a jégpáncélok hiába is erőlködtek, és tiltakoztak. A csalogány szeméből is
kibuggyant a könny, amely a bús, téli éjszakákon beléfagyott.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Mikor a nyitott ajtó sem tart vissza

A testvérek kora reggel elindultak otthonról. Azt gondolták: el kell innen menni, mert ez nem az a hely, ahol lenni lehet, és ahol maradni érdemes, mert ez az a hely, ahonnan elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos súlya miatt menekülni kell. Egyáltalán nem voltak képes semmire azon kívül, hogy kimondják, menni, és menni kell azonnal, gondolkozás nélkül nekivágni, és nem nézni vissza, csak előreszegezett tekintettel menekülni. A legnagyobb messzeségbe akartak kerüljön pillanatnyi helyzetüktől. Megnyugvásra vágytak, a távolban. Megnyugvásra. Nem kívánta egy porcikájuk sem ezt a kimondhatatlanul nyomasztó, fájdalmas, őrült nyugtalanságot, mely mindannyiszor elfogta őket, ha pillanatnyi helyzetükre gondoltak, a kiindulópontra, arra a végtelenül idegen földre, ahol voltak, és ahonnan menniük kellett, mert elviselhetetlen és kibírhatatlan és hideg és szomorú és kietlen és halálos minden. Nekivágtak hát a vakvilágnak, nekivágtak, de útjuk, az nem volt voltaképp, így aztán útközben sem lehettek, olyannak látszottak inkább, mint két szánalmas kísértet, akiktől senki nem fél, akikkel nem ijesztgetik a gyerekeket, és akiknek nevét nem mormolják a templomban. Legszívesebben fejvesztve menekültek volna, még annak a kockázatát is vállalva, hogy a sötétségben talán még orra is buknak. Az sem igazán érdekelné őket, ha eleredne az orruk vérre, ha a kezüket törnék, mert sokkal nagyobb fájdalom gyötörte őket, mintsem hogy törődni legyenek kénytelenek egy csöpögő orral vagy egy gipszelni való alkarral. Kirohantak volna a világból, nem törődve semmivel és senkivel. Ennyire még soha az életben nem voltak elszántak és hajthatatlanok.

Kora reggel óta járták a várost, az utcákat és a tereket. Eszükbe sem jutott megpihenni, kifújni magukat, hogy rendezzék kusza, érthetetlen, és megfejthetetlen gondolataikat. Nem ültek le egy félreeső padra sem, és még csak a Károly bárba sem tértek be egy sörre, vagy egy rövid italra, pedig ha lehet ilyet mondani: ez a törzshelyük volt. De éppen ezért, a Bögyös Berta biztos rákérdezett volna hogy miként is vannak, hogy telnek a szorgos mindennapjaik, és még az sem kizárt hogy a szüleik is szóba kerülnek, amit már végképp nem szerettek volna, ahogy megbántani sem a Bögyös Bertát azzal, hogy csak megvonják a vállukat, vagy azzal hogy köszönik szépen, minden a lehető legnagyobb rendben. Ha egy-egy utcasarokhoz értek, találomra döntötték el hogy merre menjenek tovább. Csak arra volt gondjuk, hogy ahol már jártak egyszer, azt a helyet ne lássák meg még egyszer, mert az csupán a hiábavaló kóborgást jutatta volna eszükbe.

Vastag ködfelhőn vágtak maguknak utat, át az utcákon, a tereken, és a parkon, ahol galambok tipegtek. Amit korábban lehet hogy mókásnak tartanak, és lehet hogy kenyérmorzsát is szórnak nekik, de most valahogy még ahhoz sem éreztek kedvet, hogy maguk egyenek valamit, pedig már jó ideje korgott a gyomruk.

A nyár végleg és visszavonhatatlanul kitombolta magát, és már a rádióba is bemondták, hogy jó darabig ne is számítson senki az igazi nyárra. Az időjósok szerint jégkorszak következik.

A testvérek a múltat lezárnak tekintették, de a jelen még nem akart jövővé válni.

Legszívesebben aludtak volna, mert azt mindennél jobban szerettek. A fal felé fordultak volna most is, miközben szájukon a nyál csorog, és nem gondoltak volna semmire és senkire. De jól tudták: nem lehet aludni se mindig. Az idegpályák egy idő után nem kényszeríthetőek alvásra.

Pedig megelégedtek volna még egy félálomnak sem nevezhető próbálkozással is, de mégsem fordulhatnak mindig a maguk képeibe. Nem akartak abban folytatódni, aminek legszívesebben hátat fordítanának, és amit végső soron az élet gyakorlatának is nevezhetnének. Pedig többször elképzeltek már olyan napokat, amikor reggeltől estig és estétől reggelig aludnának. És az életük így telne el. Lehet hogy csupán hiú önvigasztalás lett volna, de most arra gondoltak mind a ketten hogy a pusztulás csupán az egyik pillanatról a másikra, váratlanul és hirtelen jöhet, miként a ménkű, vagy a villámcsapás.

*

Egymás mellett haladtak, és nemigen volt kedvük még csak megszólítani sem egymást. Most egy volt a lényeg: hogy teljék, hogy múljék, az az átkozott idő, és hogy az idővel múljon el minden, amire gondoltak. Egy helyben is állhattak volna, támaszthatták volna több kapu ajtaját is, rá is gyújthattak volna, de ezt nem tehették, mert ezt nem lehet csinálni.
A délután is eltelt, és a végén már majdnem este is lett, de még mindig csak mentek az utcákon, mint két megszállott, mint két kísértet, akik bejárták majdnem az egész várost. Bár ha megkérdezték volna őket, hogy merre is jártak, és mit is láttak, biztos hogy egy szót sem tudtak volna kibökni, hiszen legfeljebb a cipőjük orrát lesték, miközben sóhajtoztak, és törték a fejüket. Még az sem zavarta őket különösebb képen, hogy reggel óta egy falást sem vettek a szájukba. Nem jutott az eszükbe, hogy meg kellene enni valamit, vagy hogy hazamenjenek és leüljenek egy asztal mellé, egy rántották, vagy bármit befalni. Nem jutott egyáltalán az eszükbe, hogy hazamenjenek. Az sem jutott eszükbe, merre mehetnének, hova menjenek, és mit tegyenek. Csak megálltak néha egy-egy helyen, ahol vizet lehetett inni, és ilyenkor csendben közeledtek a csaphoz, ráhajoltak, és szürcsöltek belőle, vagy csak kiöblítették a szájukat.
Végül a vasútállomáson, egy padon telepedtek le, és nézték ahogy a peronon és a tompán fénylő sínek között néha sietősen átvágott egy-egy kóbor eb. Eltűntek a rakomány alatt hidegen reccsenő vagonok mögött, amerre éppen dolguk akadt. Melegedtek egy keveset a kicsi tolatómozdony olajos kerekei mellett, aztán beereszkedtek a töltésen, a csupasz szilvafák alatt taposott ösvényükre. A testvérek gyakran megfordultak errefelé, így már jól ismerték őket. Mindig ugyanazok a kutyák voltak. Ha valaki látja őket, nem érhette volna, mit akarhatnak. Nem is akartak semmi különöset, csupán nem akartak többé hazamenni, és legfeljebb megírni egy levelet, amelyben röviden leírják hogy miként is tudták meg a titkot, hogy miért is váltak el, mentek szét a szüleik annak idején.
Az anyjuk nem igazán akart erről soha sem beszélni, ha kérdőre is vonták, mindig akadt sürgősebb dolga, és legfeljebb csak egy-két szóval próbálta meg letudni a testvérek szűnni nem akaró kíváncsiságát, hiszen mindig is zavarta őket, hogy a többi gyerek, akiket ismertek, mindig furcsa szemmel tekintenek rájuk, mint valami különcökre, akiknek takargatni valójuk van. Ők ketten úgy hitték, hogy csak az ő családjuk ilyen elfuserált, és abnormális, és ezért szégyellték is magukat, meg nem is, hiszen nem tudták meg kamaszkorukra sem, hogy miért és hogyan is történt a szakítás szüleik között.
Eldöntötték hogy megírják a levelet, és ha lehet minél előbb, és minél rövidebben, majd be is dobják a legközelebbi postaládába, mert jobb az ilyenen túlesni, és szerettek volna döntésre jutni, hogy mihez is kezdjenek ezután.
*
Kínosnak éreztek volna egy hosszú levelet, amelynek minden sora csak magyarázkodás lenne, és minél hosszabban fejtenék ki gondjukat és bajukat, annál többet kínlódnának csak. De még azt sem tudták hogy mit írjanak, és azt sem tudták eldönteni hogy ki írjon, és ki diktáljon. Legszívesebben hagyták volna az egészet a francba, és egymásnak vetve hátukat, álomra hajtották volna fejüket, ehelyett betértek egy dohányboltba, ahol papírt vettek, egy ívet, és hozzá borítékot bélyeggel. Ott helyben ne is láttak volna a levél megfogalmazásának, de aztán mégis otthagyták a piszkos, és ferde asztallapot, és a szomorú szemű dohánybolti asszonyt, aki úgy leste és méregette őket, mintha sejtené hogy mi nyomja a szívűket, -lelküket.
Egy rozoga bódénál kértek két pohár szódavizet, amit bevettek a szájukba, és kiköpték az aszfaltra. Aztán még kértek kettőt. Miután megitták az üdítőt, egy sétány felé vették az irányt, hogy leülhessenek egy padra, egymással szembe, középen a papírlappal. Az idősebb fiú elővette a ceruzáját, ami jóformán már csak egy csonk volt, és ráírta az az napi dátumot a lapra: október 5.-e.
Rövid és lényegre törő leszek- mondta. Ilyen esetben, azt hiszem, nem venné magát jól ki, ha túl sokat és körülményesen ír az ember. Ha lehet, tényleg csak a lényegre összpontosítsunk. A fiatalabb csak bólintott. Nem akart, és nem is volt szokása nagyon vitatkozni testvérével, akinél bár erősebb volt, de ebben a helyzetben nem akart harcolni vele. Inkább kért egy szál cigarettát, és meggyújtotta, ahogy a bátyjának is meggyújtott egyet.
-Írd- mondta. –És egy füst alatt be is dobjuk. Legyünk már túl ezen az egészen.
-Nem fogjuk tönkretenni valami fellengzős és gyerekes mesével.
-Erre azt hiszem nincs is szükség. –Csak röviden, ahogy megbeszéltük.
-Én azt hiszem, -mondta az idősebb- hogy öt sornál nem fogok többet írni. Ez bőven elég. Talán még sok is. Öt sor az elég, nem?... Te mennyit tudnál írni?...
-Hát nem hiszem hogy többet mint Te. De jól tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, és levelet amúgy sem szeretek írni, főleg nem a saját anyámnak, és főleg nem ilyen lehetetlen és röhejes helyzetben.
-De mégis mi a fenét írnál?... –Kérdezte a báty, miközben a sétálókat nézte, de csak addig, amíg el nem haladtak előtte, nem fordult utánuk. Mintha lesütött volna róla, hogy kerülni akarja mások pillantását.
-Röviden leírnám, azt hogy mi van. Hogy mi a helyzet. A téma. A történés.
-Jaj, nagyon vicces vagy. De most komolyan kérdezem. Mégis honnan kezdjem, hogyan írjak, és mivel fejezzem be a mondandómat, -a mondandónkat?...
-Jó. Akkor azt írnám, hogy sajnos, a végén megtudtuk.
-De miért sajnos?... Sok mindent írhatunk, de ezt momentán nem. Mert nem lehet sajnos, ha megtudunk valamit.
Talán sajnálatos, az igen. De sajnálni sem nekünk kellene sajnálni, ahogy szégyellni sem nekünk kellene szégyellni magunkat. Pedig néha azt érzem, mintha mi ketten tehetnénk az egészről, -ami persze nem igaz.
-Szóval, akkor az írnám, hogy megtudtuk a dolgot.
-Oké. Megtudtuk. De ezt hogy írnád?...
-Hát ez az. Ezt nem tudom. Nem tudom, hogy lehetne jól megírni. Lehet hogy meg kellene kérni valaki mást, hogy szavakba öntse a gondolatainkat.
-Valamire gondolsz. Azt kell írni, nem?...
-Igen. Persze. De most nem tudok, vagy nem is akarok arra gondolni. Ez a baj. Csak arra tudok gondolni hogy sajnos.
Megfordultak, hogy rendesen üljenek a padon. Maguk elé meredtek, és hagyták hogy ellepje őket a fáradság. A szemüket is majdnem lecsukták. A levélírást későbbre hagyták, bár tudták hogy túl sokat nem várhatnak vele. Az idősebb összehajtotta a szinte teljesen üres papírlapot, rajta a dátummal, és belecsúsztatta a borítékba.
*
Otthagyták a sétányt, és cigarettájukat a templom előtti virágágyásba pöccintették. Átsétáltak egy hídon, és áttértek a városrészbe, ahol laktak.
-Amikor már egészen sötét lesz, -szólalt meg a fiatalabb.
-Akkor fogjuk megírni, -helyeselt a báty. De még ma megírjuk, az hót ziher.
-Mondjuk egy utcai lámpánál. Odaállunk alá, és megírjuk azt az átkozott pár sort.
Elmentek majdnem a város széléig. Végig a folyó mentén. Korábban ide jártak horgászni, ha olyan kedvük volt. Felpattantak a bringájukra, megpucolva a vasat, bezsírozva a láncot, ezt azt megbütykölve a kétkerekűeken. Bevásároltak apróbb finomságokat, amit a kosaraikba pakoltak, és nekiláttak tekerni. Legutóbb, augusztus végén jártak itt, a nyár egyik utolsó napján, ha rövid időre is, hiszen a fiatalabb testvérnek már a kiránduláshoz sem volt sok kedve, de mivel korábban megígérte a bátyjának hogy kikerekezik vele a Duna-partra, hát erőt vett magán. Nem maradtak ugyan sokáig, és nem is fogtak semmit, de az idősebbik testvér jól érezte magát.
Egy keskeny, meredek ösvényen ereszkedtek le a víz mellé, és leültek egy nagy fa alá.
A fiatalabbik testvér, -bár a helyzet nem volt olyan, mégis elmosolyogta magát, hiszen visszaemlékezett, hogy a bátyja hogyan próbált hősködni, és a kerékpárjával lehajtani korábban a partra, aminek nem is lehetett más a végeredménye, mint egy óriási bukás.
A fék sem működött, és a kormányra is ráfért volna egy szorítás, -de célszerszámot nem találtak otthon.
Ültek, hallgatták a folyó hangját, ahogy simogatja a partot s a vízbe nyúló ágakat, s egy-egy halat, amint megcsobbantotta maga körül a vizet. Félig füves, félig fövenyes hely volt, ahol ültek, mint az alacsony partokon szokott lenni.
*
-Én gondolkoztam- mondta egy kis idő után az idősebbik. –Körülbelül azt kellene megírnunk, hogy most már tudjuk, hogy valami pasasról volt szó.
-Mi van?...
-Hogy valami pasas miatt volt az egész perpatvar, és hajba kapás, akiről még fogóval sem lehetett kihúzni belőle semmit. Pedig mások tönkrement házasságáról milyen ízesen tudott fecsegni a szomszéd asszonnyal, azzal a bányarém Paulával, akinél nagyobb és visszataszítóbb, repedt sarkú kurvát én még nem láttam. Mint valami hittérítő papolt és szónokolt a sírig tartó szerelemről, meg a házasság szent kötelékéről, miközben a férje egy alkoholista vadállat volt, aki hol a ruháját gyújtotta rá, hol a kezét törte el, hol a lépcsőház kapuját törte szilánkosra, hol a lakókat hordta el minden fajta patkánynak és csótánynak. Ha valaki meg szóvá tette a viselkedését, vagy ha egy kisgyermekes család próbálta csendre inteni, -az a hülye felesége kelt a védelmére, és köpködte tele a lépcsőházat. Mindenfélét mondott és mindenről beszélt, csak a lényeget felejtette ki valahogy a meséiből. A pasasról nem beszélt, és arról sem hogy a pasas aztán nem ragaszkodott túlságosan hozzá.
-De azt mégsem írhatjuk hogy pasas. Az nem megy. Mert akárhogy is nézzük, az a férfi, valamikor és valamiért fontos volt a számára, vagy legalábbis fontosabb mint az öregünk.
-Az idősebbik fiú felállt, kinyújtózkodott, majd nekitámaszkodott a fa törzsének.
-Megy, mert mennie kell. Ha pasas volt, akkor pasast kell hogy írjunk. Mert lássuk be: pasas volt, semmi egyéb.
*

-Választott az öregünk és a pasas között.

-Végső soron arra ment ki az egész, hogy a pasasról ne tudjunk meg semmit, s akit aztán nem is volt szerencsénk megismerni mert úgy ment a dolgára, mintha mi nem is lettünk volna. Megnézett minket, és vette a kalapját, meg a kabátját. Te három éves voltál, én négy és fél, amikor megmutattak neki. Azt gondolhatta: ja, hogy ezek is itt vannak, hogy még ezeket is én etessem és itassam, hogy hallgassam a sírásukat, -akkor köszönöm szépen, ebből nem kérek. Így inkább nem.
-Ne legyél igazságtalan, és ne is ítélt elhamarkodottan, mert nem tudhatod biztosan hogy mit gondolt, és hogy hova ment. Most már ezt nem tudhatjuk.
De azt tudjuk, hogy később, egy ízben az anyánk kutakodott utána, és talált rá, majd meg is hívta hozzánk, talán éppen karácsony előtt. Ajándékra sokat nem költött, mert ha jól emlékezem, egy tábla étcsokoládét vett kettőnknek, amit ki nem állhattunk.
Ahogy talán akkor az anyánk sem álhatott minket, hiszen joggal gondolt arra hogy az öregünk egyszerűen el fog majd menni otthonról. És úgy, hogy aztán még beszélni sem lesz szabad róla a házban. Mert valahol félt és tartott tőle. Talán ezért sem cseréltette le az ajtó zárat, és változtatta meg a telefonszámunkat.
-Volt hogy az öregünk reggelig ácsorgott a ház előtt, hogy lássa, mi is volt. Aztán „egyszerűen” elköltözött otthonról. Úgy, hogy még a ruhái sem kellettek többé.
-Minek most ezt az egészet elölről kezdeni, és újra elmondani?... –De kérdezek én tőled valamit: szerinted jó nő lehetett?...
-Ezt honnan tudjam?... Egy-két fiatal kori fényképet láttam már róla, ahol jól nézett ki. Bizony hogy jól. Főleg azon a képen, ahol egy esernyővel állnak, talán egy presszó előtt, az öreg haverjával és annak szőke barátnőjével. Jó nő lehetett, -legalábbis egy darabig, hiszen kellett másnak is. Igaz: az anyósa a legszívtelenebbek közül volt való, akinek már akkor sem tetszett, mikor megismerkedtek az öreggel. Állandóan megjegyzéseket tett a viselkedésére, a főztjére, a ruháira, és legfőképpen az alakjára. Az ő szemében az anyánk, csak egy olyan nő volt, aki semmi bűnt nem követhetett el büntetlenül az öregünk ellen, viszont az öregnek képes volt a legnagyobb disznóságokat is megbocsátani, és miatta falazni, vagy hazudni.
Mindenesetre az a pasas olajjal kenegette a haját. Persze, ezt is csak egy darabig. Mert aztán nem illatozott, legfeljebb csak bűzölgött a saját szagától, a piától, a cigaretta füsttől. Hiszen egy egyszerű szagos alak volt, -egy büdös szemétláda…
-Ekkor a fiatalabb testvér teljes erejéből, a tenyere élével belevágott a bátyja arcába. Az ütés után, amit kapott, a bátyja fekve maradt. Nem is jutott eszébe visszaütni, vagy mondani valami cifrát és sértőt. Még csak le sem törölte vagy mosta az arcát, és rá sem nézett az öccsére. Inkább csak bámulta a rozsdás csillagokat, miközben a lélegzése sem változott. A testvére is hallgatott, és nézte a bátyját, -akitől talán bocsánatot is kért volna. Végül odahajolt hozzá, egészen közel. Így ültek egy jó darabig.
*
Végül meztelenre vetkőztek.
Térdig ért a víz, aztán egy kicsivel beljebb, a folyómeder közepén, derékig. Gázoltak fölfelé, sodrással szemben, egészen a kanyarig, a langyos vízben. Csend volt, csak testük mellett érezték megmozdulni a habokat. Hagyták testüket könnyen odadörgölőzni a part agyagához, a gyökerekhez. A magas part s a lombok alatt oly sötét volt, alig láthatták egymást. Könnyen mozogtak, keveset, csak annyit, hogy a víz színén maradjanak. A levegő hűvös volt, a víz langyos és puha, ők pedig kemények és csendesek, mint a halak.
*
A fiatalabbiknak végül mégis haza húzott a szíve, míg a bátyjának esze ágában sem volt mozdulnia. Nem tudta ugyan hogy hol lesz, kinél húzza majd meg magát. Csak feküdt, és pihent. Még azon sem gondolkozott, hogy az öregénél is lakhatna, mondjuk a kisszobában. És a nagyanyja ápolásában is be-besegíthetne.
Talán majd ha kipihente magát.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Egy csokor őszirózsa

Csípős széllel a zsebében járta a hosszú és köves falusi utcákat. A hazafelé tartó úton, hogy hogy nem, egy-egy vers, vagy inkább vers részlet jutott az eszébe. Mert valahogy ma ilyenje volt. Őszbe fordul lassan minden évem / sebes léptem a lomha télbe visz, -dúdolgatta, vagy inkább csak motyogta maga elé. Néha fel-felnézett a napra, ami már nem igen melegítette, csak nagy volt, és elomló módon fényes, mint ahogy szép őszi napokon s nyugta előtt szokott is lenni.

Lassan és nagyon elgondolkozva ment az öreg.

