Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Koczeth László Tövis írásai

Koczeth László Tövis
A Mennyország zárva

A város szélén, ahol az utak a hegyek felé futnak tovább, volt egy kocsma.
Valójában talponálló, ahová a betévedő szomjas ember lehörpinti italát és megy tovább a dolgára.
A környéken lakók csak Mennyországnak nevezik.
Nyilvánvaló a célzatosság ebben az elnevezésben, hiszen az elfogyasztott ital mennyisége és a mennybemenetel érzése között egyenes összefüggés fedezhető fel. Ha az italok minőségét vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy bizony nem úriembernek való, a víz és az alkohol sejtelmes egybeolvadása jellemzi.
A magyar ember sajátos humorára jellemző megállapítás, mikor felteszi a kérdést: - Hol a legdrágább a víz?
Hát a kocsmában. Milye keserű utóíze van ennek a válasznak.
A kocsma tulajdonosa egy ősz hajú, kopaszodó öregúr, akin rajta felejtődött TMK-s korából a kék munkaköpeny, így mérte az italokat.
A kocsmába járók egyszerűen Vegyésznek nevezték, utalva vendéglátó-ipari munkásságára. Felesége, akit óriási méretekkel áldott meg a Teremtő, volt az alkalmazottja, ők ketten vitték az üzletet. A vendégek csak Csöcsi néninek hívták, de mivel ezt a szemébe nem merték mondani, így maradtak a Joli néni megszólításnál.
Itt fordultak meg a környéken lakók, munkások, vagy éppen munka nélkül valók.
Néhány percre, órára, a gondtalanság piciny szigetén érezhette magát, aki ide tévedt.
Az egyik sarokban Fischer úr oktatta ki a vele gyanútlanul sakkpartiba elegyedő idegeneket, akiknek rövid úton elvette a kedvét a játéktól. A régi kliensek már jól ismerték, és nem is akart vele leállni senki, mert előre tudták szomorú végüket. Fischer úr megszállottan vadászta az új partnereket, és gyűjtögette táblája köré az üres söröskorsókat.
Egyszer bejött egy ősz hajú, idős férfi és tizenöt lépésben mattot adott emberünknek, aki ha pisztolyt adtak volna a kezébe, azon nyomban főbe lőtte volna magát.
A férfi, akiről később kiderült, hogy sokszoros bajnok, nemzetközi mester, nagynénjét látogatta meg a kórházban, és betért egy italra, úgy ahogy jött úgy el is tűnt. Csal a legenda maradt utána, hogy egyszer, tudod az ősz, bajuszos öreg úgy lerendezte Fischert, hogy hetekig csak vizeléskor fogott parasztot a kezébe.
A másik sarokban Szivacs álldogált, aki gyakran segített a Vegyésznek rekeszeket pakolni, és egyéb trógermunkára is vállalkozott. Felesége rég elhagyta, alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Egyébként vidám jókedvű ember volt, gyakran viccelődött, és volt egy jó tulajdonsága, sohasem sértődött meg, amivel sokan vissza is éltek, sértegették. Ő pedig valami hihetetlen felsőbbrendűséggel, ami rettentően zavaró tud lenni, nézett végig az illetőn, hogy az szinte pondróvá alázva hallgatott el.
Az állandó vendégek közé tartozott még Gepárd, aki rokkant kocsijával a kocsma előtt parkolt, a haverok vitték ki neki a sört meg a vegyest. Valamikor vájár volt a bányánál, de a bánya bezárt, és ő nem volt képes váltani. Érszűkülete miatt levették az egyik lábát, azóta kesereg a kocsma előtt.
Törzsvendégnek számított Pecás is, aki olyan megszállott horgász volt, hogy télen a fürdőkádat engedte csurig, hogy legalább egy kicsit áztathassa a damilt a holtszezonban. Ő volt a kocsma varázslója. Egy húszcentis sneciből botgörbítő óriást tudott csinálni. Néha büszkén megjelent egy-két nagyobb ponttyal, de általában hetekig kínlódott egy szép példányért.
Sokan jártak ide, de többségük csak munka után tért be egy-egy korsóra, fröccsre, aztán már ment is tovább. Jól ismerték egymást, tudták a másik élete történetét, és csak napi szinten tudtak újat mondani egymásnak.
Nők és fiatal lányok is jártak ide.
Kurvák, lepusztult tönkrement életű, jobb sorsra érdemesek is, akik néhány italért, cigarettáért testükkel fizettek a környező kiserdőben.
Sokan intézték itt ügyes-bajos dolgaikat. Vettek, eladtak, csereberéltek, ajándékoztak.
Verekedés ritkán adódott, azt se a törzsvendégek provokálták. Volt egy százötven kilós fiú, Kupola, aki kopaszsága miatt kapta a nevét.
Ha ő jelen volt, nem kellett összetűzéstől tartani, mert rövid úton szállni tanította az illetőt.
Valahogy mindig akadt egy jótét lélek, aki ilyenkor kinyitotta a kocsmaajtót.
Így zajlott az élet a városszéli talponállóban, ha meghalt valaki, akkor gyászukban, ha valakinek gyermeke született, akkor örömükben ittak az emberek.
Olyanok voltak, mint egy nagy család. Ha valamelyikük egy darabig nem jött, vagy kórházba került érdeklődtek utána, s ha újra megjelent, nagy barátsággal fogadták
Többen közösen lottóztak, totóztak, de néhány kisebb nyereményen kívül nem volt igazi sikerük. Kisebb-nagyobb munkákat is elvégeztek egymásnak, szigorúan baráti alapon.
Néhány napja azonban valami feszültség vibrált a levegőben.
Elsősorban a Vegyész viselkedésén volt látható a változás. Mogorvább, szigorúbb lett, nem kedélyeskedett annyit. A focieredmények se nagyon érdekelték. A mikor az öregek rákérdeztek, fejfájással magyarázta ki magát.
Egyik reggel azonban már nem bírta magában tartani:
- Gyerekek, holnap bezár a kocsma! – hangja reszketett, látszott, hogy küszködik a sírással.
- Hogyhogy Feri bácsi, csak nem nyaralni megy? – kérdezte kedélyeskedve
Pecás. Ezt ő sem hitte, hiszen már vagy tíz éve nem ment sehova az öreg.
- Sajnos nem – dörzsölte meg a szemét a kocsmáros – Végleg bezárok.
Szivacs nagyot sóhajtott a sörébe, szinte szétrebbentette a habját. Ő már összerakta magában, hiszen a Vegyész jó ideje nem rendelt új árut, csak egy napi készlet volt a raktárban.
- Mi történt Feri bácsi, csak nincs valami komoly baj? – érdeklődött két lépés közt Fischer.
- Komoly baj van. Pár nap múlva lebontják a kocsmát. Bevásárló és szabadidő központ épül a helyére - szólt csendesen az öreg.
Megállt a levegő, halálos csönd lett. Csak a cigaretták füstje szállt felfelé.
- Ez lehetetlen, nem hiszem el – szólt Kupola megsimogatva tar fejét.
- Pedig elhiheted fiam, mindennek vége – mondta a Vegyész, sajnálva a hosszú idő alatt barátaivá váló vendégeket, majd folytatta. – Ma este mindent megiszunk, mindenki, amit akar.
Csendben maradtak. Máskor tomboltak volna egy ilyen felajánláson, most azonban hallgattak.
Este legjobb ruháikban, jobbára kinőtt esküvői öltönyeikben jöttek el és nagyon halkan, szomorúan iszogattak, felelevenítve a régi emlékeket.
Gepárdot kocsistól felemelve, kitárva a bejárati ajtót vitték a söntéspulthoz. Senki sem rúgott be, úgy viselkedtek, mintha az angol királynő fogadásán lettek volna a Buckingham palotában.
Tízkor mindenki elköszönt.
A Vegyész fényes szemmel pakolta a poharakat. Szivacs megindultan kerülgette őt a rekeszekkel.
Az ajtóra kikerült egy papiros:
- Az egység véglegesen bezárt. –

*

Néhány nap múlva reggel kilenc óra tájt megjelent az utca túloldalán Szivacs.
A szél kellemetlenül fújt. Rágyújtott egy cigire és komótosan eregette a füstöt.
Várt.
Rövidesen megjelent Fischer. Nem szóltak egymáshoz akkor sem, mikor az úton megpillantották Gepárdot, aki nagy indulattal tekerte a rokkant kocsi hajtányát feléjük.
Szivacs hátranézett. Vagy húszan álltak mögötte.
A Pecás, Kupola a lányok és a többiek. Köztük a Vegyész Csöcsi nénivel összekapaszkodva.
A hatalmas vasgolyó bezúzta az oldalfalakat, az ajtót, összetörte a pultot.
Félóra múlva törmelék lett a kocsmából.
A csípős szél volt-e az oka, de sokak szeméből könny csordult ki.
Szó nélkül, csendesen, ahogy jöttek, úgy szállingóztak haza.
Valami végérvényesen befejeződött.
Új világ épül.
A Mennyország zárva.


/ 2003 /


Koczeth László Tövis írásai

Koczeth László Tövis
Mese a kecskéről, aki egy napra jóvá tudta tenni az embereket

Hol volt, hol nem volt a kies nógrádi dombok tövében egy falucska.
Jó természetű tótok laktak ezen a tájon békésen együtt a magyarokkal.
Ebben az alig hatszáz lelkes faluban élt az egykori bábaasszony lánya, Maris néni régóta özvegyen, egymagában.
Maris mamicskát, ahogy a tótok mondták, ismerték és szerették a környéken. Tisztelték is errefelé nemcsak hivatalból, mivel a bába lánya, hanem emberként is.
A mamicskának mindenkihez volt egy jó szava sokszor talán túlzásba is vitte a gondoskodást, kedveskedést.
Egy őszbehajló, levélfonnyasztó szeptemberi napon, a postásgyerek a Jocó arra kerekezett a dagonyás úton felcsíptetett gatyaszárral a falu végére, széthordozgatva a nyugdíjat az itt lakóknak.
A türelmetlenebbje már a postánál várta, izgatott sietséggel, mint mikor ostyát osztanak áldozáskor a templomban, úgy vonultak levélhordónk elé, kegyes áhítattal telve.
Jocó bekurjantott jó hangosan az udvarba, mert Maris néni kicsit süket volt már szegény, lévén nyolcvankét éves.
- Mamicska, jöjjön ki, megjött a pénz!
A néni éppen gőzgombócot készített a masinán, gyorsan kötényébe törölte kezét és amennyire tudott iparkodott a kapuhoz.
- Jaj de vártalak, lelkem, Jocókám! – örvendezett kinyitva a kiskaput – Gyere be fiam, van egy kis jófajta körtepálinkám, csak iszol egy kupicányit! – kérlelte kedveskedve a fiút.
- Nem mehetek sajnos, sietnem kell! Délre ki kell hordanom mindenkinek – felelt amaz vonakodva.
- Na, akkor mindjárt hozom – mondta mamicska, s aláírva az átvételt a pénzzel együtt visszatipegett a konyhára.
Balsorsa azonban ott nyújtózkodott a pányván Mici kecske képében.
Ott kepeckedett a muskátlibokrok felé, mígnem a vaskarika lecsúszott a földbe vert karóról. A kecske először villámgyorsan bekebelezte a szeme elé került virágot, majd vészjóslón a konyha irányába billegett duzzadt tőgyét lengetve balra-jobbra.
Maris néni ez alatt buzgón töltögetett Jocónak, aki már a harmadik kupicát gurította le, nyelvével jókat csettintve, dicsérve a finom körteízt.
Mici kecske, méltóságteljesen beringott a konyhába, és hosszú nyelvével felnyalábolva, rezzenéstelen szemekkel, széles pofamozdulatokkal elrágcsálta Maris néni teljes nyugdíját ötvenötezer ötszáz forintot. Csak a kevéske fémpénzt hagyta az asztalon, mintegy borravaló gyanánt.
Miután elvégezte dolgát, komótosan kiballagott és nekiesett az őszirózsáknak.
Maris néni elbúcsúzva a postástól észrevette a virágok között garázdálkodó jószágot, és amennyire lábai bírták széles kézmozdulatokkal, pálinkásüveggel kezében mérgesen igyekezett a kertrendező felé.
- Ne, te ne, az anyád úristenit! – káromolta el magát.
- Nem takarodsz innen te akasztanivaló! – kiáltotta oda a kecskének, aki nem tudta mire vélni a nagy felháborodást. Mindenesetre fejét félrerántva eloldalgott a hátsó kert irányába.
Az öregasszony nagy nehezen utolérve visszarakta a karikát a cövekre, és csak úgy maga elé zsörtölődve visszament gőzgombócaihoz.
Ahogy lerakta az üveget, rossz sejtése támadt.
- Hát ide raktam, vagy a fiókba? – gondolkodott hangosan, ahogy az öregek szoktak. Kihúzta az asztalfiókot, de a pénzt ott sem találta.
Néhány forint az asztal előtt hevert szétszóródva a kövön.
Megpillantotta a kecskekörmökről leváló sárdarabkákat, ahogy árulkodóan vezettek az ajtó felé.
Átvillant rajta a felismerés.
- Jesszusom, a kecske! -
Odasietett a karón körbe-körbeszaladgáló állathoz, aki érezte gazdáján, hogy valami nincs rendjén.
Mamicska felkapta a ház oldalának támasztott seprűt, és ami már erőtlennek látszó kezébe belefért, csépelni kezdte a riadt jószágot.
- Add vissza a pénzemet nyomorult! – kiáltozta sipítóan, keserves fejhangon, és ütötte, csapkodta, ahol érte az egészből semmit sem értő, menekülni igyekvő négylábút.
Miután kellőképpen kimelegedett, levegőért kapkodva leült a fejőszékre, tenyerébe temette arcát, s belefogott a tehetetlen sírásba.
Mikor elege lett az önsajnálatból, fogta a kötőféket, és elindult Micivel a faluba.
Úgy gondolta, majd csak talál egy jó embert Isten báránykái közül, aki segít rajta.
Egy igazi báránykára akadt, szembejöttében, Misora, a bolondra.
Harmincegynehány éve itt járt egy városi ember.
Eladó házat keresett, s eközben egy kedves, eladó lánykára lelt.
Amíg egy átutazó gyalog végigér a dombok között rejtőzködő, hosszúra nyúlt falucska első házától az utolsóig, az alatt az ártatlan bimbó virágba szökött, megporzódott a bibe, és a kis vacokban lassan nőni, növekedni kezdett a gyümölcs.
A városi ember soha nem került elő többé…
Miso anyja magára maradt kis szerelemgyümölcsével, akinek érdekes vágott szeme, széles, kerek feje, pisze orra sejtette már, hogy sok gondja lesz felnevelésével.
A félresikerült gyermek azonban szépen felnőtt, és dolgos, szorgalmas ember vált belőle, még ha kissé félnótásra sikeredett is.
Ugratták a többiek sokat, de kedvelték, s ha már pár napja nem látták keresték, kíváncsian érdeklődtek utána:
- Te nem láttad a Misot, tán nem beteg?
- A múltkor nagyon sokat köhögött szegény…
Mindenhol feltűnt, ha valakinek éppen rá volt szüksége.
Csodálatos, földöntúli érzéke volt ahhoz, hogy oda kerüljön, amikor bajba jut, segítségre szorul valaki.
Ő volt ott akkor is, mikor kiöntött a patak és a Csődörös Tóni bácsi részegen, minden fűszálba, hínárba belekapaszkodva, úszni tudás hiányában el-elmerült a sodró árban.
Nem törődve saját magával, a mederszélről villámgyorsan egy hosszú, vastag faágat kerítve kihúzta a kívül-belül elázott férfit.
Amikor Minárcsikéknál kigyulladt nyáron a padlás, ő trombitálta össze a faluban az embereket, hogy mire a tűzoltók kiérkeztek már nem kellett felszerelni a tömlőket.
Egy gyengéje volt, egyéb hiányosságai közt, hogyha valaki azt mondta neki:
- Ez nehéz munka, Miso, ezt csak te tudod megcsinálni!
Erre a mondatra ugyanis felcsillant a szeme és innentől kezdve mindent megtett, amit csak kértek tőle.
Hát most itt volt a lehetőség, hogy bizonyítsa képességeit, mert Maris néni kisírt szemmel, húzva-vonva kecskéjét, feléje tartott.
- Mi a ba…baj mamicska? - szólította meg az öregasszonyt, kissé hebegősen,
mint mindig, hogyha felizgatta magát.
- Jaj, Misokám, nagy a baj, a Mici megzabálta a nyugdíjamat.
Valamit kéne csinálni vele, kivenni belőle, vagy mi – mutatott fájdalmas arccal
a nyugodtan kérődző kecskére.
Miso megnézte elölről, hátulról figyelmesen.
Felemelte a farkát is, miközben Mici elengedett egy tekintélyes adagot bogyóiból.
Erre a félnótás is hátraugrott.
- Hajjaj! – vakargatta meg gondterhelten a fejét.
- Nehéz munka ez Misokám - mondja Maris néni utolsó lehetőségét is kijátszva a segítségre.
- Nehéz mu…munka, nehéz mu…munka – ismételgette a számára oly ösztönző szavakat Miso.
- Várjon ma….mamicska! – kiáltott fel hirtelen majd eszeveszett futásba kezdett.
Az utca végén megpillantotta a juhászt, aki a dolinka felé igyekezett.
Feles Gyuszi, így hívták a derék pásztort, aki egykor a tsz-nél szolgált, de többet keresett, mint az elnök, ezért leépítették az ágazatot.
A rendszerváltás után egy pesti újgazdag vállalkozó elhatározta, hogy ő márpedig minőségi gyapjút fog termelni. Felvásárolt a megyében néhány juhászatot, de a remélt siker elmaradt. A gyapjú eladhatatlanná vált az új gazdasági viszonyok között. A tulajdonos kénytelen volt mindent felszámolni.
Feles Gyuszi meg a háromszáz birkából álló nyáj itt megmaradt magnak, utolsóként.
A pásztor a nyáj felé iparkodott.
Hallotta a domb mögül két kutyája Lusta és Tücsök csaholását, arra vette az irányt.
Felesnek azért nevezték, mert minden reggel bejőve a tanyáról, a kocsmában kezdte a napot, mindjárt egy felessel.
De nem ám egy fél decivel. Dehogy.
Amint Gazsi a kocsmáros meglátta, már készítette a fél literes söröskorsót emberünknek, színültig töltve szilvapálinkával.
Gyuszink ezt az adagot rövid gondolkodás után minden áldott reggel legurította.
Utána száját komótosan megtörögetve, fogta birkafogó kampósbotját ballagott vissza, a már dolgozó kutyáihoz és a nyugodtan legelő birkákhoz.
A kiáltásra visszafordult és megvárta a levegő után kapkodó, szaladó Misot.
- Na, mi van barátom, honnan kergetnek, melyik szépasszony ágyából kell menekülnöd ilyen fene gyorsan? – kérdezte jókedvűen.
Miso szégyenlősen elmosolyodott a számára hízelgő feltételezésen, majd komoly képet vágva elmondta, hogyan történt Maris néni esete a kecskével.
- Hú, nincs mit tenni, ha levágja a kecskét, a pénz már akkor sem lesz meg.
A lódoktor sem tud segíteni, ha magam se tudok – morfondírozott erősen Feles Gyuszi.
Hogy így gondolkodott odaért a mamicska is keserves arccal, maga után vonszolva a mit sem sejtő bűnöst.
A juhász a homlokára csapott, mert eszébe jutott valami.
- Van megoldás Maris néne. Szépen hazamegy evvel a négy lábon járó pénzzabálóval és vár. – csapott a kecske farára Gyuszi.
Az öregasszony nem értve a dolgot kérdőn nézett rá.
- Nyugodt lehet, minden rendbe hozok – mondta a birkapásztor határozottan.
Az öregasszony sóhajtozva haza, a juhász meg jól kilépve a kocsma felé vette az irányt, nyomában az ábrándos tekintetű Misoval.
A kocsma a társasági élet központja volt a faluban. Eredetileg Fogadó a Ződ vadászhoz volt a neve hivatalosan, a cégtáblája szerint.
Hiába mondta a tanító úr, hogy azt úgy kell írni, hogy zöld, ők, mármint a kocsma látogatói, nem engedtek. Így a helyes, ha ződ, akkor maradjon ződ. Ezzel a magyar helyesírás itteni vitája lezárult, pontot téve az ügy végére.
- Na, mi az le sem ért az egyik, már sír utána a másik – mondta harsányan nevetve a kocsmáros, a pultot törölgetve a betoppanó Gyuszinak.
Az emberek is felnéztek az italukból.
Visszajött a juhász - ilyen nem szokott előfordulni.
Érezték, hogy itt valami hibázik, és felé fordították fejüket.
Gyuszi hangosan, hogy mindenki hallja néhányat köhintve elmondta milyen tragédia történt mamicskával.
A kocsmában lévők eleinte jókat mulattak a tréfás eseten, de aztán elkomorultak, mikor felfogták a lényegét.
Maris néni teljesen pénz nélkül maradt.
- Segítsünk rajta emberek – mondta kalapját levéve szerényen a pásztor – tegnap egy fiatal kosért kaptam egy kis pénzt, én azt felajánlom – mondta és beledobálta zsebéből a papírpénzeket a kalapba.
A kocsmáros is megszólalt:
- Bár csak egy szegény, csóró kocsmáros vagyok – húzta el egy kicsit a száját, mikor Gyuszi noszogatva ránézett – de az anyámat is Boriska néne, a bába hozta a világra. Ha az ő gyermeke bajba jut, én bizony segítek rajta.
Kivett a kasszából egy tőle elvárható összeget és bele is tette a kalapba.
A kocsmában lévők tehetségükhöz mérten dobálták a pénzt a körbejáró Gyuszi tökfödőjébe, annyit, amennyit mamicska megsegítésére gondoltak.
Voltak persze olyanok is, akik kihúzkodták zsebüket, és úgy mutatták, hogy nekik már nincs, elfogyott.
Néhányan szégyenkezve, hogy nem tudnak adni, italukat lehörpintve eloldalogtak.
A zsugori Benyik kőműves, aki arról volt hírhedt, hogy nem fizeti meg becsületesen a munkásait, beledobott valamennyit, hogy ne maradjon el a többitől, de látszott rajta, mindezt úgy tette, mintha a fogát húzták volna.
Az ablaknál a sarokban két cigányember üldögélt a szomszéd faluból.
Ismerték őket a helyiek. Itt kaptak egy kis munkát. Egy városból ideköltözöttnek kellett gazos kertjét rendbe tenni. Tisztességes napszámért dolgoztak, épp azt változtatták át fröccsre a kocsmában.
Az egyik, a Kandúr nevű, erre udvarolt egy idevalósi kislánynak. El is hálna vele, meg is szöktetné, ha tehetné, de Annuskának két bátyja és apja úgy vigyáz rá, hogy csak ritkán kerülhet a közelébe.
A másik Cigi, másnevén Gyilkos nemrég szabadult a börtönből, mert verekedés közben megszúrt egy embert valahol, aki a kórházban meghalt.
Tizenkét évből nyolcat töltött le, jó magaviselet miatt előbb szabadult.
Ciginek azért hívták, mert a legenda szerint, aki nem ad neki cigarettát, azt jól megveri. Ebből annyi igaz, hogy valóban megvert egy illetőt, de nem a bagó miatt, hanem mert az egy régi haragosa volt.
Az erről alkotott szóbeszéd azonban élt tovább.
Gyuszi az egyik asztalnál megszámolta az összegyűlt pénzt.
- Több, mint a fele már megvan! – kiáltott fel a végén hangosan.
A kocsma előtt iskolások zajosan bandukoltak hazafelé.
- Hé, te kéksapka, gyere csak ide! – szólt oda Kapuszta Feri barátja fiának, Balázsnak.
A fiú nagyot köszönt mikor belépett a helyiségbe.
- Figyelj ide hátramenés! – mondta - miközben megfordította Balázs bézbolsapkáját.
- Na ez csak azért, hogy ne süssön a szemedbe a nap. Tedd le a táskádat, és irány a tisztelendő úr! Ne kérdezz semmit, csak annyit mondj, Maris mamicskának gyűjtünk, mert a kecskéje megette a nyugdíját.
A gyerek felnevetett.
- Ne röhögj, hanem igyekezz! Utána járd körbe a falut, te már tudod, hol adnak szívesen, hisz minden évben betlehemezel! Apádnak majd szólok, hogy később érsz haza.
- Na lódulj! – indította útnak az elkerekedett szemű gyereket – levéve fejéről sapkáját, belegyűrve néhány papírpénzt.
- Ez azért kell, hogy lássák, hogy már gyarapszik.
Balázs nekivágott, fel a templomhoz.
A tisztelendő úr épp temetésre készülődött a parókián.
- Dicsértessék az Úrjézus! – köszönt a fiú.
- Mindörökké – felelt a pap – Mi hozott ide fiam? – kérdezte.
- Gyűjtésben vagyok atya! - Mutatja közben sapkáját, melyből kikandikál egy kevés papírpénz.
- Ez keresztényi cselekedet. Mire gyűjtesz barátom? –
- Hát a bába mamicskának, mert megette a kecske az egész nyugdíját. – mondta el szomorúan.
A tisztelendő elmosolyodott.
- Hát, ha így van, és nem füllentesz, én is hozzájárulok. – szólt jóságosan és ő is belegyűrte a sajátját, a sapkába.
- Menj el a sekrestyéshez, és a kántorhoz, ők is biztos adnak valamit – szólt búcsúzóul, és megsimogatta a gyermek arcát.
Balázs úgy is tett.
Utána még néhány házba bekukkantott.
Volt, ahonnan elhajtották, volt, ahol adtak neki, ahogy pénztárcájuk engedte.
Sietve indult vissza a kocsmába, mert már igencsak korgott a hasa az éhségtől.
- Na végre megjöttél! – köszöntötte a pásztor – és számolni kezdték az összeöntött pénzt az egyik asztalon.
- Egy kis híja van - állapította meg a számolás után Gyuszi. – Ezerötszázzal rövidebb.
Körülnézett.
Mindenki szemérmesen belelógatta a fejét a sörébe, vagy amit éppen ivott.
Látszott rajtuk, hogy kifogytak, nem adnak többet.
Miso kiguberálta zsebkendőjébe rejtett, féltve óvott forintjait, amit Hugyeczéktől kapott, hogy felvitte az öt kukoricás parasztzsákot a padra, és bedobta a többi közé. Balázs is kivette táskájából kevéske zsebpénzét, és ő is odatette a magáét.
Kandúr felállt és a zsebéből szótlanul előhúzott ötszázast az asztalra rakta, majd visszaült a helyére.
Cigi, a Gyilkos szótlanul eregette a füstöt.
Eszébe jutott anyja, aki tavaly halt meg csontrákban, mikor ő még a sitten volt.
Sokszor mesélt neki erről az öregasszonyról, hogy mikor már nem volt miből etetnie őket a gyerekeket, mindig adott neki kenyeret, tojást ezt, azt. Ha gombát árult, akkor gyakran vett tőle, még ha nem is volt rá szüksége.
Maradt egy ezres a zsebében a napszámból.
Magához intette a gyereket.
Balázs kényszeredetten odament az asztalához.
Reszketve állt meg előtte.
- Mi lesz, ha cigit kér? – rettegett előre, félelemtől tágra nyílt szemmel.
- Mutasd a tenyered – mondta amaz erőszakosan.
Balázs keze remegett, mikor felé nyújtotta.
Cigi a zsebébe nyúlt, az ezrest kisimította, majd a gyerek tenyerébe tette.
Balázs visszafutott Gyuszi asztalához.
- Megvan! – kiáltotta felszabadult örömmel.
Cigi, akit Gyilkosnak is hívtak, kiitta a fröccsét, intett Kandúrnak és csöndben elmentek, mintha ott sem lettek volna.
Az ajtó előtt Tücsök kutya ugatott befelé farkcsóválva gazdájának.
- Hej a mindenit, ha Tücsök itt van, akkor történt valami a nyájjal – ugrott fel a pásztor és kifelé tartva odaszólt a fiúnak:
- Na, öcsécském, gyerünk, vidd el a pénz a mamicskának – s indult sietve az előrerohanó Tücsök után.
Balázs nyakába szedte lábait, és egy szempillantás alatt már Maris néni verandáján számolta az öregasszony kötényébe az összegyűjtött pénzt.
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan indult is visszafelé.
A domboldalon kampósbotjával integető juhásznak még jelezte, hogy minden rendben.
- Jaj, ez a széllel bélelt gyerek, meg sem tudtam köszönni neki! - zsörtölődött csak úgy magában a mamicska, s nagyokat sóhajtva betipegett a konyhába.
A kecske, aki egy napra jóvá tudta tenni az embereket, minderről tudomást se véve legelészett, kikötve a rövid pányván, sóvárogva a vöröslő muskátli bokrok után.

/2005/


Koczeth László Tövis írásai

Koczeth László Tövis
Lakoma a kettes belen

- Jobbra a 202-esben van a néni! – mondta előzékenyen a nővérke a folyosón útba irányítva a látogatókat.
Négyen jöttek a Mamához. Illedelmesen köszöntek a többi betegnek, majd letelepedtek a néni ágya mellé.
- Jól nézel ki Mama – mondta az idősebbik nő, miközben a táskájában kotorászott. – Nézd, hoztam egy kis túrós rétest. Úgy készítettem, ahogy te szereted, sok mazsolával – s már nyújtotta is a műanyag dobozt, amiben katonás rendben sorakoztak az illatozó rétesek egymásra helyezve.
- Na, egyél már, ne kéresd magad! Nagyon finom. Ma reggel csináltam, még meleg, olyan friss.
- Adj lányom egy szalvettát! – szólt oda a fiatalabb nőnek, aki készségesen nyújtotta is, közben a szekrényből pakolta a szennyes ruhákat.
- Ezt hazaviszem, kimosom, és szerdán visszahozom, jó lesz Mama? – kérdezte a néni felé fordulva. Az szótlanul bólintott egyet, mire a fiatalasszony folytatta a rakosgatást.
- Mit enne Mama? Hoztunk egy kis disznótorost. A múlt héten vágtunk. Tudja, azt a két mázsa körülit. Öten fogtuk le, de még akkor is ugrált mikor a kisvajling már tele volt vérrel. Mikor szorítottam, úgy térgyen rúgott, hogy be is dagadt – mutatja a fiatalabbik férfi, nadrágját felhúzva kékeszöldes térdkalácsát. A zörgő papírok közül kicsomagolt egy tányért, amire hurkát és kolbászt rakott.
- Egyen egy kis savanyút is hozzá, vagy töpörtyűt, ha akar, az is van! - ajánlotta az idősebbik férfi, hogy ő is mondjon valamit.
Szuszogva, erőlködve csavargatta a befőttes üveg tetejét, de nem bírt vele.
- Várjon apuka – szólt oda a fiatalabb férfi –, tegye alá a kanalat, és ha levegőt kap, akkor csavarja le! - oktatta. - Na, most! – Így. Látja, hogy lejött!
- Nézze, kisdinnye is van, vegyen ebből is! – szedegette ki görbe ujjaival az üvegből a savanyúságot.
- Egyen már Mama! Igaz milyen jóízű! Kevés bors, sok majoránna, attól lesz jó a hurka – mondta elégedetten nézve, hogy gyűri magába az öregasszony a komahurkát.
- A kolbászból is, abból mért nem eszel, az is jó! – szólt közbe a tányérra mutogatva az idősebbik asszony.
- Itt úgyis egyik nap tökfőzelék, másnap meg krumplifőzelék van szójafasírttal, attól meg éhen lehet halni.
- Egyen egy kis sütit is! – jutott szóhoz végre a fiatalasszony félrerakva a nagy táskát, s elővéve a főzött krémmel töltött csokoládé bevonatú édességet.
- Ezt meg kell kóstolnia a Mamának, hiszen magának sütöttem, és nagyon finom lett - tolta kedveskedve a néni elé a tálcára tett süteményt.
- Ezt már le kell kísérni valamivel – vette elő a hosszúnyakú üveget az idősebb férfi, levéve egy poharat a kisasztalról, és töltögetve bele a sárgás színű bort, vigyorogva nyújtotta oda az öregasszonynak.
A száraz arcú néni először mosolyodott el, és egy slukkra lehúzta.
- Na, magában már lehet bízni – mondja nevetve. – Erre jobban csúszik minden. – megindulva a beszédben, saját magának is teletöltve egy poharat.
- Jó kis nova, ebben nem lehet csalódni – itta kortyolgatva, ízlelgetve.
- Képzeld, tegnap le kellett vágnom a kendermagos kakast, mert nekiment az embernek, mire az mérgében hozzávágta a kapát. Hát az a bátor kakas félredőlt, mert letört az egyik lába. Elsőre úgy állt ott, mint egy gólya, a behajlított lábával, aztán elkezdett seregni körbe-körbe. Az öreg csak kiabált befelé a konyhára, hogy forraljak vizet. Ez se kukorékol többet. Elhoztuk. Itt a pörkölt, jó házi tarhonyával. Egyél ebből is, jó puhára főztem – kínálta tovább az idősebbik asszony.
A Mama böffentett egy nagyot, de folytatta az evést.
- Látom, jólesik – szólalt meg ártatlan mosollyal a fiatalasszony, miközben valami gépelt papírral és egy tollal bíbelődött. Az idősebbik asszony összevonta szemöldökét, tiltóan ránézett, mire ő kelletlenül eltette az iratokat.
- Egyen csak mamika! - tette hozzá kényszeredetten.
A néni arca két oldalán csorgott lefelé a piros pörköltszaft, amit letöröltek segítőkészen egy papírzsebkendővel.
- Kér még valamit? Hozzak inkább egy kis vizet?
A beteg bólintott egyet, és már hozták is a vizet. - Van ásványvíz is!
Megrázta a fejét, jó lesz neki a csapvíz.
- Tudod, Mama, a gyerekek nagyon rendben tartják a portádat. A Morzsit, és a macskákat is minden nap megetetik. A muskátlit is meglocsolják. Holnap oda is költöznek, de csak arra az időre, míg haza nem jöhetsz – mondta nyugalmat erőltetve magára az idősebbik asszony, megigazgatva a vánkost a beteg feje alatt. Az öregasszony szigorú tekintettel meredt maga elé, szeretett volna megszólalni, elmondani mit gondol a dologról, de csak egy sóhajtásra futotta.
- Látom, elfáradtál. Ennél még valamit?
A néni mutatta, hogy dugig van az étellel.
- Gyertek gyerekek, hagyjuk pihenni a Mamát! – rendelkezett az idősebbik asszony és megpuszilta a beteg arcát. A többiek sorra búcsúzkodtak, összecsomagolva a lakoma romjait.
- Jaj, hát a narancs, meg a banán, azt majdnem elfelejtettük! – rakta ki a déligyümölcsöket a fiatalasszony - Meg egy kis kóla! – húzta elő ráadásnak a kétliteres műanyagflakont, s tette le az asztalra, megsimogatva a néni kezét.
- Mi már megyünk is! – szólt oda mosolyogva a fiatalabb férfi, a bejövő nővérkének, észrevétlenül köpenyébe csempészve az előkészített ezrest. Egyenként visszaintegettek szánakozó arccal az ajtóból.
- Remélem nem evett túl sokat Eta néni, tudja holnap nagyon komoly műtétje lesz – érdeklődött a nővérke, zsebeit tapogatva.
A beesett, fáradt szemű öregasszony először jutott szóhoz ezen a délutánon:
- Én csak csipegettem egy kicsit, kedves… - jegyezte meg alig hallhatóan, s elmerengve, elgondolkozva nézett ki az ablakon.
A kórházudvaron ott vitatkozott, hevesen gesztikulálva a család.
Fáradtan behunyta a szemét.
Úgy gondolta inkább alszik egy keveset.

/ 2005 /


Koczeth László Tövis írásai

Koczeth László Tövis
A tojás

A kisfiú megigazította a vánkost az öregember háta mögött, aki hálásan mosolygott rá, s reszkető kezével próbálta megsimogatni a gyerek fejét.
A mozdulat azonban jócskán elcsúszott, és a görcsös, erőtlen kéz a dunyhára hullott.
Az öreg meggyötört szemmel bámulta a fehérre festett gerendán szárnyát igazgató, markát dörzsölő legyet, amint az felrepülve köröket róva szálldogál, majd halkan, erőtlenül megszólalt:
- Sanyikám, hozd ide a kissámlit!
A gyerek kirobogott a konyhába, behozta és leült.
Tudta, hogy a papa mesélni fog, ehhez a szertartáshoz kellett a sámli.
Ahogy egykor a háború előtt, mikor apja beszélte el neki csodás, álomszerű történeteit híres vitézekről, mesebeli hősökről, akik mindig a becsületért igazságért harcoltak, és persze mindig győztek.
Kettesben maradtak otthon.
A papa nagyon beteg.
A mama a városba ment kiváltani a recepteket.
Az öreg szárazon köhintett egyet-kettőt, s elkezdett mesélni:
- Sanyika, kisunokám, most egy igaz történetet mesélek el neked, mikor még én is kisfiú voltam, kicsit idősebb, mint te, lehettem vagy tizenkét éves.
Háború volt akkor. A várostól nem messze laktam szüleimmel egy tanyán.
Március vége volt. Hólé csorgott az ereszcsatornából, és mély sár volt mindenütt a tanyaudvaron.
Néhány német katona befészkelte magát nálunk. Emlékszem rá állandóan zabáltak, minden ihatót megittak, amit találtak, ezért édesanyám folyton zsörtölődött, veszekedett velük.
Egy ágyút őriztek.
Távolból, a robbanásokból, ágyúzásokból egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy közelednek már az oroszok.
Ezek egyik nap idegesen kezdték összerakni holmijukat.
Anyámmal a konyhaablakból figyeltük a készülődést:
- Bárcsak elenné már őket a fene! – sóhajtott föl anyám, ledobva a tésztát a deszkára, s ujjairól mintegy gyűrűt húzta le a rátapadt, nyúlós maradékot.
Apám az istállóban volt a lovainál, azokat csutakolta a törekkel.
A kapunál egy teherautó állt meg.
Egy szakasznyi katona ugrált le róla, bele a térdig érő sárba. A tiszt keményen beszélt az ittlevőkkel, amiből egy kukkot nem értettem, aztán körbemutogattak a tanyán és lehúzták a ponyvát a letakart ágyúról.
Két fegyveres kilökdöste apámat az istállóból. Ő hevesen ellenkezett, mire puskatussal a bordái közé döftek, erre kissé megbékélt, de láttuk mindenre elszánt szemein a megaláztatás keserűségét.
Közben kivezették két szép lovunkat, a Babát és a Szellőt.
Gyönyörű volt mind a kettő.
Baba homlokán fehér csillag, Szellő lábain fehér harisnya…
Szóval szépek voltak -

Itt megállt egy kicsit a beszédben, sóhajtott egy nagyot, majd folytatta:
Anyámmal láttuk, hogy ezek el akarják vinni a lovainkat.
Apámat arra kényszerítették, hogy szerszámozza fel őket, amit vonakodva meg is tett, de mikor rákötötték mindkettőt az ágyúra, és azok húzni kezdték a nagy dagonyában bukdácsolva, kínlódva, alig haladva, ő ezt már nem bírta tovább. Felkapta a letámasztott vasvillát, és hirtelen a hozzá közel álló, lovainkat ostorral csapkodó katonába döfte. A német eldőlt, mint egy zsák, mellében a villával, mire a parancsnok odalépett, és pisztolyával közelről fejbe lőtte apámat, aki arccal a sárba hullott, s nem mozdult.
Édesanyám sikoltozva kiszaladt a konyhából, neki a tisztnek. Őt egy másik rohamsisakos gépfegyversorozattal azonnal lekaszálta.
Odaesett élettelenül édesapám mellé.
Reszkettem, mint a nyárfalevél, nem mertem megmozdulni sem, nehogy észrevegyenek. -

Az öreg ekkor hangosan felsírt, zsebkendőjével a szemét törölgette. Nagyon felizgatta magát. Eltelt egy kis idő mire lecsendesedett.
Sanyika, arcát két tenyere párnácskáira téve, érdeklődve figyelt, várva a folytatást.
Két éve hagyta itt az anyja, aki kis idő múlva levelet írt Nápolyból, hogy dolgozik egy mulatóban, jól van, küld majd pénzt is, nemsokára érte jön, és magával viszi.
Azóta semmi hír felőle…
A papa erőt véve gyengeségén folytatta:
- A katonák felgyújtották a tanyát, majd sietve elmentek.
Úgy menekültem meg, hogy a konyhából nyíló kamrán keresztül fölmásztam a padlásra és onnan leugrottam a kert felőli oldalon.
Percek alatt minden semmivé vált.
A disznók, libák egy darabig még sivalkodtak, rikácsoltak a fellobbanó tűzben, majd idővel elnémultak.
Megmaradt tehenünk világnak szaladt elszakított kötelével. Két tyúkunk futkorászott még az udvaron, felberzelt tollakkal.
Majd csönd lett. Füstszagú, reménytelen csönd. -

Kifújta orrát a zsebkendőjébe, majd kipirulva az izgalomtól mondta tovább:
- Piszkosan, sárosan leültem a favágó tuskóra, majd zokogni kezdtem.
Egyedül maradtam.
Nem mertem elindulni a városba. Nagyon féltem. Végignéztem a tanyán. Semmi nem maradt csak füstölgő, parázsló romok. Nagyon fáztam. Szegény apámról levettem a bekecsét, és a kertben talált ásóval gödröt ástam. Szalmával béleltem ki.
A fájdalomtól elgyengülve odahúztam, és lassan beleeresztettem őket.
Csak feküdtek ott békésen, egymás mellett…
Szerettem volna betakarni mindkettejüket valamivel, de egy félig elégett lepedőt tudtam csak rájuk teríteni. Utoljára jól megnéztem arcukat, hogy soha ne felejtsem el őket. Minden egyes rájuk dobott földnél feljajdultam a fájdalomtól.
Mikor végeztem, két Miatyánkot mondtam el, majd összeroskadtam a kimerültségtől. -

Köhögési roham fogta el az öreget, de kisvártatva ismét folytatta tovább a történetet:
- Szörnyen éhes és szomjas voltam.
A kútból nem merhettem vizet, mert az egyik bolond német, a bágyadt tavasz eleji napsütésben a kútkáván meleg helyet találó, nyújtózkodó macskánkat röhögve belelőtte a kútba.
Találtam egy pléhbögrét és a csorgó eresz alá tettem.
Így tudtam inni.
Élelem nem maradt a házban, minden a tűz martalékává vált.
Néhány hagymaszárat rágtam el a kertből, melyek már hosszan kéredzkedtek kifelé a felengedett földből. Éjszaka a boglyában aludtam, de így is nagyon fáztam. Éreztem, hogy láztól forró a testem, de csak reszkettem.
Reggel gőzölgött a leheletem, és a pocsolyákon is fagyos hártya feszült.
Ahogy ott ültem a tuskón a felbukkanó halvány nap simogatásában, és halálomon gondolkodtam, észrevettem, hogy az egyik tyúkunk kárálva, billegetve magát közelít felém. Félretartott fejével, kotyogásával mintha vigasztalni próbált volna valamivel.
- Milyen reményt adhatsz nekem te nyomorult, perzselt szárnyú tyúkocska, ebben a gyűlöletes, gyilkos világban?- gondoltam magamban.
Kopogott a szemem az éhségtől, de átvillant az agyamon a felismerés.
- Hú, hát a tojás! Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
Végigkutattam minden létező zugot, mígnem a leégett pajta sarkában három tojást pillantottam meg.
Ahol tojás van, ott élet van.
A tojás maga az élet, hiszen belőle is új élet keletkezik, mikor a pelyhes kiscsibe feltörve kimászik belőle, és meglátja a fénylő napot!
Reszkető kézzel törtem föl a tojásokat. Éreztem, ahogy csorog le az éltető sárgája a torkomon. Tudtam, hogy most már életben maradok.
Életben kell maradnom.
Az ágyúzások hangja már egyre közelebbről szólt. A tehenünk is előkerült szerencsére, így már tejet is ihattam.
Nem tudom mennyi idő telt el, de sok tojást megettem, mikor nagynéném hangját egy reggel felébredve, meghallottam.
A városba vittek, kórházba kerültem, majd lassan felépültem.
Megtanultam, hogyan kell túlélni a veszedelmet, és hogy a legnagyobb bajból is van kiút, ha akarunk élni, és ehhez lélekben erősek vagyunk –
mondta a papa és kimerülve a sok beszédtől, lassan elaludt. Sanyika betakargatta dunyhával, és eltöprengve a hallottakon, a sámlit kezébe fogva, kióvatoskodott a konyhába.
Nemsokára meg kell jönni a mamának, addig olvasok egy kicsit, biztatta magát, de nem nagyon hagyták nyugodni a történtek. Alig telt el néhány perc, hogy belefogott a könyvbe, erős köhögésre, hörgő hangokra, és egy tompa puffanásra lett figyelmes a szoba felől.
Beszaladt, hogy segítsen.
A papa az ágy mellett feküdt, rángatózva. Szája két oldalán fehér, habos váladék csorgott. A fájdalomtól eltorzult arc megijesztette a kisfiút. Szólongatta, de az öreg nem felelt.
Sanyikának hirtelen eszébe jutott valami.
Kiszaladt az udvarba, a tyúkólhoz, és félrelökve a fészekben ülő jércét, egy tojást vett ki alóla. Lélekszakadva rohant vissza a szobába.
Eszébe jutottak, fülébe csengtek a nemrég hallott szavak:
- A tojás élet. A legnagyobb bajból is van kiút…
Felemelte nagyapját és a sután eltört tojást csorgatni kezdte a reszkető ajkak közé.
A papa mohón nyelni kezdte, s az arcán átsuhant egy halvány, alig látható mosoly. Sanyika már nem bírta tovább tartani, gyengéden leengedte az elernyedő, nehéz testet a padlóra.
Az öregember a lehulló tojáshéj után nyúlva, ösztönösen markába szorította azt.
Senki sem tudta tőle elvenni többé.


Koczeth László Tövis írásai

Koczeth László Tövis
Találkozás

Ugyanolyan hétvégi nap volt, mint amilyen általában lenni szokott.
A vasútállomáson a vonatra várakozók tarka serege állt a tűző napon, vagy húzódott váróterem füstös savanyú helyiségébe, ahol a sarkokban eldobált cigarettacsikkek mellett lassan haladva az idővel, málladozott a vizes, salétromos vakolat. A lekoptatott padon féllábú cigányember nyűzgette hegedűjét, de amikor az ügyeletes vasutas bejött, megszeppenve, mint a lekvárlopáson kapott gyerek, a háta mögé dugta, mosolyra merevítve barázdált, borostás arcát.
Árnyékban is lehetett vagy negyven fok meleg.
Az emberek a hatalmas gesztenyefák alá húzódtak, enyhülést keresve az égető napsütéstől. A váróterem előtt egy atlétatrikós, kövér férfi izzadt kegyetlenül, hasonló alkatú felesége legyezgette egy összehajtogatott újsággal. Rövidnadrágos kisfiú szaladgált a várakozók között, anyja sipítozva kérlelte, de az rá sem hederítve tekergette a képzeletbeli volánt. Egy fiatal pár egymáshoz tapadva nem törődve a körülöttük állókkal csókolózott. Mögöttük túrázó kisiskolások lesték el a szerelmi gyakorlat fortélyait, miközben a tanító néni igyekezett sorba rendezni őket.
Sárika néni is ott volt a vonatra várakozók között, mint minden szombaton. Kevés rokkant nyugdíját egészítette ki a piacozással. Éppen két nagy szatyor tojást vitt eladni a városba. Alkalmanként zöldséget, egy-egy letojt tyúkot is kicipelt magával, de leginkább tojással kereskedett.
Két hete nagy baj érte. Visszaesett a magas lépcsőről, és a több mint kétszáz tojásból csak néhány élte túl a balesetet. Szégyenszemre, sok gúnyosan mosolygó arctól kisérve, fájós térddel, sírással küszködve ment haza.
A vonat lassacskán behúzott az állomásra. Megindult a roham a felszállásért.
Egy udvarias fiatalember felsegítette Sárika néni táskáit, miközben egy nagybajszú öregúr nem kevés erotikus töltettel hátulról tologatta felfelé, gyorsítva a vonatra kerülést. A dohányzó fülkében az ablak mellett sikerült helyet találni. Ide ült a segítőkész fiatalember is, aki elrendezve hátizsákját, cigarettára gyújtott és hátradőlve az ülésen csendesen nézelődve eregette a füstöt.
Sárika néni összerakva, elrendezgetve maga körül holmiját, nagy sóhajjal, érdeklődve kérdezte meg útitársát:
- Maga hova utazik fiatalember?
- Csak ide a városba a szüleimhez. Szünet van az egyetemen, most ráérek meglátogatni őket. Apámnak sajnos levették az egyik lábát, így a munka édesanyámra marad. Nagyon elkél a segítség otthon – felelt a fiú készségesen.
A néni, arcán együtt érző, fáradt mosollyal igazgatta tovább szatyrait.
Átérezte a fiú gondjait, hiszen az élet neki is nagyon szűken mérte az örömöt, az igazán boldog percek elvesztek a napi gondok között.
Általában, ha két idegen ember találkozik jobbára örömeikről, sikereikről szeretnek beszélni, igyekezve minél jobb színben feltüntetni magukat, családjukat, így köttetnek ismeretségek, barátságok, életre szóló kapcsolatok.
Másképp van ez nálunk magyaroknál. Ha két magyar találkozik, pár mondat után előkerülnek a fájdalmak, gondok, megélhetési problémák. Utána azzal a tudattal válnak el egymástól elégedetten, hogy másiknak se jobb, ő is legalább olyan szerencsétlen, mint magam.
Sárika néni kipillantott az ablakon.
A futó villanyoszlopokat látta, a töltés mellett magasodó vadkenderek sűrű bokrait, a távolban egy kikötött, bőgő tehénkét, aki szomjúságtól csigázva tekergőzött a rövid pányván. Néhány suhanc összeverődve szaladt az úton köveket dobálva a szerelvény felé.
Gondolatai a múltba tévedtek. Eszébe jutott sikertelen házassága, részeges, brutális férje, aki miatt szeme fényét, egyetlen kislányát, Mártikát, elvették tőle a gyámügyesek, s nevelőszülőkhöz adták.
Férje halála után évekig kereste, de nem sikerült rátalálnia.
Most is ő jár az eszében.
Milyen szép lehet, hisz lassan felnőtt nő már, ősszel tölti be a huszadik évét. Eszébe jutott az is, hogy talán ő is kereste már, de régen elköltözött egy másik faluba, új életet kezdeni.
Magányosan él hosszú évek óta, csodavárásban.
Régen nem a mesebeli herceget várja, aki betoppan hozzá, hanem egy szőke lányt, aki azt mondja neki: - Édesanyám mindent megbocsátok, szeretlek! Elmosolyodott a hamis képzelgésen, és a vonat monoton zakatoló kerekei visszazökkentették a keserű valóságba.
- Hé, piacra megyünk, tojásokat eladni, vége a szép álmoknak, térj magadhoz!
Kicsit megrázta fejét, a fiatalemberre nézett, és megkérdezte:
- Hol száll le kedves?
- Még két megállót megyek – mondta a fiú.
- Akkor együtt szállunk le. Ha megkérhetem, segít majd? Tudja, nehéz ezekkel a csomagokkal.
- Természetesen, nagyon szívesen.
- Hogy szólíthatlak fiacskám – váltott át bizalmasabb modorba az öregasszony.
- Misinek – felelt a fiú, közben a jegyét készítette elő, mert a másik kocsiban megpillantotta az erre tartó kalauzt, aki lassan, szinte araszolva haladt, hiszen nagyon sok volt az utas. Türelmesen megvárta, míg azok a bőrönd, a táska, a zseb legmélyéről előhalásszák menetjegyüket. Szemüveges, őszes halántékú úr, látszik, hogy régóta kenyere a vasút, tudja, hogyan kell bánni a különböző vérmérsékletű utasokkal.
Mellette egy fiatal lány is ellenőrizte a jegyeket. Ő most tanulja a jegyvizsgálói munkát. Szép kék szeme volt, ezt közelebb érve Misi is észrevette. Egyébként is megakadt a szeme a feltűnően csinos kalauzlányon, akin sokat sejtetően feszült a világoskék blúz.
Sárika néni is előkerítette jegyét, majd odaadta az őszes jegykezelőnek. Automatikus volt a mozdulat, régóta ismerték egymást, szinte egymásra sem néztek. Új mondanivalójuk nem volt, így a köszönésen kívül nem váltottak szót. Egy röpke pillantást vetett a csinos kisasszonyra, aki épp Misi jegyét kezelte. A fiú viszont le nem vette szemét a lányról, aki kedvesen ránevetett és tovább lépett, a következő utashoz.
A szomszéd ülésen a fővárosból hazatérő munkások ultiztak. Harsányan ugratva egymást, össze összekoccintották sörösüvegeiket. Legtöbbjüket feleség meg a gyerekek várják otthon. Örülnek annak is, hogy dolgozhatnak, hiszen az itteni falvakban egyáltalán nincs munka, és ahol munka nincs előbb utóbb élet sem lesz, hiszen a növénynek is kell a napsütés, mért ne lenne ez így az emberrel is! Ezért a kevés „napsütésért” vállalják a zötykölődést, a nehézségeket.
Sárika néninek a kalauzlány láttán, újra eszébe jutott Mártika, de elhessegette a gondolatot magától, hiszen évekig megszállottan figyelte a hasonló korú fiatalokat, mindegyikben az ő gyermekét vélve felfedezni. A szomorú valóság az volt, hogy egyikben sem találta meg elveszett kislányát. Így elfásultan már nem is kergette a gondolatot, nem reménykedett. Hanem most mégis emlékezett valamire.
Mikor Mártika nevelőszülőkhöz került előtte néhány héttel a Hanák postás kis pulikutyája megharapta a lányka kezét. A doktor úr azt mondta, hogy a bal hüvelykujja alatt a v betűhöz hasonlító forradás maradandó lesz, elkíséri élete végéig. Három éves lehetett ekkor. Ezen merengett, mikor a vonat megállt.
Misi lehúzta az ablakot, és az indulást jelző kalauzlány felé nézett. Finoman intett kezével, mire ő mosolyával regisztrálta az „adást”. Szemük úgy gabalyodott egymásba, mint a szerelmeseknél szokás.
A szerelvény komótosan elindult.
A fiú a hátralévő egy megállónyi időben azon töprengett, hogyan ismerkedhetnének meg, hogyan kérhetné el a telefonszámát, hogyan beszélhetne meg egy találkát vele. Eszébe jutottak szülei, akik már nagyon várják, és megpróbálta elhessegetni magától a reménykedést.
Sárika néni pedig a fejéből nem tudta kiverni azt a sebhelyet. Hirtelen, mint a villámcsapás végigfutott testén az érzés. Csak ő lehet, igen, szőke, húszéves, minden egyezik, ő az Mártika! A forradás?
Mi van, ha nincs rajta, akkor bizony megint becsaptuk magunkat. Így vívódott magában. Lassan készülődni kell, le kell szállni a vonatról, el kell menni a piacra, eladni a tojásokat, majd újra haza. Nincs idő a folytonos álmodozásokra. Így hessegették el maguktól az ábrándokat mindketten. A néni mégis csak megszólalt:
- Misikém, megtennéd nekem, ha leszálltunk előreszaladsz és megnézed annak a kis jegyvizsgáló lánynak a kezét, és ha látsz rajta egy forradást, intenél nekem? Nagyon megköszönném a szívességedet - kérlelte útitársát.
A fiatalember a remegő hangból érezte, hogy itt valami rejtélyes titok lappang. Megilletődötten, és egy kicsit örülve, hogy a sors mégis útjába hozza azt, ami már egyszer veszni látszott, halkan felelte:
- Persze, megteszem, hát persze…
A megálló vasúti kocsiról lesegítette a nénit, érezve, hogy az minden ízében reszket.
Észrevette a peronon álló lányt, aki a sípot a szájában tartva, a kezét magasba lendítve jelezni próbálta az indulást. Az utasok közül sokan szálltak le ennél a megállónál így az indítás, a füttyszó késlekedett.
A fiú a lány felé futott, aki nem tudta mire vélje ezt a nagy lelkesedést. Örült is egy kicsit, hiszen neki is megtetszett a magas, barna, jóképű srác. Szívet tépő kiáltás szaladt végig a várakozók között:
- A kezét, nézd meg a kezét!
Ebben a kiáltásban benne volt az elmúlt évek sok-sok fájdalma, reménytelen várakozása. Az öregasszony meg sem várta a megbeszélt jelet, szaladni kezdett.
Futás közben elejtette az egyik csomagot.
A tojások szétgurultak, összetörtek.
A kendője a nagy lendülettől a vállára csúszott, kibontva hosszú, ősz haját. Misi felugrott a lány mellé a peronra és rákiáltott:
- Mutasd a kezed!
Ő erre megijedt és megmutatta a bal kézfejét, melyen ott volt a v betűt formáló forradás. A fiú boldogan integetett a jó néhány kocsival elmaradó, szinte repülő anya felé, aki boldogságtól elcsukló hangon kiáltotta:
- Mártikám… Édes kislányom!
Mártika egy pillanatra elmerengve maga elé nézett, nem törődve a vonatindítással, és a türelmetlen utasok megjegyzéseivel. Már jó ideje tudta, hogy nevelt gyerek. Ő is kereste már az igazi anyját, de nem találta. Halkan motyogta maga elé, révedező tekintettel előretekintve, a levegőt már alig kapó, sírással és örömmel egyszerre küszködő Sárika néni felé:
- Anyu? Anyukám!? Édesanyám!
Leugrott a vonatról, és rohanni kezdett.
A fiú boldogan nézte, amint összekapaszkodtak, és most már mindent értett.
Az utasok megrökönyödve álltak. Nem tudták mire vélni mi történik.
Valaki tapsolni kezdett.
A többiek is követték. Ki foglalkozott már a menetrenddel? A vasutasok is együtt tapsoltak az utasokkal.
Anya és lánya úgy talált egymásra, mint két hegyről lezúduló, egymást kereső patak.
Arcukon végigfutó, egybeolvadó, igazgyöngyként tovagördülő könnycseppjeik is ezt igazolták.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör