Móritz Mátyás
A hamvadó hegyek fölött
"Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok mint a hideg, világos és nehéz."
/József Attila/
A Nap lement, és Te csak vártál,
a hűs alkony beborított csöndes kékkel;
a Nap lement, és sírdogáltál,
egy társra gondolva nagy gyönyörűséggel.
Mint hajléktalan a híd alatt,
etted és ittad a mocskos trágyalevet;
mindentől fölmentetted magad,
hisz az ember, ennél vakmerőbb nem lehet.
A szádon nyers, édes, -szürke gyom,
így képzeltél magadnak kis szabadságot;
csillagok ültek a harmaton,
oly fényesen mint cella fölött a rácsok.
Hallgattad az álmodó falut,
míg a szorongó álmok magasra szálltak;
meg-megrebbentve az elaludt
árnyú, millió és millió fűszálat.
Virrasztottál csak elmerülten,
szíved nem szívta szerelmed levegőjét;
fuldoklott a lelked az űrben,
vércseként csapott le rád a lebegő ég.
Elhagytak mint ég alján a nap.
Azt akartad ami ostobának látszott:
hogy értsenek és ne szánjanak.
A vágyad az elméd kockáival játszott.
Nézted ahogy a híd megremeg,
ahogy már a kegyes őszi dél dorombol;
ahogy a hasábfák döngenek,
miközben dobálják őket a vagonból.
Borús vers kélt borongva benned,
(rajtad az Éjfa, melyen nem termett virág);
rokon hang zendült rá szívedben,
míg feküdtél mint egy bús diák.
Csak kopár szobád falai láttak,
és csupaszon, fázón meredtek az égnek;
talán kékes magasba vágytak,
ahol nem fú a szél, és csillagok égnek.
Dúdoltad csak halk leltárodat,
a hazád nem volt csak egy eldobott kabát;
egy buckára omlott alkonyat.
Dúdoltál hogy nincs szíved folytatni tovább.
Bizony hogy nem voltál Te sem az,
akit –mondjuk- a családfők is kegyelnek;
bár időd sem volt sok –az igaz-
hogy kikönyöröghesd a végső kegyelmet.
Semmit sem tudón csak dúdoltad,
mikor már rálépett a lábadra a tél;
a bordáidat lécként hordtad,
mikor kócmadzagként lógott benned a bél.
Egy kiskölyök volt ki benned élt,
és felnőttként már a bánat fojtogatott;
de a szád csak egy dalt döngicsélt,
s ügyeltél, el ne szálljon a kalapod.
És bár írtál sok-sok költeményt,
de mikor költő lehettél volna végre;
csak álltál a vasgyár szegletén,
s nem volt szavad a holdvilágos égre.
*
Vén díványon hentergett a Nap,
ki magával hozta az erdők illatát;
s Te kinek (örömből) semmi sem maradt,
vidultan nézted akár egy kopott diák.
Nyújtózkodott a kacér, hamis,
az éjt aranyhajával takarva tőled;
csókja érte rezgő ajkad is,
ölébe békén, árván hajtottad fődet.
Kínhoz kötöttek kemény kötelek,
és mint a bőrödet, úgy kellett hordanod;
nem lelted a csomót amelyet
egy rántással, meg kellett volna oldanod.
Az életet nyögve kívántad,
hogy hallgasson meg, mint szolgálóját a Nagyúr;
futottál hogy aztán kivárjad,
hogy bocsásson meg ha szavad átokba fúl.
Daloló úri gőggel öltél,
dübörögve zúgott az erő szívedben;
kapzsi rút gyászistent gyűlöltél,
fölemelt fejjel, korbáccsal a kezedben.
Nem kiáltottál hogy: hejh! hahó!
kinek elfúló hangja torkára hágna;
fagyott szívedre hullott a hó,
az Isten sem nézett többé immár hátra.
Énekelgettél búsan árván,
bolondságról, szerelemről, illó nyárról;
szállt az ének, est hollószárnyán,
elterülő néma magyar pusztaságról.
Vak szemmel utat tévesztettél,
a Haláltól köntösét kérted, hisz fáztál;
és minden tagodban reszkettél,
s bús estén meztelen bőrig megáztál.
Átéltél harminckettő évet,
mennykövekkel fejed fölött, vérre lestél;
láttad mit ér az emberélet,
ó, kínban gyönyörködő testvér.
Közöny lepet, elepedt kedved,
rozsdás csillagok voltak lelkedbe szúrva;
közöny lepet, elapadt nedved,
és Te csak reszkettél az éjben kinyúlva.
|