Lassan kopár gyümölcsfa leszek, -gondolta, vagy inkább állapította meg, és pöffentett egy újabb pipafüstöt, de látszott rajta, hogy még a füstöt sem veszi észre, nemhogy az embereket vagy éppen a sárgapíros gyümölcsöket, melyek a kertekből kimosolyogtak az útra.

Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek. / Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg. -fütyörészte a fekete kalap alatt, amely hetykén ült a fejér haján. A csizmája szinte villogott, s az ujjasát csak vitte, legényesen, panyókára vetve.

Az öreg nem is hasonlított korábbi önmagához.

Azt sem vette észre, hogy valaki folyton a jön a háta mögött, és lassan be is éri őt. Pedig az „árnyék” nem úgy jött, mint egy macska, hanem kopogós kemény lépésekkel, és egy kicsit suhogva is. A kezében könyvecskét tartott, melynek táblája alól egy fehér zsebkendő kandikált ki. Az asszony magas volt, erős tartású derékkal, és eleven fekete szemekkel.

Pedig már elmúlt ha nem is hetven, de hatvan az biztos.

Hatvan éves, mikor még dacos az ember, mikor még büszke, mikor még gőgös, mikor még boldog, mikor még hisz, mikor még szeret, mikor még világ-éhség ébred benne mikor fölébred, és világ-szomjúsággal fogja el mindaz amit lát.

Hatvan éves, mikor még nem ül az ember gyász-folyóban, mint állat a hóban, mint állat az ólban, mikor még abban hisz az ember, amit kitalálhat, mikor az ember még teremt, és temet, és csókol, és ölel, és még sírni tud.


Amikor elérte az öreget, meggondolás nélkül mellé állt: No hát, magát is régen láttam. De hogy őszinte legyek, azt sem tudom mikor volt az a régen.

Az öreg úgy meresztgette szemeit, mint aki csak most veszi észre; s mivel tréfás és egy kicsit szúrós beszédű ember hírében állott, nem restellte azt mondani, hogy ebben ő nem igen vonható felelősségre, sokkalta inkább az asszonyság, hiszen a tegnap is várta őt, de mindhiába.

-Tegnap?! Tegnap milyenkor? –kérdezte az asszonyság.
-Pont éjfélkor- felelte az öreg.

Megvacsoráztam, feketéztem, miközben lassan szívtam a cigarettám. Az újságokat is félredobtam, és számítgattam, hogy még jöhetsz-e? Aztán összemart és otthagyott a vágy, mint szélben elzúgó darázsraj; a sötétben csak a cigaretta világított halvány parázzsal. Kissé fáztam is, és úgy feküdtem, a semmibe nézve, szótlan, ébren, mint fogoly az éjszaka fekete bársonybörtönében.

Bár a vénasszony furcsállta ezt a beszédet, de rögtön kihallotta belőle, hogy mit merészelt mindezzel mondani a legényes öreg, hiszen éjfélkor leginkább a boszorkányok szoktak járni.

Pont éjfélkor, mikor tündököltek a csillagok, és én nem nyugodtam bele, hogy túlélnek engem! Hogy amíg én könnyű illatként elillanok, ők lángolnak tovább a végtelenben.

Ahogy hallotta a még mindig furcsán zengő szavakat a hirtelen indulat lángja végig is futott a testén, s ott belül a mellét mintha meg is égette volna egy kicsit. Meg tudott volna felelni az illetlen vénembernek, s már ki is mondta majdnem, hogy a tegnap éjfélkor nem tudott elmenni, mert éppen egy fiatal legény volt nála. De aztán, éppen olyan hirtelen, eszébe jutott valami, s lenyelte a szót. Inkább kedveskedve nevetett, valahogy úgy, mintha nem érezné még öregasszonynak magát, s mintha a vénembert éppenséggel nem tartaná vénnek.

-S ugyan mi a csudáért nem jöttél? –kérdezte az öreg.
-Mert féltem, hogy valami szép leányt találok ott.
-Az megeshetett volna- mondta az öreg.

Egy szép lányt is találhattál volna ott, kinek testénél nincs női test, mely tökéletesebben töltené ki a nekiszánt teret, virág, madár nem nőhet bele szebben a formába, melybe rendeltetett.

Özvegyek voltak amúgy mind a ketten.

S ahogy az egyik gondolta magában a legényt és a másik hallotta a „szép leányt”, az őszi napfényen arra gondoltak mind a ketten, hogy hátha csakugyan jobb volna nekik együtt, mint külön-külön, özvegyi módon.

–Hol járt ilyen legényesen? – kérdezte az asszonyság.
–Két csikót vennék – mondta az öreg –, s abban jártam.

Meguntam már, hogy mindig otthon üljek, mint egy remete. Bajlódni szeretnék valamivel, s egy kicsit mozogni.

–Próbálják meg! – mondta legényesen az öreg, s rántott egyet vállban az ujjason. Aztán nevetett is, amiben benne volt egészen, hogy ő még meg tudja fogni a gyeplőt, bár ha tüzet is ettek azok a lovak.

Az asszonyság kereste az öreg szemét, úgy mondta neki:

–Ennyire bízik magában?
–Legalább ennyire – szólt az öreg.

Mert erős vagyok, és ha el is jön az idő és egyedül és számkivetve és kérgesen a szédelgő időnek peremén az intésemre koponyám le is billen, én erősebb leszek, ha akarom.

Olyan jólesett nekik a tavaszi szó, hogy egészen vidámak voltak immár. S annak is örültek, hogy ilyen jól meg tudják érteni egymást. Még kezet is fogtak, amikor el kellett egymástól válniuk, pedig az öregebb rendben, férfi és asszony között, az nem volt szokásban.

–Aztán aludjál jól – annyit mégis mondott.
–Maga is, pont éjfélkor kiváltképpen – nevetett az asszonyság.

Utána egyik is hazament s a másik is.

De az öreg nem hazudtolta meg önmagát, és a búcsúzás után rögtön az alábbi sorok ötlöttek fel benne: Fejed helye vánkosomon, elhagyott fácánfészek a vetésben, közelemben, te hű anya, neveled álmaid csibéit, óvod jégverte fák alá, vezeted virágig, bogárig, azután ők is fölrepülnek az első puskadurranásra, koponyám belefészkelem fejed nyomába.
*
Szépen a nap lenyugodott, a békességes este leszállt, és az őszi csillagok kiragyogtak. Az öreg többször is kiment az udvarra, s a nagy diófa mellől meg-megnézte a csillagokat. Egyszer a gyümölcsös kertbe is hátrament, és nézegette a piros almákat, amelyek huncut kedvességgel szinte csillogtak a holdvilágon. Egyik-másikat meg is tapogatta, miközben úgy csörgedezett a távoli patak, mintha verset mondott volna.

Csillagok, csillagok, zsákban fénymagok. Csipegetik őket fekete csibék, hízik is ott fönn a feketeség.
Néha megrebbent valami a fák között, ijedt madár vagy szárnyas gondolat, máskor pedig kicsi bogár fénye villant a sarjúból elő.


Szép a világ, úgy találta.

Angyalkék mennybolt, méregzöld moha vonzása tartja egyensúlyba még a nyárfalombok sárga tömegét, -idézte fel a valahonnan és valamiért megmaradt sorokat.
*
Nehezen feküdt le, s nem egészen úgy, mint máskor. Az ágyát is gondosabban vetette meg, s a párnára új héjat húzott. S amikor rajta feküdt már, akkor sem fordult, mint máskor, mindjárt a fal felé, hanem sokáig a besütő csillagot nézte és a távoli fa ágait, amelyek rejtelmesen úsztak a rejtelmes puha fényben.

Aztán elaludt.

S egyszer azon vette magát észre, hogy riadtan kipattan a szeme. Mintha valami élesen nekiütődött volna az ablaknak, vagy éppen mintha valaki kopogtatott volna rajta. Ahogy annyira eszmélt, rögtön arra gondolt, hogy odanéz az ablakra, de milyen az emberi természet, mégsem nézett oda. Hanem várt, meglapulva az ágyban.

Azt találgatta a sötétben, hogy vajon denevér-e vagy bagoly repült az ablaknak neki, vagy talán csak álmában és az ő fejében kopogtatott valaki.

Akár csak az alábbi sorok: A denevérember öregedés Vállamra akasztja szárnyát Fejjel lefelé lógva az űrben Látom növekvő árnyát

De ha motoszkált is valaki az ablak alatt, s mintha imbolygó hosszú árnyék nyújtózkodódott az ágya felé!
Imbolygott csakugyan valami árnyék.

S ismét szólt az ablak, de nem úgy, mintha kopogtatott volna vagy megütötte volna valaki. Hanem tompa volt a hang, s mintha egy kicsit recsegett volna az ablak.

Verejtékes lett az öreg.

Ne félj! – mondta magában.

Aztán egyszerre nekiszánta magát, s hirtelen felült az ágyban. Megragadta az ágy fáját, s úgy meredt az ablakra rá. Nem látott semmit, csak a halványuló fényben a rejtelmes faágakat. De mintha hangot hallott volna akkor, amely kínlódva és rejtelmesen azt mondta:

–Éjfél van, öreg!...

Elszánt volt és gyáva, mint aki úgy mélyeszti fogait a saját farkába.

Ismét recsegett az ablak, s tisztán hallotta, ahogy mondta egy hang:

–Ne félj, csak reszkess…!

Nem múlt el a vihar még, csak megszakadt. A hidak nagy ebekként megrázzák a hátukat, de fenn a kormos égen parázsként gyullad a nap.

Reszkess! Ha más nem, ez elég, hogy féltsd az életed.
Hát ennek fele sem tréfa, úgy érezte az öreg, de azért valahogy felhúzta a nadrágot, és a csizmákat is húzni kezdte.

Amint éppen a csizmákat húzta, egy hosszú fekete kart is látott, amint éppen kígyó módjára rákúszott az ablakra, és az üveget tapogatta, mintha bé akart volna mászni. Szólt is ugyanakkor ismét a hang, és azt mondta:

–Nem éltél már eleget…?

Ha más nem, a halál megsegít s végre nyugalmad ad.
A nagy eget lelked ragyogva miért szántja, miért bízol még, mit és miért akarsz még, -miért ne merülnél el mint bukott csónakok, míg roncsodra rázuhog győzedelmesen a föld fekete óceánja?...


Abban a percben az Istenre gondolt az öreg, bár el sem hitte volna, ha mondja neki valaki.

Aztán a boldogságos Szűz Máriára és végül Nepomuki Szent Jánosra, aki a falu védőszentje volt. És akkor valahogy, csodás és titkos módon, Nepomuki egyszerre megbátorította Barabás bácsit, mert egyenesen odament az ablakhoz, minek a szárnyát kinyitotta, és merészen kihajolt. A szeme azonban rebegett még, és nem fogott egészen tisztán. Csak egy fekete alakot látott, kinek csillogott a szeme, s kinek a fogai mind látszottak, mintha nevetett volna.

–Ki az?! – kérdezte az öreg.
–Akit tegnap is várt – mondta az alak.
–De kicsoda?
–Pont éjfélkor.

Abban a pillanatban megismerte, az asszonyság az, akit boszorkánynak tett meg beszédben a tegnap. Az asszonyság szemében nem égett a szégyen, se gyász, se bomlás. Egy szerető asszony szeme volt az. Árnyékok barna istállójából kiragyogó bábolnai szem.

A méreg végigfutott benne, hogy így meg tudott fizetni az asszony, de önmagára is nagyon haragudott, miért így belé tudott esni az oktalan félelembe. Úgy tett azonban, mintha kedvesen lepődnék meg, és örömteli hangon szólott:

–Hát gyere bé!
–Szívesen lát?
–Vártalak – mondta az öreg, és meggyújtotta a lámpát.

Az asszonyság az ajtó felé került, és béjött a szobába. Ahogy belépett, olyan fiatalnak látszott, hogy igazán kedvvel nézhette volna bárki. Igaz, hogy folyton nevetett, és a kezében egy csokor őszirózsát tartott, amit odaadott az öregnek, aki egy verssel köszönte meg a virágot:

Nincsen rózsa tövis nélkül, nincsen öreg asszony nélkül, akármelyik maga marad, sírdogál a dunyha alatt. Csupa tövis ez a rózsa, meg vagyunk mi bolondulva, én teérted, te énértem, sírunk csak a faluvégen. Ez a rózsa csupa tövis, ennél talán jobb a szög is, de ha nincsen, de ha nem kell, sírunk csak az egerekkel.

Aztán csak nézték mosolyogva egymást, mert bizony őszben jártak már, s elfelejtették, hogy csók is illenék a virág után.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Visszajáró

Egy mondva csinált, a „házmesterrel” (aki amúgy már több éve nem az) folytatott vita miatt, lekéstem a vonat indulását. Mint mindig, most is előbb indultam el, mint az normális lenne, de nem hittem hogy most az egyszer, menetrendszerűen fog elindulni a kilenc órai.
Álltam csak a peronon, és bambultam a remegő síneket.
A következő, csak órákkal később volt várható, így hát egy kis ácsorgás után, első utam az első kocsmába vezetett, ahol pár pohár sör mellett, átlapoztam a fali tartóban talált, tegnap, vagy tegnap előtti képes-lapokat, majd egy kis városnéző sétára invitáltam meg magam. Bámészkodtam, mintha soha nem jártam volna a jól ismert utcákon.
Kacskaringós bolyongásom vége, egy takaros kis tér volt, árnyékos fákkal, még használható padokkal, labdázó gyerekekkel, egymáshoz hajoló, pusmogó asszonyokkal.

A koldus a halvány sárgára fakult templom, oldalkijárójánál ült; pontosabban, szemben a törvényszékkel és azzal a sikátorszerű közzel, amely egy kis kerülővel visszavezetett a térre.
Talán aludt, nem tudtam eldönteni. Ruhája csak annyira volt szakadt, mocskos és gondolom büdös is, amennyire egy hajléktalantól elvárhatja az ember.
A gyerekek nevetve, egymással élcelődve rúgták a pöttyöst, az asszonyok egymást ide-oda húzva, osztották meg egymással érdekesnek gondolt történeteiket, egyesek holt elfutottak előttem, hol a pontos idő felől érdeklődtek.
Minden mozgott, mindent élt, csak a koldusnő, a kiszemeltem nem mozdult.
Egy eltévedt labdát visszadobtam a gyerekeknek, majd hosszan elidőztem a földön heverőn, gondoltam ha minél tovább és erősebben nézem, talán ki tudom mozdítani mostani helyzetéből.
De mintha egy darab kő lenne, csak hevert. Még csak arrébb sem akarta rúgni senki. Őmellette is elsiettek többen, hónuk alatt iratokkal, kezükben aktatáskákkal, vagy esernyővel. Igaz, tőle nem érdeklődtek a pontos iránt. Amúgy sem hiszem hogy tudta volna, hétfő van-e vagy még vasárnap.
Amúgy kedd volt.

Kedvem lett volna megkérni a sustorgó asszonyokat, hogy próbáljanak meg hangosabban folytatni a diskurzust, próbáljanak meg harsányan nevetni, és ne csak az orruk alatt kuncorogjanak.
Nem mintha érdekelne az amiről már vagy húsz perce beszélnek (miközben uraik, hol jobbra, hol maguk elé bámulnak, és cipőjük orrával egy nem létező valamit rugdosnak), csak szeretném ha a koldusnő legalább megmozdulna, felfigyelne a zajra, és ha mást nem, legalább egy ízes káromkodást megengedne magának.
A fene megetette azt is, hogy csak ketten futballoznak, és ez a két gyerek is, csak egy fránya gumilabdát hozott magával, ami valljuk meg: már igencsak megviselt és leeresztett állapotban volt. Ahogy láttam, mind erősebben rúgják, hogy legalább elvánszorogjon, a kaput képező, két fa közé.
Ha egy jó kis bőr bogyóval próbálnának meg kapura lőni, ami már-már szakadásig van fújva. Az lenne az igazi. És ha még arra is rá tudnám őket venni, hogy néha-néha, próbálják jól eltalálni a templom falát is. Hagy döngjön. Azt azért persze nem ajánlottam volna neki, hogy vegyék célba a koldusnőt, aki szemlátomást nem akart feltápászkodni, de még csak megmoccanni sem.
Megköszörültem a torkomat, a lábammal dobolni kezdtem. Átültem egy hozzá közelebb eső padhoz, ahol köhögni, krákogni kezdtem, majd fütyülni, dalolászni.
Talán lehetséges, hogy tényleg alszik, bóbiskol, hiszen elég öreg már, hogy ne várjon túl sokat az ébrenléttől. Többször elmentem előtte, hol csoszogva, hol trappolva.
Aki egy ablak mögül lesett volna, minimum bolondnak hisz, aki fel s alá jár a téren, és mind idegesebben próbálja felhívni magára a figyelmet. Pedig nem érdekelt hogy mást mit gondol felőlem és viselkedésemről, mert csak egyetlen ember érdeklődését akartam felkelteni.
Az előkészített pénzdarabokat kezdtem a zsebemben forgatni, zörgetni, mintha csak számolnám őket. Aztán lassan kijjebb húztam a kezem, mint aki csak egy zsebkendőt próbál elővarázsolni. És akkor mint egy csoda, felhangzott egy mélyről jövő nyögés, amit már biztos sokszor elgyakorolhatott, ami csak úgy hozzá tartozik mindennapi létezéséhez, mint a kalap, kinyújtott lábai előtt.

Megmozdult, észrevett.
Szürke szeme éberebben villant, mint ahogy várni lehetett a bóbiskolás után.
Kinyújtózott, majd egy pillantást vetett a térre, és csak akkor szólalt meg, amikor kezemet már magam előtt tartottam, mint aki meg szeretné igazítani a nyakkendőjét, hátra szeretné simítani a haját.
A hangja vékonyabb volt mint vártam. A jó Istenke áldja meg az Urat, Az a Jó Isten odafönt. Ismételte meg kétszer is, szinte kántálva.
Kicsit lehajolva oldalt léptem, úgy ejtettem a pénzt az üres kalapba. Mint aki megtisztelve érzi magát, hogy ő lehet az első, ezen a napon, akinek meg tudott esni a szíve, ezen a nőn. Persze lehet hogy már elalvás előtt is koldult, és ami bevétele volt, az eltette, vagy elitta, vagy elvették, ellopták, kizsarolták tőle.
A Jézus kövesse és vigyázza útját. –Hallottam, miután már pár lépésre eltávolodtam, és elszomorodtam, hiszen ez az jelentette, hogy a nő okosabb mint hittem, hiszen jobban tudja nálam is, hogy talán soha többé nem fogok erre járni.
Mondhatta volna hogy a viszontlátásra, hogy legközelebb is legye szerencsénk, de ehelyett, úti áldást adott.
Nem hagytam mégis annyiban. Tettem még egy kört, a sarkon elszívtam egy cigarettát, farmer zsebemből elővettem és feltettem a napszemüvegemet, bár nem volt elviselhetetlen napsütés, de így talán ha fel is ismer, egy pár pillanatig mégis elbizonytalanodik majd. Persze hogy így is tudni fogja hogy ki vagyok, túlságosan mégse fog meglepődni visszatértemen.

A templom főkapujához érve gondolkodás nélkül léptem be a hatalmas tölgyfa ajtón. Előttem ült, úgy kapkodva a tekintetét, mint a templom előtt az öregek.
Most már biztos lehetett benne, hogy egy komplett őrülttel van dolga, aki nem akarja békén hagyni, aki abban leli az örömét hogy zaklatja. De hiheti azt is, hogy csak bosszantani akarják, nevetségessé tenni, kezét lekötözve, hiszen cserébe mindig kerül kalapjába egy kis összeg, hogy a kutyák le ne.
Most már ő is ellenfél volt.
A küzdelem kezdett nyílt kártyákkal folyni, melyeket kézben tartottunk, de még nem adtunk ki.
Talán azon sem lepődött volna meg különösebben, ha elkezdem rángatni rongyait, ha taszigálni kezdem. Arcon is vághattam volna, ócsárolva, elmondva mindenféle csavargónak, kérdőre vonva, hogy miért nem szedi a sátorfáját, és áll tovább. Hogy rontja csak a város képét.
Megint a kalaphoz hajoltam és úgy néztem bele, mint egy fenék nélküli kútba.- Látom, jut majd borra is. Állapítottam meg, mire a válasz annyi volt részéről, hogy mit képzelek, hiszen nem olyan családból származik.
Én meg, egy aha kíséretében tovább álltam.

Pár perccel később már a sikátor felől csaptam le rá, nyíltan és szemérmetlenül, nem titkolva és nem magyarázkodva semmit. Már messziről észrevett, és nyugtalanul mocorgott. A kalapját idegesen közelebb húzta magához, s kicsit kapkodva nézett körül, járókelőt, ismerős adakozót keresve.
De nem volt szerencséje.
Odavetettem a pénzt, mire kapa fogait megmutatva kérdezte, hogy sok van-e? Mondom neki hogy akad, majd az állomás felé vettem az irányt.
Így joggal gondolhatta, hogy végre eltűnök az életéből, és végre békét hagyok neki. De nem adtam fel, és egy kis kerülőút árán, mögé lopództam, onnan figyeltem.

Egészen közel voltam hozzá, pár lépésre a lépcsőtől, ahol ült. Hallottam a zihálását; s az egész testtartása olyan volt, mint aki támadástól tart.
Elszívtam az utolsó száll cigarettám, majd úgy léptem elő, hogy lehetőleg a szívbaj kerülgesse.
Most már láttam hogy sikerült kihoznom a béketűréséből. Mi a francot akar tőlem, mondja már meg. Csak pénzt váltani, mert tudja, elutazom. Kivettem kalapjából a visszajárót, és elsiettem, de persze nem utoljára.

Egy új lesállásból kezdtem lesni az én koldusomat, majd megint felé indultam.
Előhalásztam zsebemből a felváltott pénzérméket, és egy, most már akkor ezt is itt hagyom kíséretében, flegmán és nagyvonalúan, a kalapba ejtettem a többi közé.
Mire mint akit a cecelégy csípett meg, felpattant a helyéről, és dühösen, papírcipőjével a kalapjára rúgott, és botjával lesújtott.
Ha nem vagyok szemfüles, bizony hókon talál, és nem biztos hogy megúszom ennyivel. Beláttam hogy nem tehetek mást, csak rohanhatok, ha nem akarok újabb órákat várni egy délutáni vonatra.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
A vérszomjasak


És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint,
és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat.


Beljebb kerültek, mert foga volt már az éjidőnek.

Mielőtt nekiláttak volna a vérívásnak, és a véres húsok jóízű elfogyasztásának, Drakula így szólt: várjatok még testvéreim, és sorstársaim. Jól tudjátok hogy nálatoknál jobban senki sem szeretek, -régóta tisztában lehettek azzal is, hogy a véremet ontanám, és az életemet is oda adnám bármelyiktökért is, -bár halhatatlan vagyok. Hogy a fene megette. Halhatatlan, aki néha képes a jövőbe látni, és olyan dolgokat is megérzek, amit nem volna szabad. Szeretlek titeket, a hibáitokkal és az erényetekkel egyetemben, de egyikőtök bizony engedni fog a másik oldal csábításának, és el fog árulni engem. Atyját, és édes testvérét.

Az ifjú vérszopók előbb csak elképedtek, majd kiült arcukra a mély szomorúság, és hol ide, hol oda sandítottak, mindenkiben az árulót látva. A pánik nem is tört ki, de mindegyiküket furdalta a kíváncsiság, hogy mégis, ki vetemedne arra, hogy arcul csapja, hátba támadja az Éjszaka Urát, akinek annyi mindent köszönhetnek. Aki szállást adott nekik, aki étellel és itallal kínálta őket, -aki sohasem kért, csak mindig adott.

Az áruló az lesz, aki velem együtt mártja fogait az ifjú áldozatunkba, -felelte Drakula, majd így folytatta: Jóllehet, az alvilág urának fia elmegy, amint meg van írva felőle; de nem irgalom és kegyelem annak, aki az alvilág urának fiát elárulja; jobb lenne annak a vérszívónak, ha meg sem született volna!

És akkor megtörve a hosszú hallgatást, és a csendet, az Ifjú Helsing, azt tudakolva hogy Ő lenne az, aki ezt a szörnyű és megbocsáthatatlan tettet elköveti majd Ura és Parancsolója ellen?... Akinek hívó szavára, még a szülei akaratával is képes volt szembe szállni, akiért még a prakszisát is hajlandó volt feladni, és a szerelmét faképnél hagyni, áldott állapotában?...

Drakula megengedett egy hamiskás mosolyt a bajusza alatt.

És akkor az Ifjú Helsing a fiatal lány húsába mártotta még fejletlen fogait, de mielőtt elkezdte volna szívni a még nálánál is fiatalabb lány vérét, mielőtt átadta volna magát a semmivel össze nem hasonlítható gyönyörnek, felállt az asztaltól, és kiszállt az ablakon.

Akkor Drakula csak a fejét ingatta, majd hálát adott, cikkekre vágva a fiatal lányt, aki ha nem is önként és dalolva, de felajánlotta testét a Sötét Felekezet tagjainak, hiszen nagy vámpír rajongó volt világ életében. Drakula a szeleteket szétosztotta a tanítványok között, és így szólt: Vegyétek, és egyétek! Az én emlékezetemre falatozzatok drága testvéreim.

Vacsora után pedig vette a friss vérrel színültig telt poharat, és ismét hálát adott, és így szólt: Igyatok ebből a kehelyből, mert ez az én vérem, a Szövetség vére, -ezt igyátok az én emlékezetemre.

Ezután pedig azt ígérte: mostantól fogva nem iszom egy csepp vért sem, nem ontom ki senki életét, nem török be egyetlen vérbankba sem, addig a napig, amikor újra iszom veletek az én Atyám sötét országában.

Lehet hogy szerettek, lehet hogy megrészegít majd benneteket a vérem, -de meg fogtok botránkozni bennem, mivel ahogy ifjú testvérünk Bram Stoker is megírta: Mert elnáspángolom a pásztor valagát, és a nyár fut majd amerre lát. De föltámadásom után, előtettek megyek majd a Sötétség Birodalmába.

Ha mindnyájan megbotránkoznak is benned Mester, én sohasem. Felelte Harker.

Drakula csak nevetett, hiszen jól tudta, hogy Harker azon az éjszakán, mielőtt a kakas egyet rikolt, legalább háromszor tagadja majd meg őt.

Ha el kell pusztulnom, ha el kell is kárhoznom veled, nem tagadlak meg. Mondta Harker megint, és hasonlóképpen nyilvánult meg a többi tanítvány is, akik büszkén mosolyogtak Mesterükre, vértől ázó agyaraikkal. Majd pirkadatig folytatták az evést és ivást.

*

De egy megveszekedett pillanatig se háborogjon a véretek, és a drága szívetek, -folytatta Drakula-; higgyetek a legsötétebb úrban, az én atyámban, -és ha egy mód van rá, bennem is! Atyám háza akkora, amekkora házat, de még kastélyt sem láthattatok egész életetekben. Az én kastélyom is csak kulipintyó ahhoz képest. Atyám házában rengeteg a lakóhely; ha nem ez volna az igazság, már régen meg mondtam volna nektek. De most mennem kell, hogy előkészítsem a helyet nektek. Ha ezt megcselekedtem annak a rendje és módja szerint, ismét eljövök majd hozzátok, és magamhoz veszlek benneteket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Azt pedig, hogy hová a fészkes fenébe megyek, már jól tudjátok, hiszen kismilliószor elmondtam már, hogy még a leggyengébb felfogású is megértse, ahogy a fészkes fenébe vezető utat is jól ismeritek.

Mester, nem tudjuk, hová a fenébe mégy; honnan a búbánatból ismerhetnénk hát az odavezető utat? Kérdezte Harker.

Drakula megpödörte bajszát, megvakarta állát a veszett nagy körmeivel, majd így szólott: én vagyok az út, az igazság, a vér, és az élet; senki nem mehet az Atyához, hacsak a testemen keresztül nem. Mert én az Atyában vagyok és az Atya énbennem van, ha ez kacifántosnak is érthetetlennek is tűnik számotokra. De higgyetek bennem, az Isten szent szerelmére, ha nem a beszédem, akkor a cselekedeteim miatt. Nehogymá beszarjatok itt nekem, és hagyjatok veszni mindent.

Ha csak engem szerettek és a parancsaimat megtartjátok, nem hagylak benneteket árván, és eljövök hozzátok. Most azonban jobb nektek, hogy én veszem a sátorfámat, és elmegyek, mert ha nem mennék el, nem jöhetne el hozzátok a Vérszívók Vérszívója, a szopók legnagyobbika. Elküldöm az igazság lelkét, és az vezérel majd benneteket minden igazságra. Mert nehogymá aztat higgyétek Ti féleszűek hogy az majd hipp és hopp, magától szól majd bennetek, hanem azt jelenti meg nektek, amit az Atyától hall, és amit tőlem tud majd meg.

Íme, ütött hát az én órám, és mindezt azért rágtam a szátokba, hogy békességetek legyen, hogy meg ne botránkozzatok bennem. Mert nyomorúságosak lesznek nem csak az elkövetkező napok, de az egész hátralévő életetek.
Kifognak rekeszteni benneteket az emberek gyülekezetéből. Gonoszoknak, átkozottaknak fognak kikiáltani, üldözni fognak, -vagy egyszerűen még a létezéseteket is megkérdőjelezik.
Sőt, lesz olyan idő, a 21. század hajnalán, hogy az, aki pisztollyal, gránáttal öldököl benneteket, azt hiszi majd, hogy az Isten szent akaratából cselekszik, hogy csak a gaztól szabadítja meg a világot. De Ti bízzatok, mert én képes voltam győzni a világ fölött.

Drakula ezután kiment tanítványaival a Borgói-szoroshoz, így szólt: üljetek csak le, és maradjatok a feneketeken, amíg én elvonulok, és imádkozom.

Három tanítványát, köztük Harkert, azonban magához hívta, és azt mondta nekik: szomorkodik és bánkódik az én sötét lelkem, és mindhalálig szomorkodni és bánkódni fog. Várjatok itt, és virrasszatok velem! Azzal megittak egy-egy konzerv vért, majd Drakula kissé előre ment, és emígyen fohászkodott az ő világnagy szomorúságában, gyötrelmében, elkeseredésében és végtelenségében: Atyám! Ha egy mód van rá, ne úgy lett légyen semmi ahogy én akarom, hanem ahogyan Te!

Drakula akkor visszaballagott a tanítványokhoz, akik édesen és semmitől sem zavartatatva magukat húzták az egérbőrt. Ti átkozottak, -Ti szerencsétlen tökfilkók, -még egy megveszekedett órát sem vagytok képesek velem virrasztani? Kérte Harkertől. Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen!

Drakula ismét elment, és bár nem füllőtt a foga az egészhez, -de másodszorra is könyörgőre fogta, miközben patakokba folyt róla a veríték, hiszen a hőség kibírhatatlan volt meztelenül is, -de fekete, földig érő köpönyegben aztán végképp a hőguta kerülgette Őt.

Atyám! Legyen meg a Te akaratod.

Ismét odament Drakula a tanítványokhoz, de azok most is csak mozdulatlanul heverésztek. Aludjatok csak, -mondta nekik, és nyugodjatok békében. Közeleg az óra, amikor a Sötétség Fia bűnösök kezére kerül majd. Tápászkodjatok fel, szedjétek magatokat ráncba! Közeledik, aki engem elárul!

Azzal megigazította magán a köntösét, megpödörte a bajuszát, és várta a történet következő fejezetét.

*

Az Ifjú Helsing tudta, hogy Drakula gyakran gyűjti össze a tanítványait a Borgói-szorosban. S azt mondta hát a katonai csapatnak, a karókkal, és szentelt vízzel felfegyverkezett főpapoknak, és a farizeusok szolgáinak, akik vele tartottak: Akinek megcsókolom kezét, azt fogjátok el, és verjétek láncba, mert az a Nosferati!

És akkor az Ifjú Helsing büszkén a szoroshoz vezette a fáklyákkal, a lámpásokkal, és a bibliákkal vonuló csapatot, élükön Bon Jovival.

Drakula már jó előre tudta, hogy mi fog történni, és ezért elébe ment a Vámpírvadászoknak, és megkérdezte tőlük:

Mi a büdös francot kerestek itt, ahol a denevér se jár?

A Nosferatit- felelték.

Ne keressétek tovább. Én vagyok az.

Ott állt velük az Ifjú Helsing is. Drakulához lépett, megcsókolta a kezét, és azt mondta:

Üdvöz légy, Mester!

Nem megmondtam, hogy én vagyok a Nosferati, Helsing- szólt árulójához Drakula. Ha engem kerestek- mondta az embereknek-, küldjétek haza a fegyvereseket, -semmi szükség rájuk. Miattam nem kellett volna fáradniuk, és törniük magukat.

Bon Jovinál azonban volt egy szablya, és levágta az egyik szolgáló szárnyait.

Tedd hüvelyébe szablyádat! –korholta Bon Jovit. Bizony mondom neked Te nyálgép: aki fegyvert fog, fegyver által vész el! Majd a sokasághoz fordult Drakula: mint valami utolsó senkiért, mint egy latorért, egy megvetni valóért úgy jöttetek fegyverekkel értem! Nap mint nap szemet hunytatok a vérengzéseim fölött, izgatottan és kíváncsian vártátok a meséimet hétről-hétre. Miért nem akkor fogtatok el mikor a koporsómban aludtam, vagy amikor a könyvemen dolgoztam?...

A katonák ekkor Drakula hóna alá nyúltak, amíg a tanítványok hanyatt és homlok menekültek vissza az odújukba.

Drakula megpödörte volna a bajszát, de mind a két kezét hátra feszítették, és ballagtak vele a következő fejezethez.

*

A katonák Drakulát a főidiótákhoz hurcolták, ahol már egybegyűltek az írástudatlanok, és a szépirodalom kedvelői.

Harker titkon követte őket, és az egybegyűlt sokasággal bement a főpap házába, hogy lássa, mi történik.

A főpapok és a vének bizonyítékok kerestek Drakula ellen, hogy végre a vérét vehessék, hogy eltehessék végre láb alól. Sok hamis tanú szólt ellene, de bizonyítékét mégsem találtak.

Utoljára azonban előállt két hamis tanú, és azt vallották: Azt mondta a Nosferati: Lerombolhatom ezt az egész porfészket, és pestist szabadíthatok rátok. ÉS aki túlélné ezt a szörnyű kórt, azt a patkányok ezrei falnák fel az utolsó csontig! De ha akarom, mindettől megkímélhetlek titeket, ha hagytok békén élni a kastélyomban, a tanítványaim körében.
Éhséget is bocsáthatnék rátok, és gonosz vadállatokat, gyermektelenné is tehetnélek titeket. Döghalált és vérontás is átmehetve rajtatok.

Mit felelsz erre, Te megátalkodott senkiházi? Kérdezte tőle a főpap. Nem hallott, milyen bizonyságot tesznek ellened, ezek a derék és szava hihető emberek?

Drakula azonban hallgatott. Ilyenkor ő már régen az igazak álmát alussza.

Mondd meg: Te vagy Drakula, a Legfőbb Sötétség Urának fia? –Szólt a főpap.

Te mondtad- hangzott Drakula felelete, két elnyomott ásítás között. Sőt, azt mondom nektek: meglátjátok még a Legfőbb Sötétség Urának fiát, amint atyja hatalmas jobbjára ül, és eljön az ég felhőiből.

A főpap ekkor kikelt magából, és szaggatni, tépni, cibálni kezdte a ruháját, -mint aki nem akar már több bizonyságot szerezni.

Méltó a halálra! –Felelték egyöntetűen az egybegyűltek, akik szembe köpdösték, és arcul csapták Drakulát. Némelyek karókkal verték a hátát, mások a haját tépték.

Egy szolgáló odalépett Harkerkez: Te is a Nosferatival voltál!

Harker pedig mindenki füle hallatára, megtagadta Drakulát. Nem tudom mi a francról beszélsz.

Harker ezután kiment a kapun, de ott is egy szolgálóba botlott. Te is a Nosferatival voltál! Mondta.

Harker ismét megtagadta Drakulát: Nem ismerem ezt a fattyút. Sosem láttam, sosem hittem benne. Nem vagyok hülye. Nem hiszek a rém mesékben.

Rövid idő múlva néhány álldogáló szólt hozzá: Bizony te is közülük való vagy, a beszéded is elárul!

Harker ekkor átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az őrültet!

És ekkor irgalmatlan hangon rákezdett egy kakas.

Harkernek pedig az eszébe jutott, amit Drakula mondott.

Egy sarokba húzódott, és keservesen sírni kezdett.

Bánatában legurított volna egy korsó vért, és magáévá tett volna egy fiatal szüzet. Mindenesetre ebben a fejezetben több megrázkódtatás már nem fogja érni.

*

Az éjszakai tanácson el lett döntve hogy megölik Drakulát. Ezért péntek 13.-án megkötözték, elvitték, és átadták a helytartónak. Látva, hogy Drakulát ártatlanul ítélik el, az Ifjú Helsing keservesen megbánta árulását. Visszavitte az a harminc egeret a főpapoknak, amit az árulásáért kapott, és így szólt hozzájuk: Vétkeztem, ártatlan vért árultam el!

Mi a fityfenét érdekel ez már minket? Magad dolga, magad akartad- felelték.

Az Ifjú Helsing erre eldobta a templomban a harminc jól megtermett és vértől duzzadó egeret, amelyből egyet sem evett meg.

Hátat fordított, majd elment, hogy felakassza magát.

Többször is megpróbálkozott ezzel, de hiába volt minden fáradozása. Vagy a kötél szakadt el, vagy az ág törött ketté. Több pohár mérget is megivott, de csak a hangja lett mélyebb tőle. Kést szúrt a szívébe, de elhajlott a pengéje.

És csak ordított, és csak szentségelt, hogy jobb lett volna ha meg sem született volna. Most aztán játszhatja a Halhatatlan, amíg világ a világ. Igaz: még az sem kizárt hogy a Vatikán szentté avatja. Na de ez egy másik történet, és amúgy is: mindjárt itt ezen fejezet vége is, -de még előtte:

A főpapok szóltak Erzsikének hogy szedje össze az egereket, -és így szóltak: A törvény tiltja, hogy ezt a templom kincsei közé tegyük. Ezek nem a templom egerei többé.

*

A papok így vádolták Drakulát: megvezeti a tudatlan népet. Vérszívásra bíztatja őket, és a császári adók fizetését is elveti, és sötét hatalmakkal cimborál.

De a főbíró semmi kivetni valót nem látott Drakulában. Ugyan szívesen elküldte volna fogászhoz, ahogy egy pedikűrre és manikűrre is, ahogy egy sztájliszhoz is, de bűnösnek nem kiáltotta ki, és a halálát sem akarta. Nem látta őt gonosznak, a nép megrontójának, legfeljebb egy jött-ment, szakadt hajléktalannak, akinek agyára ment a kannás bor, és holmi vérszívósat játszik, és eteti a többi homleszt.

A főbíró hát tovább küldte Drakulát a főfőbíróhoz, aki már régen látni akarta Drakulát, és reménykedett benne, hogy most majd valami iszonyatosat fog látni tőle. Sok mindent kérdezett Drakulától, de ő semmire nem felelt. Több pohár vért hozatott neki, több szűzlányt is libasorba állítatott, de Drakula a füle botját sem mozdította meg, csak megpödörte a bajuszát, és várta hogy mit tartogat számára a következő fejezet.

*

Hát jót, azt biztos nem. Pedig az elején még úgy volt hogy szabadon bocsátják, hiszen semmi olyan bűnt nem találtak benne a főfők, amellyel vádolták. Semmii halállal büntetendő bűnt nem találtak benne. Ezért csak megfenyítették, és el is bocsátották volna.

De ezidőtájt a városban raboskodott egy bizonyos Farkasember akit lázadás szításáért, és több rendbeli gyilkosságért vetettek börtönbe. Mivel azonban a helytartónak kötelessége volt szabadon bocsátani egy foglyot, és mivel a nép Farkast kiáltott, kénytelen kellett meghajolni a nép akarata előtt. Hiába is kérdezte őket, hogy miféle gonoszságot cselekedett, -a tömeget nem sikerült lecsillapítania.

Szabadon bocsátatta hát a Farkasembert, katonái pedig megostorozták Drakulát, vállára bőrdzsekit, fejére papírcsákót tettek, kezébe jogarként véres hurkát adtak.

A fejét náddal verték, majd leköpdösték, és elvezették. A keresztfát a vállára tették, Drakula azonban elesett a keresztfa súlya alatt, úgyhogy egy Carmilla nevű hölggyel vitették tovább a fát a Vámpírok hegyére.

*

Amikor felkecmeregtek a hegy tetejére, két gonosztevővel, -egy Frankenstein, egy Jekly és egy Hyde nevűvel feszítették meg.

Szomjazom- mondta Drakula. Erre az egyik ember vett egy szivacsot, megtöltötte vérrel, és botra tűzve felnyújtotta neki, hogy igyék.

Hagyd a fenébe- mondták a többiek. Lássuk, ki lesz az, aki megszabadítja.

Drakula akkor felkiáltott, és kilehelte lelkét. Egy fiatal katona pedig az oldalába döfte a dárdáját, merő véletlenségből.

És ekkor több templom kárpitja kettéhasadt, a föld megindult, és a kősziklák megrepedeztek, a sírok megnyíltak, és nem győzték a helybeliek a Zombikat és az Élő halottakat kerülgetni.

Este Drakula legfőbb követője, egy King nevű gazdag író elintézte hogy leemelhesse a keresztfáról és hogy eltemethesse, így hát bő vérbe áztatott gyolcsba göngyölte, és tulajdon sziklába vájt sírjába helyezte, a sír szája elé pedig Kerubokat állíttatott.

Gondolta, jó sztorit kerekíthet ebből az egészből, -és írhat egy borzalmas jó könyvet végre.

*

Harmadnapra a követ elgörgették a helyéről. Két tanítvány csak a gyolcs lepedőt találta a sírban. És még mielőtt sírásra görbült volna a szájuk, Drakula megjelent előttük. A két megszeppent tanítvány fejét vesztve szaladt az örömhírrel: Drakula gróf él, feltámadott!

*

A tanítványok hitték is a dolgot meg nem is, de az elkövetkező negyven napon, többször is megjelent előttük, és a Atyja véres országáról tanította őket, ahol még a kerítés is véres hurkából van. Megmondta nekik, hogy várják meg Erdélyben, amíg az Atyja ígérete be nem teljesedik, és reájuk nem száll a Szentlélek.

Urunk és Mesterünk, hát nem most állítod helyre a Vámpírok országát, és teszel igazságot?...

Nem a ti dolgotok tudni az időkről vagy alkalmakról, amelyekről az Atya maga döntött. Amikor azonban a Szentlélek reátok száll, erőt kaptok, és tanúim lesztek Erdélyben, és az egész földön.

És amikor ezeket elmondta Drakula, a tanítványok szeme láttára kiterjesztette szárnyait, és eltűnt a tekintetük elől.
Ezek után a tanítványok visszatértek a faluba bementek házukba, és mindnyájan egy szívvel-lélekkel könyörögtek és imádkoztak, hogy legyen már vége, nem csak ennek a fejezetnek, de egyben az egész történetnek is.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Hármat előre, hármat hátra

Mióta feloszlatták a telepet, mióta az emberek ugyanolyan sietséggel futottak szét innen, mint amilyen hévvel idejöttek, néhány család, orvos és iskolaigazgató, akiknek nem volt hová menniük, -itt ragadtak, -itt az Isten háta mögött, ahol az egyetlen kocsmát, óriási cégér reklámozta, -hiszen büdös bornak nagy cégért szoktak emelni.
Bent, aki élt és mozogni képes volt, járta a tangót, járta kifulladásig, vagy még tovább. A kocsmára szinte alkonyati homály borult, nem lehetett biztosan tudni, hogy a falakra rajzolódó, vibráló foltok árnyak-e csupán, vagy a reménykedő gondolatok mögött megbúvó kétségbeesés baljós nyomai

A kocsmáros alig hallotta a vén lókötő Sándort: Adjon isten minden jót, nekem csak egy korsó bort! Igaz, ismerte már a kocsmáros annyira ezt a Sanyit, hogy kérés nélkül is kimérte neki a lőrét.
Sándornak kezdetben nem füllőtt a foga az össznépi mulatsághoz, talán azért nem mert sánta volt, talán azért mert az idő is eljárt fölötte, -inkább lekuporodott a kocsma legtávolabbi asztalához, István bátyja mellé, aki talán az egyetemes igazságot is kimondaná, ha tudna beszélni. Sándor a széktámlára dobta kabátját, és az asztaltársa mellé lökte az italt, mondván: a bor a némát is megtanítja szólani, aztán István vállára csapott, és röhögött, röhögött, hogy majd leszédült a székről, pedig még nem is öntött fel a garatra, és akkor bizony nem ismer se embert se istent, -akkor még arra is képes, hogy a tojás sárgáját is fehérnek lássa.
Paula is járta, hogy majd beletört a két csülök lába, a mellei csak úgy röpködtek, alkalmi partnere, Robi nagy-nagy örömére, és elégedettségére, aki ahol érte, ott fogdosta és gyömöszölte az ő nagy szerelmét.
Sándor, nem állta meg, hogy ne fűzzön kommentárt ehhez is: édes egy komám, hidd el ha én mondom neked, aki süket, bolond is, aki részeg, kurva is. Paula előbb elengedte a füle mellett a csípős megjegyzést, aztán kedve lett volna beolvasni a naplopó Sándornak, de miért mérgesítette volna fel magát, mikor péntek van, és itt a hétvége, és amúgy is: azzal hogy hepciáskodna, csak a lovat adná a vén csavargó alá, aki talán csak akkor látott vizet, amikor a bába megmosdatta.

Róbert mindegyre Paulát fogdosta, lökte jobbra, lökte ballra. Sándor pedig nem volt képes lakatot tenni a szájára, és csak mondta, mondta a magáét, akár kíváncsi volt arra valaki, akár nem.: Édes egy barátom, kedves István öcsém, hidd el nekem, mikor még fiatal voltam, és volt még mit a tejbe aprítanom, olyan szeretőim voltak nekem hogy a szavad is elállt volna, -már megbocsáss. Olyan nőim voltak, de olyanok, hogy na. És hidd el, hidd el nekem ha mondom, ha én mondom neked: a szépen még a rongy is szépen áll, de ezen a rongy Paulán még a szép ruha is csak a nevetség trágya tud lenni. De igaza van a jó öreg Róbertünknek, hogy összeállt egy ilyen sehonnai özveggyel, hiszen lehet hogy a szép és mutatós asszony a szemnek paradicsom, de bizony az erszénynek purgatórium, a léleknek meg pokol. Bár igaz ami igaz: ennek a Róbertnek ha van is zsebe, az is lyukas, hiszen a Paula nem csinál egyebet csak főz az ő nagy szerelmére, és abban sincs sok köszönet és hála. És hogy a mi Robinknak lenne lelke?, ez az amiben én a legjobban kételkedem.

Paula, akár hogy is próbálta visszafogni magát, akár hogy is próbált a maga ura lenni, csak kiszaladt a száján: Kedves Sanyikám, a szerelem sötét verem, én a pofádat beverem. És nem mellesleg: kinyalhatod az összes seggemet.
A Sanyi meg ahelyett hogy a már úgy is mocskos nadrágjába csinált volna, inkább csak a térdeit csapkodta.
Vénasszony, vénasszony, a maga nyelve élesebb a borotvánál, szólalt meg a kocsmáros. -Mire Paula elengedett egy mosolyt, és járta tovább az ő Róbertjével, aki az előző nap még olyan ruhát mért a szerencsétlenre, hogy öröm volt hallgatni a jajgatását és könyörgését, hogy ma már, mintha semmi sem történt volna, kéz a kézben vonuljanak le a kocsmába, hogy megvárják a többiekkel, a keserves nyolc hónapért járó pénzüket.
Volt aki már előre dörzsölte a kezeit, volt aki egykedvűen vette tudomásul a gyár döntését, hogy még kifizeti a dolgozóit, aztán elhurcolkodnak. Hogy hová, és hogy mikor, arról már senki sem beszélt, de a többség tudta, hogy ha kézhez is kapják a pénzüket, az addig fog tartani csak, ameddig a kurva asszony jámborsága, -de most erre nem is gondoltak, csak a fene nagy mulatságra, az eszeveszett táncra.
Ezt tette Paula is, aki még azt is elfelejtette, hogy a lánya otthagyta őt, az ő Róbertje miatt, aki többször is bepróbálkozott az ifjúnál, de aki mindig meghúzta magát egy-egy barátnál vagy ismerősnél. Róbert persze a kisujját sem mozdította, nem kért bocsánatot, nem követte meg a kis Erzsit. Kedves Paulám, az asszony a lányát nem magának tartja, -mondta két cigaretta és két sör között a konyhában.
Magát meg csak azzal vigasztalta és nyugtatta, hogy asszonysírásnak, ebszomorúságnak sohasem lehet hinni, -bár arra még ő sem vetemedett volna, hogy úgy vessen véget az ő nagy szerelmének bánatának, ahogy a Maflással végeztek, a kiserdőben, aki öreg volt, -de ami még nagyobb baj volt: beteg is. Egész nap hevert, taknyozott, és még azt sem ugatta meg, akit annak előtte ki nem állt. Róbert sajnálta volna a fejébe a golyót, meg körülményesnek is gondolta a kivégzésnek eme formáját, így felgyújtotta a szegény párát, de arra nem volt esze hogy összekötözze a lábait, vagy hogy egy kútba dobja, így hát a kis vakarék lélekvesztve és lángolva rohant neki a sűrűnek, hogy aztán valahol úgy pusztuljon el, ahogy még egy kivénhedt állathoz sem illő.
Róbert úgy gondolta, hogy az ő hörcsökös asszonyát csak úgy tudja megszelídíteni, ha táncba viszi. Így is tett, és járták, járták a tangót.

Hármat előre, hármat hátra. Előre hármat, hátra hármat.

Őket látva még a Sándornak is megjött a kedve, és rajta is úrrá lett a fene nagy táncolhatnék. Megvakarta feje búbját, az üstökét, -krákogott egyet-kettőt, majd lepróbálta kérni Róbert kezéről a már amúgy is ziháló Paulát: táncolnék én mással is, szép és becsületes asszonnyal, de hát ha becsületes asszony nincsen, akkor még a kurvával is eltáncolna a magamfajta ember.
Paula kivonta magát Róbert lapát kezei közül, és lekevert egy Isteneset az öreg Istvánnak, majd a kebleire vonta, és járta, járta tovább a tangót, amit még jobban élvezett mint ennek előtte. A harmonikáson amúgy sem látszott hogy fáradni kezdene, vagy hogy legszívesebben kifújná magát. Csak játszott, és játszott, ugyanazt a dallamot cifrázta, de ez nem igen tűnt fel senkinek, nem is emeltek kifogást ellene.

Járták ők is, járták a többiek között. De Sándor unszolására, végül csak leültek, hogy kicsit kifújják magukat, hogy új erőre kapjanak. Látod Paula, látod: könnyebb az asszony táncba vinni, mint ráncba szedni. Eljárt fölötted, fölöttem is az idő, de tudod mit: rúgja meg a ló. Az idő, az az átkozott idő, leszedte mindkettőnk arcáról a rózsát, de hát mit tegyünk. Ez van, ezt kell szeretni. Ez van, oszt jó napot.
Pedig annak előtte, mennyi szeretőm volt, édes egy istenem, meg se tudnám őket számolni, egy idő után már számon sem tartottam őket.
És hogy utána számoljak, hogy mennyit költöttem én rájuk, arra még kényszeríteni sem lehetne engem, mert a végén ebbe őrülnék bele, ha már így sem vagyok eszement.
De higgye el nekem, higgye el Paulám, csak fellángolás volt mindegyik, -fellángolás. És mint tudjuk, a szalmatűz hamar elalszik.
Pedig mennyit huncutkottam, és hancúroztam én azokkal a hamvas bőrű menyecskékkel. Ha nem ágyba vittem őket, akkor egy-egy szalmabálának döntöttem egyiket-másikat, aztán durr, ami belefér. De ennek már jó ideje. Rég volt, talán igaz sem volt. És az is lehet hogy csak az idő tesz széppé mindent, és mindenkit. A fene tudja. Tudja a fene. Az biztos.
De ahogy elnézem magát, maga már fiatalon sem lehetett valami mutatós darab, hiszen csak a szép menyecskékből lesznek a szép öregasszonyok, és lássuk be: nincs az az ital mennyiség, amitől én magát kívánatosnak látnám, de most mégis táncba vittek az én öreg és rossz lábaim.

Na de jöjjön, -eleget heverésztünk.

Paula már nem is hallott, nem is látott, csak táncolt és táncolt, az önkívület határán, és a többiek is mintha megvesztek volna, elveszítették minden koordinációs képességüket, és még az is csak csetlett és botlott, aki nem is ivott egy kortyot sem.

Hármat előre, hármat hátra. Előre hármat, hátra hármat.

János, aki mára már úgy gondolta hogy kitáncolta magát, hogy egy lépést nem bírna tovább, kikért egy kisfröccsöt, és mint mindig, magában kezdett motyogni, később beszélni, majd vitatkozni.
Édes egy barátom, a halál a jót elragadja, és nem gondolkozik azon, hogy rosszul tette amit tett, pedig a rosszat hagyja itt, a rosszat. Aztán a végén már csak a rossz marad itt, hogy a végén már nem is tud majd kit elvinni, csak vakarhatja azt a nagy üstökét.
És az sincs rendben, elhiheted, hogy a fiatalok hamarább vésznek el mint a vének, bizony hogy hamarább, bizony hogy.
Na de képzeld el: voltam én már életemben nem egy templomban, és nem egy templom harangot hallottam, hogy hogyan is szól, miként ding és dong, de hidd el nekem, mert jó fülem van az ilyesmihez: mindnek más hangja volt, mindnek. Hazudik az aki mást mond, hogy minden harang ugyanúgy szól, mert ez nem igaz, nem igaz, bizony hogy nem. A harangok sem szólnak egyformán. Nem bizony. Elhiheted. Kár is vitatkoznunk erről, mert minek.
De most a megengeded, kivonulnék a mellékhelyiségbe, könnyíteni magamon egy kicsit, és azt hiszem az sem ártana, ha egy kicsit rendbe tenném, -ráncba szedném magam, hiszen azt Te is beláthatod, hogy nagy nap a mai, és ilyen nap nem sok adatik egy ember életében, főleg nem az olyan ember életében mint az enyém, ami szarnak ugyan szar, fosnak fos, de az enyém, és én ragaszkodom hozzá, ha ezen meg is lepődsz, de hidd el nekem, hogy még a haldokló is szereti az életet. Még a haldokló is.

János erőt vett magán, feltápászkodott, és a vécé felé vette az irányt, ahol hosszan és jólesőn vizelt, mintha ítéletnapig nem akarná abbahagyni, majd mint aki jól végezte a dolgát, kezet szeretett volna mosni, de szappant nem talált, és a hideg vízzel sem szívesen öblítette le a kezeit, hiszen a kéztörlő egy merő kosz volt. Amilyen a mosdó, olyan a törülköző, -állapította meg, köpött egy hegyeset, és becsapta maga mögött az ajtót. És bár bent is rágyújthatott volna, de inkább kiállt a kocsma elé, hogy kiszellőztesse a fejét.

Az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán, hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is.

Akkor lesz itt nyár, ezen az Isten háta mögötti helyen, mikor a tök virágzik, s a vénasszony bogárzik. -Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait. Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. Megrémisztette a kinti csönd, ez a fenyegető némaság, mert úgy érezte, most aztán minden megtörténhet.

Szinte visszamenekült a biztonságot adó kocsmába, ahol fogta a boros poharat, amiből még alig hiányzott valamicske, és egy hajtásra kiitta, s ezzel aztán ki is szabadult gyerek félelméből; felsóhajtott, és megtörölte izzadt homlokát. Próbált magát nyugtatgatni: délre fogok menni, az is biztos, -és kibámult a kisablakon, miután elhúzta a már megsárgult és por lepte függönyt. És csak ismételni tudta önmagát: délre fogok menni, ott biztos rövidebb a tél. Talán bérbe veszek egy tanyát, közel valamelyik virágzó városhoz, és egész nap lógatom majd a lábam egy lavór meleg vízbe. Ezt fogom tenni. De még az sem kizárt és lehetetlen, hogy elszegődöm éjjeliőrnek egy csokoládégyárba, esetleg kapusnak egy leánykollégiumba… És megpróbálok mindent elfelejteni, csak egy lavór meleg víz esténként, és nem csinálni semmit, csak nézni, hogy telik a kurva élet…

Az álmodozás közben pedig szép csendben bevizelt.

Tudja Kedves Sándorom, annyi idős az ember, amennyinek érzi magát, és én bizony fiatalnak, mi több: tettre késznek érzem magam, néha még én is képes vagyok meglepődni magamon. Persze nem tagadom, mert miért tenném, -néha ki tudnék ugyan bújni a bőrömből, és gyalog is nekivágnék ennek a nagyvilágnak, viszont vannak napok, mikor még az ágyból sem szívesen kelnék fel, nem hogy még munkához is lássak a házban, vagy a ház körül. Legszívesebben hagynám a nagy büdös fenébe az egészet, -egyen meg mindent a penész, és a kosz. De hát ahány ember, annyi természet. Mert például itt van ez a János, nézze ahogy a saját megviselt ábrázatát bámulja, -és mindezt milyen fájdalmasan, és döbbenten teszi. Talán ő is tudja, vagy érzi, hogy ugyanúgy mossa el arcvonásait majd az idő, ahogy most szétfolyik az ablaküvegen.

És Paula jól látta, hiszen idegen szegénység tükröződött a képben. János behunyta a szemét, s látta maga előtt a kihalt országutat, meg saját magát, ahogy lerongyolódva, elcsigázva igyekszik a város felé, és a telepet, amint egyre távolodik (zsebében a pénzzel), ahogy lassan elnyeli a látóhatár; aztán belátta, hogy elmenni ugyan elmehetne, itt hagyhatná ezt a kis porfészket, de talán nem is akar ő igazán elmenni innen, mert itt legalább meghúzhatja magát a látványok árnyékában, míg odakint, túl a telepen, ki tudja, mi várna rá.

Sándor végül csak odakeveredett a merengő Jánoshoz, akinek a vállára csapott, úgy próbált lelket verni bele: ne búslakodj édes egy komám, -látod: már a kocsmáros sem bírta tovább, ő is beadta a derekát, ő is ropja a többiekkel, -miért éppen Te maradnál ki ebből a kocsmai táncból?... Nemsokára úgy is megérkeznek a pénzünkkel, -érted?, a mi pénzünkkel, amiért megdolgoztunk tisztességesen. Ezt bárki megmondhassa. Amúgy is: szorgalmas ember mindig talál munkát. De hogy úgy alakult ahogy, ne sajnáld egy percre se, mert lesz ez még így sem. De egy szónak is száz a vége.
Azt mondom: ne sajnáld, komám! Meglásd, aranyéletünk lesz! Aranyéletünk!

De a kocsmára boruló alkonyati homályban, nem lehetett tudni, hogy a falakra rajzolódó, vibráló foltok árnyak-e csupán, vagy a reménykedő gondolatok mögött megbúvó kétségbeesés baljós nyomai.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Nagy célok felé

A Kétballábas kutyaütők és a Fölgőzzel is magabiztosan válogatott összecsapása után, biztos sokakat érdekelhet, hogyan és miként látja, és élte meg e kilencven percet, a magyar csapat egyik főhőse, maga a kapus, Lepke Levente. A vele készült mély-interjúban elhangzott mondataiért, nem vállalunk felelősséget.

Újságíró: Egy ilyen mérkőzés után nem az lenne az első, hogy elnézést kérsz-kértek az összes olyan szurkolótól, akik a legkisebb reményt is táplálták, hogy lesz keresni valónk a Félgőzzel is magabiztosan ellen?
Lepke Levente: Hogy őszinte legyek, én nem is értem a kérdésedet, de azt sem, hogy miért kell engem vagy bárkit is faggatnia a tollforgatóknak, minden egyes mérkőzés után. Nem lenne elég, ha csak akkor zavartok, és zaklattok, ha mondjuk győzünk. Miért kell feleslegesen szítani a hangulatot.
Meg amúgy is, miért kellene bármiért is és bárkitől is bocsánatot kérnünk, hiszen nem történt szerintem semmi különös. Nem mi kértük a szurkolókat hogy látogassanak ki a meccsre, nem kértünk meg senkit arra, hogy a tévé előtt miattunk rágja a körmét. Aki kijött a helyszínre, vagy aki tévén követte az eseményeket, biztos tudta hogy mit várhat, mit fog kapni, és akármi is történik, továbbra is szeretni fog minket.
Vagy azt gondolod, hogy egyetlen meccs miatt fognak elfordulni tőlünk, hogy egyetlen meccsen dől el minden.
Ugyan már.
Újságíró: Ezek szerint, szerinted nem is történt azon kívül semmi hogy négy gólt kaptatok?
Lepke Levente: Miért, más csapat nem kapott még soha négy gólt? Mi ebben olyan különleges és eget rengető. Most nem jött ki a lépés. Van ilyen. Azt te sem, más sem várhatja el tőlünk, hogy mindig, minden körülmények között a száz százalékot nyújtsuk, hogy mindig a legnagyobb hőfokon égjünk. Tudomásul kell venni, hogy minden válogatott életében vannak hullámvölgyek, vannak olyan periódusok, mikor egyszerűen nem megy a szekér. Ennek több oka is lehet, de ebbe most én nem is mennék bele.
Újságíró: Miért nem?
Lepke Levente: Mit miért nem?... Miért kellene most nekem védekeznem, és magyarázatokat adnom. Mikor győzünk, akkor miért nem kérdezi senki hogy miért győztünk. Akkor azt olyan magától értetődőnek veszi mindenki, az olyan természetes. Akkor örülünk ugye, és rakásszámra születnek a minket méltató és ajnározó cikkek, glosszák. És tudod mit?
Újságíró: Na mit?...
Lepke Levente: Éppen ezzel van a legnagyobb gond és probléma. Ez mindennek a hátulütője és minden bajnak a gyökere. Hogy túl magasra lett rakva a mérce, túl nagyok az elvárások a válogatottal és annak játékosaival szemben. A vállunkat olyan súly nyomja, amit nem kívánok még az ellenségemnek sem. Ezt te és senki nem tudja még csak elképzelni sem. Mindenki továbbjutást vár, hogy kijutunk az Európa Bajnokságra, mintha ez olyan könnyű dolog lenne.
Újságíró: Ne gondold hogy türelmetlenek vagyunk, de húsz év miért nem volt elegendő idő arra, hogy ezt a feladatot megoldjátok?
Lepke Levente: Megoldjuk? Mi? Ne haragudj, de a korábbi válogatottak ha ezt nem tudták véghezvinni, akkor mi hogyan tudnánk? A világ elrohant mellettünk, és a különbség még nagyobb köztünk és köztük, mint akár csak pár évvel ezelőtt. Hidd el, nem mi vagyunk rosszak, hanem az ellenfelek ennyire erősek. És tudod miért? Mert biztosítva vannak a feltételek.
Újságíró: Ezt nem is értem. Milyen feltételekre gondolsz? A Te esetedben például melyek azok a problémák amelyek hátráltatják a felkészülésedet?
Lepke Levente: Például rengeteget kell utaznom, és ez sokat kivesz belőlem. Már többször fontolgattam is hogy sok társamat követve, lemondom a válogatottságot, mert semmilyen előnyöm, szakmai továbblépésem nem származik abból, hogy egy-egy kilencven percért napokat utazgatok. A klubcsapatom is nehezen és vonakodva enged el, és minden egyes meghívó kézhezvételekor félek és rettegek, hogy a bizalom meginog irántam, hogy kegyvesztett leszek, hogy elvesztem az állásom.
Újságíró: Hidd el, sokat együtt éreznek veled, de kicsit elkanyarodtunk. Térjünk vissza inkább erre a mérkőzésre, ahol mintha nem is a korábbi Válogatottat láttuk volna. Mintha nem is akartatok volna győzni, mintha csak túl akartatok volna esni az egészen.
Lepke Levente: Úgy látszik Te nem is láttad a mérkőzést, mert akkor nem mondanál ilyen világraszóló baromságokat. Én és sokan, ezt nem így láttuk belülről. Az ellenfél egyszerűen meg tudott lepni minket. Nem számítottunk arra hogy nem fognak kapura lőni, hogy alig fognak támadást vezetni. Ezért kénytelenek kellettünk nyitottá tenni a meccset, és ez az oka annak, hogy több labdával is megajándékoztuk őket, amiből több szép gól is született, amiről persze miért mi tehetnénk?...
Újságíró: Jó, akkor nézzük sorba. Az első gólnál ki hibázott és miben?
Lepke Levente: Most nem akarnék nagy szavakat használni, de ha győzünk, akkor a csapat győz, és ez esetben mindenkit csak a dicséret illet meg. Ha belefutunk egy vereségbe, akkor mindenki felelőssé tehető. Most azt boncolgatni hogy ennél vagy annál a gólnál ki nem tette jól a dolgát- veszett fejszének gondolom.
Újságíró: És azt nem gondolod, hogy egy profinak mondott játékosnak, illene öt méterről tisztességesen hazaadni. Mert nem hiszem hogy olyan nagy feladat lenne, egy erősebbet belerúgni a labdába, hogy az legalább a kapusig elvánszorogjon.
Lepke Levente: Úgy érzem, te gúnyolódsz velem, és ki akarsz oktatni. Aki valaha is játszott már füvön, azt tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem tudom hogy a labdával, vagy a fűvel volt-e a gond, de Setesuta szerintem megtette amit megtehetett. A szél is belejátszhatott a dologba, vagy a szemébe sütött a nap, vagy egyszerűen szabálytalan volt az ellenfél.
Újságíró: Jó, mondjuk azt hogy elfogadom amit mondasz. Nézzük a második találatot. Miért nem rúgtad ki a labdát, miért kellett, miért érezted jó megoldásnak, hogy a több támadó gyűrűjében álló csapattárshoz gurítasz?
Lepke Levente: Rögtön ellentámadást akartam indítani, nem akartam másodperceket elvesztegetni azzal, hogy megvárom amíg felfut mindenki, amíg rendeződnek a sorok. Szóltam Aztsetudomholvagyoknak aki mondta hogy adjam, de lecsapott az ellenfél, meg se várva hogy elhagyja a csapattársam a tizenhatos területét. De nem reklamáltunk, mert vérprofik vagyunk.
Újságíró: A harmadik gólnál sem hibázott senki? Egyáltalán kaptál már ekkora gólt?...
Lepke Levente: A lövés amiről beszélsz, védhetetlen volt, az ilyenek ellen nincs gyógyszer, -ellenszer. A gólszerző talán életében egyszer találta így el a labdát, és pechünkre, éppen ellenünk. Ez benne van a játékba.
Újságíró: De ahogy látta, nem is igazán figyeltél a lövésre, hiszen hátrafelé nézve reklamáltál valamiért, és már csak akkor eszméltél, mikor ezrek kezdtek vonatozásba az ellenfél szurkolói közül.
Lepke Levente: Az hagy legyen az én dolgom, hogy kihez és miért szóltam. A fene sem gondolta, hogy olyan lehetetlen szögből, olyan erővel, így eltalálja valaki.
Újságíró: Ha fel is mented magad mindhárom bekapott gól miatt és után, a negyedik találatnál azt hiszem magadra kell venni a felelősséget, mert ott Te hibáztál, de nagyon nagyot.
Lepke Levente: A kesztyűvel lehetett gond. Szóltam is többször a kispadhoz, hogy valamiért nagyon csúszik, nem érzem a labdát benne, de fütyültek a bajomra. A negyedik gólnál is ez lehetett a gond. De mond meg, én tehetek arról, hogy nincs egy tartalék kesztyű? Ugye hogy nem.
Újságíró: Ne haragudj meg érte, de szerinted büntetlenül meddig játszhat egy csapat ilyen lélektelenül?
Lepke Levente:…
Újságíró: Meddig játszhat egy csapat büntetlenül, ilyen gyengén?
Lepke Levente:…
Újságíró: Meddig játszhat egy csapat büntetlenül ilyen ötlettelenül?
Lepke Levente:…
Újságíró: Ennél még lehet lejjebb süllyedni? Vagy ez már a totális mélypont.
Lepke: Amit Te csinálsz, az a totális. Be leszel perelve, az is biztos. Hitelrontásért, meg mindenért. Most Te ne haragudj, de amit az Újpesttel csináltatok, az is nevetséges, és etikátlan. Hogy nem ég le a bőr a pofátokról, nem is értem.
Újságíró: Nem tudom ez hogy jön ide, de nem gondolod szörnyűségnek azt, amit Ti nyújtottatok?
Lepke Levente: Te vagy szörnyű. Egy szörnyeteg. Csak a vérünket tudjátok szívni. Mikor győzünk, akkor meg belőlünk éltek. Paraziták. Azok vagytok.
Újságíró: Kirohanásodat olyan szánalmasnak érzem, mint a mutatott játékotokat.
Lepke Levente: Szánalmas? Adok én neked, meg a sok nagyokosnak. Ti nem edzetek velünk, nem látjátok hogy mit össze nem szenvedünk, hogy elhanyagolni vagyunk kénytelen a családjainkat. Fogalmatok sem lehet arról hogy milyen stresszben élünk.
Újságíró: Szerinted ha reggelig játszotok, és ha nem fújja be a bíró azt a nevetséges büntetőt, akkor képesek lettetek volna egyáltalán helyzetbe kerülni?...
Lepke Levente: Ha-ha-ha. Ennek nincs értelme a sport világában. Holmerre igazi klasszis. Öt perccel a beállása után csinált egy büntetőt. Nem hiába sokat példaképe. Nem hiába: ő a legjobb játékosunk, és a legokosabb is. Igazi iqbetyár.
Újságíró: Mit éreztél mikor vonatozásba kezdtek a Félgőzzel is szurkolói, miközben a mieink tömegesével hagyták el a nézőteret.
Lepke Levente: Mit éreztem volna? Szégyent, hogy ilyen hálátlan szimpatizánsaink vannak.
Újságíró: 24 mérkőzés óta veretlen volt a válogatott a Szusza-stadionban. Nektek köszönhetően ennek a szép sorozatnak is vége.
Lepke Levente: Bár csak már ennek az interjúnak lenne vége, mert az agyamra mész. Talán én akartam ezt a helyszínt?...
Újságíró: Bizonyára Te nem tehetsz semmiről, de mi lesz így a válogatottal? Képesnek tartod arra hogy felszívja magát, hogy legközelebb javítani tudtok?...
Lepke Levente: Ez a jövő zenéje. De rajtuk nem fog múlni. És hidd el, kifogásokat akkor sem fogunk keresni, ahogy bűnbakokat sem. Mert hiszen kinek lenne jó ez? Megyünk előre aztán kész.
Újságíró: Három pont helyett, négy gólt kaptatok. Ez nem demoralizáló?...
Lepke Levente: Jaj de humoros vagy, hogy mászok mindjárt a képedbe. Nem megmondtam már hogy van ilyen? Hogy előfordul? Mi ezzel már nem akarunk törődni, inkább megyünk előre, töretlen hittel és lelkesedéssel.
Újságíró: Menjetek csak.

Szerettünk volna még beszélgetni taktikáról, morálról, tartásról, de ez sajnos már nem jöhetett össze, mert mind Lepke Levente mind a szövetségi kapitány sietősen távozott, kidolgozni és gyakorolni az új taktikát, hiszen nagy feladat vár rájuk a Félgőzzel csapatánál csak kicsit gyengébb játékerőt képviselő és felvonultató Kanári Szigeteki Amazonok ellen. De annyit azért elárultak: mint mindig, most is csak a győzelem lehet a cél. Hogy nekünk, vagy az ellenfélnek, már nem tudhattuk meg.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás
Majdnem

Rólam? Írni? Minek, kinek, haggyon máá! Nem egy nagy vasziszdasz az én történetem, ha van egyáltalán ilyenem. Élek, ahogy tudok, ahogy engedik. Nem vágyom én sokra, elhiheti. Nézzen csak rám. Na látja. Nem kérkedek, mert nincs mivel. Hogy mégis miért ültem a dutyiban? Ááá, hosszú történet az, biztos nincs erre ideje. Nem siet sehova? Akkor hívjon meg egy, vagy két, de tudja mit kedves uram, olyan szimpatikus nekem, hogy magától három pohár jó bort is elfogadok. Ne, ne oda menjünk, az túl puccos hely nekem, meg ott nem is ismernek. Igen, igen oda. Ott legalább bárki megmondhatja magának kérdés nélkül is, hogy milyen áldott jó ember az a Gyula. Azaz én. Mert hogy ez a nevem. Gyula. Nem szép név, de ez van. Mire változtatnám meg, meg ugyan minek, arra a kis időre. Hogy verekedős ember hírében állanék, hogy kötekedek? Most ugye csak viccel, ki akar velem kezdeni? Milyen jogon kéri számon az én múltamat? Persze, nem úgy nézek ki, mint akit a kenyérre lehet kenni, meg nem is a hat húszassal jöttem, tudja ezt mindenki. De ha egyszer átvert az a nem is tudom milyen ember. Igen. És akkor mi van? Akkor is a börtönből szabadultam, de ne is kérdezze, hogy melyikből, mert a franckarika sem tudja. Kint voltam, aztán kész. Csak annyit mondtam a kapuban, hogy a viszontlátásra, de nem gondoltam, hogy lesz is viszontlátás.
Vissza-visszatérő vendég lettem. Ez jó vicc.
Beálltam egy kőműveshez, hova máshova, hiszen nem büdös nekem a munka, főleg a kemény meló, tudok én emelni, hajolni, de hogy ember előtt hajtsam meg magam azt már nem. Nincs nekem se Istenem se emberem, aki jobb belátásra bírna. Meg van nekem a saját világképem. Nem köll a másé. Se pénzért, se jó szóért. Dolgoztam, tettem a dolgom, de a Sanyi, mert hogy így hívták azt a szemetet, hol késve fizetett, és akkor is kevesebbet, mint ami járt, mint amiben előre megegyeztünk, amire kezet is adtam. Szerződést nem volt, persze hogy nem, de ettől még lehet valaki tisztességes. Ahogy én. Ennyit kértem ennyiért, és mikor kellett és lehetett, tartottam is ezért a markomat. Nézze csak meg. Nem zongorista kezek ezek. Persze. Péklapátnak is lehet mondani. Már kiskoromban is nagyobb volt tenyerem, mint a fejem. Hogy jó be is takartam vele a Sanyit? Hát igen, ez van. Nem tudom, nem is akarom meg-nem-történtté tenni. Nem hogy bocsánatot nem kért, nem hogy kamatokkal adta volna meg a fizetésemet, még ki is nevetett, semmibe vett, átnézett rajtam, hogy én ne ugráljak, nekem ne járjon a pofám, jó, jó, finomabban mondta: a bagólesőm. Hogy én börtönviselt vagyok, akiben nem lehet bízni, akit ha kifizet tisztességgel, a végén még lelép. A vér, hogy, hogy nem, a fejembe szállt, és nem is gondolkoztam, csak lekevertem neki egy isteneset, hogy ebből talán tanul.
Hogy én nem tanultam az esetből? Miért, mert hogy segítettem egy régi jó havernak, cimborának? Hogy a kocsi csomagtartójába csempészett drog volt? És mondja már meg őszintén, honnan a fenéből tudhattam volna én ezt? Kiszopjam a kisizémből vagy mi? Miért nem kérdeztem meg, hogy miért nekem kell vezetni? Miért tettem volna ezt? Miért kispistáskodtam volna? Régen láttam a cimbit, jól eldiskuráltunk, jól ismertem, tudtam, hogy jó ember, olyan, mint én, csak Laci. És hogy jó haverom Laci. Hát miért ő lenne a kivétel. Beültem a kocsiba, zsebembe gyűrve a pénz felét, az előleget, vagy, ahogy mondani akarja. Beletapostam a gázba, és irány. Nem volt szerencsém. Lefüleltek a zsernyákok, hogy ezeknek a fakabátosoknak sincs jobb dolga, mint hogy velem szórakozzanak! Miért nem képesek hasznosabban eltölteni az idejüket, mondja már meg nekem?! Jó, jó, ez nem az ön kompetenciája, de én mit tehettem volna. Mérgesen kinyitottam a csomagtartót nekik. Hogy ezt miért nem előbb tettem meg? Mert akkor mi van, ha látom, hogy tele van fehér porral? Forduljak vissza? Mondjam azt a havernak, hogy bocs, de meggondoltam magam. Kösz, nem kérek ebből az egészből? Ezek után hogy néztem volna a szemébe?
Nem vagyok az a megfutamodós, elhiheti. Nézze, hát nem elfogyott a harmadik pohár is, és még nem lendültem bele. Persze nem vagyok egy nagy szószatyor, akarom mondani szószátyár. Jobban szeretek csak csendben csak halkan ülni, de amikor köll, az is meghall, akinek pedig nem kellene.
Ne nézzen már naplopónak. Hogy a francba ne kerestem volna munkát. Kajtattam én, amerre csak tudtam, de priuszom volt, vagy valami ilyesmim, és tudja az ábrázatom sem egy bizalomgerjesztő. Segítettem hát egy másik havernak, akit szintén Lacinak hívtak. Látja, hogy sok Laci haverom van, hogy nem hazudtolom meg magam.
Cseretelepekre jártunk, én csak ültem a volánnál, amíg nem szólt illetve kérdezett, hogy szerintem mennyi palack fér el a kocsiban, én mondtam egy számot, de mégis többet zsúfoltunk a bele, ami régi volt, egy csotrogány, mégis napjában több fordulót is tudtunk vele tenni. Hogy nem kellett volna segítenem, hogy jobb belátásra térhettem volna? Térjen meg, aki bűnös, de ne én. Azt mondta apám is, hogy ahol és akinek tudok, annak legyek a segítségére, hiszen van ugye az az átkozott felebaráti szeretet, ugye. Talán mondjam azt, hogy mennyé má Lacesz a fenébe, ne zargass, hogy mit képzelsz te magadról? Pakoltam, tettem, vettem, és jól is kerestem.
Hogy megint börtön lett a vége? Úgy látszik ez a sorsa a jó embereknek. Lassan azt kell gondolnom, hogy kint vannak a szélhámosok, a naplopók, a gengszterek. Hogy mennyi jó és tehetséges fickó van odabent, azt el sem tudja maga képzelni, de ahogy látom, nem is akarja. Tudja, mit csinálnának az olyanokkal, mint a magafajta? Császármorzsát kispofám. Nem sokáig lenne meg odabent. Sokan vannak, persze hogy, hajjaj, akik ártatlanul ülnek, akiknek családja van, de hát miért lennének pont erre tekintettel, ha másra sem azok. De én nem nyeltem drótot, jól viseltem magam. Olvastam, gyúrtam, erősítettem magam, mert miért hagyja el magát az ember? Nem vagyok én elveszett egy klambó.
Mikor szabadultam, mikor kijöttem, kiköltöztem a város szélére, a térkép szélére ahogy apámék mondták, akiké a víkendház volt. Gondoltam itt nem leszek szem előtt, itt nem fogok zavarni senki, ne haragudjon, de hogy nem baszom majd a csőrét senkinek sem. Mert hogy vannak haragosaim persze, de magam sem tudom, hogy miért. Persze rendeljen csak még egy kört, úgy kiszáradt a szám. És akkor már egy doboz cigit is vegyen. Öngyújtót is, ja. Miért hordanék magamnál, ha cigim sincs, maga észlényember. Ja, hogy miért ültem megint? Na ez jó kérdés. Tud maga, ha akar! Egy haver megtalált megint. Igen, igen. Laci volt a neve, és akkor mi van? Talán ismeri a történetet? Talán már hallotta valakitől, vagy nem is érdekli? Akkor meg mit gúnyolódik.
Tehát: lejött, hogy most költöznek, nem tudják a bútorokat hova tenni, hogy nem férnének el-e a házban, én meg mondtam, hogy persze hozzák és maradhatnak, ameddig jónak látják. Meg is fizettek. Miért ne lehetett volna nekik húsz vagy mennyi motoros fűrésze, hifitornya meg tévéje. Ja, az a plazmatikus fajta. Hú, de jól lehetett azon meccseken nézni, aranyapám. Azt mondta később ez a Laci, hogy áll az építkezés, mert hogy pénz szűkében van, szerezzek hát vevőket a cuccaira, ahogy ő mondta. Én meg hoztam a klienseket, akik vitték, mint a pinty a nem tudom hány wattos, meg átmérőjű cuccokat. Egyszer persze rákérdeztem, hogy mégis honnan vannak a tévék meg az egyebek, de azt mondta jobb, ha ebbe nem ütöm bele a kampós orromat, és én nem is ütöttem.
Orgazdaságért kaptam pár évet, amennyit gyilkosok sem kapnak, aztán pestre kerültem egy ismerős panziójába, mint portás. Voltak ott lányok, akik megkértek erre és arra, és ha egy-egy vendég fizetés nélkül távozott, jobb belátásra bírtam, mondván, hogy ez így nem lesz jó faszikám. Kitartottság lett az ítélet.
Aztán kidobó lettem, miután megint ültem, már a jó isten sem tudja hány hónapot. Kölcsön adtam sokaknak, de nem kamatra, erről szó sincs. Ha kért mondjuk valami szerencsétlen tízezret, akkor jobb esetben másnap tizenöttel kellett jelentkeznie, mert különben.

Voltam a szüleimnél is, akiknél senkit, jobban. Mert hogy érző ember vagyok. Anyám erőszakoskodott, hogy csináljunk már egy közös családi képet, mert hogy olyan kevés van, ha egyáltalán. Az én családomban elhiheti, hogy is hívják, na de mindegy is, tehát hogy nálunk egy megveszekedett bűnöző hajlamú sem volt. Voltak persze balhék, stiklik, de csak én ültem, és hogy ennyit, de ha az a kőműves nem szívózik, ha nem hozza ki belőlem az ördögöt, a rosszat, ha nem lök a bűn útjára, minden másképp alakul, és nem ülök börtönben. Ártatlanul. Majdnem ártatlanul, mert édesanyám is tudja, hogy jó ember vagyok. Majdnem jó ember. Ezt az is megmondhatja majd, aki elolvassa ezt az izét. Riportot? Ja, akkor aztat. De meg ne írja hogy ki vagyok! Egyébként Gyula. Ha tudni akarja. És szomjas.

Korr.:V.I.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Megnyugvás


Két fehér kabátos munkás öltöztetett egy magas, őszes hajú hullát. A nagy márvány boncasztalon két ember is könnyen elfért volna. Akad is rá példa, mikor annyi volt a kórház alaksorába került és átirányított elhunyt, hogy ha nem fektetik őket egymás mellé, csak a földön találtak volna helyet számukra.
A két ember nem tartozott a rossz kedélyűek közé, talán éppen azért, mert máskülönben beleőrülnek munkájukba. De most mindkettőjükön valami levertség lett úrrá, nem tudtak nevetni, de még egy valamire való akasztófa viccet sem megengedni. Az sem dobta fel őket, hogy fizetésemelést kaptak, és az sem öntött beléjük lelket, hogy elkezdődött a naptár szerinti igazi nyár. Nem siettek. Más dolguk, munkájuk, vagy ahogy ők mondták egymás között: páciensük nem akadt.
Levetkőztették a névtelent, bár a ruhaként hordott rongyok nem egyszer csomóban hullottak le. Nadrágját egy foszladozó madzag tartotta, zoknija fele más volt, mindkettőn öklömnyi lyuk. Talán ezért sem lopták le róla a szállón. Cipője nem volt, csak egy spárgával szorosra kötött újságcsomag. Zsebeiben, egy sárga borítékban egy képet találtak, rajta két gyermekkel, egy asszonnyal, és egy férfival, akik boldogan néztek az objektívbe és a világra. A férfi a hulla is lehetett volna, de semmi jel nem utalt arra, hogy ez így van. A ruhákat egy kályhába dobták, és mint akit bűntudat nyomaszt, alágyújtottak. Több kincse sem volt, mint az a pár rongy, összekukázott, mások által levetett holmi, és ők most ettől is megszabadították, ezt is elvették tőle, és átadták az enyészetnek. Az sem vigasztalta őket, hogy új ruhát fog kapni. Olyat, amilyet lehet, hogy életében nem hordott, amit lehet, hogy erőszakkal sem tudtak volna rá tukmálni. Ezt a fiatalabbnak köszönhette, aki saját szekrényéből hozta a ruhát, mert sehogyan sem viselte volna el, ha azt adják rá, amit minden névtelenre.
Egyikük rágyújtott és hosszan mustrálni kezdte a névtelen testét, aki viaszbábúként hevert, mint minden hajléktalan megtestesítője. Testét kék-zöld foltok csúfították. Hegek, horzsolások burjánzottak rajta. De már ők ketten sem tudják meg, hogy honnan vannak, miként, kiktől szerezte őket. Izmos, masszív test volt, aki talán több évet is kihúzhatott az utcán, a csonttörő téli estét, vagy nyarat, mikor több hajléktalan veszti életét a legyengüléstől. Igazi kérges, lapát, munkás keze volt, amelynek útjába egyikük sem igen szeretett volna kerülni, pedig mindkettőjük markos legény hírében állt. A fiatalabb próbálta kitalálni, hogy milyen munkával kereshette a betevőjét a kenyérre valót, mielőtt az utcára került, a maga vagy más körülmények miatt. Kedve lett volna lefényképezni, vagy lerajzolni, mert ilyet még nem látott, pedig nem egy élettelen kezet markolt már meg, mint aki a hulláknak mond köszönetet, hogy van munkája.
Végigmosták szivaccsal a bőrt, és a piszkos vizet lecsurgatták az asztalon levő vízvezetékszájba, majd megfogták a vállait, felültették, és lemosták a hátát is, ahol több, hosszan elnyúló csík éktelenkedett. Az egyikük fésűt vett elő, benedvesítette, és többször végigsimította az ősz, de dús hajkoronán. Középen elválasztotta, de kedve lett volna megkérdezni, hogy hogyan hordta. A képet vette segítségül, és az ott mosolygó fiatalember haját használta modellnek. A gyászkeretes körmeit levágták, és arcát megborotválták.
Furcsa lehet ilyet mondani, de egyre jobban kezdett hasonlítani egy úriemberhez, aki egyre kevésbé egy ősember benyomását kelti. Legalább tíz, de inkább tizenöt évet fiatalodott, még akkor is, ha test órája leállt, és megszűnt számára az időszámítás. Ahogy nem tudták nevét, úgy azt sem, hol és mikor született. Az információ csak annyi volt róla hogy rejtélyes körülmények között halhatott meg, biztosan nem természetes úton. Lehet, hogy agyonverték, más eshetőség nem nagyon akadhatott.
Volt, aki csatornában lakott, és egy éjszaka eltört egy forróvíz-vezeték, és elevenen forrázta le a szerencsétlent, akinek eszmélni sem maradt ideje.
Megfogták a kocsit, és az ajtó felé tolták. A kocsi nyikorgott, és bár idejét sem tudják, mikor olajozták meg, most mindenesetre megtették. Kötelességüknek érezték.
Az idősebb kitárta az ajtót, de a fiatalabb megállt, és visszatolta.
Az öreg nem tudta mire vélni a dolgot, a fiatalabb viselkedését. Gondolta, hogy megfeledkeztek valamelyik fázisról, nem mintha nem lett volna mindegy a számára, hiszen ki nézné meg ezt a névtelent, aki legfeljebb egy sorozatban gyártott fakeresztet kap. A fiatal előhalászta a mellényzsebébe tett képet, és belecsúsztatta a halott kezébe, és rászorította az öklét, hogy senki el ne vehesse tőle. Mintha csak bízott volna benne, hogy a túlvilágon legalább lesz mibe kapaszkodnia. De nem is ez lepte meg az öreget, hanem az, mikor a fiatal a hulla fölé hajolt, és mint egy apa a gyermekét, homlokon majd arcon csókolta, és elköszönt tőle. Mint egy olyan embertől, aki nagy utazásra készül, akit már soha többé nem láthat, ha csak nem a visszatérő álmaiban.
– Ha ezt nem teszem meg, úgy érezném, hogy bűnt követtem el, hogy ugyanolyan közönnyel viseltettem volna vele szemben, mint azon emberek, akik nemhogy pénzt nem adtak neki, de még ki is gúnyolták, megalázták, leköpték, semmibe vették, csak azért, mert a sorsa úgy alakult. Nem tisztem eldönteni, hogy miért lett számkivetett, az alsó tízezer tagja, munkás szállók, és aluljárók vendége, de azt hiszem, annyit minimum megérdemel, hogy ha az életében nem is, halálában tisztességesen bánjunk vele.
– Felőlem! – vonta meg vállát az öreg, és zavartan végigsimította a szakállát, talán, mert hogy ő is ezt tette volna szíve szerint.
– Most már vihetjük. Mondta a fiatal, akinek egy mosoly is átfutott az arcán, mert örömmel töltötte el, hogy megadhatta a végtisztességet egy olyan embernek, aki Ember volt, akkor is, és annak ellenére, hogy sok ezren, tízezren levegőnek nézték. Pedig neki is ugyanolyan álmai, vágyai, céljai voltak, mint bármelyik normális, teljes értékű magyar állampolgárnak.
Éjszaka, a lefekvés előtt, a plafont bámulva, elgondolta, hogy mit fog majd gondolni születendő gyermeke, ha elmeséli neki ezt a történetet. Meg fog-e borzongani, elfordítja-e a fejét, hogy hallani sem akarja, és figyelmezteti, hogy nem érdekli és hagyja abba, mert az étvágya és az életkedve is elmegy. Vagy pedig érdeklődéssel hallgatja, mint aki igazán büszke lehet édesapjára.
De mielőtt erre maga adott volna választ önmagának, már az egészséges emberek lélegzetével aludt el.

Korr.:V.I.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Napfényes délután

Nem szólok, rágok csak, s nyelek,
csak rágok, csak nyelek.


Alföldi Mátyás nagyon szerette a gyomrát, ez közismert volt az óbudai munkanélküliek körében. Alföldi szebb és jobb napokat is látott, de ez már elenyész az idő homályában, és már csak egyedül ő hiszi el, hogy ez igaz volt, hiszen az utóbbi időben inkább csak rosszat kínált neki tálcán az élet.
Neve bár azt jelentené, hogy Isten adománya, de ezen csak gúnyosan kacag, hiszen adományból nem sokat tud összekaparni, és ami örömet, biztonságérzetet nyújtott egykor számára, azt szép lassan mind elvesztette.
A felesége elhagyta, mondván, hogy ő jobbat és többet érdemel annál, mit hogy reggel elköszön félálomban tőle, majd este holt fáradtan, és holt részegen az ágyba dőljön mellé. Régen nem is hallott felőle. Egyszer rávitte ugyan a lélek és a kíváncsiság, hogy mi van azzal az asszonnyal, akivel majd két és fél évtizedik együtt élt, de az egykor volt közös lakásuk ajtaján, már másik név éktelenkedett. Mintha soha nem is élt volna itt. Mintha negyedszáz év eltűnt volna.
Szerzett ugyan magának egy kis lakást, de ezt is úgy veszítette el, mint feleségét és gyermekeit, akik nem keresték, tudomást sem vettek róla, szégyellték, nem is hozták szóba iskolatársaik, barátaik előtt, pedig, amit tudott megadott nekik.
Örömét csak az evésben látta kiteljesedni. Más elkártyázta, vagy elitta a napi alamizsnát, ő inkább a gyomrát szerette kényeztetni, ám sok betevőre nemigen jutott, mert bár segélyért folyamodhatott volna, de nagyobb volt a büszkesége annál, mintsem, hogy sorban álljon, kuncsorogjon, hogy megalázza magát.
Sokszor az is szégyellte, hogy egy kalap, egy pohár, vagy egy kiterített zsebkendő mellett kuporogjon, és azt lesse, hogy szégyenből, jó érzésből, ki hajít oda neki valami aprót. Így alkalmi munkásként árulta magát, legtöbbször a Moszkva-téren kínálgatva egykor volt nagy erejét és munkabírását. Hol ruhákat gyűjtögetett a zsákjába, hol műanyag és papírdobozokat, abban őrizve kincseit. Ha szerencséje volt, és ha az eső sem esett, Pasaréten egy-egy fűnyírást is el tudott vállalni.
De olyan hívságos étteremre nem futotta „keresetéből” mint az alkalmi megbízóinak, akik bár szépen megfizették a kert rendbe tételéért, de arra nem vették soha a fáradságot, hogy megkínálják egy behűtött sörrel, vagy hogy ebédidőtájt megvendégeljék.
Mégis mindig vágyott egy családias hangulatú önkiszolgálóra, terített asztalra, ahol késsel és villával szedhet magának az ételből. De maga sem hitte, hogy mindez valóságos formát ölthet. Pedig Óbudán, közel ahhoz a helyhez, ahol éjszakánként meghúzza magát, Önkiszolgáló nyílt. A kényszervállalkozó, aki ebbe az üzletbe vágott, nem is sejtette, hogy mennyire eltalálta Alföldi álmait, vágyait.
Kinyöghető áron jóízűen megebédelhetek gondolta, bár eleinte ódzkodott attól, hogy ajtót nyisson, de az éhség mégis rávitte, bár a szíve a torkában dobogott.
Eleinte nem is mert hinni a szemének: a fal mentén kiszolgáló pult, amely előtt tálcával elhaladva lehet az étkek között válogatni... – maga a csoda!
Alföldi közelebb lépett, s szakértő szemmel mustrálgatta a kínálatot: rántott borda, vesevelő, sült kolbász, főtt és sült krumpli, tojásos bab, csirkepörkölt, aztán odébb: képviselőfánk, császármorzsa, lekváros palacsinta, sőt, de hisz' ez már tényleg hihetetlen: szilvás gombóc, méghozzá jókora halmokban.
Egyik lábáról a másikra állva, kivette zsebeiből kezeit, majd egy pillantást vetve rájuk, beletörölte a nadrág szárába, és bár ettől semmivel sem lett tisztább, úgy érezte, megadta a tőle telhető legnagyobb tiszteletet a helynek, és még egy törött fésűt is előhalászott, hogy végigsimítsa haját.
Tisztára, mint a Burger King – gondolta –, csak, hogy az bizony a fiataloknak való, akik képesek kiadni több száz vagy ezer forintot is egy-egy műanyag ízű menüért, ami jóformán egy cukorbombával ér fel.
Árak – tényleg az árak, futott át hírtelen az agyán. Erre nem is gondoltam, egy pillanatig megijedt, mert hogy sajnálta volna, ha nem fogyaszthat semmit, ha szégyenkezve kellene tudomásul vennie, hogy a zsebében csörgő aprópénzből nem futja semmi értékelhetőre.
Nem szeretett volna sem hátat fordítani, sem elnézést kérni, mondván, hogy csak nézelődik, és majd visszatér.
Lopva körülnézett, hol lát kifüggesztve valami étlapfélét, mint ahogy a régi időkben volt szokásban, de nem látott sehol. Ha riadt, megfélemlített ösztöneire hallgatott volna, most visszafordul, de a jó ebéd iránti vágya ezúttal erősebb volt a menekülés ősi ösztöneinél.
Kis bizonytalan és ijedt keresgélés után, rálelt az ételekre, és áraikra, amik a falon függöttek színes és ízléses fényképek formájában.
Alföldi megörült, megnyugodott, hiszen az árak tűrhetőek, a zsebére szabottak. Ha jól számol, akár két menüre is futja, sőt, ha jól gazdálkodik, egy, de akár két fröccsöt is leguríthat az ebéd után, kedvenc törzshelyei egyikében, a Két Pisztolyban.
A pénztárosnő, mint egy csúf pattanást, vagy mint egy szemétkupacot nézte, de mindez nem tudta komolyabban érdekelni, sőt borravalót is adott, és egy széles mosolyt is megengedett magának, hiszen ez az ő napja volt, amit nem ronthat el holmi öregecske, vézna, beesett arcú, színtelen ábrázatú, csontkeretes szemüveg mögül bámuló megkeseredett asszonyság.
Odasietett az időközben kiszemelt, legszebbnek talált asztalhoz, és helyet foglalt. Kezébe vette a kést, meg a villát, s hirtelen ismét úriembernek érezte magát:
Bizonyos Alföldi Mátyásnak, óbudai újságírónak, akinek sínen van az élete, és általános megbecsülésnek örvend, nem pedig egy névtelen csavargónak, aki kukáról-kukára jár.
Bizonyos Alföldi Mátyásnak, akit a város lakói rendre felkeresnek személyesen, vagy telefonon, gondjukkal, bajukkal, kérésükkel, mert tudják, hogy rá bizton számíthatnak.
Most nem egy Nagybüdössenki volt, aki kóbor kutyákkal harcol meg egy-egy falatért, nem egy Húzzelinnentakarodj, aki parkokban alszik, és alkalomadtán maga alá vizel.
Alföldi Mátyás most úr volt, igazi úr, még ha csak erre a röpke időre is, amíg az imént kifizetett ebédjét elfogyasztja.
A zsákját maga mellé rakta a földre, majd kényelmesen elhelyezkedett, az életlen késsel elnyiszatolta a tenyérnyi hússzeletet, villára tűzte, de még mielőtt a magáévá tette volna, még mielőtt átadta volna magát a semmihez nem hasonlítható élvezetnek és gyönyörnek, szakértő szemmel vizslatta végig. Szép, jól átsült, friss és zamatos hús benyomását keltette. A látszat pedig – nem úgy, mint annyiszor – most nem csalt! Igazán elsőrangú volt.
A következő falatoknál már nem vizsgálódott, nem pazarolta holmi nézelődésre az idejét, inkább beburkolt mindent, amit maga előtt látott, és amit most nem vesz el tőle senki, amit nem kell megosztania se emberrel, se állattal.
Előbb a rántott húst, a prézliskrumplit gondosan arányítva hozzá – aztán pedig a palacsintát, feltéve ezzel a koronát a királyi menüre.
A nyugalom és a megelégedettség lett rajta úrrá. A szalvétával gondosan letörölte a száját, hátradőlt a széken, és élvezte, ahogy a tavasz első sugarai utat törnek az önkiszolgáló üvegein. Sütkérezett a boldogságban.
Olyan valószerűtlennek tetszett mindez, hogy meg sem lepődött mikor egy súlyos kéz nehezedett a vállára.
Ez nem a máltai szeretetszolgálat, és nem is egy hajléktalan szálló, kedves uram. Nem tudom, mit képzel magáról. Attól még, hogy fizetet, és megebédelt, nem érezheti feljogosítva magát arra, hogy itt sziesztázzon. Az árban nincs benne az itt alvás.
Legjobb, ha összeszedi a cókmókját, és záros határidőn belül távozik. Még csak pár napja nyitottam, de nem szeretném már most az elején elveszíteni leendő vendégeimet.
Ahogy elnézem magát, több pénze nem igen van, így legjobb, ha elhagyja a helyiséget.

Alföldi megalázottnak, megtiportnak is érezhette volna magát, össze is omolhatott volna, de nem tette, hiszen élete már évek óta romokban hever (nagy valószínűséggel, már véglegesen), így nem sértődött meg, nem ment ölre.
Alföldi tehát nem tett mást, mint észrevétlenül lenyelte ezt a "békát" is.
Felállt, udvariasan elköszönt, nem mulasztva el megemlíteni, mennyire meg volt elégedve a koszttal, s – a körülményekhez képest – szinte elegánsan távozott.
Nem akarta magát e helyen megutáltatni, mert tudta hogy időről-időre ide vissza fog térni, ahol, ha rövid időre is, ha röpke percekre is, de úriembernek érezheti magát.
Legfeljebb rövidebbre kell szabnia ezt az élvezetet. De belátta: jóllakva és boldogan itt szívesen hajtaná fejét örök álomra. Hogy a többi már a tulaj gondja legyen.

Korr.:V.I.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás
Notóriusok

1.
Igen uram. Lehet, hogy önt meglepi, de ha kell, én eskü alatt mondom magam hajléktalannak, ami valljuk be, most a kisebbik rossz, hiszen, bár nem úgy nézek ki, de egy átkozott gyilkos is vagyok. Azzá lettem. Ne is kérdezze, én sem értem. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi vitt rá, hogy előbb kioltsam egy ember életét, és hogy utána fel is jelentsem magam. Talán az az átkozott természetem az oka mind a kettőnek.
Hogy még ilyet nem láttak és hallottak eddig? Hogy valaki önként jelentkezik? Hát akkor én az egyetlen kivétel vagyok. Nem szégyellem. A tettem viszont annál inkább. De ha már meg nem történté tenni képtelen vagyok, hát legalább a méltó büntetést kapjam meg érte. Nem kérek én méltányosságot, nem keresek mentő körülményeket, enyhítő dolgokat. Ami történt, megtörtént, és szórúl-szóra úgy, ahogy tollba mondtam az imént. Nem tettem hozzá, és nem is vettem el. Van is az én eszembe, hogy kiszínezzem a történetemet!
Ha akarja, elmondom sokadszorra is, azon már ne múljon. Könnyíteni nem könnyítek a lelkemen, de önök talán végre elhiszik, amit mondok.
Lehet, hogy nem nézik ki belőlem, de bizony, ha rávisz a nélkülözés, nem büdös nekem a meló.
Aznap egy külföldi munkából jöttem haza, és első utam azért sem egy kocsmába vitt. Lementem a rakpartra, kiszellőztetni a fejem, megcsodálni a Dunát. Mert hogy ritka szép egy folyó, még akkor is, ha ritka mocskos. Engem mindenesetre még így is le tud nyűgözni. Annyira el tudok merülni mellette, hogy megszűnik a múlt és a jövő, nem érzek semmi fájdalmat. Nekem ez a drog maradt.
Szeptember kilencedikén ott ülök tehát, egymagamban, és először nem is figyeltem fel rá, hogy áll mellettem valaki. Egy középkorú pasi volt. Lövésem sem volt, hogy mit akart. Mindenesetre bemutatkozott Norbi néven, és persze, hogy pénzt kért. Azt mondta, hogy csak kölcsön, hogy egy napig. Ígérte, hogy kamatostul adja vissza, meg hogy bízhatok benne. De én nem néztem ki belőle semmi jót. Nem vagyok egy kötekedő manus, de bevallom, szóváltásba keveredtünk, elhangzott egy-két keményebb mondat is. Ez a Norbi gyerek, nem sokat vesztegette az időt, és ahogy voltam, tarkón rúgott. Annyira begurultam, hogy magam is meglepődtem, de már nem tudtam megállj-t parancsolni a jobb öklömnek, és kétszer is az arcára sóztam. Hirtelen meg is sajnáltam az ürgét, annyira eltorzult az ábrázata.
Elvesztette az egyensúlyát, én meg mindhiába próbáltam meg elkapni. Véres arcával a vízbe esett.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de én csak álltam tehetetlenül, bámultam az élettelen testet, ahogy ide-oda veti a víz. Mikor feleszméltem, olyan ijedtség lett úrrá rajtam, hogy amilyen gyorsan csak tudtam, kereket oldottam. Nem néztem se előre, se hátra.

Maga is jókat kérdez. Nem tudom, hogy pontosan hol történt, még a pontos időt sem. Este volt, annyit tudok, vagy legalábbis esteledett. Lehet, hogy mindez életszerűtlen, de ha megengedik, én azért is kötöm az ebet a karóhoz. Személyleírást is adok. Jól emlékezem a kéregetőre.
Úgy huszonhét és harminc év közötti lehetett, úgy 180 magas, vékony testalkatú, rövidre vágott hajjal. Valami világos póló volt rajta. Hogy őszinte legyek, elég viseltesnek tűnt, ahogy a kék farmernadrágjára is ráfért volna a szemetes. Egy táska volt a vállán, azzal együtt dőlt a Dunába.

Lehet, hogy bökkenőnek bökkenő, hogy ilyen ember nem került elő, de mit tegyek? Ha rajtam múlna, megkeresném. Hogy az eltűnt személyek listáján sem szerepel ilyen fazon? Ezt nem is értem. Nem hiányzik senkinek az a fickó? Nem tűnt fel senkinek az eltűnése?
Szép kis emberek vannak! Bár, ahogy jobban meggondolom, talán jobb is ez így, hiszen nem kell bosszútól tartanom, attól rettegnem, hogy egy éjszaka rám törik az ajtót, és megfojtanak, vagy egyszerűen golyót repítenek a hülye fejembe. Ki tudja, hogy ki volt, és mivel foglalkozott ez a Norbi. Jobb, ha ezt sem tudom meg. Hogy bűncselekmény megalapozott gyanúja híján szélnek eresztenek? Nem is tudom, hogy hálás legyek, vagy a végsőkig elkeseredett. Hogyan számoljak így el a lelkiismeretemmel, hogyan nézek mások szemébe, vagy a tükörbe? Nem tehetik ezt velem! Értsenek meg, gondolják magukat a helyembe, még ha ez több is, mint lehetetlen.

Az alábbi furcsa ügyirat azóta a területileg illetékes béerefká-ra került, ahol nem tudtak mit csinálni, hát elrendelték a nyomozást.
A rendőrök találtak is egy holttestet a Dunában, Százhalombatta magasságában, ám a majd 190 magas, sportos testalkatú, tar kopasz, 35 év körüli férfi, köszönő viszonyban sem volt az önfeljelentő által leírt Norbival.
A bejelentést, ahogy van, komolytalanul is lehetett volna venni, ha nem a béerefkáról lenne szó. Így ki kell vizsgálni, hogy valójában mi történt. Mindenesetre nem lehet azt mondani, hogy hétköznapi üggyel állnánk szembe. Nyomoznak ugyan a sértett után, de ezeddig nem sok sikerrel jártak, és tartanak tőle, hogy nem is járnak. Pontosítottak a bejelentő által adott információkon, és jelenleg szemtanúkat keresnek.
Fogalmuk sincs, hogy a sértett valójában életét veszette-e, vagy csak az eszméletét vesztette. Az is előfordulhat, hogy kiúszott a partra, hogy volt ereje és lélekjelenléte, és képes volt megkapaszkodni valamiben.
Mindenesetre száz szónak is egy a vége: mindaddig, amíg nem kerül elő, vagy bűntényre utaló nyomra nem bukkannak, addig megalapozottan nem gyanúsíthatják S. Lászlót, bűncselekmény elkövetésével, és akárhogy is szeretné, nincs lehetőség az őrizetbe vételére sem.
S. Lászlónak papíron ugyan van egy dunavarsányi lakcíme, de, mint kiderült, lassan hat éve nem lakik már a Wesselényi téren. Egy férfinak adta el a lakást, aki az édesanyjával osztja meg László volt lakhelyét. Az idős asszonynak elege van Lászlóból, mert hogy képtelen volt kijelentkezni, és az összes levelet, hatósági idézést neki címzik. Fogalma sincs, hogy hol lakik László, nem tudja, hogy mit csinál, miből él, de abban biztos, arra mérget is venne, hogy nem normális.
A rendőrök rábukkantak László nagymamájára is. László éppen a nyolcvanas éveit taposó nagyinak segédkezett a ház körüli munkában. A kedves matrónának lövése sem volt arról, hogy az évekkel ezelőtt árván maradt kis unokája rossz fát tett volna a tűzre, ezért is vonta félre a látogatóit László.
Elhihetik, hogy nem vagyok bolond, hogy magam alatt hasogassam a fát. Nem találtam ki a történetet. Úgy volt minden, ahogy a rendőrségen elmondtam. Ne is nagyon kérdezzenek többet. Vitatkoztunk, elfajult a dolog, ennyi. Nagyon rosszul esett, ezért is vitt rá a lélek, hogy elmeséljem, de már úgy ahogy, túltettem rajta magam.
Ha élve és éppen kerülne elő a tag, én bizony meghívnám egy jó hideg pofa sörre, és elnézést is kérnék. Viszont, ha kimúlt, akkor nagy a baj.

2.

László fia mit sem tudva édesapja hihetetlen kalandjairól (évek óta nem látták egymást), egy héttel a történtek után, a béerefká életes zsaruinak bevallotta, hogy eltette láb alól a rajongásig szeretett édesanyját, aki – bár amit tudott azt megadott neki, de akkor és ott –, a Csepi bisztró előtt, puszta kézzel leütötte felmenőjét, majd a Duna-partra vonszolta, és a folyóba hajította. Azzal magyarázza tettét, hogy túl akart adni az anyja lakásán, amit, aláírást hamisítva, meg is tett.
Képes volt kérés nélkül is térdig gázolni a Dunában, hogy megmutassa a hitetlenkedő nyomozóknak, hogy hol tűnt el, hol látta utoljára édesanyja testét.
Később füllentésnek mondta vízbe lökéses meséjét, és előadta újabb verzióját, miszerint feldarabolta és megette az anyját.
László fiának csupán a vallomása alapozta meg a bűntény gyanúját, és mivel megállapították hogy a fiú megrögzött hazudozó, az ügyészség nem emelt vádat ellene.
Az eltűnt asszony azóta sem került elő, csak úgy, mint László, a fia és a nagyanyja sem.

Korr.:V.I.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Az ok nélküli

Egy vasárnap délelőtt történt, gyönyörű tavaszi időben.

Szorosan körülfogták, azt a kis fényt is eltakarták előle ami eddig rávetült, majd kis hatásszünet után, egyikük katonás hangon, érzelem és hangsúly nélkül, a nevét kérdezte, de a válaszra várnia kellett. K. olyan régen nem használta ezt, olyan régen nem volt aki ezen szólította volna, hogy kutatnia kellett emlékei között, de végül is, ha bizonytalanul is de megfelelt, de mintha ő sem lenne biztos benne hogy tényleg az, akinek mondja magát. Az a név amit mondott, egy olyan emberé volt, akinek volt családja, lakása, állása. Azért kapta a nevét, hogy használni tudja. Akkor még kezet nyújtottak neki, ököl helyett.
A sötét ruhások egyike bólintott, és intett egy másiknak, aki kiadta a paranccsal felérő utasítást, miszerint legjobban teszi ha most azonnal összeszedi a legszükségesebb holmiijait, és velük jön.
K. kicsit megilletődve nézett körül, hátha csak álmodik, hogy a kialvatlanság űz vele kegyetlen játékot, de mind többen bámultak rá, mintha őt hibáztatnák azért is, mert körülállják a fekete ruhás akárkik. K. lehajtotta a fejét, mint aki még jobban szégyelli magát a kelleténél.
K. összenyalábolta azt a pár darab gyertyát amiből pénzt remélt. Egy mindig égett közülük, azt ott hagyta, majd a háta mögé nyúlt, ahol egy fül nélküli szatyor hevert, amolyan fejtámaszként, benne csupán az egész élete, illetve ami abból maradt, illetve amit ha még annak lehet nevezni. Egy-két ruhának csúfolt rongy darab, és pár, az életben maradáshoz szükséges holmi, ezek között egy kés, amivel húst már régen vágott, kenyeret se többször, és amivel könnyen szíven szúrhatná magát. Ez az ötlet is átfutott az agyán, mert hogy legyünk őszinték: megijedt, berezelt, begazolt, de az is megfordult benne, hogy most valami jó történik majd vele, új fordulatot vesz minden, és elfelejtheti, meg nem történtnek veheti az eddig az utcán töltött éveket.
Lehet hogy valamilyen hivataltól jöttek ezek az emberek, bár azt akkor sem érti hogy miért nem osztották meg vele nem várt látogatásuk célját, miért nem igazolták magukat, és amúgy is: honnan tudták hogy itt van, ki mondta meg nekik, és miért.
Nagy nehezen feltápászkodott, fogódzót keresett, de hiába. A botját amire tegnap előttig támaszkodhatott, ellopták, elvették tőle, és még kapott is vele párat az amúgy is sajgó, hasogató hátára, egy pár mocskos senki, és vesszen az ilyen szavak kíséretében. Egy pillanatra kérőn a fekete ruhásokra nézett, segítséget, egy segítő kezet várva, ami felsegíti a földről, de nem esett meg a szíve rajta egyiküknek sem, inkább még jobban összehúzták szemeiket, mintha késésben lennének miatta. Pár sorstársa összesúgott, majd mintha semmi különös nem történt volna, elhallgattak, és eszükben sem jutott új beszélgetést kezdeni afelől hogy K. hova ment, miért, és mikor jön vissza, ha visszajön egyáltalán.
Egyikük elgondolkodott hogy hogyan is hívták ezt a szerény, sokszor hallgatag, de bölcs öreget, de sehogysem jutott az eszébe a neve, amit pedig egyszer legalább hallott. Vállat vont, húzott egyet a boros flakonból, és elnevette magát, hiszen még a saját nevét sem tudja, akkor meg hogyan tudhatná a másikét. K. volt aztán kész. Nem mindegy. Mert neki aztán az.

K.-t kis taszigálás után egy lesötétített ablakú autóhoz vezették, ami inkább hasonlított egy négy keréken guruló koporsóhoz, ami majd elviszi őt oda ahova kell. Mielőtt beült volna a hátsó ülésre, elvették tőle a szatyrot és a csomagtartóba tették, illetve dobták. K. úgy kuporgott hátul, mint egy kutya első napján a síntér telepen.
Mivel tudta hogy reménytelen bármiféle információt megtudni az utastársaitól, inkább kibámult az ablakon. Nem szégyellte az arcát, a ruháját, mert úgy sem látja senki, ő viszont kifigyelheti a munkába igyekvőket, a kutyával sétálókat, a szerelmes párokat, a valahova vagy valahonnét sietőket, a beszélgetőket.
De még mielőtt jobban elmélyült volna a város és ember nézelődésben, egy piros lámpánál a volánnál ülő alak, kis keresés után az egyik zsebéből előhúzott egy kendőt, hátra nyújtotta társának, aki eltakarta vele K. szemét, a lelkére kötve, hogy meg ne próbálja levenni, kikötözni. K. tudta hogy nincs sok értelme válaszolni, biztos süketek az ő mondandójára, így inkább csak bólintott egyet, és hallgatott. Hallgatta a tűkölö kocsisort, a tömeg morajlását, az eleredő eső kopogását a kocsi tetején, de még mielőtt jobban belemerült volna a hallgatósdiba, a mellette ülő a fülére húzott valamit, amitől minden elcsendesült.

Fogalma sem volt mennyit és merre kocsikáztak, hogy hol vannak, csak az előtte elterülő tájat látta, és a háta mögött magasodó sziklát. Persze még mielőtt szembesült ezekkel, hosszan hunyorgott, próbálva visszanyerni látását. A fekete ruhások rágyújtotta, majd mint akik meggondolták magukat, lehajították a szikláról a cigarettákat, majd K.-ra néztek, akinek az a gyanúja és félelme támadt, hogy ennyi erővel őt is a mélybe vethetnék, még mielőtt ellenkezni vagy kiabálni szottyanna kedve.

K. további sorsáról már csak legendák keringenek azok között, akik ismerték. Persze ezek is hallomásra épülnek, harmad és negyed kézből valók.
Legjobb barátja szerint K. egyszerűen odaláncolták a sziklához, mert bűnös volt. Hogy miben azt már nem tudja. Talán hogy elárulta az Istent, vagy talán a családját, de az is lehet hogy önmagát, vagy a sorsát. Nem tudja biztosra, csak azt hogy sasok tépkedték a mindig újrasarjadó máját. Hogy honnan jöttek a sasok, és miért kellett nekik pont K. mája arról legjobb ha nem is kérdezik.
Egykori katonatársa K. egyszerűen a lecsapó csőrök okozta fájdalmában egyre mélyebben nyomult a sziklába, míg eggyé nem lett vele.
A vén lókötő és nagy mesélő hírében álló, mindig optimista Sándor szerint, az évek során elfelejtették K. árulását, elfeledték az istenek, a sasok, ő maga.
De Sanyi a félbolond és rokkant agyú, túlordítva mindenkit vallotta hogy K. ok nélküli kínzásába belefáradtak az istenek, belefáradtak a sasok, fáradtan összezárult a seb.

A történetek bár különböztek egymástól, és hol elvettek, hol hozzáadtak a mesélők, egy közös volt mindegyikük mondókájában, hogy K. minden megpróbáltatást némán, szinte büszkeséggel tűrt, mint aki belenyugodott hogy ez a sorsa. Bárkinek a tiszteletére vált volna ahogy egy hang nem hagyta el a torkát, miközben a mind nagyobb, mind éhesebb és mind több sas, újra és újra lecsapott rá.
A történteket a mesélők kipirult arccal, mutogatva, átélve a történteket regélték, és a hallhatók mind többen lettek. A mesélők persze nem ingyen osztották meg információikat, amik persze inkább az ő fantáziájukat dicséri, mintsem hogy hinni lehetne neki. Hol egy pár szál cigiért, hol egy-egy meleg holmiért kezdtek sokadszorra is K. viszontságainak mesélésébe.
De egy idő után érdekesebb téma lett egy bizonyos B. halála, akit egy istállóban találtak meg a rendőrök, egy juh mellett. Még a híradóban is vesztegettek pár szót, újságcikk is született a történtekből, mert hogy különös egy ügy volt, bár az idegenkezűséget kizárták, azért még maradtak kérdőjelek, mint ahogy K. után már nem maradt más csak a megmagyarázhatatlan sziklahegység. A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie.

Ui.: Hogy mennyire lehet hinni Pandorának, a vén cigányasszonynak a kuruzslónak, nem az én tisztem és feladatom eldönteni, de ő bizony a két süket fülével halotta, amint az évekig zokszót sem hallató K. a halála előtt bizony elkiáltotta magát, miszerint: tűz-tenger partra vetett hala és Koldus vagyok, ez az igazság, de az Isten koldusa.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
A végzet lánya

József már túl volt a hatvanötön is, de ezt senki meg nem mondaná róla, még azok a vendégül látott helybéliek sem, akiket a személyi igazolványával próbált meggyőzni. Olyan erőben volt, hogy sok fiatal megirigyelhetné, és elbújhatna mögötte. Nem panaszkodott soha, és az életben nem látta őt orvos. Tősgyökeres borvidéki emberhez illően nem vetette meg a jó lőrét, igaz néha a rosszat sem, amivel egyszer-kétszer kínálták meg szomszédai. Szerette az italt, a vidámságot, és nem utolsó sorban a szép és fiatal menyecskéket. Hogy sokszor borvirágos volt az arca, hogy egy-egy viccért nem ment messze, még nem lett volna megbocsáthatatlan tett volt felesége szemében, de a felsorolás utolsó tétele már sok volt neki is. Egy ideig még nyelt, de idővel betelt nála a pohár, és nem sokat részletezve döntését amelyre jutott, fogta közös lányukat, bőröndjeit, és egy másik településre költözött. Azóta sem hallottak egymásról. Józsefet szerették a faluban, hiszen segítő kész és önzetlen ember volt, akire nem lehetett olyan feladatot bízni, amit ne oldott volna meg a leggyorsabban, és a legjobban. Volt akit megtanított szőlőt metszeni, szüretelni, majd a tanítványokkal együtt fogyasztotta el a közös munkájuk gyümölcsét, a jó borocskát.
Ha felöltött a garatra, nem fogta vissza hangját, és énekelte el több századszorra is kedvenc dalát, hogy egyszer megjavulok én. Később ezt írták a koszorú szalagjára is.
Nem lehetett rá haragudni, hiszen a lánya, sokszor ellátogatott hozzá szüretelni, és ettől édesanyja sem tiltotta, hiszen ő is tudta hogy József alapjában véve jó ember, csak sokszor képtelen határt szabni.
Mind gyakrabban járt fel hozzá egy csúnyának nem mondható csaj, aki bár legalább egy repedt sarkú harmincasnak volt kisminkelte és felöltözve, de mindenki tudta a falubeliek közül, hogy még a tizennyolcat sem töltötte be. Igaz, csoda hogy ilyen későn kezdte az ősi mesterséget, hiszen édesanyja (akit húszasnak csúfoltak és ismertek, hiszen annak előtte, húsz forintért, bárkivel és bárhova elment) még nála is fiatalabb volt, mikor örömlánynak ált.
József szerint a Kishúszas csak a nyugdíjáért jár rá, azt akarja elvenni tőle és rátenni a mocskos kezét, és akárhogy is ellenkezik, és próbálja levakarni magáról a fiatal lányt, az csak nem ért sem a szép szóból, sem az emelt hangból.
A kishúszas beszámolójában persze meg sem fordult hogy József ellenállt volna neki, hogy kikérte volna szolgáltatását. Sőt: inkább ő volt erőszakos, ő nem bírt a vérével, és akkor is erősködött, és próbált kieszközölni egy kis tapizást, egy kis ezt meg azt, amikor a kiszállási ideje lejárt. Azon az estén az eddigieknél még tüzesebb volt József, aki rángatni kezdte, és elmondta őt mindenféle riherongynak, aki azt a kis örömet is sajnálja tőle hogy a pénzéért jól érezze magát, és addig élvezze az együttlétet, ameddig az jól esik neki, nem pedig addig, amíg megálljt nem parancsol.
Kishúszas magára kapkodta ruháit, és már kereket is oldott volna, de a szoba közepén elkapta a csuklóját József. Először a meglepetéstől nem jutott szóhoz, majd a fájdalom hasított bele, mert olyan erő volt az öregember szorításában, hogy biztosra vette, hogy szilánkra törtek a csontjai. Mégis képes volt ellökni magától Józsefet, aki először csak az egyensúlyát veszítette, majd olyan szerencsétlenül esett el, hogy fejét a szekrény sarkába verte. Vérző sebét a lány próbálta bekötözni, de József eljátszotta a sértett nagyurat, és nem kért a Kishúszas segítségéből.
Feltápászkodott és kitámolygott az udvarra, hogy mint minden nap, enni adjon a tyúkoknak. Útközben még kétszer elesett, és a második után már nem is állt többé lábra.
A szomszédok próbálták felnyalábolni. A Kishúszas mindeközben kerekedet oldott, hátra sem nézve.
Józsefnek nem voltak világnagy álmai, irigyelni is egy embert irigyelt utolsó napjaiban. Egy helybéli férfit, akinek olyan szép temetése volt, és akit útjára talán több százan kisérték el. Azt kívánta hogy bárcsak neki is kijárna, ha nem is ilyen pompa, de legalább egy hasonló.
Ezt teljesült is, hiszen egy egész kis tömeg kísérte őt a sírjához. Rengetegen búcsúztatták, és temérdek virágcsokor került a sírkőjére. A sírjától a temető kapujáig négyes sorban álltak az emberek, és siratták meg.
A sors fintora, hogy éppen amellett lelt végső nyugalmat, akinek a temetését megirigyelte.
Sokszor ugratták, hogy meglátja, majd egy nő lesz a végzete. Hát úgy is lett.


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
A Mester

Kovácsevics élete vége felé, idejének nagy részét a számára oly kedves ligetekben, parkokban töltötte, esze ágában sem volt hajléktalan szállóra költözni, és nem érzett ahhoz sem sok gusztust, hogy aluljárókban húzza meg magát, és kartonlapokon heverve várja be a halált. Ereje bár sokszor elhagyta, és már egyes mozdulatok is fájdalommal jártak, de nem hagyott fel eddigi munkájával, hogy társaival házról-házra járjanak, adományokat gyűjteni.
Mind gyakrabban telepedett le egy-egy padra, zsebében cigaretta után matatva, és jól esően húzott a maga mellé szorosan tett boros palackból, mintha félne hogy ettől az egy örömétől is megfoszthatják. A füstöt eregetve Jutkának, nem is a panaszkodás szándékával, inkább csak ténymegállapításként kezdett mesélni, pedig soha nem a beszélőkéjéről volt híres.
- Tudod Jutka, a testem, ez az átkozott, olyan akár egy kiszolgált, rozoga szekér. Hiába gondoskodom róla, alig halad. Tudom persze, ne is mondd, hogy le kellene mondanom a bagóról, az italról, de akkor mi maradna nekem?
Kovácsevics általános gyengeségéhez, letörtségéhez, görcsök és fájdalmak is járultak. Nem tudta, és nem is volt kíváncsi arra, hogy miféle kór gyötri, miféle betegség ragadta magához, csak azt tudta hogy kegyetlenül szenved. Próbálták rábeszélni és jobb belátásra bírni többek, hogy menjen orvoshoz, szedjen gyógyszert, járjon a végére betegségének, de ha eddig is elkerülte az orvosokat, hát ezen a jó szokásán eztán sem változtat.
Időként erőt véve magán, minden akaraterejét összeszedve, sikerült valamelyest mérsékelni gyötrelmeit. Mind gyakrabban merült el, és feledkezett meg a világról, s ezzel könnyítette testi szenvedéseit.
Tudta hogy társa Jutka nem egy hívő alkat, hogy még csak templom közelében sem látta, de régi barátságukra tekintettel arra kérte, hogy ha nincs nagyon ellenére, esténként vagy amikor úgy gondolja, imádkozzon érte, mondjon el pár fohászt. Ennyit igazán megtehet.
Ennek ellenére, megadta, alávetette magát a rá kimért sorsnak, a végnek, mely elpusztít mindent, amit eddig létrehozott.
Ha számára ilyen sors van megírva, ő mit is tehetne ellene, miért is próbálna meg ideig vagy óráig ellenkezni, kevés ő ehhez.
Bár nem volt egy könnyen kétségbeeső alkat, mégis nyugtalanság kezdett erőt venni rajta. Nem találta a helyét, ahol eddig elidőzött, ott sem volt képes pár percél tovább maradni. Mindig valahova tartott, és ha megérkezett, idegenebbnek érezte magát mint bármikor ezelőtt.
Mikor már minden kedvenc helyét felkereste, és már nem tudott új úti célt kitalálni, eszébe jutott egy régen látott barátja, akinek a címét bár tudta, a neve valahogy kiment a fejéből, csak annyi tudott hogy volt iskola társa cipészként dolgozott.
Őt is meglepte hogy mekkora örömmel és közvetlenséggel fogadták és tessékelték beljebb, és ültették az asztalfőre.
Borospoharat tett elé barátja, de sajnálatának adott hangot, széttárva kezeit, hogy nem tudja mással kínálni, mert hogy csak szárított hús van itthon. Kovácsevics elfogadta és köszönte szépen, mert nagyon is megéhezett az egész napos városban járkálástól. Ahogy önkéntelenül, és zavartan a cipőjére nézett, bizony nem volt a legjobb állapotban.
Barátja finoman célzott is erre, és pár perc alatt helyre pofozta. Kovácsevics új bújt vissza bele lyukas és felemás zoknijával, mintha vadonatúj lenne a sokat látott lábbeli.
Falta a húst, nyelte hozzá a bort, és nem is tagadta, ilyen jóízűt már rég evett. De a durva étel után iszonyatos fájdalmak törtek rá, és bár nem kevés bort gurított le, mégis szomjúság gyötörte, a lába felmondta a szolgálatot. Rádöbbent hogy itt lenne az ideje lepihennie, hátha kifekszi ezt a borzalmas állapotot. Barátja látva hogy nincs éppen a legjobb bőrben, a kisszobába vezette, és a szekrényből egy tiszta pizsamát adott neki, és egy pokrócot is előhalászott.
Miközben vetkőzni kezdett, megérte barátját hogy hagy telefonáljon egyet. Jutkát hívta, akinek egyedüliként büszkélkedhetett egy bár ősöreg de működő mobillal. Nyögve és nyelve mondta el hogy pontosan hol van, és kinél húzta meg magát.
Jutka egy jó fél órával később már az ajtón kopogott, és pár perc múlva, miután bemutatkozott, és válaszolt pár kérdésre, mint hogy Kovácsevics mivel foglalkozik, hol él, barátja ágya szélén ült, és zokogásban tört ki. Kovácsevics vigasztalni próbálta:
Jutka hát nem megmondtam, hogy a természetben számunkra oly drága dolgoknak az a sajátja, hogy egyszer örökre el kell válnunk tőlük?
Pár percig mintha nem is lenne magánál, a plafont bámulta, majd folytatta: Jutka, minden ami létezik, elpusztul egyszer. Ennek így kell lennie. Hogy miért, ne kérdezd.
Jutka érezte hogy barátja a végét járja. Mintha már nem is az lenne akit annak idején megismert a kerületi korcsma pultnál. Rosszul esett neki, hogy az is lehet, egy számára vadidegen embernél fogja kilehelni a lelkét, mert Kovácsevics egyszer sem mesélt barátairól, de még csak a gyermekkoráról sem. Most döbbent rá Jutka hogy jóformán semmit sem tud Kovácsevicsről.
Kovácsevics nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek. Inkább az nyugtalanította hogy ki fogja végezni munkáját, mi lesz a barátaival.
Szerette volna tudni, hogy Jutkának van e bármilyen kérdése hozzá, és bár Jutkának lett volna nem is egy, ám mégsem akarta nyugtalanítani a haldoklót.
Kovácsevicset nyugalommal töltötte el, hogy elégedett lehetett barátaival, akik hittek neki, és akik szerették. Papírt és ceruzát kért, és pár címet, nevet és utasítást kapart rá, alig olvashatóan.
Jutka kérlek ne itasd itt az egereket. Semmi szükség erre.
Tudom hogy nehéz lenyelni, de előbb vagy utóbb, de meg kell válnunk attól, ami a legdrágább volt számunkra. Testünkben van kellő erő, mely képes mozgatni, működtetni bennünket, ám ott vannak benne a pusztulás csírái is. Mondd meg őszintén Jutka, vajon létezik valami, ami nem omlik szét alkotóelemeire? Egyszer te is ugyanígy megszabadulsz ettől a kísértettől, az érzések világától, a változás törvényétől.
Kérlek tudasd a többiekkel, hogy ha meghalok, és többé már nem leszek veletek, ne gondoljátok, hogy elhagytalak benneteket. Veletek maradnak gondolataim, emlékeim. S miközben őrzitek emlékeimet, szeressétek egymást, ahogy engem szerettek.
Soha ne feledjétek, hogy az, ami létrehozza az életet, az egyben a pusztulás és a halál oka is: fogadjátok el ezt az igazságot.
Kovácsevics bár úgy képzelte el halálát egykor hogy Szókratészként hisz majd a halhatatlanságban, mégis úgy fog elmenni mint olyan ember, aki elfogadja ennek a világnak a gonoszságát, és aláveti magát.
Minden mulandó, minden változik.
Kovácsevics halálát követően beborult az ég, villámok kezdtek csapkodni az égből. Úgy tűnt mintha kialudni akart volna a világosság a földön.
Amikor eljött a temetés ideje, nem is volt szükség hamvasztásra – Kovácsevics teste magától lángra lobbant és tűznyelveket hányt.
Kovácsevics sztoikus magatartása ellenére egy kis szomorúság és elkeseredés mégis vegyült, ahogy a halált fogadta:
Senki sem védheti meg azt, akit a halál magához ragadt.
Belemerülök a halhatatlanságba, - mondta utoljára Jutkának, akit azzal vádoltak meg barátai, hogy miért nem mentette meg Kovácsevicset, miért nem öntött lelket bele, miért engedte hogy így menjen el? Jutka nem tudott mit válaszolni, mint ahogy nagyon ellenkezni sem volt képes, mikor éjfél körül egy erős kéz megragadta a száját, és egy másik elvágta a nyakát…


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Az örök gyönyörűségek palotája

Én azt mondom magának Kedves Marika, hogy annak a gyereknek még a szeme sem állt jól, -úgy sütött belőle a gonoszság hogy őszintén mondom én már féltem még rá nézni is, pedig eleinte még olyan rendesnek és becsületesnek gondoltam, hiszen ha találkoztunk, mindig előre köszönt, és soha nem felejtett el a hogylétemről érdeklődni. De a történtek után, azon sem csodálkoznék, ha ezt is csak gúnyból kérdezte volna, hiszen ha nem panaszkodom neki annyit a fájó lábamról, a hasogat derekamról, -lehet hogy engem tesz el láb alól, azt gondolva hogy milyen jó dolga van a vén szipirtyónak.

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjuk, abból rendesen baj származik, -de mit mondjon az ember akkor, ha éppen azért hal meg a gyermeknek az apja, mert az, két karót is képes volt a hátába szúrni. Ezek után én már csak azt kívánom neki, hogy a pokolra jusson.

Már a házamból sem szívesen teszem ki a lábamat, pedig lenne tennivalóm nem is kevés a kis kertben, amit lassan felver és benő a giz és a gaz, de hát ki tudja hogy melyik bokor rejtekéből ugrik elő egy újabb szektás, -mert hogy azt suttogják hogy bizony sátánisták környékezték meg ezt a Sándor gyereket, aki kötélnek is állt, és ahogy olvasom az egyik helyi újságban, a legbuzgóbb tanítványok között tartották számon ezt a kis ördögöt.

Hogy mi is az a sátánizmus? Várjon csak, van nálam egy papír, amire kimásoltam pár dolgot, hogy én is tisztábban lássak. Hova is tettem. Na, meg is van. Tehát:

A sátánizmus lényege az egyén fontossága, a létezés és az élet tisztelete a felsőbb hatalmak helyett; az egyént tekinti istennek. Ebből látható, hogy a sátánizmus ateista, pontosabban autodeista vallás. Vallja azt, hogy nem a jámborság, a behódolás, a remélt túlvilági örömök miatti földi szenvedés a helyes, hanem a kifejlett ego, az erő és az élvezetteli élet megélése az „itt és most”, és az „élvezet – nem kényszeresség” jegyében.

Ne bánja Kedves Marika ha elsőre nekifutásra nem érti, és nem tudja hova tenni a felolvasottakat, hiszen én is többször elolvastam, hogy értelmezni tudjam. Aztán megtudtam a kis háttér tanulmányaim után, hogy a sátánizmusban a Sátán a következőket jelenti, többek között:

A Sátán azt hirdeti, hogy az ember csupán egy az állatok közül – néha jobb, de többnyire rosszabb a négy lábon járóknál –, aki az „istentől való lelki és szellemi fejlődése” révén valamennyi élőlény közül a legveszélyesebbé vált! Illetve: Sátán a keresztények által bűnöknek nevezett dolgokat hirdeti, mert ezek vezetnek a testi, szellemi vagy érzelmi kielégüléshez!

Ezek után én már nem is csodálkozom azon hogy a kis Sándort kifogyhatatlanul érdekelte a fájdalom misztériuma. Hiszen nemegyszer kínozta meg egyik-másik társát, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. És azt sem írnám a véletlen számlájára, hogy megcsappant az utóbbi időben a község állat állománya, hiszen ennek a szektának komoly és természetes szenvedélyévé vált, hogy állatokat kínozzanak meg, és áldozzanak fel a maguk, ki tudja milyen Istenének. Hogy a tetemekkel mit csináltak, azt ne is kérdezze, mert ha tudnám se mondanám meg. Az is lehet hogy megsütötték őket és megették, mit lehet ezt ezeknél tudni. A szomszédom is elveszette egy kutyáját és egy macskáját, azóta is csak siratja őket.
Esküszöm magának mindenre ami szent, hogy még az urát sem siratta meg ennyire, pedig az mi mindent meg nem tett érte. Kimosta a mocsokból, tisztes életet biztosított neki, nevet adott neki és a gyermekének, pedig ahogy hallom, ritka nagy kurva volt a drága Joli.

Persze az országos médiumok miért is foglalkoznának ezzel az üggyel, mikor gyilkosság történik a nagyvilágban naponta több száz vagy ezer, a családi erőszak sem megy ritkaság számban, de azért örülök is annak, hogy nem vették a szájukra a pestiek a mi kis községünket, mert mi jó sülhet ki abból, ha megszállnak tévések és a hírhajhászok?... Bár nem is tudom hogy ki mert volna őszintén nyilatkozni, és a kamerák kereszttűzébe állni, hiszen ki ne félne a bosszútól?... A családtagok is könnyen ellenséget látnának a riport alanyban, ahogy a kis Sándor, vagy a szektás társai is könnyen vérszemet kaphatnának, mondván, hogy milyen jogon és alapon mondják őket felelőtlen szülőknek, vagy az utóbbi esetben apagyilkosságra buzdító gonoszoknak.

Állítólag a szekta még egy cédulát is képes volt a templom kapujára kiszögezni, az alábbi szöveggel: A Sátán az egyház legjobb barátja, hiszen az egyház neki köszönheti, hogy még mindig tevékenykedhet!

Ezek után jobb ha békében marad az ember, és megtartja magának a privát kis véleményét. Én is csak magának merek erről beszélni, hiszen négyszemközt vagyunk, és ahogy ismerem magát, nem tartozik a község nagy pletykásai és mesemondói közé, pedig akad mind a kettőből szép számmal.

Bár apagyilkosságról már többről is hallottam, de azt a legvéresebb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet nálunk is.
Hallottam már hogy azt a Nógrádi Gábort húsz év fegyházra ítélték, és tudtommal Mezőváriban és Szarvasréten is történt ilyen szörnyűség, sőt még Bátán is, de hogy pár utcával az én házamtól megeshet ilyen, az még nekem is sok.

Tizenhat éves sincs ez a Sándor gyerek, de máris a legnagyobb gonosztevők között tartják számon, legalábbis a környéken, hiszen milyen őrült elme képes arra hogy kövekkel addig verje a saját apját, amíg élet van benne?... De mintha ez még nem lett volna elég annak a kis ördögnek, és két kihegyezett karót is az apja hátába szúrt. Gondolom biztos ami biztos alapon.

Dehogy viccelek én ezzel Kedves Marika, hiszen a jó isten látja a lelkemet, hogy mindig is elítéltem az agresszió legkisebb megnyilvánulását is, ahogy a brutalitás is távol állt és áll tőlem, -de ez a történet annyira sötét és rejtélyes, hogy az maximum csak viccel próbálhatja meg elfelejteni félelmét. Mert nem csak attól félek, hogy én is erre a sorsra juthatok, hanem hogy az ügyben nem történik semmilyen felelősségre vonás, és azt sem tartom kizártnak és lehetetlennek, hogy büntetés nélkül ér véget a történet, hiszen a Sándor még jócskán kiskorú, és a helyi vezetők és tisztség viselők sem hiszem, hogy csak egy napot is nyugodtan átaludnának, hiszen kevesek még ők is ahhoz, hogy kivédjék a szekta tagjainak dühét, és amúgy is: lassan itt lesz a szezon, mikor jönnek a turisták, a pihenni és kikapcsolódni vágyók, és kinek kell az, hogy az emberek holmi tárgyalásokról, és börtön büntetésekről beszéljenek.

Szerintem ha a család nem hagyja el önszántából a községet, hát ki lesznek toloncolva, a kis Sándort pedig egy javító és nevelőintézetbe dugják, vagy nemes egyszerűséggel ejtik az ügyét, mondván, hogy a tette, legyen az akármilyen véres és kegyetlen, indokolt volt, és érthető, ha a szadista és brutális apjától csak így tudott megszabadulni.
Hallottunk már ilyet, hiszen az a hogyishívják lány is felmentés kapott, magától a köztársasági elnöktől, mondván hogy kiskorú, hogy megbánta a tettét, hogy azóta férjhez ment, és hogy a gyermekétől sem szívesen szakítanák el azt a drágaságot. Így mennek itt, ebben az országban a dolgok Kedves Marika, higgye el nekem ha mondom.

Tudja kit sajnálok én ebben az egész rémtörténetben? A Sándor édesanyját és nagymamáját, akik nem ezt érdemelték, hiszen többen már odáig mentek hogy őket tették felelőssé a gyermek, az unoka tettéért, mondván hogy nem is törődtek azok vele, hogy nem érdekelte őket hogy hogy tanul, kikkel barátkozik, hogy mivel tölti a szabadidejét az az átkozott Sándor. Mikor a szerencsétlenül járt apja a keresésére indult, akkor már napok óta nem is látták, nem is hallottak felőle, persze hogy ideges volt az idősebb Sándor, persze hogy megemelte a hangját mikor rátalált arra a megveszekedett kis szerencsétlenre.

Korábban is megeset már hogy meglógott otthonról, és akkor is apja találta meg a kukoricásban. Ahol később a rendőrség egy kukorica-csuhéból emelt-épített keresztet talált. Talán valami áldozati szentély lehetett, ahol feláldozzák az állatokat. Mit tudom én. Lehet hogy kéz a kézben körbeállták, és sátáni rigmusokat mormoltak.

Bár én sok ellentmondásra bukkantam ebben a történetben, mert ha állatokat áldoztak fel, ahogy állatokat kínoztak, hogyan felejthették el a sátánizmus törvényeiből a következő intelmet: Ne ölj nem emberi állatot, hacsak rád nem támadnak, vagy ha élelemre van szükséged. Bár ki tudja: lehet hogy mindegyiket éheztették otthon, vagy a nagy ugrálhatnékjukban annyira megéheztek, hogy nem tudtak ellenállni egy-egy finomabb falatnak…

Dehogy akarom én elbagatelizálni a dolgot, hiszen szörnyű ami történt. Szörnyű és megmagyarázhatatlan. Amely után persze hogy nem szívesen mutatkozik a szegény Franciska, és az Erzsike, inkább csak ülnek meggyötörten a házuk konyhájában, törve a fejüket a hogyan továbbról, mert a miértekre azt hiszem ők sem találnak már érthető magyarázatot. Biztos okolják és emésztik magukat, de idővel ők is belátják majd, hogy ezzel nem jutnak egyről a kettőre, hogy ezzel nem tehetik meg nem történté ezt a kísérteties históriát.

Persze hogy ők is értetlenül és tanácstalanul állnak a történtek előtt, hiszen hogy tehet ilyet egy gyerek. Az anyja sem tagadja persze hogy rossz társaságba keveredett, de ez nem lehet számára magyarázat, se mentség, és meg is tudom érteni őt, ha kitagadja a gyermekét, még ha csak ez az egy született is neki.

A kis Sándor ahogy a legfrissebb hírekből tudom, Gyöngyösön ül, egy egyszemélyes zárkában, amit meg is tudok érteni, hiszen ki tartozódna csak egy légtérben is egy olyan fiúval, aki attól sem rettent vissza, hogy eltegye láb alól a saját apját. Mit érdekelné hát őt, egy vad idegen.

Az anyja többször is járt már bent nála, de ahogy meséli, nem hogy nem bánta meg a tettét, de még kérkedik is vele, és büszke rá. Nem sír, nem bánkódik, nem könyörög kegyelemért, mint aki fel sem fogta hogy mit tett, mint aki nincs is tisztában tettének súlyával, és azzal, hogy az milyen következményeket von vagy vonhat maga után.

Franciska anyósa látni sem akarja az unokáját, csak minduntalan azt hajtogatja hogy most mi lesz velük, hogy a fia már soha nem jön haza, és nem mondja neki hogy szeretlek édesanyám.
A helyi újság megszólított ugyan egy-két vezetőt a szektától, akik természetesen a nevük elhallgatását kérték, illetve azt, hogy a rövid közleményüket a község lakóival is megismertessék:

A sátánista vallás nem kéri híveit törvénytelenségekre, emberáldozatokra, véres jelenetekre; ezek az ördögimádat jellemzői. Ezt mi sem kértük Sándortól, ahogy nem is kényszerítettük tettének elkövetésére. Sándor ugyan tagja volt a szektánknak, de tettével nem tudunk és nem is akarunk azonosulni, és a történtek után kiátkozzuk közösségünkből. A gyászoló családdal együtt érzünk, és osztozunk mély fájdalmukban, és ha kérik: adományokkal segítjük őket.

Nem mintha bármi megmagyarázná a kis Sándor tettét, de komolyan érdekelne, hogy mi visz rá egy alig tizenhat éves fiút arra, hogy az apjában lássa a gonoszt, a sátánt magát, akitől meg kell szabadítani ezt a világot. Lehet hogy a gyilkosságon járt azon három nap is a feje, mikor Karácsondon lődörgött. Az édesapja meg is elégelte a dolgot, és a keresésére indult. Bekopogott minden ismerőshöz és ismeretlenhez is, hogy nem látták-e a fiát, de mivel senki nem tudott a segítségére lenni, kénytelen kellett felkeresni a legelhagyottabb helyeket is, köztük a régi-temetőt is, ahol végül nyomára lelt a kis Sándornak, bár nem hiszem hogy először rá ismert az egy szem fiára, hiszen csupa piszok volt. Éjszaka a falevelekkel takaródzott. Hogy honnan szerzett élelmet és italt, hogy egyáltalán mit evett, arra csak sanda gyanúm van. Ugyan nem találtak a gyomozók feltört vagy megrongált sírhelyet, ahogy meggyalázott kriptát sem, de a kis Sándor, nem tűnt se sápadtnak, se éhesnek.

Az apja biztos nem volt képes türtőztetni magát, és akárhogy is a szívéhez nőtt a gyerek, erélyesen rászólt, és magyarázatot követelt, hiszen az egy dolog hogy elmegy otthonról, de hogy még csak egy átkozott üzenetet sem hagy, hogy napokig hírt sem ad magáról, az már túl megy azon, amit meg lehetne bocsátani. Arról már nem is szólva, hogy mi vonz egy tizenöt éves gyereket egy elhagyatott temetőben.

Az apja tehát megtalálta a kis Sándort, felelősségre is vonta, de innentől ellentmondásos a történet, és hogy pontosan mi és hogyan történt, arra talán soha az életben nem kapunk egyértelmű választ. Annyi biztos hogy az idősebb Sándort agyonverték, és a hátába karót szúrtak. Többes számot használok, talán nem véletlenül, hiszen bár nem akarnám felmenteni, vagy enyhíteni a kis Sándor tettét, de nem hiszem hogy egyedül képes lett volna arra, hogy felülkerekedjen az apja ellenállásán, hiszen szemtől-szembe nem hiszem hogy sok esélye lett volna.

Nem volt a kis Sándor egy mintagyerek, azt belátom én is, de sokáig (nem tudom miért) nem tudtam haragudni rá, ahogy az apja sem, akinek ugyan egyszer-kétszer eljárt a keze, de imádta a fiát. Akkor is, és annak ellenére is, hogy nem egyszer tört be a parókiára, hogy nem egyszer hívta az iskola igazgatója négyszemközti beszélgetésre, azok után, hogy a fiú, sátáni verseket írt, hogy a füzetében talált rajzai rendszerint a sátánizmusról és a halálról szóltak.

Mindenesetre az idősebbik Sándor meghalt, de a fiú nem hogy nem tört meg, de még arra is képes volt, hogy a családjával együtt keresse az eltűnt apját, sőt ő vezette őket, persze a falu másik vége felé. A vérbe fagyott férfit végül a nagymama egyik rokona találat meg, a hátában a két karóval, és a nyakán vágási sérülésekkel.

A fiút másnap őrizetbe vették a rendőrök, s megtalálták a véres ruháit, illetve az életlen és rozsdás kést is, amivel minden valószínűség szerint, le akarta vágni az apja fejét, mondván, hogy csak így végezhet vele örökre. Pedig annak előtte rajongásig szerette az apját.
A szekta ugyan azt is tudatta közleményében hogy bár a Sátán a bosszúállást hirdeti, de a sátánizmus tizenegy törvényében az áll hogy nem árthatnak kisgyermekeknek, viszont megtehetik hogy felszólítják a kis Sándort (ahogy korábban a morális értékek tagadására) az öngyilkosságra. -Az apagyilkos szűkebb szavú volt, és csak annyit mondott az újságíróknak: reméli hogy a pokolra jut, az örök gyönyörűségek palotájába…


Móritz Mátyás írásai

Móritz Mátyás:
Póráz és rablánc

Áprilisig nem is tudtak egymásról, hogy él-e a másik, vagy sem. De a véletlen összehozta őket az egyik Kőbányai nagyáruház bejáratánál. A váratlan találkozásnak nem lehetett tudni hogy melyikük örült, melyikük nem, mindenestre a nagy alkalomra, ott helyben koccintottak, egy leértékelt üveg borral. Nem is maradt a hét deciből semmi. Még jó hogy egyet fizet, kettőt vihet akció volt, így jutott és maradt is. Mit szólnál hozzá, ha a másik üveg bort, nálam innánk meg, és folytatnánk a kvaterkázást. –Kérdezte Péter, és már előre hallotta, az igent, volt kedvesétől, és feleségétől, gyermekeik anyjától.
Péter a hipermarket mögötti fás-bokros területen álló, padlószőnyegből, nejlonból és gerendákból összetákolt sátrába kalauzolta Évát, ahol ismét a pohár fenekére néztek.
A villámlátogatásból, a légyottból aztán egy hónap rabság lett, ugyanis Péter nem engedte el Évát, akinek első körben egy késsel kellett barátkoznia, amit Péter a torkának szegezett, majd egyéb szúró és vágóeszközök bírták jobb belátásra és maradásra.
Mindezekkel Péter elérte, hogy Éva, május végéig élvezze vendégszeretetét, és magával ragadó egyéniségét.
A rabság alatt Évának olyan kínzásokat kellett kiállnia, és túlélnie, amire még a házasságuk alatt sem volt példa.
Bár sokáig békés családi életet éltek egy takaros lakásban, de az asszony idővel faképnél hagyta urát.
Péter nem bírta ki, hogy rendszeresen ne lássa el Éva baját. Hol egy baltanyéllel, hogy egy vascsővel. Ha az ütlegelést megunta, csikkeket nyomott el volt felesége bőrén. Gondolván, hogy csúnyább már úgy sem lesz. Amikor vásárolni, vagy fogalmazzunk úgy: lopni ment, kukázni, valami kis pénz után nézni, Évát az egyik fához gumipókozta, nehogy szökni próbáljon, e földi paradicsomból.
Előfordult az is, hogy pórázon vezette, cibálta, sétáltatta a sátor előtt, és megparancsolta neki, hogy ugasson, vonyítson, őrizze a házat, mint egy hűséges korcs.
Volt hogy lerángatta róla a bugyiját, és úgy követelte ki, hogy a szeme láttára vizeljen le egy bokrot, majd csaholjon.
A borzalmaknak lelkes nézői és szemtanúi is akadtak, pár fiatal képében, akik az iskolánál érdekesebbnek gondolták, ha otthonról elcsent videokamerájukkal, felvehetik lesállásukból Éva megpróbáltatásait. Eszük ágában nem volt rendőrt hívni, vagy segítségére sietni Évának, inkább pár száz juttatás ellenében skubiztak és élvezkedtek.
Eredetileg ők építették D. Ferenc sátrát, amit a férfi elzsákmányolt tőlük, így később egy másik kalyibát tákoltak, s onnan figyelték a rémregénybe illő eseményeket. A háziúr távollétében egyszer ki is szabadították a meggyötört teremtést, de közben Péter, és volt nemulass! Éva egyedül ételben és italban nem szenvedett hiányt: napi 4-5 liter bort vett neki az élettársa a nő nyugdíjából, amit a közeli postán vettek fel.
A tortúrának akkor lett vége, amikor Péter egy gyengébb pillanatában rábólintott, hogy kedvese meglátogassa a lányát a születésnapján. Épp hogy kitette a lábát a sátorból, máris a keresésére indult, ráeszmélvén, hogy hatalmas baklövést követett el, amikor útjára engedte. De nem érte utol Évát, aki egyenesen a rendőrségre ment, és feljelentette.
Évát azóta pszichiátriai osztályon kezelik, annyira megviselték a történtek.
Az erőszakos és vagyon elleni bűncselekmények miatt többszörösen büntetett előéletű Ferenc csuklóján még a feljelentés napján kattant a bilincs, majd személyi szabadság megsértésének minősített esete, valamint testi sértés megalapozott gyanúja miatt a bíróság előzetes letartóztatásba helyezte.
Péter szexuálisan bár nem közeledett fogva tartottjához, de a nyugdíjára annál inkább rávetette volna magát, amit egy alkalommal sikerült is elzsákmányolnia.
Péter egy-két pofont és ökölcsapást ismert be, de az eszközzel való bántalmazást tagadta.
A sátrat, most egy idős férfi lakja, aki valaha egy hajléktalanszállón húzta meg magát Péterrel.
Aki, -szerinte egy kiállhatatlan ember volt világéletében, aki még az élő fába is képes volt belekötni. Határozottan emlékszik, hogy már évekkel ezelőtt tizenháromszor volt büntetve. Aranyérmes volt az elvetemültek listáján.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör