Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
A költő és a sáros föld

Szürke ország királya


A szomjas szívű Ady Endréhez


A lelked ódon volt, gőgös és elhagyott,
a lángot úgy gyújtottad a máglya alatt;
mint aki büszkén, egyedül maga ragyog,
míg lelkében táncolnak a napsugarak.

Kóbor voltál, pogány hős, és bolond lovag,
a nagy rengetegben égett sebed, -égett;
irtottad lelkedből az áldott álmokat,
mint akit a Démon örökkön kísérget.

Vártad a süket estet, hol láng se lobban,
kinek lelkében Délnek pompája ragyog;
aludni akartál renyhén, -jóllakottan,
hogy nagy kedvvel már más köszöntse a napot.

A Démonod adott Neked képzelt okot,
messze vitt Téged, a fáradtat, -tépettet;
a láthatatlan trónod Neked ragyogott,
Neked, ki az Isten nevét sem értetted.

Madonnád csak tettetett, kiről daloltál,
és a nyugodalmat egy percre sem lelted;
hiszen csókot tőle sohasem raboltál,
míg sűrű, nehéz köd fogta át a lelked.

Mely törött volt, ezer fájó sebet kapott,
csók vággyal, szomjas szívvel kellett epedned;
lázas hittel vártad a csodás balzsamot,
úgy csordult, úgy mordult, úgy fordult a kedved.

Nem hallották (halál után járt a pálma)
hogy ajkadon az utolsó nóta rebeg;
lelkednek nem volt már szárnyas, büszke álma.
Ebek hazájában haltál, mint az ebek.

Fiatalos lelked végül a porba vitt,
számodra a tél meleg volt, a nyár fagyott;
szívedből végül végképp elszállott a hit,
majd mint minden, a félelem is elhagyott.

Nem öleltél többé, azt mondtad: elég volt,
pedig mindig őrülten szépet akartál;
Te, akire annyiszor sírt dért az égbolt,
végül gyáva kutyaként a vágyba haltál.

Küzdtél lelkesedve, bár senki sem értett,
átkozva azt, ki elfoglalja majd helyed,
nem is zaklattak már a régi miértek,
nagy alázattal hajtottad le a fejed.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
A költő és a sáros föld

Szürke ország


Szürke dicsőségnek, szürke fénye,
szürke népnek, szürke szívverése;
szürke ár nyel el, vagy szürke salak,
szürkék a gerendák, szürkék a falak.

Szürke a szív, és szürke az álom,
szürke sült galamb, egy szürke tálon;
szürke a szenny, és szürke az élet,
szürkék azok is, kik hófehérek.

Szürke népnek, szürke a világ itt,
szürke napnak, szürke fénye világit;
szürke a por, és szürke a máglya,
szürke vetést, szürke sáska rágja.

Szürke alak, szürke utcán inog,
szürke kertekben, szürke jázminok;
szürke tetemeken, szürke legyek,
szürke tenger, szürke ég, szürke hegyek.

Szürke koldus előtt, szürke kalap,
szürke kézben, pár szürke pénzdarab;
szürke orkán, szürke szele dobban;
szürke láng, szürke részekben lobban.

Szürke macska előtt szürke egér,
szürke csöndben fut, -fut, egy szürke szekér;
szürke égbolton, csonka, szürke hold,
szürke magyaron, szürke bánat-folt.

Szürke lidércfény világit messze,
szürke patak, szürke vérrel festve;
szürke szemeken, szürke a hályog,
szürke jászol, szürke szent királyok.


Szürke országban, szürke a divat,
szürkék a kompok, szürkék a hidak;
szürke a csók, és szürke a rózsa,
így élünk mi szürke (marha) módra.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
A költő és a sáros föld

A föld alvó lelke


Elvadult tájon, magam járok,
szám sövényén egy-egy szó reszket;
csak várhatatlanokra várok,
mint aki ezer édent vesztett.

Dudvás a föld, felhős az észak,
nem érezni ízét a nyárnak;
csak szállong felém a szegény szag,
az álmaim nászágyra várnak.

Magam járok az ősi földön,
mely tele búval, tele gyásszal;
alszik, -fel hiába is költöm,
föl velem se derül, se mással.

Hullnak a virágok, -a lombok,
zöld ágat talán sose hoznak;
ahogy nem hagynak el a gondok,
és az Úr sem ád jót a rossznak.




Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Költőként

Akkor is ha a szó csupán lóhúgy
és lehet hogy jön az örök éjjel
ahogy megrohad ha győz a jó ügy
ha sem föld sem fű sem a víz szaga
nem ébreszt többé tömény fűszerével

ha Isten le is csap vak dühében
míg az ajkamon száz kérdés reszket
ha fényes csillag sem lesz az égen
és egy keselyű holnap éjszaka
homlokomra karcol célkeresztet

ha nem segít körtánc se varázsszó
se a hívőnek se a baleknek
ha a tűz csak rúd nélküli zászló
lesz miközben a szemét füstje ég
míg máglyán a megszállott eretnek

torkán minden mondat jajgatás csak
mely úgy zörög mint egy konzervdoboz
ha az özönvíz mindenen átcsap
is akár a ragacs és a hányadék
míg az űr gyilkos nyila záporoz

sugallva hogy vége minden veszve
hogy egyre megy a hit és a kétség
a rendíthetetlen rögeszme
a ricsaj az elv és a vaskalap
mikor vár a parttalan sötétség

akkor is maradok posztmodernnek
akkor is ha kezem semmit őröl
akkor is ha jeges űrbe dermed
szellemem ahogy a tegnapi nap
akkor is költőként kezdeném elölről


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás: Az oktalan próféta

Csurog a lelkem

Csurog a lelkem
mint rozsdalyukasztotta
kannákból a tej.

Leperereghetne
fájdalmam, mint a ludak
tolláról a víz.

Dologvégzetlen
térek haza, meghálni
szemeid alá.


Galambként szállnék

Galambként szállnék
az Isten békességes
homloka körül

hogy földmadárként
újra fészket rakhassak
a hónom alatt.

Ha nem is szólna
én érteném jeleit,
súlyos szavait.


Félek: megfakult

Félek: megfakult
hitem szűzre mossa majd
ismét a harag.

Félek: széthullok
mint a vályogkalyiba
a nagy esőben.

Félek: fájdalmam
csak az úton heverő
kövek fájdalma.


Nagyon fáj mikor

Nagyon fáj mikor
az ördög röhög és az
Úr sír belőlem.

Mikor a legszebb
álmomban is kenyérhéj
minden vacsorám.

De villámszívem
az éjszakába vágnám
boldogan sírva.


Bocsásd meg nekem

Bocsásd meg nekem
komoly lelkem,
hogy követeltem

én az oktalan
próféta, cifra szóvá
gyötört akarás,

aki csak irigy
tudott lenni ha bárki
szebben mond igét.


Ha rám mosolyog

Ha rám mosolyog
mosolya csupa csillag,
de ha szomjazom

akkor friss patak.
Imával szólítani
csak nekem szabad.

Lábtörlő lennék
küszöbe előtt, ha meg
is mosolyogna.


Én nem kiáltok

Én nem kiáltok,
hiszen olyan kicsike
vagyok én Uram.

Roppant hegyeid
dobogásában elvész
szívem hangja is.

Csurog a lelkem,
de nem hagyom tengerré
gyűlni öleden.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás
A költészethez

Van hogy veled, eggyel több a gondom,
de hogy ne környékezz meg: nem hagyom,
megtámasztom újra homlokcsontom:
próbálok átlépni önmagamon.
Néha nem is érzek hozzád kedvet:
elmerülök olvasmányaimban,
majd érzéseim megélesednek,
és csak írok, -írok mint egy hibbant.
Bár tudom: szerelmünk lehetetlen:
mert nem tudom: neked mikor kellek,
nem tudom hogy rabod mikor lettem,
és Te, fölöttem a viharfelleg.
Vagy a tükör, hol magamra látok,
labirintusom, amelyben járok.

Te mindig ott legyeskedsz köröttem,
és nem hagysz elfeküdni, -pihenni,
benned már ezerszer megfürödtem,
és máig úgy ölelsz, ahogy senki.
A bűneimet is benned mostam,
véredből ittam, testedből ettem,
napsugaraidban megbotlottam,
és álmodoztam a holdfényedben.
Mikor a szívem, majd összeroppant,
mikor a föld, megmozdult alattam,
-a hátadon hányszor tanakodtam:
hogy ló vagy, de lovagolhatatlan.
Hogy Te jelentesz nekem védelmet,
bölcseletet, tébolyt és hű elvet.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Felelj, árva költő!...

Szergej Jeszenyinnek

Árva költő, kit nevezel vezérednek,
ki az, aki hű hozzád, és neked áldoz;
ifjonti hévvel, van-e még hozzá kedved,
hogy ódát zengj, hűtlen Múzsához, -hazához?...

Szemeid, milyen tűz lángjaitól izzanának,
hogyan kívánsz bíborvörös arcú nőket;
mikor vízben áztatod, remegő lábad,
Te, kinek csúf borostái rég kinőttek?...

Magad ellen, bűnt elkövetni merészelsz,
van-e még erőd, hogy sorsos elviseljed;
mit kezdesz a bölcsességgel, és az ésszel,
utadon miként zihál a gyenge melled?...

Megtudsz-e sérteni még, bármi illemet,
utad merre visz, a magas falak között;
nehéz földet vennél magadra, ing helyett,
kinek hinnéd még el, hogy hírneved örök?...

Árva költő, nem volt elég önmagadból,
mikor bőröd, már régen nem rózsaillat?...
Régen el vagy átkozva, -attól a naptól,
mikor az anyád tejét, először ittad.

Léted, a tested, -hogyan nyúzta és törte,
skarlát mintás bilincseid meddig rázod;
kívánkozol-e a sötét anyaölbe,
járnád-e már az ördöggel vitustáncod?...

Szobádból, milyen látványra nyílik ablak,
világ sorsán, és jövődön még töprengesz;
éjnek szakán, milyen árnyak látogatnak,
a halálon kívül, ihletőt több nem lesz?...

Hogyan éled , meg, mikor a lombok hullnak,
mikor a remény rügye se fakad a fán;
elunva folyvást, emlegetni a múltat,
már ma kisétálnál a semmi kapuján?...


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Az éj hínáros fenekén

Fedelem nincsen, -fejem fölött döng az ég,
hogy mióta van ez így, nem tudom napját;
csak reccsen csontom, mint tócsán a gyönge jég,
testem az esők rongyai mosogatják.
Nem törődöm már varázs igézetével,
nem sírok, csupán szédülök és dülöngök;
évelő növény nekem többé nem ével,
fejem fölött ma is a vihar dühöngött.

A mézédes íz, a számban kihűlve leng,
a jeges télben lábam cipőmbe dagad;
Uram! ha látlak, az arcom talán földereng,
de Te is másra tékozlod bizalmadat.
Arra, akinek van még bűnre mersze,
akinek lelke nem léha, nem is locska;
aki igédre még emlékezik persze,
és bizonyosabb vagy neki mint a kocka.

A kívánságod másnak nem lehetetlen,
és talán én is tűnődnék rajta merőn;
de úgy taszigál az éhség tehetetlen,
hogy megtagadni Téged, nem maradt erőm.
Leszámolni a sok apró, maró okkal,
és nem lapulni minden hegynél, és ólnál;
fanyar kedvvel is zengni, teli torokkal,
úgy élni, mintha valahol Te is voltál.

Mintha Te voltál aki mindig megértett,
aki megvédett, bár nem volt becses irhám;
de én rettennék újra születni érted,
bár megváltásként a halált én kibírnám.
A szélhámos sors, úgy is csak csal és hiteget,
és unom már hogy a csillagokat lessem;
tartogasd másnak az eleven hitedet,
hátam egy láda fenekén hagy egyengessem.

Világosodni se hajlandó az elmém,
fekete leves életem Te kavartad;
rajtad nem csüngtem, mint gyermek anyja szerelmén,
nem éreztem csak nyirkos és üres ajkad.
Kioszthatnád utolsó vacsorámat,
anyám helyett lehetnél mostoha anyám;
végre a földnek vethetném görbe hátam,
fedéllel fejem fölött, a halál oldalán.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Metamorfózis

Trónusom alattam el nem kopik,
melyben a győzelmet én megérem;
belém száz köröm hiába csimpaszkodik,
utolsó cseppig nem folyik el a vérem.

Dicstelenül nem hullok a földre,
nem károgok, ahogy nem halódom;
hiszen veretlen vagyok, kardom sincs eltörve,
és élvezkedni mért ne lenne több módom?...

Életem a halálnak is drága,
száz nézetem egytől-egyik igaz;
a földet is megfujtom egy kiskanálba,
hisz fanatizmusom boldogító vigasz.

Jöhet a természet is ellenem,
higgadtságra nem int az Úr keze;
hüvelyem nem nyomorult, se a szellemem,
nekem untig elég már a magam esze.

Termővé lesz a talaj lábam mellett,
ágyamon az éj Istenasszonya;
a tüdőmhöz nem fér a végső lehelet,
hajam nem lesz ősz, és a mellem se konya.

Előttem reszketve ül csak a vész,
a golyózápor elhallgat sírva;
és csizma akkor sem tapos el ha nehéz,
előttem nem lesz ködös a perspektíva.

Kívánságból nekem kevés három,
tudom én mi minden kérdés nyitja;
eltaposom a ködöt a szemhatáron,
meg nem rémít magasság, se vaskalitka.

Az Úr ha majd utolsónak választ,
feketére festem én az eget;
utolsó kérdésemre is kapok választ,
addig is, csak versben mondok búcsút neked.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:

Téli álmok

Istenjárás

A kihalt utcákon végig kaptat,
le-leül a házak küszöbére;
elfüggönyözve már minden ablak,
és Ő bottal kopog mint a béke.
Hangtalanul: minden álmot sajnál,
amíg vereslik a nyírfa kérge;
hangja nem jut tovább egy-egy fánál,
amíg farkasok gyűlnek a vérre.

De Ő közöttük jár áhítattal,
hogy egy-egy vadat megtáncoltasson;
nem várja üveggel borított asztal,
nem várja jó tekintetes asszony.
Nem szól: a holdnál is jobban hallgat,
levélnyi remény sincs a tavaszra;
lábai nyomán izzik a harmat,
őszi fény egy percre sem marasztja.

Suttogását egy csillag se hallja,
és rá se kiabálnak hogy vesszen;
beletörli vérét az égalja,
a dombon az akác összerezzen.
Még csak ki sem verik a faluból,
de még csak meg sem kapja a botot;
kihalt az utca és Ő nem lohol,
alszik mind az elgyámoltalanodott.

Van akinek megreszket az ina,
van aki szederjes álomra talál;
foga kevés azzal kell vacognia,
míg száján vegyül a könny és a nyál.
Aki felkel: nem a látogató miatt
jár fel-le akár egy kóbor török;
őrzi a sok omladozó falat,
és évődik akár az ördögök.

Még csak a nap sem sírt lemenőben,
Utána, ki bűneinket hordta;
majd eltűnt egy lombtalan temetőben,
miután nadrágját leporolta.
*
Másnap ki szeretné se találja,
kibújni a melegből neki sincs mersze;
neki is szakállá nő borostája,
míg csattog a fagy akár a fejsze.
És ő is elhiszi: a tél örök
lesz, és megvet majd minden protokollt;
az állat is rúg, harap, hőbörög,
egy vörös folt előtt, ami talán
a megváltó kiontott vére volt.

***

Egészen enyém

A fény
szuronyként villan.
De én napszemű reggelről álmodom,
üvegpartokról,
faragott hullámokról
a Nap alatt.
Olyan ablakról,
amelyen át a tavaszi ég,
a végtelen is látható.
Szavakról
miktől menekül a köd.

Most zokog a szerelem,
sírnak a rügybe hervadt álmok,
az ázott szélben a riadt föld.
Talán örökre elmarad
a megálmodott,
csodálatos téli éjszaka,
azzal a lánnyal, aki
mindig megkísértett,
és csillogott,
akár a metszett pohárban
az aranyszínű bor.

Akit hátamra vennék,
míg a hold feje vérzik az égen,
és a fény
gyűrűző köröket ver a tóban.
Akinek volna még,
volna még valami
mondanivalóm.
A hegyekről, a folyókról,
égről és földről,
kettőnk dolgairól,
az emberiség nevében.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
A mindenség törékeny csődörei

Juhász Ferenc születésnapjára

Magyar költőnek lenni nagyon nehéz
hisz a költőket szeretni nem szokás;
térképet rajzol köréjük a penész,
életük vidám szerelmes pusztulás.

Életük csont-fehér halál-derengés,
a szárnyuk is a földre lóg csömörrel;
szavuk mind mindenség árnyú derengés,
szemük benőve gyűrött sárga bőrrel.

Tejút állkapcsán vergődnek visítva,
úgy kacsintanak kis madárszemekkel;
nem kérdezik: melyiknek mi a kínja,
miért telnek meg véres énekekkel.

Mért csapkodják a forró rózsalekvárt,
az erjedő, boldog vad ősanyagot;
hogy az alaktalant mért alakítják,
mért csapkodják a vérző, tiszta habot.

Táncolva miért kapkodnak a sárban,
míg árva szívük jégcsillagként ragyog;
mért táncolnak a rózsakocsonyában,
sírva mindörökké mint angyal-rabok.

Akár bűntelen vak elkárhozottak,
őshúsukban lebegő halál szikla;
lakatlan szigeten kiátkozottak,
a fehér rémület földre taszítva.

Életük mítoszi szörnyeteg álom,
életük csillogó jég-csillag kemény;
bíbor kürtszavuk nem győz a halálon,
se az illatos hegedűszó remény.

Nem olvad a kristály-haláligézet,
de ők küzdenek halállá fagyottan;
teremtve zsongást, bogarat, méhet, mézet,
küzdve jégvirágtorony-elhagyottan.

Küzdve szikrázó, -lángoló oldalakkal,
írva pacsirtaszavú kristálykönyveket;
száradt vér halál betűkkel, -halál-szavakkal,
hullatva megkristályosodott könnyeket.

A költő torkán döfött nap fullánkkal
bőg mint a fekete tajték bivalyok;
a költő karmolt gyíkláb villámággal
úgy bőg, akár egy herélt szennyfüst konok.

Dacolnak, -dacolnak a sín hurokban,
szúrja őket a lenyelt töviskorona;
a szívük mint a mozdony dühe dobban,
a gyomruk szög-kúppá hányt vasborona.

Testükben, -testükben az űr szegénység,
néha úgy állnak a kinőtt ruhában;
gomolyog, -gomolyog bennük az éhség,
míg állnak mint tejút az éjszakában.

Küzdenek tüske-pártás gallér-kővel,
a tarkójukon a páncél trombitával;
és a nyakukon nyílt csontesernyővel,
küzdenek kagylókba ágyazott vággyal.

Köhögnek, -köhögnek a szűk kiskabátban,
befödi őket a fehér szegénység;
míg állnak patentos eresz sapkában,
társuk csak a temető-hó csöndesség.

A költő átváltozik ezer lénnyé,
míg a halál az árnyukat akarja;
átváltoznak angyallá, -arany edénnyé,
míg a halál árnyukat szívébe varrja.

A költők árny-árbocként virrasztanak,
ruhájuk színes rongyok egymás mellett;
feszül vitorlájuk mint csontban a csontfalak,
úgy fedik el ők a foszlás-fegyelmet.

Ha szegények voltak, szegények lesznek újra,
úgy néz rájuk a pupillás szabadság;
úgy élnek ők az égi űr-port fújva,
jobb nekik véres szemgödrével a vakság.

Őket bűnösként vak gleccser-tóba lökik,
a könnyű szárnyuk maghéja széttörve;
lábaikra is a vashorgonyt kötik,
úgy szállnak maguk alá csillagtért gyötörve.

Úgy szállnak föl az égi Dante-körbe,
a téboly őrjöngésben, a füst-bűzben;
majd alá hullnak fenékmocsár híg jégvödörbe,
és láng-ágra ülnek mint feketerigók az erdőtűzben.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Halhatatlanság

Nem halhat meg a költő, -nem halhat meg

amikor törli hűlő izzadságát,
amikor belefogna épp egy dalba;
amikor ellene alja nép ágáll,
amikor árnyékot vet az aggodalma.

Nem halhat meg a költő, -nem halhat meg

amikor a bolygó lúdvérc égeti,
amikor mesél, és szavát nem hiszik;
amikor sorsát meghányja és veti,
amikor hűs, gyöngyös harmatot iszik.

Nem halhat meg a költő, -nem halhat meg

amikor édes teher alatt roskadva lépked,
amikor vele a rét tarkán forog;
amikor szíve-lelke tüske-tépett,
amikor kábítják a vadvirág-porok.

Nem halhat meg a költő, -nem halhat meg

amikor leintik hogy csendesebben,
amikor felidéz egy könnyű emléket;
amikor még a szarka is ráreccsen,
amikor áldja a létet és a nemlétet.

Nem halhat meg a költő, -nem halhat meg

amikor úgy kel: várja ezer dolog,
amikor szomjazva hűs fához lábol;
amikor homlokáról izzadság csorog,
amikor hosszút kortyant kulacsából.

Nem halhat meg a költő, -nem halhat meg

amikor a boldog vágy veti ingét,
amikor visszhangoznak a verssorok;
amikor hűs vize egy tálban ring épp,
amikor rozsdás csillaga a legszebben lobog.

Nem halhat meg a költő, -nem halhat meg


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
A tüzes tűzben

Bekötöztem volna fájó szívverésed,
a kezemet a szívedre tűztem volna,
nem is lennél holt fa, mely a tűzben forrna;

nem lennél nehéz tenger, mit a só éget,
árva, kinek áttetsző álkapocs a fagy.
Helyetted felejtenék, hogy ember maradj.

Ha látnálak, benned nem bolondot látnék,
egy szegény embert, aki csak lapul belül,
aki ezer arccal csak egymagában ül.

A nyomodban mint a tüzes tűzben járnék,
nem fogadnám meg, hogy veled gonosz leszek,
nem úgy fognálak, mint addig a rossz kezek.

Kívánnám a jövőt, bár hogy is alakul:
együtt nyögnénk a gondot, a gyávaságot,
a kétséget, a vágyat, az árvaságot.

Miért maradnál magad, magadnak rabul:
együtt keresnénk hol a fény, mi az örök,
ha könnyű porban hullnának is ránk a rögök.

Soha, soha nem kerülnélek el messze.
Kettőnk fürtje szőlőkhöz volna hasonló,
nem lenne a hüvelyében rohadt borsó.

Ha kötényem lennél, nem tépnélek össze.
A fáradt arcunkat olajtól haraggal
soha, soha nem törölnénk zsákdarabbal.

Miért ne lenne holnap, mely békét ígér,
mért lennénk dögöt légy, mit a világ ellep,
az igaz eszmék északi fénye mellett.

Lógnék rajtad, lógnék mint ágakról a szél:
megértenélek ahogy senki nem értett,
és nem rettennék újra születni érted.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
A holt vidék ölén

jobb nem élni itt e földek között

Szeretnél talán köztünk lenni,
úgy élni, ahogy él az élet?...
Mi talán meg tudnánk igazán szeretni,
felejtenénk az éjt, amely a múlté lett.

Elhagynád sírod, néma halott,
mint a kétségbeesés üszkét?...
Talán kellenél, és nem lennél átkozott,
és mi sem játszanánk, fagyos lelkű büszkét.

Vagy odalent talán édesebb,
és mi ne is vágyjunk utánad?...
A szíved itt se lenne csupán csupa seb,
itt is zokogástól reszketne a vállad?...

Úgy történt ahogy írva vagyon,
ne is várjuk a visszatérted?...
Hisz a jelen itt is kínozna nagyon,
nem is szeretnél, mert nem halnánk meg érted.

Megszoktad ahol vagy a fagyot,
ott ahol a szellő se rebben?...
Nem írnál több gyönyörűt, szépet, meg nagyot?...
Jó hol virágok nyílnak elfeledetten?...

Sírjuk csak vissza könnyeinket,
ne gondoljon rád borús agyunk?...
Ha köztünk lennél, némán néznél csak minket,
mert jól tudod: mi mindent, mindent elhagyunk…

Talán jobban enyhít a Távol,
és új ruhádban nem éhezel?...
Vagy talán félsz annak a gondolatától,
hogy szükségbe nálunk majd soha nem leszel?...

Ne is akarjunk megölelni,
az Isten ne törődjön Veled?...
Halálnál nagyobb nyugtot nem akarsz lelni?...
Ne sírjunk, mint a szél az Érchegység felett?...

Jó ott a holtak füstös üszkén,
és keressünk jobb alanyt nálad?...
Ne is ráncigáljunk kevélyen, se büszkén?...
Jobb ahol sáros hideg föld zúzza hátad?...

Akkor se kellett már a másnap:
elmentél, -így tartotta kedved.
Panaszod nem adtad oda senki másnak;
a mások akaratát semmibe vetted.

Köztünk lenni szürke a vágyad,
nem görnyednél több litániát?...
Nem akarnád itt megvetni kopott ágyad,
itt, ahol nem lesz úgyse boldogabb világ?...

Lábaid sietve nem jönnek,
hogy a csodálóidat lássad?...
Nincs kedved nekimenni a vízözönnek,
vagy megtagadni versed, a bús bajtársad?...

Nem véreznél el, tűnt igéken,
igazságot nyújtván az Űrnek?...
Nem is törnéd a fejed sok semmiségen,
míg a bolygók és világok mind kihűlnek?...

Üveggolyókkal nem játszanál,
Isten ne is teremtsen mennyet
hogy élhess?... Hisz árva gyereknek látszanál
most is. Utánad senki más, -én se menjek?...


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Végtelenül idegenen

Petri Györgynek, ki elhagyta az evilági komor teleket

Semmi jónak nem kezdete a reggel,
a sokszor háromszázhatvanötödik;
jobb volna már keveredni a röggel,
ne járja a halál, tisztelet „körit”.

További létemtől eltekintenék,
és elvágnám Ariadné fonalát;
talán kegyesen búcsút is intenék:
nem kell nekem ez a céltalan tovább.

Csellengeni, -kószálni, -botladozni,
tétován, akár a cigaretta füst;
cserepes ajkú kurvákkal se baszni,
rontani már a javíthatatlan fost.

Ételt se kívánok, -fáj a harapás,
zuhanok csak magamba, egyre beljebb;
tátongok vagy fekszem mint egy farakás,
kedvem sincs hogy némi örömre leljek.

Szeretni mondjuk, ahogy már nem szabad,
mikor a szív jaj úgy, jaj úgy dörömböl.
Vénülök: testem egyre lankatagabb,
össze nem rándul az őrült örömtől.

A napi gyógyszeradagom sem egy szem,
és egyre többször vagyok magam alatt;
jár csak az agyam kétségbeesetten,
Dunát rekesztve azzal mi kimaradt.

Hiszen nincs más csak az alantas ihlet,
ami nem csók, csak roppanó, -jeges sár;
mi ideig-óráig kisegíthet,
remélve csak hogy holnap nem leszek már.

Miután nem maradnak csak a sorok,
mikor nem lesz már tipródás és tébláb.
Miközben vak tükörre krikszkrakszolok,
rossz rágondolni is, hogy Isten épp lát.

Le is számolnék azzal a szereppel,
hogy ha nem ilyen lennék, majd úgy szeretsz.
Semmi jónak nem kezdete a reggel.
A halál sör, -az élet a sósperec.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás
A hamvadó hegyek fölött

"Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok mint a hideg, világos és nehéz."

/József Attila/


A Nap lement, és Te csak vártál,
a hűs alkony beborított csöndes kékkel;
a Nap lement, és sírdogáltál,
egy társra gondolva nagy gyönyörűséggel.

Mint hajléktalan a híd alatt,
etted és ittad a mocskos trágyalevet;
mindentől fölmentetted magad,
hisz az ember, ennél vakmerőbb nem lehet.

A szádon nyers, édes, -szürke gyom,
így képzeltél magadnak kis szabadságot;
csillagok ültek a harmaton,
oly fényesen mint cella fölött a rácsok.

Hallgattad az álmodó falut,
míg a szorongó álmok magasra szálltak;
meg-megrebbentve az elaludt
árnyú, millió és millió fűszálat.

Virrasztottál csak elmerülten,
szíved nem szívta szerelmed levegőjét;
fuldoklott a lelked az űrben,
vércseként csapott le rád a lebegő ég.

Elhagytak mint ég alján a nap.
Azt akartad ami ostobának látszott:
hogy értsenek és ne szánjanak.
A vágyad az elméd kockáival játszott.

Nézted ahogy a híd megremeg,
ahogy már a kegyes őszi dél dorombol;
ahogy a hasábfák döngenek,
miközben dobálják őket a vagonból.

Borús vers kélt borongva benned,
(rajtad az Éjfa, melyen nem termett virág);
rokon hang zendült rá szívedben,
míg feküdtél mint egy bús diák.

Csak kopár szobád falai láttak,
és csupaszon, fázón meredtek az égnek;
talán kékes magasba vágytak,
ahol nem fú a szél, és csillagok égnek.

Dúdoltad csak halk leltárodat,
a hazád nem volt csak egy eldobott kabát;
egy buckára omlott alkonyat.
Dúdoltál hogy nincs szíved folytatni tovább.

Bizony hogy nem voltál Te sem az,
akit –mondjuk- a családfők is kegyelnek;
bár időd sem volt sok –az igaz-
hogy kikönyöröghesd a végső kegyelmet.

Semmit sem tudón csak dúdoltad,
mikor már rálépett a lábadra a tél;
a bordáidat lécként hordtad,
mikor kócmadzagként lógott benned a bél.

Egy kiskölyök volt ki benned élt,
és felnőttként már a bánat fojtogatott;
de a szád csak egy dalt döngicsélt,
s ügyeltél, el ne szálljon a kalapod.

És bár írtál sok-sok költeményt,
de mikor költő lehettél volna végre;
csak álltál a vasgyár szegletén,
s nem volt szavad a holdvilágos égre.

*

Vén díványon hentergett a Nap,
ki magával hozta az erdők illatát;
s Te kinek (örömből) semmi sem maradt,
vidultan nézted akár egy kopott diák.

Nyújtózkodott a kacér, hamis,
az éjt aranyhajával takarva tőled;
csókja érte rezgő ajkad is,
ölébe békén, árván hajtottad fődet.

Kínhoz kötöttek kemény kötelek,
és mint a bőrödet, úgy kellett hordanod;
nem lelted a csomót amelyet
egy rántással, meg kellett volna oldanod.

Az életet nyögve kívántad,
hogy hallgasson meg, mint szolgálóját a Nagyúr;
futottál hogy aztán kivárjad,
hogy bocsásson meg ha szavad átokba fúl.

Daloló úri gőggel öltél,
dübörögve zúgott az erő szívedben;
kapzsi rút gyászistent gyűlöltél,
fölemelt fejjel, korbáccsal a kezedben.

Nem kiáltottál hogy: hejh! hahó!
kinek elfúló hangja torkára hágna;
fagyott szívedre hullott a hó,
az Isten sem nézett többé immár hátra.

Énekelgettél búsan árván,
bolondságról, szerelemről, illó nyárról;
szállt az ének, est hollószárnyán,
elterülő néma magyar pusztaságról.

Vak szemmel utat tévesztettél,
a Haláltól köntösét kérted, hisz fáztál;
és minden tagodban reszkettél,
s bús estén meztelen bőrig megáztál.

Átéltél harminckettő évet,
mennykövekkel fejed fölött, vérre lestél;
láttad mit ér az emberélet,
ó, kínban gyönyörködő testvér.

Közöny lepet, elepedt kedved,
rozsdás csillagok voltak lelkedbe szúrva;
közöny lepet, elapadt nedved,
és Te csak reszkettél az éjben kinyúlva.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Felejtsd el a könnyek kútját

Tóth Árpádnak

Miért lógnál csak a gondon,
ahogy pók csüng a falombon;
miért lenne drága eszméd,
hogy a rossz csak rosszabb lesz még.

Felejtsd el a fáradt törzsed,
a rabruhát fel ne öltsed;
legyél emberből faragva,
ha dúl is sors bús haragja.

Mért gyűlnének fejed felett,
gomolygó bánatfellegek;
miért feküdne száz remény,
láthatárnak vak peremén.

Legyél ura tagjaidnak,
bár a fájás könnyekig hat;
kerüljön el borzalom ma,
ne gyűjtsd bánatod halomba,

akár csak egy bizarr bazárt.
Az utad ne legyen hazárd;
felejtsd el: megint becsaptak,
hogy megint csak semmit adtak.

Hited legyen a reménység,
miért nyelne el a mélység;
táncot veled miért rázna,
pokol ura a parázna.

Miért lennél attól boldog,
ha furcsa és bús koboldok;
vernék neked a nagy dobot,
melyből csupán a bú zokog.

Ne is számolj révedezve,
esztendőd mennyi van veszve,
mint toronyban drága úrnő,
kinek kertjében a bú nő.

Nem is kell fájva görnyedned,
hinni s renyhe szörnyeknek;
hogy szemedben csak könny éghet,
méreg lehet csak az étked.

Vasszög ne szorítsa tested,
mért játszanál buja restet;
mért lennél komor bolyongó,
kinek a szeme borongó.

Legyen más az aki enyész,
akit besző a halk penész;
de te mért lennél múmia,
a jónak nem kell múlnia.

Ne rémítsen se árny, se lomb,
se ezer görbe hátú domb;
se a szénfekete eső,
hogy a reggel tán sohse jő.


Móricz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Te is zarándoka lettél az árnynak

Kosztolányi Dezsőhöz

Hetven éve szivárgott el életed,
ismeretlen barátomként vagy halott;
és most verset írok remegve neked,
nem visz rá lelkem: nem dáridózhatok.

Nem dáridózhatok, hiszen fáj itt benn,
bordám alatt vonaglón döng a vészfék;
hogy fellázadsz-e szenvedéseidben,
vagy rád ott is letipró csüggedés lép.

Csüggedés lép, és egy nagy varjú károg,
vagy talán láthatatlan mindaz mi van;
talán avart söpör feléd az árok,
és botladozol mint mi mindannyian.

Mint mi mindannyian, kiket megsebeztek.
Bezárhatnám ajkamat, -a velőm ég,
de más hallgat (nem maradhatok veszteg)
felőled, akár csak a kába dőrék.

Ti kába dőrék, akik nem dobáltok
emlékverseket, -inkább ne is ontson
tollatok, félre téve minden átkot,
amivel rúgnátok egy hullaroncson.

Egy hullaroncson, kinek karja megkap,
mialatt tördelem csak eres kezem;
hogy a mai nap Ő, Ignotus tegnap,
de kettőjükre csak én emlékezem?...

Én emlékezem, és ez lángolást ad,
hisz vers nélkül sötét, kietlen a lét;
számomra nem hever a porba másnap,
és úgy cikázik mint hajdanában rég.

Hajdanában rég, mikor szerelmesen,
szerelmesen vagy épp kokainistán;
szeretem, -mért?, -nem érti az elme sem,
gondolkozhatnék az okain is tán.

Hiszen hetven éve hogy e langy alom
földet, -ahol a sok mihaszna csélcsap;
a kezeimet tördelem, -rongyolom,
hogy egy halott költő, nem bennem él csak.


Móricz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Énekelj, költő

Szegénynek gazdag, gazdagnak szegény…
azaz egyik sem…
helyesebben mind a kettő


Orbán Ottó

Ne bénítsanak meg villanó dühök,
miért állnál úgy, mint akit szél ütött.
Told meg tolladdal a kezed, ha rövid,

legyél ki az égre lánguszályt röpít.
Igaz szavaidat fülünkbe fújjad,
ha félünk s tüdőnk lihegve fullad.

*

Legyél nekünk fényár, zúgó virradat,
ha tűzpokol harsog, dübörög, dagad.
Rímeket faragj nekünk, ne keresztet,

mikor rajtunk a múlás szárnya reszket.
Mikor körénk sötét ruhások lépnek,
ha számunkra szótalan az ítélet.

*

Hiszen szükségünk van rád, -sose máskor,
avarzúgáskor, varjúkárogáskor.
Mikor halotti fellegeknek intünk,

ha csupa könny az arcunk, -vér az ingünk.
Versedhez dobot verünk, -trombitálunk,
talán táncra is fogjuk béna lábunk.

*

Legyél aki úgy sír: a szeme ragyog,
énekelj, mint árvák közt a legnagyobb.
Kinél senki nem mond bánóbbat, -szebbet,

szeress ahogy anyák, bölcsek szeretnek.
És hitesd el velünk, mert hidd el: segít,
hogy jogunk van hinni rangot, istenit.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás
Súlytalan fehér

Erőtlen kezemben az ifjúság
kardpengéje, már régen nem töretlen;
rímek, metaforák, kóbor kutyák,
és a tetvek szállásadója lettem.

Hátra csak nagyon ritkán fordulok,
megcsodálni, hogy a hidak felégtek;
tanulok, és egyre többet tudok:
többet tudok, és kevesebbet értek.

Kezemet nem engedi az átok,
de azért sem kínlódom és könnyezem;
mint súlytalan fehér viharkabátot,
a keservemet felöltöm könnyeden.

Bujkál bennem volt szerelmem lángja,
és fel-felhevülök mint hajdanában;
bujkál a láng, mint ódon kocsilámpa,
míg csillagoknak vetem a lábam.

Kezemben szatyor: nem több poggyászom,
így vándorlok gondjaimtól részegen;
útitársaim: a konok gyászom,
és kínjaim között az egész egem.

Nem egyszer a hideg föld ránca közt,
fel-felébresztett a bánat hűvös ujja;
és mellemen a verejték gyöngyözött,
mert álmomban otthon jártam újra.

Kusza hajamba sokszor lapoztam,
aztán mint kit imára hív a hit;
a bokrok között elnéztem hosszan,
a Tejutat, és az űr Kárpátjait.

Nem vagyok ifjú, inkább öreg len,
és nem tudom holnap hol barangolok,
míg fekszem holtan, -bár oly töretlen
derékkal, akár a régi angolok.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
A főszerkesztő válaszol…


Hogy megértsem önt, erről már letettem,
hiszen nem megérteni önt, nem nehéz;
közreműködni önnel lehetetlen,
mindkettőnknek jobb, ha ezzel szembenéz.

Nem jövök ki az „ilyen” természettel,
hisz közös gondolat nem sok van bennünk;
és bár verse annyi van mint a tenger,
egyet is hiba lenne közzétennünk.

Hiszen egyikben sincs se lélek, se test,
egyet sem tudok fejből felmondani;
nem mondott nekem még semmi lényegest,
mint Verlaine, Heine, Catullus, vagy Ady.

Nem találom a szépséget, -a zenét,
mintha hiányozna önből a jellem;
szószátyárként nem érzem az erejét,
lehetetlen hogy mérgemet lenyeljem.

Nem olvasom, nem is javítom őket,
mit bánom hogy bennem látja a „dögöt”;
nincs ami összeköthetne kettőnket,
keressen más hobbit, ég és föld között.

Bíztató szavakat ne is várjon tőlem,
recsegnek rímei mint egy hanglemez;
és szavai elszállnak az időben,
untalan siránkozni: a rang nem ez.

Egy sora sem lesz klasszikus idézet,
nem jó ön, csak egy megkent szélkakasnak;
egy köpése sem volt mi megidézett,
arcomon szarkalábat, -ráncot hagynak.

Száz rossz versére, születik száz másik,
ne legyen bolond: legjobb ha rám hallgat;
négy sor után aki olvassa: ásít,
várva verse végét mint egy jutalmat.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Ha tudnád…

A 130 éve született Ady Endrének

Oh, ha tudnád: mennyire szeretlek
Téged, ki ismert száz sötét átkot;
ki nyögte a nyomasztó keresztet,
kitől elrabolták a tündérvilágot.

Elmerengtél annyi édes hangon,
és a nőkben tiszta angyalt láttál;
daloltál a sóvárgó bús lanton,
Te, aki talán nem is a földön jártál.

Sirattad boldogságod hiába,
miből nem jutott csak hébe-hóba;
mely nem nyílt mint a jázmin virága,
ha nyílt is, bezártad sötét koporsóba.

Mi régen sorsod volt, még mindig az,
hiszen a kor követni képtelen;
mikor leroskad elvész az igaz,
és a dohos büróban hála nem terem.

Az élet harca hangolt a dalra,
de mások csak nevettek a dalon;
közöttük vágytál a diadalra,
kit nem pótolhatott babéros sírhalom.

Javítani vágytad a világot,
aztán Te sem bántad bármint forog;
leköptek az üres fejű bábok,
és Te jégember lettél, -fáradt elkopott.

Első dalod még egy lányról szólott,
ki félve adta a szűzi csókot;
míg végül elhagytak mint az álmok,
maradt az üres szív és a festett lányok.

Bús halottja lettél dérnek-fagynak,
ki feszült semmiséges magasra;
ki nem hitt a ködöt bontó napnak,
nem is gondoltál becsületes tavaszra.

Úgy gondoltad hogy e három nincsen:
a Titkoló, a Sors, és az Isten;
meg is halt a lelked, a hű tenger,
és úgy ásított sós, hideg, unott szemmel.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Nem jól van ez így

Tóth Árpádnak

A szürke éj kóbor lovagja lettem,
feltörnek belőlem fájó sóhajok;
fölöttem száz, szomorú felhő rebben,
mint nehéz párájú, sápadt bús rajok.

Az iszonyú és a néma semmiben,
az ég rám csak vak szemeket meresztget;
egyedül vagyok, -a szívem nem pihen,
száz bűnöm emlékemből messzereszket.

Az Úr elé, hiába is roskadok,
kit a gondjaim, nem is érdekelnek;
szomorúan nagyokat borozgatok,
amíg a magány mint a tenger ellep.

Odatartom arcom másoknak: üssék,
még gyengébbekre sem emelek öklöt;
társam a lomha és bús egykedvűség,
kivel utamon hallgatag ődöngök.

Mint aki nem jó már csak árva rabnak,
kinek támasza az útszéli oszlop;
nekem már csak a sóhajok maradnak,
rajtam a rabruha sosem lesz foszlott.

Kinek a szava csupa szívbe vert seb,
kinek gondolata a füsttel ég el;
már csak a vérem színezi a verset,
melyben összedől rongyolt föld az éggel.

Friss fények a szememben nem lobognak,
mint balkörmű senki, szállnék a mennybe;
(lehet hogy ez szép nap a boldogoknak),
csillog rajtam a világ szörnyű szennye.

Hajam között egyre több a szürke hajszál,
én én járom utam unos-untalan;
fölöttem (míg mellemből mély sóhaj száll),
holt csillag hull ájultan és hontalan.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás
Mint az ég alján a nap

Mint hajléktalan a híd alatt,
etted és ittad a mocskos trágyalevet;
mindentől fölmentetted magad,
hisz az ember, ennél vakmerőbb nem lehet.

A szádon nyers, édes, -szürke gyom,
így képzeltél magadnak kis szabadságot;
csillagok ültek a harmaton,
oly fényesen mint cella fölött a rácsok.

Hallgattad az álmodó falut,
míg a szorongó álmok magasra szálltak;
meg-megrebbentve az elaludt
árnyú, millió és millió fűszálat.

Virrasztottál csak elmerülten,
szíved nem szívta szerelmed levegőjét;
fuldoklott a lelked az űrben,
vércseként csapott le rád a lebegő ég.

Elhagytak mint ég alján a nap.
Azt akartad ami ostobának látszott:
hogy értsenek és ne szánjanak.
A vágyad az elméd kockáival játszott.

Nézted ahogy a híd megremeg,
ahogy már a kegyes őszi dél dorombol;
ahogy a hasábfák döngenek,
miközben dobálják őket a vagonból.

Borús vers kélt borongva benned,
(rajtad az Éjfa, melyen nem termett virág);
rokon hang zendült rá szívedben,
míg feküdtél mint egy bús diák.

Csak kopár szobád falai láttak,
és csupaszon, fázón meredtek az égnek;
talán kékes magasba vágytak,
ahol nem fú a szél, és csillagok égnek.

Dúdoltad csak halk leltárodat,
a hazád nem volt csak egy eldobott kabát;
egy buckára omlott alkonyat.
Dúdoltál hogy nincs szíved folytatni tovább.



Bizony hogy nem voltál Te sem az,
akit –mondjuk- a családfők is kegyelnek;
bár időd sem volt sok –az igaz-
hogy kikönyöröghesd a végső kegyelmet.

Semmit sem tudón csak dúdoltad,
mikor már rálépett a lábadra a tél;
a bordáidat lécként hordtad,
mikor kócmadzagként lógott benned a bél.

Egy kiskölyök volt ki benned élt,
és felnőttként már a bánat fojtogatott;
de a szád csak egy dalt döngicsélt,
s ügyeltél, el ne szálljon a kalapod.

És bár írtál sok-sok költeményt,
de mikor költő lehettél volna végre;
csak álltál a vasgyár szegletén,
s nem volt szavad a holdvilágos égre.

Kínhoz kötöttek kemény kötelek,
és mint a bőrödet, úgy kellett hordanod;
nem lelted a csomót amelyet
egy rántással, meg kellett volna oldanod.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás
Veszett bolondok


Arcunk sárga, mint az öreg len
és a derekunk sem töretlen
senki nem tudja nevünk, -korunk
holnap is majd csak barangolunk

Bukott Istenekkel veszekszünk
paplant álmodunk ha lefekszünk
faljuk a piszkos föld gyümölcsét
sok újat nem is mond a bölcs ég

A múlton néha eltűnődünk
és a testünkre holdfényt öltünk
és mint mikor oltják a villanyt
forgolódunk gúny ágyainkban

Unott vagy reszkető haraggal
mint pár öldöklő bosszúangyal
meséket szövünk sorsunk köré
amink volt, hogy lett az ördögé

A köd mögül néha ránk nevet
az utálat és a rémület
függünk csak a bűn-fa ágain
velünk: kamasz hajcsárunk a kín

A tűnt édent ritkán keressük
hogy bűntudatunkat levessük
közöttünk vég-seprű takarít
imára csak ritkán hív a hit

Fölöttünk ferde csillag billeg
világra jönnünk nem is illett
szívünk kőből, csontjaink fából
az Úr lök, önző önmagától

Tarkónkon a hideg szél lakik
sírunk, kacagunk a vérpadig
álmunk: ha már a mélyben járnánk
ha másunk nem is, -legyen párnánk


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Komor szentként
kérdések

Szétdúlt sikátor ósdi útjain,
sírhalmok eldőlt oszlopi között,
égő tivornya rikkantó zajában,
kietlen éjjel meddő némaságán
vitt csendesen ez ismeretlen asszony,


Ha távozom a titkos másvilágba
Amit én már komor szentként várok ki
Szájszélét véresre, ugyan ki rágja
Jó utat majd csak varjú fog károgni

Őszinte lesz majd a bánat körültem
Utamon ezer szelíd áldás követ
Lesz-e olyan angyal, aki megtűr fenn
Ember, aki nem dob rám hegyes követ

Lelkem szabad lesz, mint egy bitang ladik
Az utca ahol éltem, majd felderül
Ott maradt kalapomba pénzt ki hajít
Rám a pokol jő majd kérhetetlenül

Hol fogom majd tördelni üres kezem
Ki fogja lelopni rólam a zoknit
Jó szívvel mi lesz, mire emlékezem
Ki olvassa rám, hogy mit is hagyok itt

Születik-e majd rólam szonett, kláris
Halálomra szomjat, hol enyhítenek
Ki mondja: lelkem nem volt rút kanális
Istenem: szegény vagy, ahogy hittelek

Sáron és moslékon ott is kibírom
Ki lesz odaát, aki megünnepel
Hajadban lesz-e fekete liliom
Mi lesz, ami űz, és milyen tűz lep el

Értem ki csal hangokat hegedűből
Utánam csak a düh és a harag marad
Ki lesz, aki sírva és fájón bűvöl
Megismer majd az Isten, az agg alak

Fejét ki rázza majd, meg-megremegve
Jön-e majd az emberek gúnyja velem
Dorongolt eb üvölt-e fergetegbe
Ki lesz majd az, aki lehunyja szemem


Móitz Mátyás versei

Móritz Mátyás
Vénség

Köhögve a botjára görnyed
Nem így és nem most várják vissza
Talán még minden lehet szörnyebb
Mint a többi, fekszik a földön
A mérgét ő is daccal issza
Köd veszi körül, akár a börtön

Most ő is bitangoló kísértet
Megveti csúf férfi és szép nő
Sötéten jár csak, halálra sértett
Hollók kísérik csak és varjak
Szava nincs rossz, se jajveszéklő
Csak szemedbe néz és tovaballag

Bár szívében fájdalmak üszke
A zsebében pár talált érem
Mintha ő kapta volna, oly büszke
Eladja őket, amennyi van
A napba néz búsan, fehéren
Majd az Isten képében elillan


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás
Tükörportrék

1.

Ferde és torzított a tükörkép
akit benne látok, rab vagy bohóc
néha nemesebb, vagy néha görbébb
hol szerethetőbb, hol szánni valóbb
Bámulom néha este, néha nappal
utálom vagy szeretem, de mégis
sötétbe hagyom egy mozdulattal
hiányozni kezd magamnak én is
Eddig még mindig egyedül láttam
soha senki nem volt körülötte
örül vagy őrjöng csak egymagában
egy pillanatig vagy mindörökre
Arca borotvahabos vagy sáros
fogsora foncsor vagy csipkés villám
van hogy taszít, van hogy húz magához
van hogy kinevet vagy vicsorog rám
Néha csak néz, mint halott a fagyban
szemeivel néha fölzabálna
volt hogy mérgesen faképnél hagytam
hogy a háta mögött sem találna
Van hogy maga alatt van, vagy ragyog
az arcán álarc, -elhervadt páncél
egyedül és mégis ketten vagyok
nem hiányzik rólunk csak a ránc-él
Őrzi helyét mint egy birodalmat
és vár: reggel, este és éjszaka
van hogy hátat fordít és csak hallgat
néha komor szent vagy az úr maga
Úgy vár mint hitveseket a rabok
én elmondom: van öröm és pár baj
elmondom a holnapot, -tegnapot
szembe vele és a másvilággal

2.

Szegény tükör: megint körmeivel
kapar és te sóhajtasz ropogva
az időt csúf szavakkal üti el
majd behajít egy sötét sarokba
ahol már annyi ócskaság tolong:
megállt órák, fröccsöntött keresztek
menekülne most is mint egy bolond
végül inkább lefekszik és reszket
majd elalszik: álma meddő, -kopár
felkel: megcsípi kezét: él vajon?...
-az asztalon kés és ürömpohár
és hajlott árnya a napos falon


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás
Tüzes lepedőjével

Tüzes lepedőjével beborít a Nap
És tündököl, mint a ma született bárány
Csendes parkban a párok összehajlanak
Nem itatja át a mozdulatot ármány
Itt a nyár, erre utal minden előjel
Zsák az ég, és melegét rázza belőle
Az isten, és mi jobban bírjuk erővel
Ruhánk tapad a meleg, parázna bőrre

A kóbor kutya nem pocsolyából iszik
A természet ébred, virágzik szeme
A világos éj, könnyen átalizzik
Betölti a szépség, és a gyöngyöző zene
Öregek bajszán sörhab, nyári hópehely
Akiket a kőasztalokhoz a sakk vitt
Az érdeklődő unoka, úgy térdepel
Mások a labdát kergetik alkonyatig

Szeretném hinni: ez így is marad, – talán
Szarvasok ugranak bakot a mezőkön
Rég volt: az esőt figyeltem a ház falán
Hazudik, aki mondja: ezután ősz jön
És majd újra zokogni fognak a bokrok
Szederfa hajlik majd a temetőhegyen
De belőlem senki nem csinál bolondot
A hiteles jós számomra ne ő legyen

Had mondja: ránk majd a szelek csapást mérnek
Fölöttünk nap helyett, madárvonulás lesz
De nekem nem, nekem nem kell őszi ének
Nyár: miért mondanám: múló látomás ez?...
Nem hiszem: a tél elér falut és várost
És a fákat majd körülnyalják a ködök
Hogy a szerelem sós íze a magányos
Számat marja, úgy járok majd padok között

És az emlék csak antik lesz, és csak ócska
Ahogy elmerengek majd a csókok felett
Hogy hova lett a sakktábla, a fogócska
És a szívem majd, mint könnyű hamu remeg
Hogy hova lett a zene, – minden hangtalan
Míg vonatom dübörög a vágányokon
Kihajolok, a szél cibálja a hajam
És az éjszaka, elfekszik a kék fagyon


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Leltár, eltűnődve

Senkinek, vagy csak egyetlen egynek
annak, aki írni nem tanított
őszi napnak, és téli szeleknek
kinek minden sorom, merő titok.
Magamnak, vagy senki, -senki másnak
annak, aki csúfnak lát, vagy szépnek
a szétmálló napfogyatkozásnak
ostromgyűrűnek, -feketeségnek.
Nyárnak, ősznek, télnek és tavasznak
tiszta egeknek, gyarmati pornak
sokat megélt öregnek, -kamasznak
annak, akit mindig megtiportak.

Senkinek, és az egész világnak
a víznek, a földnek, az égboltnak
hallgatag, -néma galaktikáknak
a felhőnek, a napnak, a holdnak.
Annak, kit százszor derékba törtek
aki elégtételt a máglyán kap
zöldellő ligetnek, -temetőknek
a földel elhantolt szivárványnak.
A végesnek, és a végtelennek
a meg nem valósuló álmoknak
a gyarlónak, és a védtelennek
szemgödröknek, -temető-árkoknak.

Senkinek, vagy csak egyetlen egynek
az ellenségnek és a barátnak
a szerelmesnek és az özvegynek
madaraknak, siketnéma fáknak.
Annak, aki adott nekem teret
sorban állóknak, -és különcöknek
annak, aki hurokban született
emberiség-köldök-kölöncöknek.
Annak, akit szerettem és féltem
akitől majd félni fogok eztán
azoknak, kik a földbe se férnek
a meggémbedt testnek a keresztfán.






Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Nem tudni hova, tovább…

Elfogyni, mint orsóról a szál,
legyen más az, akit lekaszál;
eltűnni is úgy lenne kedvem,
hogy mondjuk havas szédületben
vagy mondjuk szédült havazásban,
(akármikor, de mindig másban);
hogy legyen bárkinek szép szava,
ha poromat a szél: szét, -szana.
Ha már fejemre: pokol, -mennybolt,
ha már akárki és miatt volt.
Szavad nem akarom hallani:
hogy miért pont most, ha már eddig.
Mit bánom én hogy ki feled itt,
hogy a múltat, be kell vallani.

Csak a hideglelős öregség,
és nem a hűs, nyárvégi esték;
vége lesz a fokozatoknak,
mikor nem lehetek halottabb.
Van ki elkorhadt vagy elégett,
és nem sürögnek mint a férgek;
van ki hamvadt és van ki porlad,
-ez a földi, gyarló gyakorlat.
A rosszból az egyetlen jó:
tovább már nem halogatható,
mert utolsóak már a napok.
Várok a hűlő tündöklésben,
és Ő fogadkozik: „Bocs, késtem!”
-talpa alatt, sóder csikorog.

Üldögélek, mindenre készen:
egyszeri dologban lesz részem;
talán még a szemem se rebben,
a legutolsó szerepemben.
Nem hozom fel esendőségem,
holmi mentegetőzésképpen;
hátam mögött az üres lakás,
menés vagyok már, nem maradás.
Mit titkoljak, és mit takarjak,
hiszen úgyis meg kell, hogy haljak,
-bár nem hiszem hogy erős vagyok,
és a vacillálás sem segít.
Játszom az eszemet, -félek itt
hagyni ezt a kín –és színpadot.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Vasból, vérből, és kőből

(Hogyan volt, azt már én nem tudom)

Hogyan volt, azt már én nem tudom,
talán tüzet akartam rakni;
talán kedvet éreztem, fagyos
kamrák kilincsét fölszaggatni.
Az is lehet: a fergetegben
akartam, hegyormokon állni;
talán kedvet éreztem, fagyos
szívem az éjszakába vágni.
Talán megelégeltem akkor,
hogy rúgnak innen, -rúgnak onnan;
s egyszer mégsem mondtam ellent,
s egyszer mégsem káromkodtam.
Csak sírtam, ahogy vízben a mész,
sírtam mint víz a fedő alatt;
mint a holt fa, melyet tűz emészt,
mint csarnokban a futószalag.
Hullt a könnyem, mint a puha korom,
hullt könnyem, mint a nehéz esők;
le akartam törölni a bú
szívemről a rákövesedőt.
Untam inni a trágyalevet,
és nem ízlett az élet mocska;
versek közt akartam keresni
bizonyosabbat, mint a kocka.
Talán megelégeltem akkor,
hogy kedvem fanyar, -a szám üres;
tele voltam maró okkal, mint
szúnyoggal a susogó füzes.
És a kezem, vad lendülettel
lecsapott, mint a sors ostora;
kedvet éreztem akkor hinni
hogy a remény nem hal meg soha.
Nem akartam kanári lenni,
más hangján fütyülő portéka;
talán szólni akartam, -szólni
a magam hangján, -mint a béka.
Hogyan volt, azt már én nem tudom,
talán a küszöbön feküdtem;
talán megakartam írni, a
fagyos ürességet fölöttem.


(Fölakartam találni Istent)

Fölakartam találni Istent
akihez időben majd térden
mikor megfizetem majd árát
mikor talpig porban és vérben
mikor nagy fekete oltárát.
Mikor majd iszonyattá mállik
mikor majd egy sötét sarokban
mikor a kín, bokától állig
mikor gerinc és fogsor roppan.
Mikor kizuhan a kezemből
minden, fényesen és feketén
és kizuhan élettelenül
mint ahogy a kannákból a szén.
Mikor az arcom fiatal még
mikor szememre füstös ég ül
hinnék benne, hogy belehalnék
és megjelenne menedékül.
Mikor a felhős ég felettem
mikor gyáván akár a patkány
hiszen kéjes fegyence lettem
bár a torkát is átharapnám.
Mikor úgy pereg majd mint a por
mikor az életem szétpereg
mikor tűzben áll minden bokor
és a torkomon a döbbenet.
Bár a halál sem nagyobb dolog
és mért ne várna az öröklét
miután már a harci dobok
miután már bezárta öklét.
Mikor se tűz, se víz, se fegyver
mikor boldogít majd és büntet
mikor kegyetlen türelemmel
összeroppantja életünket.
Hiszen a sorsunk nem ereszt el
és kifutunk majd az időből
hátunkon a tüzes kereszttel
rímünk vasból, vérből és kőből.
Mikor majd „lassan majd minden” sötét
a fák kitárt karja majd lehull
mikor mint a víz semmivé szét
észrevétlenül, nyomtalanul.
Hiába is görnyednénk térden:
a kopárság lesi az estét
ugrásra feszül mint a vadak
-az utak legvégére érten
mikor mint a kő, vízbe hullanak.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás:
Én nem tudom…

Hogyan volt, azt már én nem tudom,
talán tüzet akartam rakni;
talán kedvet éreztem, fagyos
kamrák kilincsét fölszaggatni.
Az is lehet: a fergetegben
akartam, hegyormokon állni;
talán kedvet éreztem, fagyos
szívem az éjszakába vágni.
Talán megelégeltem akkor,
hogy rúgnak innen, -rúgnak onnan;
s egyszer mégsem mondtam ellent,
s egyszer mégsem káromkodtam.
Csak sírtam, ahogy vízben a mész,
sírtam mint víz a fedő alatt;
mint a holt fa, melyet tűz emészt,
mint csarnokban a futószalag.
Hullt a könnyem, mint a puha korom,
hullt könnyem, mint a nehéz esők;
le akartam törölni a bú
szívemről a rákövesedőt.
Untam inni a trágyalevet,
és nem ízlett az élet mocska;
versek közt akartam keresni
bizonyosabbat, mint a kocka.
Talán megelégeltem akkor,
hogy kedvem fanyar, -a szám üres;
tele voltam maró okkal, mint
szúnyoggal a susogó füzes.
És a kezem, vad lendülettel
lecsapott, mint a sors ostora;
kedvet éreztem akkor hinni
hogy a remény nem hal meg soha.
Nem akartam kanári lenni,
más hangján fütyülő portéka;
talán szólni akartam, -szólni
a magam hangján, -mint a béka.
Hogyan volt, azt már én nem tudom,
talán a küszöbön feküdtem;
talán megakartam írni, a
fagyos ürességet fölöttem.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás
Lombjavesztett fákon

Meggondolom, hiszen a láz: láz
S én mégiscsak roncs vagyok
S kezdődő Télben várt Tavasszal
Mindhiában baktatok
S aligha érek már Tavaszt.

Ady Endre: Télbe-hulló ember vágya


A tél csak fagyosan dúlva-dúl,
a szél arcunkba vág, -felöklel;
viharrá lesz, zúg, süvölt vadul,
túlélni mindezt, hitnél több kell.
Menekülnék a látvány elől,
de a nehéz, szomorú ködben,
kacag a szél, a hegyek felől,
megtorpanni, nem fog előttem.
Szellem árnyként, jár háztól-házig,
hogy felverje, sáros lelkemet;
közben az eső zongorázik,
az unt, szomorú táj, eltemet.

Szépségét én nem is érezem,
télen, így csak az ökör mulat;
összekulcsolva fehér kezem,
mellemből halk sóhaj tör utat.
Magamról a havat, le sem rázom,
remegek csak, mint egy hattyútól;
végignézek a sok kőházon,
a szám, egy ósdi nótát dúdol.
Ülök csak, mint egy éji őrszem,
és nem hazudom, hogy jaj de szép;
a Hold csillan, mint egy bús, tört szem,
nézem, mint aki elitta eszét.

Felejteni, -pihenni vágyom,
gyenge vagyok, mint a friss rügyek;
akár korholom, akár áldom,
a Teremtő, nem vet rám ügyet.
Nem hiszem, és nem is gondolom,
Őt, -kinek kezében halál van;
dúdolom csak, a beteg dalom,
míg reszket két, megzuhant vállam.
Arcomat esőcseppek mossák,
bár meleg szobában boroznék;
de vágynak, ez is csak bohóság,
mint hogy a jövő, csodákat hoz még.


Hogy fény fogad majd, és melegség,
hogy szerető ölel szelíden;
nem ezek a mérgezett esték,
-sok álomtól, főm félrebillen.
Fanyar mosollyal, dől előre,
kezem játszana szeretőm blúzán;
álomnak ez is, kusza, -dőre,
karosszékemet ablakhoz húznám.
Míg a cselédem énekelget,
álmaimra angyal vigyázna;
-de a szél fojtogat, és ellep,
nem simul szájam, rángó ránca.

Gallérba fúrom, könnyes arcom,
és az öröm, most sem rohan rám;
a szél suttog, -most tán elalszom,
ezt a jégvilágot itt hagynám.
Odalennének részeg percek,
nem hördülne véres pirossan;
-míg zsebórám tűnődve perceg,
én a mezőkre futnék mostan.
Leszámolnék a nagykabáttal,
sikerülne az életöröm;
de a vihar zúg, fákon átal,
és húsom vájja, a kínlódó köröm.


Móritz Mátyás versei

Móritz Mátyás
Egy különös nap

Egy szép, és befejezett álommal
a hátam mögött, jobb lábbak kelek
és nem verem a földre a vekkert
még időben vagyok, és jókedvű
és a lefőzött kávé jól esik
találok hozzá cukrot és tejet
és úgy látszik, mosogatnom sem kell
a két kutya, sétáltatás közben
végzi el kisebb és nagyobb ügyét
és nem azután hogy már feljöttünk
az időjárás igazodik az
öltözékemhez, ami jól áll
kényelmes, és nem szólja le senki
a cipőfűző nem szakad ketté
egyetlen gombot sem kell felvarrnom
és még a sliccem is jól működik
sőt: nem útközben kell észrevennem
mindent ott találok ahol tegnap
nem kell lemennem cigiért, zoknit
kettőt találok, (egy méret, egy szín)
nem török a zárba egy kulcsot sem
a lábtörlőn nem találok csikket
és az ajtót sem köpte le senki
sőt: a postaláda érintetlen
a busz menetrendszerit érkezik
és ott is ajtót nyit, ahol állok
a frissen boxolt cipőm nem kelti fel
senki figyelmét, hogy rátaposson
nem löknek fel, és nem ká anyáznak
egy ablakot sem zár be senki, nem
akarják hogy légszomjban haljak meg
rég nem látott ismerőssel futok
össze, de nem kezd el panaszkodni
sőt: már a hétvégére programot
beszélünk meg, és nem fals telefon
számot adunk meg csak úgy véletlen
a munkahelyen mindenki köszön
és úgy látszik a főnök nincs is bent
flottul sikerült elintéznem a
rám bízott feladatokat, nem is
kell túlóráznom, Gabit vagy Lacit
helyettesítenem, -a fizetés
már délután a kártyámon figyel
egy boltban sem vernek át, csapnak be
de még csak nem is néznek hülyének
egy perc, és máris a sor elején
találom magam, szatyrot is kapok
aminek nem reped szét az alja
sikerül szép friss, szép szalonnát vennem
és a kenyeret fél áron adják
a postaládában nem találok
szórólapokat, csekkeket, viszont
kedves üdvözlőkártyákat igen
a lakásba, nem érezte senki
hogy bekellene törni, pakolás
közben nem jut eszembe hogy ezt meg
azt kifelejtettem a listáról
sikerül jóízűen kajálni
egy kutya sem bánul a pofámba
van áram, meleg víz, és a szappan
sem fogyott el, és a borotvában
nem kell pengét cserélnem, a kádba
viszont sikerül belefulladnom



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör