Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Papp Erzsébet írásai

Papp Erzsébet
A felnőtté válás borzongása

Melinda még alig tudott valamit a világról, mikor elváltak a szülei. Négy éves volt, egy tündéri, csacsogó, nyíltszívű gyerek, aki a szomszédoknak messziről, kacagva integetett, ha meglátta őket, az utcán minden második szembejövőnek a karjába futott, a vonaton, a buszon ránevetett a mellette ülőkre, nagyon ritkán sírt, nem volt vele sehol se baj. Mindenki imádta. Szülei persze, a válás után versenyben kényeztették. Mindent szabad volt neki csinálni vagy nem csinálni, valóban. Ha lerántotta a terítőt az evésre készülődő vendégek előtt az asztalról, a herendi porcelánnal együtt, csak nevettek a felnőttek, hiszen „olyan édes”, pisze orrú, nagy szemű, kerek, piros arcú porcelánbaba, nem lehetett rá haragudni. Akkor sem, mikor az apja szemüvegét verte le autóvezetés közben, vagy mikor barátnőivel kirángatta a szennyes fehérneműt anyja erre a célra elhelyezett kosarából, és abban lófrált az utcán, mert jelmezbált játszottak, és akkor sem, ha pillanatok alatt csatateret varázsolt az egész lakásból. Hamarosan kialakult, hogy azok az emberek, akikhez Melindáék vendégségbe mentek néha, bizony, már féltek tőle, mert a kislány minden további nélkül először berontott a fürdőszobába és a polcokon található összes tégely, flakon, üvegcse tartalmát a nappali szőnyegére ürítette. Aztán a hálószobába rohant és felpróbálta a ruhásszekrény egész tartalmát, majd a többi vendéget kezdte egy cipőkefével „fésülgetni”, amit azok megadóan tűrtek és elnéztek neki, mert „olyan édes” volt. Ha evett, az asztalterítő eredeti színére és a vele egy asztalnál ülök ruházatára nem lehetett ráismerni. Nem baj, fő az, hogy jó étvágya van a kicsinek, majd kimossuk. Ha egy egész cukortartónyi cukrot öntött a húslevesbe, ha nagykanállal megsózta a kávét, ha ketchuppal lövöldözte asztaltársait, ha valakinek a fejére öntött egy tányér főzeléket, vagy a szőnyegbe passzírozott egy adag tejszínhabot, a felnőttek csak jóízűt nevettek az édes kislány apró csínytevésein, meg főleg azon, hogy ő milyen gondtalanul kacag ezeken. Nem ismerte a szomorúságot, a félelmet, a bűntudatot, nem alakult ki benne az ú. n. „lelkiismeret”. Akkor sem érzett ilyesfélét, ha elgáncsolt pl. egy öregasszonyt és az murisan a földre tottyant, vagy egy vak bácsi kezéből kilopta a fehér botot, és az furcsán, komikusan kapadozott utána a levegőbe, míg végül hasra esett. Ez nagyon mulatságos volt. Melinda csak kacagott, jóízűen, édesen, kipirult arccal, ha ilyesmik történtek.
Mikor iskolába került, ott is mindenki kedvence lett, mert olyan édes volt, olyan bájos, mindig jelentkezett, bár legtöbbször butaságot mondott, ha felszólították, de olyan jót lehetett nevetni a butaságain. Így Melinda az első padban ült mindig, és az órán ő kellett, hogy a középpont legyen, mert, ha nem így volt, zavarta a tanítást, de egy tanító néni se haragudott rá, mert olyan édes volt, csak éppen sokat kellett foglalkozni vele. Később a tanítás zavarásából már sajátos sportot űzött, egész órán butaságokat fecsegett hangosan, ha szólították, ha nem, míg a tanár lila fejjel, az agyvérzés határán ki nem rohant az osztályból. Ezzel mindig nagy sikert aratott osztálytársai körében is, akik jókat röhögtek ebben az esetben az agyvérzés-veszélyeztetett tanáron. Egy idő után oda jutott, hogy közismerten lehetetlen volt a jelenlétében órát tartani, így minden tanár előre kiküldte, és Melinda csak bóklászott a folyosón, rosszabb esetben rágyújtott egy cigarettára unalmában, vagy hashajtót kevert a tanárok tízóraijába, ami a konyha előtt ki volt készítve tálcára, kiszúrta némelyikük autógumiját, vagy agyonkarcolta a karosszériájukat, bűzbombákat helyezett el az iskola legkényesebb pontjain, csirizt kent a tanár székére. Télen vizet öntött már kora reggel az ajtó elé, és irtózatos nagyokat nevetett, mikor a befelé igyekvők elestek. Persze, soha nem tanult és nem is tudott semmit, még azt sem tudta, mit kéne tudni abban az osztályban, amelyikbe járt, az egyes tárgyakból. Nem is kérdezte senki, nem győzték neki az intőket és rovókat adni magatartásból, tanári konferenciákon órák hosszat csak róla vitatkoztak, de eredménytelenül. Aztán elküldték ebből az iskolából is, abból is. Mire az általános iskolát kijárta, már öt különböző intézetet használt el, és anyja idegklinikára került. Apja rég nem látogatta már meg, a válás tulajdonképpen miatta volt, mert a férfi már nem bírta egykor úgy imádott kislányának csínytevéseit elviselni. Inkább óriási összegeket fizetett neki még zsebpénznek a gyerektartáson túl. Hogy legyen hol lennie és egyik szülőnek se kelljen őt elviselni, tizenkét éves korában internátusba íratták. Ötödikbe járt már, de írni, olvasni se tudott, úgy, hogy még ez az osztály is túl magas volt számára. Azért került ebbe az évfolyamba is, mert sokan átengedték a következő osztályba, csak, hogy szabaduljanak tőle. Ez azért is kényelmes és fontos volt, mert így nem mindig ugyanabban az osztályközösségben „demoralizált”, ugyanis mindenütt példaképnek tekintették az osztálytársai és nemcsak, hogy jó „publikumot” szolgáltattak a bohóckodásaihoz, csínytevéseihez, de sajnos, utánozták is. Két tanítója elment könyvelőnek meg anyagbeszerzőnek, mert Melinda miatt meghasonlottak a hivatásukkal.

Amikor Melinda az internátusba került, kezdte magát kevésbé jól érezni, mint azelőtt, mert nem mehetett ki éjjel az utcára és egy bizonyos időpont után, egyáltalán nem mehetett ki az épületből, nem lófrálhatott szabadon egész nap, nem étkezhetett akármikor a McDonalds-ban, és nem mehetett minden este a diszkóba. Pedig a közelben volt egy. Ezt jövetben már azonnal meglátta. Internátusi tartózkodásának második hetében végre rájött, hogyan kell éjszaka kimászni az ablakon, vagyis, hogy melyik ablakon nincs rács, ahonnan még különösebb életveszély nélkül le lehet ugrani. Lelki nyugalma akkor tért újra vissza, mikor a villogó, izgató fények sötétjében a fülsiketítő lárma körülölelte, és a rángatózó ifjak a szokott módon maguk közé engedték. A pultnál azonnal fizettek neki egy sört, fogalma se volt, hogy ki. Ezen jót nevetett, a fiúk vele nevettek, és nem árulták el a titkot. Észre sem vette jókedvében, hogy suttognak a háta mögött. Melinda megszokta már a sörivást tizenkét éves korára, nem rúgott be egyhamar, de most már az első pohár után valami furcsát érzett. Cigarettával kínálták, finom, édeskés, szúrós illatú cigarettával, amilyet eddig még nem ismert. Mélyen leszívta a füstöt, aztán forogni kezdett körülötte a világ. Táncolni kezdett újra, de hamarosan le kellett ülnie, mert annyira szédült, hogy majdnem elesett. Mikor elnyöszörögte panaszát, snapszot rendeltek neki. Megivott hármat, vagy többet, már nem tudta, mert valamikor megszakadt tudatának filmje és akkor megfoghatták, becipelhették valami autóba, nem tudott semmit, nem érzett semmit. Aztán egy lakásban találta magát, valami poszterekkel agyontapétázott kis lyukban, ott megint ez a finom, kissé szúrós, édeskés illat, aztán valami jointtal kínálhatták talán, neki már minden mindegy volt, ködfátylon keresztül látta a világot maga körül. Kellemes, langyos kezek levetkőztették és szétfeszítették a lábait. Aztán irtózatos, soha nem ismert fájdalmat érzett, aztán elsötétült végképp előtte a világ. Tudta ő, hogy most mi történik, de valahogy mégse tudta. Nem számolta, mégis, másnap pontosan tudta, hogy hatan erőszakolták meg egymás után. Nem ilyennek képzelte a nemi életet a szex-újságok és disznóviccek ismeretében. Valahogy azt hitte, az is csak vicc, vidám csínytevés. Mikor magához tért, elmúlt öt óra. Sietni kell, hétre vissza kell érni az internátusba kapunyitásra. A fiúk körülötte hevertek a lepusztult kis legénylakásban és részegen horkoltak. Melinda megpillantotta az asztalon a kábítószeres injekciót. A por ott hevert mellette. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még egy adag kábítószert magába ne nyomjon, el akarta tompítani az agyát, ki akarta belőle törölni, hogy mi történt vele. Aztán mégse tudta kikapcsolni a tudatát újra, az agya valahogy ellenállt, és kínos gondolatokkal gyötörte, olyanokkal, amilyeneket eddig nem ismert. Hogy mi lesz vele, hova kerül, ha most innen kirúgják, hogy ilyen ővele is megtörténhetett, aki olyan fölényes és magabiztos volt eddig gyerekekkel és felnőttekkel szemben egyaránt, ráérzett, hogy védtelen, hogy vele is azt csinálhatják erősebb emberek, rutinos csirkefogók, amit akarnak. Nagy nehezen feltápászkodott, magára rángatta ruháit, a rongyos, foszló szélű farmert, meg a halálosan kinyúlt, összevissza lógó pulóvert, és befűzetlen tornacipőiben visszaslattyogott az internátusba. Már nyitva volt a kapu, mire odaért, de a nevelőnő is ott állt az ágyánál, mint egy intő szobor, és számára abszurd, megválaszolhatatlan kérdésekkel ostromolta:
„Hol jártál, mit csináltál, kivel voltál?” Gépiesen, de tántorogva a táskája után nyúlt, hogy megy az iskolába, de a nevelőnő leintette.
„Feküdj le inkább, aludd ki a részegségedet!” – mondta csendesen, és könnyet törült ki a szeméből.
Aztán összeszedve magát, tárgyilagosan hozzátette:
„Délután kettőkor gyere fel egyenesen a tanáriba, a fegyelmi konferencia elé.”
Máskor ezek a fegyelmi konferenciák mulattatták, jó kis színháznak tartotta őket, sokszor nagy megerőltetésébe került, hogy el ne röhögje magát a sok fontoskodó tanár idióta, megválaszolhatatlan kérdésein és intelmein. Most szörnyű ízzel a szájában, ebben a ragacsban, ami testére tapasztotta a nadrágot, ebben a magatehetetlen állapotban – félni kezdett. Sohase tudta, mi a félelem. Most elemi erővel tört rá ez az új, ismeretlen érzés, mintha be akarná pótolni az elmulasztottakat, és irtózatos rémületté növekedett. Torkában érezte a szívét, ami ki akart rajta jönni, de nem bírt, mert a torka gombostűfejnyire szűkült, hányingert érzett, és kitört rajta a hideg veríték. Félájultan feküdt az ágy tetején a megadott időpontig úgy, koszosan, cipőstül, felöltözve.
Aztán úgy, ahogy volt, felvánszorgott a tanári elé.
Szólították.
Amikor belépett, mégegyszer görcsbe rándult a szíve: apja is ott ült a hosszú tanári asztalnál.
Az ő apja, aki kicsi korában úgy imádta, aki akkor olyan áldott jó, mindent megbocsátó, olyan drága volt, és akit viszont már öt éve nem látott, és aki rengeteg pénzt küldött neki sokszor, és aki évek óta nem is írt neki, nem hogy meglátogatta volna.
Az igazgató ugyanazokat az idióta kérdéseket tette föl most is, mint minden igazgató minden fegyelmi konferencián, meg amiket már a nevelőnő is föltett ma reggel, és egyes tanárok még ezekhez is hozzátettek néhány teljesen hülye, megválaszolhatatlan, „retorikus” kérdést.
„Hol voltál? Mit csináltál? Kivel? Hogyan? Mikor? Miért?”
Meg olyanokat, hogy „Hát nem gondoltad, hogy...? Nem szégyelled magad? Hogy tehettél ilyet?” – és hasonlókat.
Melinda csak szemlesütve hallgatott az óriásira nyúlt, lelógó, holtkoszos pulóverjében, melynek ujjai teljesen befedték a keze fejét, mert az volt a szokása, hogy ráhúzgálta őket. Förtelmesen ápolatlan külsejét még megtoldotta azzal, hogy gyakran megszívta az orrát, ami örökké folyt, de zsebkendője nem volt.
Mikor kikulloghatott végre a tanáriból, utána kullogott az apja. Szó nélkül mentek le a lépcsőn és az apja odalent az udvaron szét se nézve tuszkolta be Melindát a kocsiba. A holmiját már a tárgyalás közben elhozatta szobatársnőivel a nevelőnő. Felzúgott a motor és elindultak.
Melinda csak már az autópályán szólalt meg.
„Hova viszel, apu?”
Választ nem kapott ettől a józan embertől, aki pedig azelőtt mindent megbeszélt, megtanácskozott vele. Most rá se nézett, csak az úttestre meredt, mint egy kőszobor. Azelőtt más volt. Az ő drága apukája. Milyen jó volt, mikor még kicsi volt, és nem ismerte a fájdalmat.
Életében most először volt szomorú, bűntudatos, kiszolgáltatott, szerencsétlen.
Most ismerte meg az életet.


(Korr. V.I.)


Papp Erzsébet írásai

Papp Erzsébet:
Kötéltánc az oroszlánketrecben

Már azt hitted, rutin lesz lassan az egész. Menni fog, mint ahogy eddig ment. Óriási attrakciónak tartottad te magad, de a cirkuszigazgató csak éppenhogy fizetgetett érte, pedig te meg voltál gyözödve, hogy a közönség csakis temiattad jön a cirkuszba.
Tudtad, hogy öregszel már, érezted is, de ezt pozitívumnak fogtad fel., hiszen a rutin, a megszokás... gondoltad.
De mikor ott voltál, úgy érezted mindig, hogy ez most örökké fog tartani, hogy nincs menekvés, egyetlen örökké tartó pillanat az életed, a megfeszült izmok csendjének örökös pillanata. Az oroszlánok, a tigrisek, a párducok , éhes fenevadak szemei kisérik lentröl ugrásra készen minden mozdulatodat, s te fölöttük táncolsz a kötélen, de nem is sokkal fölöttük, csak ugrásnyi távolságban. Bármikor elérhet mindegyik. Idönként leesik az egyik lábad, idönként le is pottyansz a kötélröl, akkor mordulva, de óvatosan közelebb lopakodnak hozzád, de te eddig még mindig felmásztál újra a kötélre idejében, mielött támadtak volna, véres verítékben fürödve, de könnyedséget mímelve és a közönségre mosolyogva, mikor felértél. A közönség is tudja, hogy az állatok úgy vannak általad idomítva, hogy ne ugorjanak utánad a kötélre, de mikor lehet ezt olyan száz százalékosan tudni? Legfontosabb a fölény látszatának megtartása, az az illúzió a fenevadak számára, hogy te vagy a helyzet ura. A látszat-könnyedség, a mosoly, amit arcodra ragasztottál és belemerevült az arcod. Csak ezt ne feledd egy másodpercre sem! Ha egyetlen pillanatra ijedt arcot vágnál, ha könnyezni kezdenél, ha egyetlenegyszer elsikoltanád magad, véged lenne. Sokszor segélykérésre áll a szád, de segélxyt csak a fenevadaktól kérhetnél. A segélykérés felszólítás számukra, hogy azonnal faljanak föl, egyik a másik elöl próbálna elkapni, cafatokra tépnének mohó civakodásukban. Sehol egy rés, egy lehetöség, hogy abbahagyd, hogy kimenekülj, minden szem rajtad és a ketrec minden kijárata biztos zárakkal lezérva a fnevadak elöl. Te belül vagy.Egyik-másik oroszlán feléd kap, elmordulja magát, aztán egy tigris, ilyenkor megremeg a csontjaidban a velö, de meg se rezdülsz a kötélen, folytatod a mutatványt, a táncot. A zenét már nem hallod, abba is hagyhatnák, mert az már belöled szól, neked nincs rá szükséged, csak a közönséget szórakoztatja. Te egész idö alatt belsö vigyázzban állsz, minden idegszálad megfeszül, csak egyetlen dologra koncentrálsz: a veszélyre. Idönként forróság önt el, kiver a veríték, jaj, csak meg ne érezzék a szagát a vadak, hogy ez a félelemt´öl van, nem törödsz vele látszólag le se törölheted, csak csinálod tovább a gyakorlatot, ahogy az elö van számodra írva., de a vadak egyre gyakrabban szimatolnak gyanúsan alattad, nyalják a szájukat, lihegnek, ök is megfeszülnek alattad. Az izzadságszag már a biztos zsákmány csalhatatlan jele számukra, csak ki kell várni az alkalmat. Te még mindig vigyázol, még arra is, nehogy olyat gondolj, ami végzetedet elörehozhatná. Egy másodpercnyi lazítás, ábrándozás vagy elkalandozás is végzetes lehet! Az is, ha nem tudod hirtelen, most a jobb vagy a bal lábaddal lépj, elöre vagy hátra. A véredben kell, hogy legyen minden mozdulat. Tested inog,egyik lábad sem áll biztosan,de mindkettö a kötélen. Hirtelen elfelejtetted, mi következik. Most akaratlanul flemeled a bal lábad, kcsesen oldalra lendítve, egxy oroszlán utánakap a fejével, de te nem törödsz vele, hanem most jobbra lendülsz, bal lábaddal megint kiegyensúlyozod a lendületet, jobb lábad ujjhegyére állva, sarkad a levegöben. Körülötted sötét van, a reflektor csaka testedet vil´gítja élesen, te csak a vadak szemeinek villogását érzed. Már húsz éve csinálod ezt a mutatv´ßanyt és hányszor meginogtál, lepottyantál, visszamásztál már! Nagyon szeretnéd már abbahagyni, de az adott pillantban ennek még a gondolata is röhej, hiszen csak a halálba szállhatnál ki innen..

Aztán mégis legyöz valami, egy ábrándkép hatalmába kerít hiába taszítanád el, nem birod, betolakszik az agyadba. Magyarország jut eszedbe, a „hazád“, ahol már harminc éve nem voltál
nem elhettél, nem metél lenni, az Alföld szikes sivatagja, a csárdák, a gémeskutak meg a magányos fák,érzed, hogy valaki erösen gondol ott rád. Te is örá gondolsz, de közben egaEgy álom suhan át az agyadon, amit fiatal lány-korodban álmodtál valamikor. Akkoriban az ú.n. „halálkatlan“. Ez egy kör alakú deszka-építmény volt, ahol motorbiciklisek mutatták be hajmeresztö attrakcióikat a falon körbe-körbe vízszintes helyzetben rohangálva. Hát te aszt álmodtad akkor, hogy egy ilyen „halálkatlan deszkafalára akartál felmászni,de ezen a deszkafalon kis lyukak voltak, melyeken keresztül férfi nemiszervek meredeztek kifelé. Te ezekbe próbáltál belkapaszkodni, hogy följebb juthass. De persze, csak az és csak addig tudott megtartani, amelyik erekciós állapotban volt, Amelyik lelankadt, arról lecsúsztál. Nöi sors.
Nöi karrier. Aztán keresel valahogy magadnak egy másikat, amelyik még metart egy ideig, amíg arról is lecsúszol és keresheted a következöt, vagy leesel végképp a mélybe.
„Még van mibe kapaszkodnaom“- gondolod magadban, de a sarkadat már nyaljdossák az oroszlánok.


Papp Erzsébet írásai

Papp Erzsébet

A per
(Nem a Kafkáé, csak olyasmi)

Mondjuk, egy bizonyos K., (hogy Kafkánál maradjunk), nyugodtan sétál egy kisváros utcáján, azaz igyekszik kedvenc kávéháza felé, és egyszercsak ütést érez a hátában. Nagyon erős ütést, úgy, hogy két lépés után össze is esik, valahogy hasra.
Jó néhányan elmennek a hason fekvő férfi mellett, akinek hátából kiáll egy kés, de senkinek sincs ideje, vagy nem akar a dologba belekeveredni. Míg egyszer valaki mégis megnyomja a mobiltelefonján a rendőrséget, meg a mentőket hívó gombokat, és névtelenül bejelenti az utcán heverő egyén heverését és állapotát, a színhely pontos címét, de név nélkül, és továbbhalad.
A mentő, meg a rendőrség az anonimitás ellenére él a gyanúperrel, hogy valami mégis lehet ott, és kimegy a színhelyre, rátalál a vérző hason-fekvőre, és beszállítják őt a legközelebbi kórházba. Jegyzőkönyvet vesznek föl, a kést az operációs asztalon megfelelő megelőző intézkedések közepette kioperálják K. hátából, és megállapítják, hogy szerencsére 5 cm-rel a létfontosságú szervek mellett, az egyik bordát érte, és egy referens ezt a tényt közli is a rendőrséggel, valamint a sajtóval. A sajtó meghallja K. nevét, megérti, hogy gyilkossági kísérlet történt, és óriási címlap-sztorival közli, hogy K. ellen valaki gyilkosságot kísérelt meg.
Megindul a nyomozás, de teljesen fölöslegesen, mert a tettes jelentkezik – mégpedig, mint feljelentő. A feljelentésben az áll, hogy őt K. megrágalmazta a nyilvánosság előtt, mert azt merészeli állítani, hogy a kés 6 cm-re a létfontosságú szervek mellett siklott el, holott ő pontosan tudja az orvosi látleletekből – melyekhez hogy-hogy nem, hozzájutott –, hogy a kés nem 6, hanem 5 cm-re a szívtől, és 2 cm-re a tüdőtől hatolt be K. testébe.
A feljelentést, amit K. ügyvédje a 6 cm-es variációval megírt, a bíróság ily módon, mint hamis rágalmat, azonnal elutasítja, az eljárást a tettes ellen leállítja, és az államügyész –postafordultával –, vádat emel K. ellen, eskü alatt tett hamis vallomásért – ugyanis a feljelentésnek eskü alatt kellett történnie, amely esküt K. ügyvédje természetesen megelőlegezett, a még intenzív osztályon fekvő kliensének.
Megindul a per K. ellen. Kihallgatnak 25 tanút, mindazokat, akik bizonyíthatóan abban az időpontban azon a helyen tartózkodtak, ahol a késszúrás történt, és ezek a tanúk, természetesen különböző adatokat mondanak a kés helyéről és állásáról, K. hátában. Az egyik valóban 3 cm-re saccolja a szívtől, 2-re a tüdőtől, a másik 7-et mond, a harmadik havat, úgy, hogy a bíróság kénytelen új tárgyalást kitűzni, amelyen még több tanút hallgatnak ki, de ezek vallomása sem lesz egyértelmű. A harmadik tárgyaláson végre az operáló orvost is meghallgatják, aki ezúttal igazolja, hogy a megbízott sajtótájékoztató rosszul értette a dolgot, mert valóban nem 6, hanem 5 cm-re a szívtől történt a kés behatolása.
A bíróság elítéli K.-t hamis eskü alatt tett vallomásért, 3 év börtönre. De – mivel K. nem hajlandó elismerni bűnösségét, és nem mutat megbánást, hanem kétségbeesetten tiltakozik –, az államügyész fellebbez súlyosbításért. K., most már kétségbeesésében és dühében, Európa leghíresebb védőügyvédjét keresi fel. Az azonnal elvállalja az ügyet, és körmönfont módon bebizonyítja a magasabb bíróság előtt, hogy K. nem tudott igazából meggyőződni a távolságról, mely a szíve és a tőr között volt a beszúráskor, ezért a bíróság nagy kegyesen lezárja az ügyet pénzbüntetés ellenében K. felé, mert mégiscsak hamis feljelentés volt az, amit tett, és eskü alatt tette, alá is írta, úgy, hogy K. bűnössége kétségtelen, de hát a híres ügyvédnek is kell engedni.
Az ügyvéd számlát küld K.-nak a büntetés háromszorosáról, melynek következtében K. bejelenti a személyes csődöt, bekerül az idegosztályra, és valóban megőrül.
De a tettes nem hagyja ennyiben a dolgot: tovább fellebbez K. teljes elítéléséért. A bíróság a megátalkodott K.-t, aki még mindig áldozat-voltát próbálja bizonyítani, ezúttal életfogytiglanra ítéli. K. a bírósági teremben még utolsó szó jogán ennyit mond:
„De hisz ő szúrt énbelém kést!” – mire a bíró így válaszol:
„Nem meséket akarok hallani! Ebben a perben arról van szó, hogy 6 cm-re vagy 5 cm-re ment be a kés az ön hátába. Világosan kiderült, hogy az ön eskü alatt tett vallomása hamis: a kés 5 cm-re a szívétől találta el önt, tehát ön bűnös!” – hangzott az egyértelmű, határozott felelet.
Másnap az újságokban megjelent a vastag betűs cím: „A gyilkos K. meséi”, és alatta úgy kezdődött a cikk: „K. megpróbálja mellébeszéléssel elterelni a figyelmet tettéről.”
A valódi tettes, aki maga is jogász volt, ma a legfelsőbb bíróság köztiszteletben álló tagja, az őrült, hajléktalan, a börtönből, kegyelemből kiengedett K.-t, már mindenki elfelejtette.


Papp Erzsébet írásai

Papp Erzsébet
Anna örök

A közönség tombolt. Már ötödször ment fel a függöny, mindenki állt, ütemesen verte a tenyerét, és a férfiak szeme lángot vetett.
Anna fölényes, meghatott és megbocsátó mosollyal küldte tenyeréből csókjait a publikum felé az izzó levegőben. Ez már a tizedik előadás volt, de a tolongás a jegyekért, a szerelmes levelek, a virágözön nem apadt semmit. Anna egyszerűen elragadó volt. Nem, nem, mint színésznő, nem az alakítás. Ö maga a nő, a megtestesült báj ragadott el mindenkit. Ö maga persze meg volt győződve róla, hogy nagy művésznő, ezért rendkívül melankóliával és „belső vívódással” fogadta el nagy nehezen a dúsgazdag bankár ajánlatát. Persze, azt azért világosan látta, hogy el kell fogadnia, hiszen még néhány év, és annak, ami most, vége. Tudta, hogy képtelen lenne egy igazi szerepet, egy karaktert vagy egy anyát eljátszani, és ha vége lesz ennek a kimondhatatlan vonzerőnek, ami nem más, mint az ifjúság ereje, akkor bizony neki is vége.
Búcsúzott tehát a színpadtól, és ezt minden interjúban el is mondta. Ez már a tizedik utolsó szerepe volt, mert olyan jó búcsúzni! „Utoljára” a közönség is mindent belead, látni akarják, nem bántják harapós kritikákkal. Búcsúzóul mindenkinek mindent megbocsátanak. Anna úszott a sikerben és a boldogságban, a búcsú dicsségében. Fűnek-fának elmondta, hogy ö a Nagy Boldogság küszöbén mond le a hírnévről. Ilyen röpkén ellehelt vallomások között úszott az újságírók tengerében az öltözője felé, szinte táncolva, mint egy könny-lábú tündér, karjaiban roskadozott az óriási virágcsokrok tömege. Mögöttük szinte eltűnt kipirult arcocskája. Mikor befordult az öltöző felé vezet szűk folyosóra, valaki hirtelen útját állta. Csupa szakáll-arcú, tüzes tekintetű férfi állt előtte, mint valami kiértet. Anna egy pillanatra elsápadt, amint megtorpanva félbehagyta a lendületet, és félig felháborodva, félig alig titkolva diadalérzését, hogy valakiben ekkora szenvedélyt tud gyújtani, rárecsegett az alakra:
„Már megint maga? Értse meg, uram, ennek nincs értelme. Hagyjon továbbmennem. Sietek!”
„Csak egyetlen szonettemet hallgasson meg édes, drága Anna” nyöszörgött a költő.
„Tudom, hogy nem vagyok méltó, hogy szóljon hozzám, de csak hallgassa meg. Szonett! Rövid!”
Anna a könyökével eltolta magától a költőt, néhány virág a férfi arcára hullott, de Anna szinte futva tűnt el az ajtó mögött.
A nagyszakállú költő csak állt továbbra is ott, mint egy sóbálvány. Az ajtóra nézett, aztán a földre, ahol a rózsák hevertek, aztán az órájára, hatalmasat sóhajtott, és sarkon fordult.
Mióta már, hogy nem eszik, nem alszik, csak a színésznő után vágyódik, hiába. Pedig az újságnál már elég jól fizetnek, megjelent a verseskötete is. Igazán megnősülhetne, ha ez a bestia csak egyszer meghallgatná öt.
De Anna nem látta öt soha, akkor se, ha a szemébe nézett, még a nevét se jegyezte meg, pedig sokszor bemutatkozott neki, és természetesen soha egy sort sem olvasott el öle. Meg se hallgatott effélét. Nem érdekelték a versek. Csak a szerepek érdekelték, ahol csillogni, hajladozni lehetett.
Amikor Anna tényleg eltűnt a színpadról, a közönség gyorsan elfelejtette. Egy hét múlva már más nevek voltak a Színházi életben olvashatók, mások csillogtatták meg a férfiak szemét. Anna hamarosan elhízott, arca petyhüdt lett, hangja fásult. Ki ismerte volna fel az egykori rajongott szépséget tíz év múlva egy kivénült, elnehezült, ráncosodó kis szubrettben?
Csak a szakállas költő maradt hű. Szebbnél szebb verseket írt, és mikor a költ öngyilkos lett, mert nem bírta már a vágy és a magány kínjait, egy egész ország gyászolta. Gyönyörű szonettjeit évszázad múlva is pihegik, sóhajtják szenvedélyes, sápadt fiúk, gömbölyű arcú lányok.
A sok hódoló, a milliomos – ki tudja már, kik voltak, elporladtak, semmivé váltak.
De a költ lemondó vágyát ma is érezzük. Anna örök.


Papp Erzsébet írásai

Papp Erzsébet
Tánc

Mindig szombaton este volt a buli a Géhában. A Gazdasági Hivatal épületét hívták így, annak volt valami erre alkalmas terme, ahol az ú.n. „tanulóifjúság”, főleg az egyetemisták, meg néhány merész gimnazista abszolválhatta jól megérdemelt szórakozását, szóval táncos mulatság volt, azaz buli. Egy valódi zenekar, azaz „együttes” játszott, akik úgy hívták magukat, hogy „C + D”.
Határozottan jól játszottak a fiúk, a repertoárjuk is nagyon megfelelt a megcélzott korosztálynak, és bár Margitka imádott táncolni, mégis, minden héten elhatározta, hogy nem megy el. Pont azért, mert annyira szeretett táncolni, és mert annyira szenvedett és annyira szégyellte magát, ha nem kérte fel senki.
Mert ez nagyon régen volt. Akkor még úgy volt, hogy a lányokat fel kellett ahhoz kérni, hogy táncolhassanak.
Mégis, maga se tudta, hogyan, de egyszer mégiscsak elment – talán, mert az ember lelke olyan, hogy akkor is reménykedünk, mikor abszolút semmi reményünk sincs.
Tizenketten laktak akkor egy kollégiumi szobában a Hősök Kapujánál (aki nem tudná, Szegedről van szó) az ú.n. Irinyi – kollégiumban. Margitka „gólya” volt még, a kapu boltíve fölött, mindjárt a nagy tanulószoba mellett lakott egy hatalmas teremben, ahol tizenkét, azaz hat-hat emeletes vaságy állott glédában, az ajtó mindig nyitva volt, valaki mindig cigarettázott, valaki mindig aludni akart, más meg éppen vihorászni, beszélgetni, és mivel Margitka még soha nem lakott a szülői ház gondoskodó kotlós-szárnyain kívül, nagyon keserves volt itt a sorsa. Rendetlen volt és ezért mindig szidták, a takarítónőtől jobban félt, mint a professzoroktól, a társai csúfolták ügyetlenségéért, feledékenységéért meg a jóisten tudja, hogy még miért, de csúfolták. Egyik szobatársnője mindig hangsúlyozta: „Úgyis tudom, hogy nem vagy szűz, minek játszod meg magad” pedig Margitkának még udvarlója se volt soha, se flörtje, ő még tényleg egyáltalán nem ismerte úgy a férfiakat, mint férfiakat vagy fiúkat, tudomisén, hogy mondják az ilyet szemérmesen.
Egyik szobatársnőjétől kölcsönkért egy kantáros, ráncos kötött szoknyát erre az alkalomra, mikor a Géhába készült, mert neki nem volt olyan csinos ruhája. (Édesanyja varrta a ruháit és mind elég ódivatúak és nagyon illedelmesek voltak, olyanok, hogy nehogy fölkeltsék a fiúk figyelmét.)
Ez a szoknya elég rövid is volt, nem olyan lábszár-középig érő, mint az övéi.
Margitka nem volt az a típus különben se, aki fel tudta volna hívni magára a fiúk figyelmét. Azok bizony keresztülnéztek rajta. Kissé kövérkés volt most, mert a nyáron Németországban volt egy levelező-partnernőjénél nyelvet gyakorolni és ott minden délután „Kaffe und Kuchen” volt szokásban, vastag, vajkrémes torták sok-sok tejszínhabbal, hat dioptriás szemüveget viselt és a haját egyáltalán nem tudta megfésülni. Nemrég engedték meg neki csak, hogy levágassa a copfjait – igazán ideje volt. De azóta még nem tanulta meg, hogy kell frizurát csinálni magának. Félúton mindig elfáradt a karja a tupírozásban, így csak a feje tetejére jutott valami kócos púp, a többi haj simán meredezett szanaszéjjel, a szélrózsa minden irányába. Már a mosás utáni napon zsíros volt a haja, csapzott és ápolatlan külsejű, ha meg dauert tetetett bele, kenderkóchoz lett hasonlatos.
A Géhá nagytermének falai mellett sorakoztak a székek, a végében volt egy színpad, amelyen a zenekar már tombolt, mikor Margitka belépett, a terem közepe pedig, az óriási közepe, teljesen üres volt, csak a fényes parkett ragyogott a neoncsöves világításban. Margitka leült az egyik fal melletti székre a lányok oldalán. A szemben levő falnál ültek a fiúk. Voltak olyanok is, akik nem ültek, hanem az egyik sarokban körben álltak ú.n. „majomsziget”-et alkotva. Ezek voltak a legnagyképűbb, legbeképzeltebb kamaszok, ezek méregették a legszakértőbb szemekkel a lányokat, ezek sütögettek el nagyhangú, undok és gusztustalan vicceket. Ezektől félt Margitka a legjobban.
A lányok székeiken mesterkélten mosolyogtak, kihúzták magukat és kínosan, laposan társalogtak.
A zene most elhallgatott, a feszültség kissé enyhült, de hamarosan újra felharsant a szaxofon síró hangja és a lányok egy pillanatra elsápadtak, elhallgattak, aztán az újra kezdett társalgás egyre apadóbb lett, a szemek a másik oldalon jártak, ragasztott mosolyok ültek ki a lányok arcára.
Belső rémület szorította a torkukat, de mindegyikőjükénél nagyobb volt Margitka rémülete. Már titkolni sem tudta arckifejezésével, most felkérték az egyik szomszédját, aztán a másikat, aztán arrébb ült, hogy valaki mellett üljön, de azt is felkérték és mindegyiket, sorban, csak egyedül ő maradt ülve. Ő nem kellett senkinek. Már zengett és rengett, rezonált a padló, visított a piszton, az egész terem egyetlen ritmusban őrjöngött, az arcok kipirultak, a lábak pihekönnyedséggel libbentek ide-oda, a bő szivacs-alsószoknyák vadul pörögve villogtak ki a felsők alól, mindenki boldog önkívületben. Csak Margitka ült egyedül a fal mellett az egyik széken, aki imádott táncolni. Kétszer is járt tánciskolába, másodszor csak kedvtelésből, és mikor még egészen kicsi lány volt, négy-öt éves, az utcán is mindig táncolt, magában énekelt hozzá, de később is otthon, mikor egyedül volt a szobában, újból és újból táncra perdült saját énekére, ha nem volt semmi a rádióban, és álmában is mindig táncolt, táncolt, szenvedélyesen. A ritmus, a zene hívta-csalta, mint egy szirén, a lábai a szék lába alatt fürgén mozogtak a ritmusra, egész teste-lelke egyetlen vágy volt: táncolni. És nem volt szabad neki, mert nem kérte fel senki. Véresre harapta az ajkát, hogy ne sírja el magát, hiszen annyiszor megdicsérte öt Kati néni, a tánctanárnő annak idején, hogy milyen szépen táncol, a fiúk, akiket beosztottak akkor hozzá, mondták is, hogy olyan vele táncolni, mintha nem is lenne súlya, könnyű partnernő volt és kellemes, de hiába, ezt nem tudta senki itt és nem kérte fel senki, nem táncolhatott. Ó, ha valaki, valaki jönne! Egy cigány, egy koldus, egy ragyabunkó, akárki, csak vinne el táncolni, én akárkivel elmennék! – sóhajtozott magában, de csak befelé, hang és szájmozgás nélkül. A majomsziget még mindig ácsorgott a nagy extázis közepén is, és Margitka megpróbálta elkapni valamelyikük tekintetét, de nem sikerült. Fensőbbségesen, lenézően bámulták a táncolókat a majomsziget tagjai, mint akiknek derogál a tánc, vagy nincs hozzájuk méltó lány a teremben, és egyhelyben mozogtak a ritmusra, talpukkal döngölték a padlót, csípőjük hatásos mozgatása kíséretében.
Margitkát nem látták. Senki se látta, mintha láthatatlan lett volna. A fiúk csak a már táncoló lányokat szokták nézni, amikor már beindult a tánc. Ez mindig mindenütt így van. A lányok csípője csábosan járt ide-oda, mozdulataik néha a groteszk határát súrolták, derekuk hátra hajlott a férfiak karjában, mielőtt azok „kidobták” őket, azaz egy kézre eresztették, hogy tovább pöröghessenek, fejüket felvetették időnként kacagva, néha szinte hídba hajoltak hátra, majd partnerük széttárt lábai között előrecsúsztak, és csak azután egyenesedtek föl. Margitka ezt is jobban tudta volna, de nem mutathatta meg, mert nem kérte fel senki.
A zenekar most ritmust váltott. Az énekes beleüvöltött hosszú, elnyújtott hangon a mikrofonba és a párok szorosan egymáshoz simultak. Már alig mozogtak, csak egy lépés ide, egy oda, az erotikus érintkezés volt már csak a fontos, nem a lépések. A nagy villanyt eloltották, a sarokban elhelyezett kisebb égők szórtak valami sejtelmes félhomályos fényt a teremre. „A felkelő nap háza”. Ez a sláger neve. Margitka szeméből kiperdült az első könny, aztán a második a harmadik... Nem bírta tovább. Kirohant a teremből és sírva, zokogva futott végig a néptelen Panteonon keresztül az árkádok alatt, a téren, a Rákóczi szobornál, a Hősök kapujáig. Bömbölve ugrált felfelé a kollégium lépcsőjén és fuldokolva, zihálva, csukladozva a zokogástól a vaságyára dobta magát. Annyira sírt, mesélte később egy szobatársnője, mint akinek meghalt valakije.
Nem volt igaza. Margitka sokkal jobban sírt. Annyira sírt, mint aki tudja, hogy ő maga halt meg, még mielőtt egyáltalán élhetett volna, hogy az életből neki csak a sírás fog jutni, hogy ő nem kell senkinek, soha. Őt nem fogja soha életében felkérni senki, se táncra, se feleségül. Őt soha nem fogja szeretni senki, nem kell senkinek, nem kíváncsi az értékeire senki, pedig igenis vannak értékei! De ez senkit sem érdekelt soha. Egész életében soha.


Papp Erzsébet írásai

Papp Erzsébet
Pikáns történet

Erről az időről már valóban nincs elképzelésetek, ti mai olvasók, mai fiatalok.
Képzeljétek el – ha egyáltalán el tudjátok képzelni –, amikor én kisiskolás voltam, még nem volt angol WC a mi elég nagy, és elég központi iskolánkban. Helyette egy korhadó hosszúkás deszka-tákolmány állott az udvar hátuljában, amely kb. nyolc-tíz WC-fülkét, azaz budifülkét tartalmazott két oldalon, egymásnak háttal építve. Ez összesen legfeljebb húsz „lehetőség“, ami egy kb. 1000 diákos ú.n. „általános iskola“ számára eléggé kevésnek bizonyult, hiszen az állandó fűtőanyag-hiány következtében szinte mindenki fel volt fázva egy tiszta lányiskolában (mikor nagyon hideg volt, kabátban ültünk a padban a kezünkön, a hideg, füstös vaskályha teljesen fölöslegesen állt a terem sarkában. Nem volt szén a bimbózó szocializmus gazdasági szervezettségének következtében.) Ez az oknyomozás külön értekezés tárgya lehetne, elég az hozzá, hogy minden szünetben fürtökben lógtunk, azaz tolongtunk a fülkék folyosószerű deszkával padlózott előterében. Ez a folyosószerű rész tulajdonképpen hozzátartozott az árnyékszékekhez architektónikus értelemben is, t.i. azoknak árka (népiesen csak pöcegödörnek szokták felénk nevezni, és amelyet igen ritkán ürítettek), folytatódott alatta. Az ettől elválasztó deszkaajtókat meg legtöbbször nem lehetett bezárni, ha valamikor volt is valami kallantyújuk, az már régen kiesett a korhadás következtében. Így hát a szociális kapcsolatok egyik megnyilvánulása az lett, hogy egyik kislány nyomta az ajtót, hogy ki ne nyíljon, míg barátnője a dolgát végezte, aztán szerepet cseréltek. Ezért még az órák alatt leleveleztük egymással, ki kinek hajlandó ezt a szolgálatot elvégezni, vagy ki kitől várja ugyanazt el. Egy a helyszínen közvetlenül elnyávogott „Nyomjál már meg“ legtöbbször nem volt elég effektív, mert akkorra már legtöbben elígérkeztek. Az árnyékszéki ajtónyomás a barátság, az összetartozás első jele volt, mint a majmoknál a tetvészés.
Persze, mindez a tömeges várakozás és ajtónyomás nem zajlott le simán és egyszerűen, hiszen gyerekekről van szó, akik játszadoznak, vihorásznak, ugrálnak mindenütt, és valamikor a tízórait is meg kell enni, akkor is, ha erre csak az adott helyen nyílik lehetőség. Ehhez még el kellett hessegetni a legyek, bögölyök és darazsak régióit, amely állatok ugyebár az ilyen helyen igen gyakoriak. (No, nem volt sok különbség a higiéniában az udvarhoz képest, az ugyanis egy por-sivatag volt. Egyetlen fűszál, egyetlen fa nem volt rajta, csak valami szürke por, szintén korhadozó, kátrányos deszkakerítéssel körülvéve. Az akkor divatos kötél-ugrálás következtében a por állandóan szállingózott szélcsendben is, úgyhogy általában az udvaron étkező több port nyelt, mint kenyeret.) Így az ugrabugrálás elég általános volt a korhadó deszkákon, melyek éppen korhadásuk következtében eleresztették rögzítő szögeiket, és kiváló libikóka-hintának is bizonyultak. Ez a hintázás megrövidítette a várakozás, ajtónyomás unalmas perceit. Közben a billegő-nyomó személy nem csak a saját fogyasztandó tízóraiját tartotta a kezében, hanem a partnernőét is, hiszen a tízórai kézben tartása szintén kölcsönösen ugyancsak hozzátartozott a szociális összetartozás jeleihez. Így aztán billegés közben kapaszkodásról szó sem lehetett, de ez volt benne az adrenalin-képző elem.
Így történt ez Szlapák Annuska esetében is, aki híres rossz gyerek volt (most már nyugodtan elárulhatom, bizonyára sokszoros nagymama és ő is nevet az egészen), aki még nagy bakugrálásokkal toldotta meg a billegést, produkálva magát a többiek előtt is. Ő többféleképpen föltűnt, többek között az én életemben is, mert egyszer felírt a táblára a rosszak közé, ami számomra elviselhetetlen sértés volt, ezért lekevertem neki egy hatalmas pofont, amiért aztán osztályfőnökit is kaptam. Máskor meg tüsszentőport hozott az iskolába, és én meg az árulkodó ellen az ő védelmére keltem, mert utáltam az árulókat és lázadás volt a levegőben, mert 1956-ot írtunk, és akkor meg én kaptam Kleni nénitől egy csattanós pofont, állítólag az egyetlent, amit valaha életében gyereknek adott. De az ellenőrzőmbe hosszú szöveg került az esetről.
Hát ez a fent említett kislány, produkciója közben, egyszer csak egy reccsenés következtében eltűnt a mélyben (hogy finom legyek). A korhadt deszka végképp lebillent, a kislányból először semmi se látszott a bűzös masszában, aztán feltűnt egy, aztán egy másik eredetileg piros masnis copf.
Aztán két kis kéz, leírhatatlan állapotban kapkodott a lyuk pereme után. A tízórais zacskókat még mindig két ujj között szorongatva, talán görcsben, öntudatlanul. Bevallom, úgy reagáltunk, ahogy ti, most. Röhögtünk, de voltak, akik azonnal kirohantak az udvarra, hogy a szenzációt közzétegyék. Egy kistermetű, de óriásiakat lépni tudó tanárunk, bizonyos Harangozó volt ügyeletes az udvaron és szerencsére azonnal ott termett, hősiesen széjjeltolta a kíváncsiskodókat, megragadta a valaha piros masnis copfokat egyik kezével, másikkal valahogy az iszamós karocskát próbálta húzni teljes erejéből felfelé, és így sikerült is a ’hőstett’: sorra kibukkantak a gyerek vastagon befedett tagjai, míg végül ott feküdt teljes nagyságában korhadó padlat még nagyjából ép részén. A tanár vödör víz után kiáltott, amit azonnal meg is kapott, sokszor lelocsolta a delikvenst és így megtörtént az újjászületés. A kislány, köpködve, prüszkölve magához tért, a kútnál mégegyszer lemosták, valahonnan lepedőt kerítettek, amibe belecsavarták, míg érte jött valaki tiszta ruhával hazulról. (Szerencse, hogy tiszta lányiskola voltunk!)
A következő szünetben az igazgató összehívta az udvaron az iskola népét, és óriási, dörgedelmes beszédet tartott. Szidott bennünket, a gyerekeket, hogy micsoda dolog az, hogy mi nem vigyázunk.
Akkor mindezt normálisnak tartottuk, csak vihorásztunk a baleset fölött. Ma egészen másképp látom. Hiszen gyerekek voltunk és bármelyikünk meghalhatott volna ily módon. Ki volt a felelős? Mi, a gyerekek? De egyetlen szülő se tett panaszt gyermekének veszélyeztetéséért, semmiféle hatóság nem vizsgálta ki az ügyet, hogy felnőtteket vonjanak felelősségre.
Hát ilyen volt a 20. század ötvenes éveinek iskolája. De ma is megtalálják a veszélyt a gyerekek az iskola vécéjében: ma ott szívják a kábítószert.


Papp Erzsébet írásai

Papp Erzsébet
Szegény Matild

„Gedeon, már megint mit csinálsz? Hogy-hogy semmit? Hányszor mondtam, hogy ne dobáld szét az újságjaidat! Leég a pofámról a bőr, ha bejön valaki. Beterítve az összes szőnyeg, az egész lakás újsággal! Hogy néz ki a szoba, most takarítottam! Régesrég a füvet kellett volna lenyírnod, olyan már a kert, mint egy szavanna! Nekem ne mondd, hogy elromlott a fűnyíró gép, minden valamire való férfi meg tud javítani egy fűnyíró gépet! De te most is csak azt a vacak tévét nyaggatod! Teljesen elhülyültél már a tévénézéstől, és különben is ne edd örökké azt a förtelmes ropit, tiszta morzsa minden, az ebédben meg csak turkálsz aztán! Én a lelkem is beleadom a főzésbe, neked meg semmi se jó!”
A címzett, egy szikár, erős csontú idős úr, otthon is öltönyben, nyakkendőben, lábán negyvennégyes tükörfényesre suvickolt félcipő, beesett, ráncos arca makulátlanul megborotválva, de mélyen ülő szemei riadtan pislogtak. A szónoklat hatására csendben visszahúzódott a rekamié sarkába, elnyomta a tévét, és halkan káromkodva magában, gyűlölködő pillantásokat lövellve a szóáradatot felé öntő felesége felé, szedegetni kezdte a szőnyegről a dekoratívan szétszórt újságlapokat. Közben meggyújtott egy cigarettát, és foga között tartva, hogy mindkét keze szabad legyen az újságlap-szedegetésre, féloldalasan fogsorai közt sziszegte:
„Ó, hogy vinné már el az ördög! Istenem, de megvertél ezzel az átkozott házisárkánnyal! Hogy dögölne már meg!” dörmögte még pótlásul, most már egész bátran, mert az asszony már rég becsukta maga mögött a konyhaajtót.
De a béke nem tartott sokáig. Alighogy Gedeon kész volt az újság-szedéssel, és a szépen kévébe szedett lapokat a papírkosárba gyömöszölte a dolgozószobában az íróasztal alatt, megint megjelent a kövér, kócos, izzadságszagú alak a nappali ajtajában, ahova Gedeon nagy megnyugvással éppen visszatért, hogy helyet foglaljon kedvenc magas hátú tévé-foteljában. A cigaretta még mindig a fogai között, és megdöbbenve, roggyant térddel, mintegy sóbálvány-pózban meredt az asszonyra. Az meg ugyanolyan hangon, mint ahogy az imént abbahagyta, folytatta a szózuhatagot:
„Megint cigarettázol? Nézd meg, mit csináltál! Csupa hamu a szőnyeg! Amerre jársz, szórod! Tegnapelőtt fehérítettem ki nagy kínnal a függönyöket. Csak tudnám, hogy minek! Két nap múlva megint sárga és büdös lesz az egész lakás tőled, te...” - hirtelen megállt, mert maga is megsokallta, legyintett és sarkon fordult, és mint egy fújtató gőzmozdony, kitolatott megint a konyhába. Gedeon a foteljéhez csoszogott és a kisasztalon a hamutartóban elnyomta a cigarettát, aztán egy hegyeket is elfújni képes nagyságú sóhajjal a fotelbe ereszkedett, megint a kezébe véve a tévé távirányítóját. Ahogy megszólalt a gép, az asszonyság már megint bepöndörült:
„Harminc éve könyörgök...” kezdte drámai kézmozdulatokkal kisérve színpadra illő monológját, nagymintás pongyolája kinyílt hervatag, óriási keblein, lecsúszott zoknis, szőrös lábai kisterpeszben, kezei az ég felé emelve. Gedeon nem hallgatta végig, fölállt és kicsoszogott a teraszra, amely egy nyitott üvegajtóval volt a lakószobától elválasztva. Matild úgy maradt megkövesedve az említett pózban, mint Pompeji asszonyai a láva alatt, vagy mintha egy filmben volna, amit megállítottak, kimerevítettek. Arcán a megbotránkozásnak és megdöbbenésnek minden árnyalatát le lehetett volna olvasni, de senki sem foglalkozott ilyesmivel, mert Gedeon a terasz sarkába húzódott és újabb cigarettára gyújtott, mélyértelmű filozofikus pillantásokkal méregetve a kert színesen, kecsesen bólogató dáliáit. A megkövesedett fúria most a szobában szaglászni kezdett és megállapította, hogy a konyhából gyanús, égett szag árad, mire nagyon gyorsan megint mozgásba lendült és szitkozódva rohant vissza cselekvésének korábbi színhelyére.
Gedeon csendes monológba kezdve hangosan gondolkodott.
„Valóban! Harminc éve szívja a vérem, morzsolja a lelkem, kínoz, őrjít ez a szörnyeteg, ez a lény, akit valamikor én, magamtól, szabad akaratomból feleségül vettem. Már a második héten, már a nászúton elkezdte. Azóta egyfolytában szid, rendszabályoz, rendre utasít, nevel. Én meg a békesség meg az egyszerűség kedvéért engedelmeskedem, tűrök. De bizony, harminc éve várom, hogy történjen vele végre valami. Hogy ne kelljen nekem válni, osztozkodni, pereskedni, hanem pusztuljon végre el ez az asszony, és legyen nyugalmam. Naponta kérem a Sorsot, Istent, akármit, hogy szabadítson meg tőle, hisz olyan sokkal idősebb nálam, bár hozzáöregedtem minden vonatkozásban, a fene egye meg, magához vénített a szipirtyó! - De minél jobban könyörgök, hogy vegye el végre tőlem a Mindenható, ö csak annál erősebb, egészségesebb lesz.”
Ez bizony igaz volt, mint az is, hogy Gedeon maga meg egyre több testi problémával küszködött: cukorbeteg volt, magas lett a vérnyomása, prosztata-panaszai is egyre sűrűbbek lettek, az izületei néha szinte kibírhatatlannak tűnő fájdalmakkal lepték meg, és az utóbbi időben fejgörcsök is gyötörték. Ha az utcán kettesben mentek a feleségével, Gedeon csak zihált fürge, könnyedén tipegő felesége mellett.
Azt öregember arca szinte láthatóan vált előbb bíborpirossá, aztán lilává a dühtől erre a gondolatra. Szinte öntudatlanul indult kifele a kert felé, a terasz néhány lépcsőjét lassan lelépve.
„Na jó, hogy eszedbe jut végre a füvet megnyírni!” - kiáltott utána Matild a konyhaablakból. De Gedeon csak ment, egyenesen tovább, a kis ösvényen a kapuig, aztán ki az utcára. Matild szinte nem hitt a szemeinek. Még soha nem fordult elő, hogy a férje az ő kifejezett engedélye, de legalábbis előzetes bejelentés nélkül elhagyta volna a ház területét. Mégegyszer megpróbált valamit Gedeon után kiáltani, de az már az utcán volt. Matild fuldokolva sarkon fordult, valahogy elbotorkált a konyhaasztalig, ráborult a viaszos vászonra és szívszaggató zokogásban tört ki.
„Ezért, ezért az alakért áldoztam föl az életemet! A legszebb éhéhééveimet! Az összes évemet!” zokogta. Máskor, mikor ilyen rohama volt, valahogy Gedeon mindig a közelben tartózkodott, meghallotta, odament és gyöngéden vigasztalta, békítgette, míg le nem csillapodott. Most Gedeon nem jött vissza, már a következő utca sarkán járt. Csak ment, ment, öntudatlanul, ki tudja, meddig, már beesteledett, mire valamennyire megnyugodott, és nagyokat, kellemeseket szippantott a langyos nyáresti levegőből. Nem találkozott senkivel, vagy nem vett észre senkit, ezt nem tudta volna megmondani. Csend volt körülötte, már fenn járt a Hold, és gyönyörűen, vibrálva ragyogtak a csillagok. Úgy tűnt, mintha legalább háromszor annyi csillag ragyogna az égen, mint máskor. Gedeon megállt, az égre nézve kitárta karjait, most, harminc éve először, ö is teátrális volt.
„Dögöljön végre meg!” kiáltotta az égre, majd mégegyszer, nyomatékosan:
„Uram, Istenem, add, hogy dögöljön meg végre az a bestia!”
Azzal megfordult, és kényelmes, nyugodt léptekkel baktatott hazafelé.
Talán már éjfél fele is járt, mikor hazaért. Óvatosan nyitotta a ház terasz felőli ajtaját, ami csak be volt hajtva, mintha csak a szellő hajtotta volna be. Előbb a hálószoba felé ment még mindig lábujjhegyen, de ahogy bedugta az ajtón a fejét, meg kellett állapítania, hogy az üres, nem feküdt le Matild. A lakószobában, a dolgozószobában, de még a fürdőszobában se volt senki, így benyitott a konyhába. Felesége az asztalra borulva, a tűzhelyen minden agyonfőve, kifolyva, kifutva. Irtózatos füst, égett szag. Kinyitott minden ablakot, ajtót, eloltott minden tüzet, aztán rázni kezdte az asztalon fekvőt. Hiába. Semmi életjel. Tapogatni kezdte a pulzusát, kiáltotta a nevét, hiába. Az élettelen test már kezdett merevedni. Gedeon pánikosan a telefonhoz rohant és tárcsázta a mentőket. Sírós hangon nyögte, alig érthetően:
„A feleségem! Rosszul...” és nagy nehezen kidadogta a lakáscímét.
Kezét tördelve táncolta körül a nagy sokára megérkező mentőorvost, reménykedő, kérdő pillantásokat vetve rá, de az csak a fejét rázta.
„Késő. Nekem itt már nincs dolgom, nagyon sajnálom, uram.” Mondta rutinosan. „A felesége halott. Szívinfarktus.”
Gedeon összeesett, az orvos magához térítette néhány jól irányzott egészségügyi pofonnal, adott neki egy nyugtató injekciót és lefektette, majd kihívta a hullaszállítókat. Látta, hogy ez az ember semmire sem képes pillanatnyilag. Még annyit megkérdezett, kit értesítsen. Egyetlen fiuk messze északon élt családjával, más nem volt, akivel bármilyen kapcsolatban lettek volna. A férfi megkapván a táviratot azonnal jött és intézkedett a temetés felől. Gedeon alig szólt hozzá, csak ült a sarokban, sírt, bámult maga elé üres fejjel és potyogtak a könnyei. Nem evett, nem ivott, nem mozdult. A temetésen, ahol néhány rokon, szomszéd, ismerős megjelent állni a sír körül és komoly arcot vágni, a nők bizarr kalapokban, fekete kosztümben, a férfiak öltönyben, fedetlen fővel, Gedeont támogatni kellett, szürke arcán még mindig peregtek a könnyek, mintha elapadhatatlan forrásból jönnének. A rögök koppanását hallva, amint a koporsóra zuhantak, felesége után akart ugrani, úgy kellett megfogni A temetést követő díszebédről visszavonult, nem akart senkit se látni, nem ment le falat a torkán.
„Matild!” motyogta egyfolytában magában. „Szegény Matild! Mi lesz velem nélküled?” Semmi mást nem volt képes mondani.
Minden nap elvánszorgott a sírhoz, rozoga léptekkel, sápadtan, ráborult a fejfára és zokogott nagyhangon.
„Szegény jó Matild! Megyek utánad” - zokogta.
Egy hónap múlva már csak csont és bőr volt, mert semmiféle táplálékot nem vett magához, hiába próbálták vigasztalni, ételekkel megtömni családtagjai, menye, unokái, akik hirtelen törődni kezdtek vele, mintha most fedezték volna fel, hogy apjuk is van, apósuk vagy nagyapjuk, de semmit sem használt a gyöngédségük, a törődésük.
Gedeon egy este, mikor lefeküdt, a szokásosnál is több altatót vett be abban a reményben, hogy most majd végre alszik rendesen. Aludt is. Fel sem ébredt többé.
A temetésén, ahol Matild mellé helyezték a koporsóját, mindenki könnyezett a meghatottságtól.
„Ez volt a halhatatlan szerelem. Istenem, milyen szépen éltek! Philemon és Baucis!” - mondogatták az ismerősök, a rokonok.
A sírjukra ráíratták az utódok:
„Legyetek egymással a túlvilágon is olyan boldogok, mint itt, a Földön voltatok!”


Papp Erzsébet írásai

Papp Erzsébet
„Ha én madár lennék…”

Naiv kis német dalocska. Talán egy kóbor lovag énekelgette több száz évvel ezelőtt, aki véletlenül idevetődött, erre a majdnem ázsiai sivatagra, a Kárpát-medencébe, ami már akkor is sivatag volt és sztyeppe. A lovag tán Nürnbergből indult el keletre. Egyszerűen csak meg akarta tudni, mi van Bécsen túl. Bécset éppen elfoglalta rövid időre azoknak a királya, akik Keletről jöttek: a magyaroké. A lovag birtokára vásárolt jószágot a nürnbergi vásáron, mikor megismerkedett egy magyarral. Hajdúknak nevezték ezeket a marha-hajcsárokat, és ők, a frankok is úgy mondták és írták: „Heuducken”, a többes számból egyes számot alkotva. Erős, nagytermetű, igénytelen állatok, gondolta, mikor a nagy szarvú, nyugodt, szinte átszellemült pofájú szürke marhákat nézegette akkor. A magyar napsütött bőrű, széles arcú, mandulaszemű ember volt, vállig érő, zsíros, csapzott, szénfekete haja kétoldalt copfba fonva, de csizmája finom bőrből volt, és felső ruhája is díszes. Hermann, a lovag még sohasem látott azelőtt ilyen szerzetet, és elhatározta, hogy megnézi azt az országot, ahol ilyen emberek és ilyen állatok teremnek. Amikor lehajózott Bécsig a Dunán régi kereskedő barátjával, nagy ijedtséget talált ott. A császár menekült, és három nap múlva óriási grandezzával bevonult, mit valami karneváli felvonulás, Mátyás király fekete serege. Hermann is ott állt a tolongó tömegben a járdaszegélyen. Fényes szőrű, nemes arab paripákon, csillogó szerszámokkal elegáns vitézek jöttek, szinte elvakított fegyvereik ragyogása a délelőtti verőfényben. A bécsiek virágszirmokat szórtak elébük, és hangosan éltették a selyemben-bársonyban középen lovagló királyt. Hermann akkor tanulta meg ez első három magyar szót: „éljen a király”.
Egy hét múlva már egy másik kereskedő társasággal hajózott tovább Keletre a Dunán. Elámult a várak szépségén, melyeket a folyó mentén emelkedő barátságosan zöld hegyeken látott, mikor a Kisalföld lapos nyírfaligeteit elhagyták, de mindeniknél szebb volt a budai vár. Ezt közelebbről is megnézte, mert itt ért véget a hajóút. Azon is elámult, hogy a vár alatti fogadós az ő nyelvét beszélte. Nem csak német, hanem frank volt ő is, az ősei még a tatárok pusztítása után, majd háromszáz éve telepedtek itt le az akkori király, Béla hívására. Hermann kezdte megszokni a furcsa neveket, a furcsa szavakat. Vett egy lovat vendéglátójától, és elindult tovább délkeletnek.
Kora tavasszal indult, de közben kitört a nyár, mire a sivatagba ért. Sivatagba, úgy érezte, mert csak úgy vonszolta magát egyik kúttól a másikig, míg valami düledező, szalmás tetejű, fehérre meszelt kis vályogházra talált, amit csárdának neveztek, akik az oszlopos, hosszú, téglás folyosón iszogatták hűs, zamatos borukat. Itt látta meg azt a lányt. Egy nagyon előkelő nemes ember lánya volt, aranyos hintóval utaztak Kelet felé. Németül ugyan nem valami kiválóan tudott az úr, de latinul annál inkább, és Hermann jól bírta ezt a holt nyelvet, mert tudományos érdeklődésű volt, azaz minden érdekelte őt. A nemes, akit Pálóczynak hívtak, és meghívta őt a kastélyába, jól ismerte Nürnberget. Járt ott egyetemre, de bizony a német nyelv nem ment a kemény magyar koponyájába, mondogatta, de nem is volt rá nagy szüksége, hiszen mindenki latinul beszélt.
A lány csak hallgatott, illendően lesütötte szemeit, a fiatal férfi rátekintett.
Mikor a Pálóczy-kúriára megérkeztek, megint elcsodálkozott Hermann, mert olyan volt ez, mint az afrikai sivatagokban egy oázis. A szikes, fehér sóval kivert kopasz földek után, melyen itt-ott sarjadt csak valami gyér fű, csak messze kilométerekre kiabált egymásnak egy-egy fa, a hatalmas, asztallap-síkságú pusztaságon egy-egy gémeskút, egy-egy magányos, apró tanya, és egyébként csak a Nagy Semmi, a hatalmas ég nyílegyenes horizontja, ahonnan az izzó nap kegyetlenül ontotta a hőséget. Néha száraz, kegyetlen, Napot is elhomályosító forgószelek képeztek porból tornyokat, ahol fejtetőre állított látomások csalják az érzékeket – hirtelen üde zöld, öntözött liget, ritka, messziről idetelepített fák, selymes fű, gondozott ösvények. Közepükön tornyos, hófehér kastély, a reneszánsz minden szépségével. Ez bizony még Toscanaban sem vallana szégyent, gondolta Hermann, mikor megpillantotta az elbűvölően barátságos épületet.
Három boldog évet töltött itt. Sehogy se akaródzott elmennie. A lányba halálosan beleszeretett, megtanult magyarul és feleségül vette őt. Aztán jött egy hír, hogy meghalt az apja, és át kell vennie a hazai birtok igazgatását. Felesége éppen a harmadik gyermeküket várta, nem mehetett vele. Keserves volt az út visszafele, ahonnan jött. Bécsből tudott még üzenni feleségének, akkor költötte ezt a kis dalt:
„Wenn ich ein Vöglein wär’
und auch zwei Flügeln hätt’
flög’ ich zu dir…”

Ha én madár volnék,
Szárnyaim volnának,
Szállnék hozzád.

És amikor fel akart szállni a hajóra, amely visszavitte volna Regensburgba, megtámadták őt is a rablók, akik akkoriban a hajókat fosztogatták.
Hermannt leszúrták, de a dalocska kívánsága teljesült. Ötszáz év múlva egy sárga mellényű apró madárka száll naponta és éjjelente egy ablak párkányára, valahol az alföldi magyar pusztaságon, ahol egy szőke lány él.
A madarat nem lehet elzavarni.


Papp Erzsébet írásai

Papp Erzsébet
Utolsó szerelem

Éva még nem volt középkorúnak mondható, bár kissé zavarba jött már, ha fiatal lánynak titulálták, hiszen közelebb volt már a harminchoz, mint a húszhoz.
Mégis, „bombázó” alakjával, divatos, testhez álló nadrágjaiban és szűk pulóvereiben föl- és kitűnt a kis istenhátamögötti falucska lakosai közül, hiszen teenager se volt már és még gömbölyű családanya sem. Mindjárt látszott, hogy nem ide és nem is innen való. Egész viselkedése, mozgása, ahogy a szavakat ejtette, elárulták, hogy nagyvárosban nőtt fel, ott töltötte diákéveit, és keserű kényszer vitte őt ebbe a por- és sárfészekbe, mert csak itt kapott tanári állást kezdőként. A falunak nemrég lett gimnáziuma, hogy az egyszerű földműves nép is helyben művelődhessék, ugyebár, új volt az épület, de olyan olcsó, olyan szocreál, mint a kollégák, akik többnyire szintén elég fiatalok voltak, de olyan borzalmasan begyöpösödött nyárspolgárok, hogy Éva nem is kereste velük a szolgálaton kívüli kapcsolatot. Mit is kezdjen egy többgyermekes családnál, ahol a legnagyobb gond a ház építése és finanszírozása disznótartásból, vagy hogy tartson fenn kollegiális kapcsolatot egy legényemberrel, aki hétvégén leissza magát és fizetett lányok után koslat, vagy a kártyapartikba folyjon bele a negyvenévesek reménytelen, kiégett bulijain? Inkább otthon maradt az ócska bútorozott szobában, amit egy öregasszonytól bérelt, aki különben is mindig hallgatózott az ajtaján, nem fogad-e férfivendéget.
Azért mégis jókedvűen kezdte a tanévet, hordta a kútról a vizet kannában, elfogadta, hogy az árnyékszék a kert végében van, tűrte a szalmazsákot és a hideget. Tanmeneteket csinált, óravázlatokat nagy lelkesedéssel, módszertani tanulmányokat folytatott, színházlátogatásokat szervezett a diákoknak a közeli kisvárosba, szavalóversenyeket, színdarabokat rendezett. Irodalom és nyelv-imádatát mindenáron át akarta ruházni a lomha agyú, álomszuszék kis parasztgyerekekre, akiket ím, rábízott az Isten. Első rendezvényét november 7-én mutatták be a helyi kultúrházban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom emlékére, valami szovjet szerző darabját az Auróra cirkáló lázadó matrózairól meg a Téli palota ostromáról. A dicsőséget, persze az igazgató aratta le, de Éva így is nagyon örült a sikernek, őt nem zavarta, hogy háttérben maradt. Buszkirándulást szervezett egy nevezetes hangversenyre, ahol Beethoven 9. szimfóniáját játszották, amiből német órán az „Öröm ódát” már meg is tanította (amit később, sokkal később Európa-himnuszként nyúzunk és prostituálunk ebben a gyalázatos globalizált Európában) és visszafele jövet a busz-sofőr, miután letette a gyerekeket, egészen a lakásajtóig vitte és ott tett neki egy nagyon is egyértelmű ú.n. „tisztességtelen ajánlatot”. Éva merev visszautasítása felháborította a hatelemis férfit („Mit képzel magáról ez a kis városi ribanc?”) és proletár-öntudattal kijelentette: „Bosszút fogok állni!” Éva nem ijedt meg, nem volt fogalma róla, hogy ez hogyan fog történni. Később, a visszajutott rágalom útján megtudta: azt híresztelte róla ez az ember, hogy viszonyokat folytat a tanítványaival, persze, mi mást is híresztelhetett volna? Akkor sem ijedt meg, mikor a vendéglőben, ahol mindig vacsorázott (mert legtöbbször elfelejtett kenyeret venni, és a szobában különben se volt hely evésre, pénze meg furcsa módon mindig volt egy brassói aprópecsenyére), öt férfi odaült hozzá félrészegen, és ocsmányul viccelődni kezdtek vele, míg riadtan el nem menekült a hátsó bejáraton, titokban fizetve. És még akkor sem, mikor valaki, vagy valakik hógolyókkal dobálták az ablakát, hogy kicsalják éjszaka kettőkor a szobájából, és másnap kirúgással fenyegette a háziasszony emiatt. Nem ment ki soha ilyen alkalmakkor, az ablak bírta az ostromot szerencsére. A férfiak a faluban kezdtek rájönni, hogy nem „szabad préda” a városi csaj, az újhús, mint ahogy gondolták. Még azt az önmagát kereskedelmi utazónak álcázó pasast is sikerült kirúgnia, aki valami nagyon ócska ürüggyel bement a szobájába.
Csak önmagától ijedt meg egyszer, tél közepe táján, mikor észrevette, hogy egy diák miatt jár az iskolába, egy tizenkilenc éves fiú miatt, vele akar találkozni, öt akarja látni, hallani. Magas, karcsú, törékeny csontú, szelíd fiú folt. Barna bőrű, kissé szögletes, magyaros arcú, kisfiús, hegyes állán gödröcskével, nagy, hűséges, barna szemekkel, olyan „jó gyerek” típus. Tiszta kitűnő tanuló volt, félszeg és zárkózott, csendes alkat, mégis, mikor Éva ránézett, fölbolydult egész belseje, szédült, izzott benne a szenvedély. Természetesen leplezte, amennyire csak tudta, pánik félelem fogta el, ha arra gondolt, hogy valaki észreveszi őrült vonzalmát, néha meg azt hitte, mindenki tudja, csak nem szól senki, senkinek, semmit róla. Az effajta szerelem is olyan, mint a szégyen, amiről Mark Twain azt írja: „Olyan, mint egy mérges kelés a nyakunkon: minél jobban igyekszünk úgy tenni, mintha nem lenne, annál jobban elmérgesedik.” Éva szenvedélye is nőttön-nőtt. Szerencsére konfliktushoz nem vezetett hivatásával, mert a fiú kiemelkedően értelmes és szorgalmas volt, nem adhatott neki érdemtelen jegyet, nem is adott, csak egyszer, mikor üresen adta be a dolgozatlapját és kirohant már a dolgozatírás elején. Később derült ki, hogy aznap halt meg az édesapja, így egészen természetes volt, hogy nem számította be a dolgozatot a tanárnője.
Éva félt a fiú közelébe menni, az órán is mindig ügyelt a minél nagyobb távolságra, azonkívül meg nem állt vele szóba, mindig kikerülte valahogy, mégis forrón vágyta a jelenlétét, csak azt, hogy egy levegőt szívhasson vele. Éva kínosan ügyelt rá, hogy soha ne kerüljön vele három lépésnél közelebb, és soha ne szóljon hozzá a hivatalosnál többet, mégis, mikor feladta memoriternek, hogy Heinrich Heine valamelyik szabadon választott versét tanulja meg mindenki az osztályban, akkor éppen ő – szerelmes verset választott és jelentkezett is, hogy elmondja. Megállt a levegő az osztály fülledt csöndjében, forgott a világ is, míg a forró szavak betöltötték. Egy pisszenés, egy kuncogás sem volt még percekig utána, mintha mindenki tudta és respektálta volna, ami történik, és aminek semmiképpen nem szabad konkretizálódnia. Éva sóváran várta a tanév végét, amely majd megszabadítja ettől a szörnyű kínlódástól és meghozza a felejtés kegyelmét talán. Továbbra is megpróbálta a maximumot nyújtani munkájában, de a szerelmes vágyakozás rengeteg energiáját lekötötte. Végre kitavaszodott, eljött a nyár, az érettségi, a bankett az érettségi után. A hosszú fehér asztalnál Éva végre felszabadította magát és bátran a fiú mellé ült. Általánosan lázadó, nyílt és felszabadult hangulat fortyogott a teremben, vágni lehetett a levegőt, alkohol- és cigarettafüst, miniszoknyák, dekolték és művészien kifestett szemek között nagyhangú, hőbörgő kamaszok izzadtak, sötét ruhában izegtek-mozogtak, hősködve vedelték az alkoholt. Egy fekete, göndör hajú, köpcös kis legényke odahuppant Éva mellé és elmondta neki most már nagy bátran, hogy mennyire utálja az igazgatót és megmutatta a boxert, amit a zsebében hordott arra az esetre, ha a sötétben egyszer összetalálkozik vele. Tudta, nagyon jól tudta mindenki, hogy az igazgató Éva „tollaival ékeskedik”, hogy elnyomja és üldözi őt, mert nem bírja elviselni a népszerűségét a diákok körében, így hírlett mindenütt. Jól esett a furcsa vallomás a mokány legénykétől, de most nem jött jókor, mert az imádott lényt még mindig nem tudta megszólítani. Közönyös dolgokról társalgott a többi diákkal, néha táncolt is egyikkel-másikkal, míg hajnal felé az egész csapat fölkerekedett. Fürtökben, lármásan, nagy öl virágjaikat, melyeket a búcsúztatóktól kaptak, cipelve csöpögött az ünneplő ruhás társaság a kültelki kocsmából a falu felé. Teljesen váratlanul egyszercsak villám hasított a fülledt, virágillatos éjszakába és azonnal zuhogni kezdett az eső. Éva azt vette észre, hogy sötét zakót borított valaki nyári-lenge csupasz vállaira, de ezt is futtában észlelte, aztán rémült-boldogan, hogy Ö volt a ruhadarab gazdája. Egymás mellett futottak, a fiú vékony, hófehér ingén szinte kopogtak a kövér esőcseppek a bőrét érve. Éva hirtelen mozdulattal a feje fölé kanyarintotta a ráborított zakót, de úgy, hogy a fiú fejét is befedje, mint valami közös takaró, mint egy sátor, felemelt karjával befedve annyit a vállából, amennyit csak lehetett. Ez a mozdulat döntően kihívó, és erotikus volt.
A fiú azonnal, szinte akaratlanul átfogta Éva derekát és hosszan, soha-el-nem-múlón, örülten megcsókolta. Olyan hatalmas volt a lendület, hogy elveszítették egyensúlyukat, elvágódtak a sárban, egymásra tapadva, összegabalyodva.
Éva nem tudta, hogy került haza, pedig nem is ivott aznap este mást, mint szörpöt. Egy hónap múlva véletlenül találkoztak az utcán, részegítő illatú akácfák alatt a téglajárdán bizonytalanul billegve. A fiú elkísérte egy darabon és beszélt, beszélt mindenféléről, a terveiről, filozófiáról, politikáról. Maguk se tudták, hova mennek a hepehupás, piros téglákon a földes kocsiút mellett a fák alatt, vályogházacskák sanda ablakai között. Éva nagy sokára, mikor elcsendesedett a fiú, megkérdezte nagy-félszegen: „Ne haragudj, igazán nem is tudom, hogy kérdezzem meg, de nem bírom ki, hogy szóvá ne tegyem: Mit jelentett neked az egész, ami velünk történt a bankett éjszakáján?”
A fiú megkapaszkodott egy akácfa törzsében, mintha annak illata bódította volna el hirtelen és selymes, sima jókisfiú-hangján lágyan ejtette a szavakat, miközben a lehulló, hófehér virágszirmokat nézte a poros árokszélen.
„Nem akartam neked csalódást okozni. Úgy éreztem, most ezt várod el tőlem. Annyira tisztellek!”

Éva sietve nyújtotta a kezét és indult a mély kocsinyomokkal hepehupás földúton keresztül a másik téglajárdára a másik árkot átugorva. A roskadozó, fehér vályogházak piciny ablakaiban már kigyúltak a halvány fények. Éva mindent újra olyannak látott, mint mikor megérkezett és józanul felmért mindent. Ez volt hát az ifjúság, az ő ifjúsága. Ami ezután következik, már csak kötelesség, talán anyai szeretet, siker. Por és sár. Vályogviskók. Tisztelet.
Szépen, szerényen, sokáig élt még ott a falun, tisztes, kissé megmosolygott vénkisasszony lett, akihez szívesen adták gyerekeiket magánórára is a falu becsvágyóbb családanyái. De szerelmes nem lett soha többé.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör