Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Flóra Ágnes írásai

Flóra Ágnes
A HAZATÉRÉS

Apámmal hat hónapja nem találkoztam. A kialvatlanság, idegesség megviselt. A terhesség nemkülönben. Szédülve tántorogtam be a kávézóba, a dohányzó részleg felé vonszoltam mindazt, ami a nyolc órás repülés, magányos érkezés, és a gyors szálláskeresés után maradt belőlem. Száz évesnek éreztem magam, pedig csak húsz voltam…
A helység végében, óriási falfestmény, harsány színekkel, macskaköves utcát, parókás férfiakat és kalapos hölgyeket, kocsikat, lovakat ábrázol. Otthon vagyok, nézek körül szinte fellélegezve… Csak egy hosszúfejű férfi, akár egy modern szobor gubbaszt. Lehet utazó vagy festő… A karcsú lábú, törékeny antikizált bútorok, világos színük, a valaha megivott, gondtalan kávék zamatai, talán helyre hoznak. Sápadtan rogyok le a félkör alakú, csíkos, selyem pamlag szélére. Szomorúan állapítom meg, hogy New York ütemesen menetelő, közönyös tömegében, felhőkarcolóinak nyomasztó szürkeségében, értékek, megvalósítások, célok nélkül futott ki ujjaim közül a drága idő. És míg apám tanulni küldött ki, barátokat szerezni, szabadon élni, én felelőtlenül léptem bele a legnagyobb kátyúba. Magányosabbnak és elveszettebbnek éreztem magam, mint anyám halála után.
Csészék és kanalak csengése, presszókávé, és egyéb nyugalmat hozó illatok áradnak felém, akár egy patak… De hiába kapaszkodom hasonló mentő gondolatokba, hiába menekülök a Mozart cukrászda kissé régimódi, kissé családias, de mindig megnyugvást és jó érzést csiholó hangulatába, a valóságban, embertelenül el vagyok keseredve. A pincérlány közben szakadt farmeremet, dzsekimet, durcás sápadt képemet, egészében szokatlan lényemet fürkészi… Szülővárosom, a Körút, a cukrászda, együttesen utálatosnak tűnik, de egyetlen menedékem, és a tudat, hogy nem, innen már nincs hova mennem, nagyon nyomasztó.
– Kérek egy presszó kávét! – mialatt kimondom félni kezdek. Félni, hogy apám nem jön. Eltűnik életemből, elüti egy autó, megszökik. Hat hónapja küldött ki, és azt hitte, ezzel az apaság fura átka, végleg le van tudva. Anyám akkor már kilenc éve halott volt. Öngyilkos lett. A stukkós Hűvösvölgyi úti házban ketten maradtunk apával. Bár még mindig nem értem, hogy tudtunk ilyen ronda, giccses házban élni, ahol a kertben röhögő pofácskájú, színes törpék és angyali arcú, harsonás puttók fogadták a belépőt. Anyám utálta ezt a házat. Kriptának nevezte. Éjjelente, ha apa távol maradt, hallottam, hogy le fel rohangál a földszinten, és idegesen magában beszél… Halála után Erzsi néni, a szomszéd cipószagú néni vált gondozómmá. Apám pedig nem látta meg, hogy gyerekből nővé értem, sikereim voltak, bukásaim, szerelmeim és kiábrándulásaim. Aztán kiküldött az USA-ba.
Felsóhajtok. Semmit nem láttam, semmit nem tanultam odaát. Állandóan marhaságokon rágódtam céltalanul, ődöngtem és nem találtam a helyemet. Buta vagyok, felületes és léha…
Ráadásul egy kérő, remélő, kis kocsány kér életet a testemben, hívatlanul.
Érkezik a kávém. Vékony szélű, aranyszegélyes csészében, tejszínhabtornyokkal, fahéjjal, csoki reszelékkel megszórtan. Rendelek mellé egy „mandulás élmény” elnevezésű tortát, és azon töprengek, hogy én a mai napig nem tudom, apám mivel keres ennyi pénzt. Építészetet végzett, de ebből nem futhatja a nagy házunk, két autó és balatoni nyaraló, a könnyű élet fenntartása. Ahogy falom a pergelt dióval megszórt „élményt”, hirtelen felsejlik az óriási nappaliból felhallatszó sok vita, anyám idegessége, állandó rémületben megdermedt, vigyázó alakja. „Anyád idegbeteg volt” – jelentette ki a mackós járású, állandóan valahova kifelé figyelő, rejtélyes telefonokat bonyolító, jóképű, nyugtalan családfőm. És ezzel le is zárta a ványadtarcú, sovány asszony emlékét, rögtön halála után.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. A párnázott székek, karcsúlábú asztalkák finom világa nem illik hozzá. A Mozart szonátáké sem. Idegen ő itt, és tudja ezt. Középtermetű, kissé hajlott hátú, rövidre nyírt hajával, vállára vetett kabátban, elegánsabban, mint valaha, lép be, és körülnéz. Kék szeme hidegen villan, puha, kissé kifelé tartó járásával jön felém. Nevet, puszit nyom a fejemre, majd végignéz:
– Sovány vagy lányom! És cseréljünk helyet, nem szeretek a bejáratnak háttal ülni. Teát kérek!
– Nézd apa… – próbálkozom, és átülök a szembeni székre, ő meg elhelyezkedik a pamlagon, fél szemét a kihalt cukrászdán tartva, alig figyelve rám – kávé ide vagy oda, nekem nagy bajom van…
– Pénz kell? – szegezi nekem a kérdést, és egy kicsit szűkül a szép kék szeme. Átkozott pénz. Újra az átkozott pénz. Amiből, a fájóan hiányolt, de újra gyűlölt atyának, a fennkölt atyának, a menő atyának rengeteg van. És érezteti is a világgal.
Most megzavarom az életét. Kimondom.
– Apa, én olyan helyzetben vagyok…
Mobilja csörög, „Carmen” motívumával. Azonnal felkapja, maga elé néz, feszesen koncentrál. A másik kezével felém int, a magasban tartva azt, akár egy rossz karmester, hogy hallgassak: „Igen… igen, hogyne, értem! Ugyan, dehogy. Köszönöm. Megyek majd!”
Aztán leteszi a mobilt, és beint, hogy beszélhetek. De hallgatok. Ő beszél helyettem:
– Húsz éves vagy. Még mindig kölyök. És anyád elkényeztetett, jól éltél, gond nélkül a békés, puha fészekben…
– Apa! Az az élet, a mi életünk, rossz utánzata volt a békés családi életnek! Értsd meg végre. Felnőttem, anya pedig meghalt.
Szemei megszürkülnek, érzékeny ajkai megremegnek, arca komorrá válik:
– Tudom… – most olyan akár egy riadt kisgyerek – nem múlik el nap, hogy ne vádolnám magamat.
Akkor valahova, a hátam mögé fut pillantása. Anyám emlékétől elboruló szemei, arca, mindaz, amit jelentett a fájós hátú, sovány asszony neki, egy pillanat alatt tűnik el arcáról. Ragyogni kezd, élettel telik meg, rajongóan néz valahova, mögém. Hátrafordulok.
Egy magas, fekete hajú nő, hosszú lábakkal, gazellalépésekkel közeleg felénk. Lakk miniben, hosszúszárú csizmában van, elképzelhetetlenül sovány, de kerek, bizonyára szilikonozott mellei szemérmetlenül rezegnek.
– Helló! – áll az asztalunk mellett az idegen, és apám, az én apám, aki összevont szemöldökkel nézett feleségére, ha hangosan szólt vagy ellentmondott neki, most akár egy kedves, fiatal kölyökkutya, úgy tekint e jelenségre. Magam sem értem tisztán, de hirtelen az jut eszembe, hogy anyám temetésén sok, ismeretlen, feketeruhás férfi jelent meg, sötét napszemüveggel, hátul összefogott kezekkel, mozdulatlan arccal. És én megkérdeztem akkor apámtól, hogy kik ezek. Bátorítóan veregette meg a vállamat: „ csak barátok, csak barátok”, és pillái állandóan ezek felé rebbentek.
Ez a nő itt, bár szikrázóan szép, valahogy mégis az akkori, sötét csoportot juttatja eszembe…!
Apám úgy néz a festett hajú, vékony bestiára, ahogy soha senkire. Anyám halk ingerült hangjai, ahogy állandóan óva intette apámat, vigyázzon, hova megy, mit vállal, a pénz nem minden… Hirtelen elfeledkezem anyám koporsóbeli szeméről, fehér ajkairól, a gyerekemről, és az odaáti José nyirkos szobájáról is.
Csak apám van nekem, döbbenek meg rémülten.
De minden túl gyorsan történik… A fekete szépség, csillogó haját hátravetve, zsebéből villámgyorsan egy apró, zöldes fekete pisztolyt ránt ki, olyan egyszerűen, mintha egy buszjegyet vagy húszforintost emelne ki. És én fogalmam sincs miért, de azt hiszem, ez egy játék tartozéka, lényege. Vagy, mintha ezzel akarná a figyelmet magára vonni. De apámra nézve azonnal rájövök, hogy valami eszméletlen, ijesztő dologba csöppentünk mi ketten. Arca fehér, szemei kimerednek, domború homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, ajkára rekedt, recsegő szavak jönnek, amint felugrik:
– Ki vagy hát? – A hosszúlábú nő, ebben a pillanatban apámra céloz, és elsüti a pisztolyt.
Hangosan, fülsiketítően dördül el, majd beszakad a dobhártyám. Apám akarhat mondani valamit, egy szót, kérést vagy mást, de úgy marad arca megkövülve. Szája tátott, szemei kimerednek, majd lecsúszik a párnázott ülésre. A sétáló, parókás férfiak és szűk derekú nők, kocsik és lovak, távolabb, hihetetlenül bizarr hátteret nyújtanak. A gyilkos bestia szédületes gyorsasággal viharzik ki, nyomában poharak csészék, tálak repülnek. És a jelenlevő pár ember, mozdulatlanul, távolról, merev arccal bámul. Ránk. Az egész jelenetre. A jelenetre, melyben apámat meglőtték. A pipázó férfi felé indulok, pár lépés csak, de nekem mérföldeknek tűnik, rekedten kérem:
– Kérem, segítsen… meglőtték, hívjon mentőt, rendőrséget, akárkit!
A férfi hályogos, vízszínű szemei kifejezéstelenül néznek rám. Aztán lassú mozdulattal fordul el tőlem, mintegy jelezve, hogy nem óhajt részt venni ebben. Apám arccal az asztalra borul, homloka koppan azon, visszarohanok hozzá. Megpróbálom megemelni, nehezen sikerül, feje hátrahanyatlik, száján apró patakként vér folyik. Azon a helyen ahonnan a tárcáját akart kivenni, hogy nekem pénzt adjon, mintegy megoldva életem nagy gubancát, egy barna folt éktelenkedik. És egyre nagyobb lesz.
– Gyilkos! Segítség! – erőtlen a hangom, apám levegőért könyörög, néz rám, megpróbál mozdulni, felülni, a kezét mozdítja felém, de tehetetlen. És az élet egy pillanat alatt roskad össze benne. Két szót tud csak kinyögni:
– Kislányom… fuss!
A pipázó férfi újságját elégedetten, pontosan hajtogatja össze, majd feláll, és nyugodtan, lassan, ráérősen lépked kifelé, peckes, szinte büszke léptekkel.
Lehet, hogy mégsem utazó…

Miután apa meghalt, elkezdődött új életem kálváriája. Ekkor már minden régi, homályosnak hitt dolgot összetettem magamban, és a kép összeállt, fenyegetően létezett minden percben, még álmomban is bennem. Apámnak zűrös, titkolt, félelmetes ügyei voltak. Tudtam, hogy a fekete nő megnézett magának, bár nem tudhatja, hol élek és kivel. Megkeres hamarosan engem is. Azt sem értettem, a pipázó alaknak mi szerepe volt az egész rémtörténetben, kivégzésben… irtózatos leírni, de így volt. Apámat a jólelkű, drága üzletembert – akinek csak annyi vétke volt, hogy nem szerette anyámat, meg engem, és aki kiskoromban mindig elfelejtette, hogy létezem –, a szemem előtt végezték ki! A rendőrség védelmet és őrizetet ígért, ha beszélek nekik róla és üzleteiről. De én szinte semmit nem tudtam. A gyermeket, a gyermekemet, a barna arcú, idegen José gyerekét, megtartottam. Talán túl közel volt az elmúlás, talán meg is érintett kissé, leheletnyi, vékony, hártyás ujjaival a halál szele, de másképpen kezdtem gondolkodni. A „nincs miért” érzés, megszűnt. Már nem voltam fásult, buta és léha, értelmet láttam minden apró hülyeségben… Éltem. Újra költöztem hát, nyűgökkel, félelemmel, aggódva lesve állandóan hátam mögé, de hittem, hogy van értelme létemnek. Igaz, hogy e változás apám halála árán érkezett, de az is tény, hogy valójában ekkor kezdtem el felnőttként gondolkodni… Igen, ettől az emlékezetes délelőttől, egy csapásra más lett az életem. Továbbindultam hát a szemtelen, hívatlanul érkező, fejecskéjét szaporán emlegető csírával testem kútjában. Tovább, a jövő felé.


(Korr. V.I.)


Flóra Ágnes írásai

Flóra Ágnes: bemutatkozom >>>


Flóra Ágnes írásai

Flóra Ágnes
ÁRNYAK A FEHÉR SZOBÁBAN

Abban a szobában ahol én vagyok vékony éles, fájóan sápadt napsugár tör be az ablakon és rács véd, a külvilág ingereitől. Azt mondják fiatal, vagyok, gyógyulni fogok. Az itteniek betanult, előre megszerkesztett mondatokat gördítenek elém. Dobálják ezeket, nekem, alamizsnaként. Mintha ketrecbe zárt állat lennék és még hátra, volna a nagy előadás…! Pedig az igazi színjáték már lejátszódott. A Mozart kávézóban. Csak az a baj, hogy képtelen vagyok felidézni mikor történt. Nincs időérzékem, nem tudom milyen nap van. Arra is itt jöttem rá, a halál nem egyenesen jön felénk, határozottan, hogy egyetlen, végzetes suhintással vessen véget minden földi kínnak. Nem, a halál ólálkodva lopakodik, észvétlenül, ezer és ezer képmutató kitérővel, incselkedik, kerülőutakat csinál, míg egyszer csak hopp!- ott áll, mellettünk. Jóska mellett is éveken át ott állt. És ő érezte is ezt, csak mindig nevetve hajolt el, a végzetes suhintás elől.
Én öltem meg. Tudta. Ez is benne volt erőtlen, gyűlölködő groteszk fájdalmában azon a napon, amikor lesújtott ökölbe szorított kézzel, a kávézó asztallapjára. Elárultam, holott mindent neki köszönhettem. Tizenhét évesen érettségi előtt szöktem meg az árvaházból. Tanulni akartam, valami kósza vad szomorú sóvárgással vágytam családra, gyerekekre, otthonra… Jóska pedig rámtalált és elvitt emeletes házának elfüggönyözött hálószobájába. És én, mialatt Jóska ölelte érintetlen testemet, azt mondtam magamnak, a kegyes véletlen nagymenővel hozott össze. Másnap reggel a lila csempés, táncteremnek beillő konyha üvegasztalánál, az ismeretlen ízű gyümölcsök felett, azt mondta, lakást bérel nekem. Mit felelhettem volna? Még bennem volt a fertőtlenítőszagú fürdőszoba büdössége, a sokágyas háló nyirkos hidege és a reggelente visszaöklendezett vizes kakaó is. A pénz, a léha, hiábavaló, könnyű élet közelembe férkőzött, a pipaillatú mindig nyugodt, kissé fölényes férfi képében terített le azonnal. .
Sosem tudtam meg, Jóska miből él, mivel szerez pénzt. Voltak titokzatos dolgai, eltűnései de sosem kérdeztem ezekről, elfogadtam, hogy gazdag, tudja, mit csinál, biztos a dolgában és mindig mindent, megszerez nekem.
Most amikor azt hiszem minden, bevégeztetett már, és itt vagyok a fehér szobában, jut időm mindenre gondolni és oly tisztán látok mindent, hogy a világosság szinte megvakít. Eleinte, állandóan hangosan zokogtam, aztán telenyomkodtak injekciókkal. Egy idő után már nem csapkodtam, nem ordítottam hangosan, de hiába a csillapítók, szívem ijedt, össze-vissza verdesései, minden átkozott percben eszembe juttatják ami volt. Ami megtörtént.
Én nem hittem, hogy az emberek rosszak. István olyan más volt mint akikkel eddig találkoztam. Egy unalmas, téli, szombat estén, opera után, beültem hát az autójába, mert taxinak néztem azt. Jóska külföldön üzletelt, napok ót alig hívott, amikor távol volt, sosem találtam a helyemet, nem éreztem biztonságban magam. Az az autó, véletlenül éppen ott parkolt, az operaház kijáratánál. De már tudom, hogy véletlenek nincsenek!
A fiatal, vonzó, acélos testű férfi fél óra alatt tört be magányomba, uralma alá hajtotta ingerekhez nem szokott testemet és én készségesen szerettem bele, azonnal. Egész éjjel nálam volt,…másnap is. A lakásban amit Jóska fizetett. És tudtam hogy eddigi nyugodt, fellobbanások, zavarok nélküli életemnek vége.
Nem hivatkozhatok arra, hogy túl fiatal voltam. Az ember sosem lehet túl fiatal.
Még a halálhoz sem.
Az a bizonyos estén, Jóska hazaérkezésének előestéjén, István egész délután az ágyamban volt. Különös, konok és sértődékeny csodaférfi ő…Még szeretkezés közben is Jóskáról, hollétéről faggatott, féltékenyen. Nekem nem lehetnek titkaim előtte. Önfeledten akartam alámerülni a szerelem folyamába, hát elmondtam mindent. Már amit tudtam…De miért éreztem, hogy Istvánnak, ez nem elég?!
És mialatt aznap este, eltartómmal közönyös monadatokat váltottam a telefonban, új szeretőm szinte ugrásra készen állt velem szemben. Jóska hirtelen, annyira idegesítően felesleges lett, nem érdekelt, azt akartam tűnjön el az életemből, hagyjon magamra. Haljon meg, gázolja, halálra egy autó vagy zuhanjon le gépe. Vagy éljen tovább, de nélkülem. István szép metszésű arcában, a kék szemei féltékenyen tekintettek rám, én meg bólintottam felé, ostobán elvakultan:
-Ma éjjel érkezik. Holnap a Mozart cukrászdában, délben szakítunk.

Villamossal induloka Mozart felé. Leülök, izgatottan remegve, nézek a hátam mögé. Senki nem követ. Talán, nem kellene mennem…talán nem kellene vakon megbíznom Istvánban.
Az út, a megállótól a Mozart cukrászdáig, elképzelhetetlenül hosszú. Körülöttem emberek, idegenek, mintha mindannyian statisztái lennének, egy jelentnek. És a férfi, ki kiemelt a posványból, és akit megcsaltam, Jóska ott vár az út végén rám.
A cukrászda, akár egy előadás előtti színpad, üresen kong. Hiányzanak a szereplők, a statiszták…A világos bútorok, félkör alakú pamlag rózsás csíkos bevonattal, a klasszikus zene halk motivuma, ezek mintha kellékek volnának egy színdarabhoz. Velem szemben , a pamlagra ül le Jóska, behúzódik a sarokba, a nagy festmény elé, zsebében kotorász, hajába túr, a fejem felett kifelé figyel. Csokikrémek, kávé és finom sütmenyek bódító illatai áradnak. De Jóska nem figyel a berendezésre, a kávéillat is hidegen hagyja, mintha más dolgok járnának a fejében. Távolról érkező, nyugtalan hangon rendel mindenféle jót a főkötös, selyemszoynás csinos pincérlánytól.
Háttal ülök a kijáratnak.
-Jóska. Beleszerettem valakibe. Lefeküdtem vele.
-Igen?-szórakozottan a mellényzsebéhez kap, aztán felvonja szemöldökét, és néz, mintha hirtelen nem értené, mit keresek ott.
Meglepetés nélkül, sajnálattal érdektelneül néz, a férfi ki a biztos pontot jelnett életem felelőteln mocsarában. Jóska a férfi. Akivel–belémhasít a bizonyosság-ma tálkoztam utoljára!
Két kifestett, öreg hölgy a boltívvel elválasztott elülső részből figyel, a hajamat, a vérvörös ajkaimat, a süteményeket. Mintha előadáson lennénk. Jóska, akárha színész lenne, közel hajol arcomhoz, sziszegve, gúnyos Mefisztó mosollyal suttog:
-Nincs szükésgem rád. Menj innen.
A kávézó levegője fullasztó, borzasztóan nyom. Sátáni nevetéssel kacag fel, a kávézó kong ettől a nevetéstől, félni kezdek.
-Menj innen te szerencsétlen!-sziszeg.
Már nem nevet…és nem olyan mint Mefisztó.
Léptek zaja hátam mögött. Puha, nesztelen, gyors, lopakodó léptek, egy feldöntött szék, Jóska arca változik, szemei felém rebbenek, majd hátam mögé, felugrik és ismeretlen, igazi dühös rémülettel suttogja nekem:
-A francba, te lány!
Aztán egy hangos pukkanás! Azt hittem petárda, idegesen, hisztisen, hangosan nevetek fel.
De ez egy lövés volt! Ki lőtt? A fülem mellett süvített el a lövés, ijesztő szag csap orrom tövébe, és hiába ordít Jóska, hogy ne forduljak meg, már megláttam a fekete ruhás, alacsony, álarcos férfit kirohanni a cukrászdából.
-Segítség! Gyilkos!-olyan erős, vékony, magas hang tör ki a rémületteől belőlem, hogy hirtelen nem értem, ki kiáltott ilyen szenvedéllyel? Hirtelen a süteményeket, a forró kávét lerántva felugrom, a leeső tányérok zöreje a földön, összeolvad a süteménykrémek és espresszó kávé toccsanásának gusztustalan hangjaival. Aztán visszafordulok és nézem Jóskát. Áll. Velem szemben. Ránézek, és mint évek óta mindig, várom a választ, hisz ő mindenre tud valamit mondani. De most hallgat. Arca érthetetlen, idegen és távoli. Haragszik? Dühös?
Aztán arccal a kerek, világos, kicsi asztalkára zuhan.
A feldöntött, összetört, cukrász maradványok, remekül elrendezett rendetlenségében, Jóska az asztalra borulva…Eszembe jut, amikor ázott verébként szedett fel és hazavitt magához, megszólani sem mertem fényűző lakásában, titokzatos mosollyal állt az ágy előtt, melyen meztelenül feküdtem, kínban, szégyenben. A mindenkori győztes férfi arcával. De most rángatózni kezd, melléből halk hörgés tör fel.
A cukrászda elülső részében, a Mozart korabeli ruhás pincérlányok állnak, mereven ,akár egy marionett színház bábfigurái. Egyiknek kezében egy tálca, rajta gőzölgő kávé, meggyes pite és profiterol-fánk. Arca sápadt, kerek szemei élettelenek. Áll és kővé váltan néz. A másik lány kissé meghajolva egy idősebb úr felé, nem néz felénk. Mindenki mozdulatlan. Csak a kávégépek zaja hallatszik, a kávé a csésze mélyére hull zubogva, és forró gőzt bocsát ki. Az eszpresszó kávé zamatos illata érzik.
A jelenet egyébként tökéletesen megszerkesztett. A kiszolgáló lányok kővé válltan, mindenki, én is, mintha egy intésre várnánk, egy mozdulatra mely megmozdítja a kötelet. Két külföldi rezzenéstelenül az újságjával ül ott, felénk nézve, akár egy rosszul festett kép.
–Gyalázat!Gyilkos…-erőtlen, távoli sikolyom, majd erősödik, ordítok.
Nem, a marionettek nem mozdulnak, nem az én intésemre vártak!
Kétségbeesetten hajolok le Jóskához, megemelem, halálsápadt az arca, felhördül, szája elkékült, egyik oldalán vékony, sötétbarna patakocska folyik lefelé. Mondani akar valamit, kezével int nekem, majd hátrahanyatlik. Zihál, hangosan kínlódva kapkodja levegőt, szemei kimerednek, üvegesen néznek rám. Könyörgően. Az egyik keze megmozdul, ökölbe szorul, a levegőbe nyúl görcsösen megmarkolva a semmit. Ujjai elfehérednek, ahogy magasba lendül ökle, aztán erősen, kétségbeesetten, tehetetlenül, lesújt a kávézóasztalka lapjára.
-Mentőt! Orvost!- a mobilom nincs nálam, az övé után, zakójának belső zsebébe, nem merek nyúlni…nagy sötétvörös folt éktelenkedik ott. Szinte barna folt!
A többiek nézik haláltusáját.
-Mentőt! Orvost!-kiabálok. Felugrom, kirohanok a cukrászdából.Hallom a kávégép sistergését, a Mozart zene megállt, mint amikor a tű megakadt a lemezjátszón és mindig ugyanazt a dallamot játssza. Az utcán riadtan torpanok meg, majd dideregve feltépem a közeli telefonfülke ajtaját, tárcsázom a mentőt.
A vonal túlsó oldalán, nyugodt hangon kérdezik a nevemet, hol található a beteg… Ordítok:
-Haldoklik, meghal, siessenek!!
Táskám, bundám, mindenem ottmaradt a cukrászdában. Nem mehetek vissza, súgja valami nálam sokkal erősebb. De mintha nem érdekelne. Ott benn, egészen benn, hallom és érzem István kérdéseit. Fejemhez kapok, mintha erős ütés ért volna, István öklének érintése. Támolygok, viszem tovább testemet, melyet István és Jóska, mindketten megszereztek, ki ezzel, ki azzal, de övék volt. A mentő szirénázva száguld végig a Körúton. Talán már Jóska holttestét viszi. Halálsápadtan, fáradtan, jéggé dermedve vonszolom magam, ami még megmaradt belőlem. El innen. Tovább. Az emberek néznek.A száján az apró vérpatakocska futott lefelé, egészen az ingéig és én nem töröltem le onnan. Majd a hullaházban.
A gyilkos én vagyok. Én szolgáltattam ki őt valakinek, talán többeknek is, egy önző , és már tudom, oly közönséges vonzalom miatt. És ezzel kell élnem, még sokáig. Agyamban hangosan vékony üvöltéssel követel egy hang, figyelmet. Nincs bocsánat,
Letérdelek a Körúton, már senki nem néz, ijedten menekülnek a közelemből. Majd lassan, nagyon lassan arcomat az aszfalt poros földjére helyezem. Alig lélegzem, arcomban az utca mocska, poros büdös szaga, egy pillanat alatt megszokom, nem is undorító már. Aztán fél térdre emelkedek és állati hangon üvölteni kezdek, vadul, artikulátlanul, arcomon végigömlik minden fájdalmam és kínom, bűneim és ostoba kis életem minden apró perce. Utolsó józanságommal olvasom, valakinek, a szemközti plakátra erőszakosan, sebtében ráfirkantott szavait: „Jézus él!” . Majd lejjebb, a fekete, részeg, ákombákomokkal festett megerősítést : „Isten jósága hogy élünk!”


Flóra Ágnes írásai

Flóra Ágnes
AZ IGAZ SZERELEMRŐL

Nagyon régen, egy forró, napsugaras reggelen érkezett meg hozzám. Bódultan ébredtem, nehéz súlyos álmom volt, nyomasztó, érthetetlen egyveleggel. Kinyitottam a szememet és mosolyogni kezdtem, mint minden reggel, de a szokásos optimizmuson túl, sejtettem, hogy ezen a napon valami felemelő, valami csodálatos fog bekövetkezni. Később arra is rájöttem, hogy kopogtatásra riadtam fel, ezért késve szaladtam ki, egy szál ingben. Kikukucskáltam a megkopott kémlelőlyukon. De senkit sem láttam ott… Elmosolyodtam, hisz tudtam, miért hallottam az ajtó felől zajt. És határozottan emlékszem, mintha kattant volna a zár.
Émelyítő, szinte torz bizonyosság fogott el, hogy ami ma reggel történik, az egy régen elkezdődött dolognak a következménye. Olyan valami, aminek előzménye van, akaratomtól független és most teljesedik ki. Mintha egy hosszú folyamat befejezése lenne… Azt is tudtam semmit nem tettem érte, nem harcoltam, hogy érkezzen, és nem is vártam.
Nyitva hagytam hát ajtómat…
Kávés csészémet kikészítettem, cigarettára gyújtottam. Ezek az oktalan, megszokott mozdulatok, – ahogy a cigi hamuját leverem, kávéval tömöm a főzőt, előkészítem az arany szélű csészét –, ma új értelmet nyertek. Új szín szökött a kávézás meghittségébe, szín, mely hirtelen vasmarokkal kezdett szorítani, de arra is késztetett, hogy kihúzzam magamat. Olyan volt, akár egy ünnep. Ettől a valamitől énekelve bújtam a forró zuhany alá, utána bedörzsöltem testemet illatfelhős kenőccsel, és azon töprengtem, miért kell nekem egy ilyen napon dolgozni menni? Amikor érkezik… Persze, azt nem tudtam, hogy véglegesen jön hozzám, érdeklem-e komolyan, avagy csak játszik velem. Boldog ünnepélyességgel határoztam el, hogy aznap beteget jelentek, és sétálni indulok, valahova ki a zöldbe… Ünnepelve.
De nem indultam el semerre. Mintegy varázsütésre leültem a számítógép elé.
És akkor, mint sejtettem, ott állt előttem. Azonnal beleszerettem, végzetesen és sóvárogva, nem azért, mert szép volt, fiatal vagy vonzó, hanem, mert ott állt előttem. Engem választott és figyelnem kellett rá. Felfogtam választásának hatalmasságát, de rémülten meredtem a semmibe. A forró alázatszerű felfedezéstől nem tudtam hova lenni… Nem tudtam mit kezdeni magammal. Megzavarodtam. Mehetek emberek közé? Látszik rajtam boldog szerelmem megpecsételő, örök gyűrűje? Beszélhetek a barátiamnak erről a szenvedélyről? Vagy jelenléte titkolózást követel?
Mert elkezdődött veszett, és akadályokat legyőző, szenvedélyes kapcsolatom ezen a nyáron…
Elkezdődött, és hunyt szemekkel merültem alá ebbe az alázatba, ebbe a felemelő lebegésbe, amely annyira természetes volt.
Azóta eltelt sok-sok nyár. Szeretteim mind elhagytak, lányom felnőtt, én pedig beléptem egy tisztes korba. Ez a szerelem most, még erősebben lobog bennem…, de változott. Sok idő kellett, hogy felismerjem igaz értékét az egekbe röpítő, ugyanakkor porig sújtó mákonynak. Féltékenyen vizsgálom magam, mert már nem vagyok olyan vonzó, bizonytalanság kínoz, hisz ő nem öregedett semmit. Ellenkezőleg. Mintha még fiatalabb, szebb lenne, mint azon a régi nyári reggelen, amikor húsomba markoló bizonyossággal jelent meg előttem. Hosszadalmas kapcsolatunk nem volt zökkenőmentes. Első együttléteink vadak voltak, szívszorongatók, delejesen pecsételték meg létemet, majd kínlódva mardostak. Lélegzet nélküli lebegés, alámerülés, majd felbukkanás. Béklyó. Alázat.
Az évek során többször hagytuk el egymást. Napokig, hetekig felém se nézett… aztán, ha bántottak, vagy fájdalmam volt, kiábrándultam valakiből, megjelent azonnal. Nevetve integetett, megmosolyogtatott, viccelt, hogy elterelje gondolataimat, vagy csak mellém könyökölt, beleszívott cigarettámba, vagy meghúzta a hajamat. Csodálatos volt minden alkalommal újra felfedezni őt, magamban. Minden rezzenésem, mely nem neki szól, azonnal felfogja már. Megsértődik, duzzog, hátat fordít nekem, és én, akár egy anya kisgyerekeit, türelmesen terelgetem szavaimat hozzá… Ilyenkor nem enged közel magához! Önző, szeszélyes, kiszámíthatatlan, de titokzatos és vonzó, akár egy sötét árny. Pajkos, akár egy kölyök, nem lehet megszidni vagy haragudni rá.
Kicsit restelkedve írom le, hiszen öregnek érzem magam egy ilyen vak szenvedélyhez, mely feltétlen odaadást követel. Már azt is tudom, hogy mindig bennem volt, lelkem, agyam mélyében… a gyermekben, ki voltam, az ébredező mag csírát vetve, indaként kúszott feljebb, egyre több kart növesztve lelkem és agyam köré. Génjeimmel hoztam magamban ezt a végzetesen erős vonzalmat. Settenkedve fel-felütötte fejét, kutakodott bennem. Csodás kincsem ez, kiapadhatatlan forrás, energia és erő, hatalmas mágikus tér.
Titkoltam ezt a szerelmet. Féltettem, a hétköznapoktól, fárasztó, lelket ölő gondjaimtól.
Arról is bizonyosságot szereztem, nem mindegy, hogy beszélek, hogy viselkedem, hogy viszonyulok hozzá, mire és hogyan használom, a neki köszönhetően felszabadult energiákat. Mellém szegődött egy szerencsés órában, enyém ő, vigasztalan óráim kincse, örök hitem és lázadó szenvedélyem. Vigyáznom kell rá, óvnom, őriznem és melengetnem hideg éjeken, ott benn.
De sajnos sokan, nagyon sokan estek ily végzetes szerelembe, vele! Sok-sok éven át azt hittem, csak én vagyok neki, így, ilyen igazán. Nem így volt. És a kezdeti repülés, a szárnyakat adó mámor, ostoba botorkálásnak tűnt.
Ma már, a múló évek árnyaival arcomon és lelkemen, végérvényesen eljegyeztem magamat ezzel a mindenemet uralma alá hajtó, perzselő, könnyeimet elapasztó áhítattal, melytől az utcán mosolyogva lépkedtem, és visszaköszöntem mindenkinek. Ez a szenvedély rányomta bélyegét életemre. Segítségével túléltem apám idegen, megnyúlt arcát a koporsóban, anyám vergődő haláltusáját, és néném puffadt arcából rám meredő fennakadt szemét a kórházi ágyon. Ilyen pillanatokban nem hagyott magamra, egyetlen percre sem. Ő volt vánkosom, hol kisírhattam magam, gyóntatóm kinek megvallottam ideges kínjaimat a jövő miatt, neki átkoztam meg tehetetlenségemet, hogy nincs erőm felkerekedni a harcra, a halállal szemben, és ő vigyázta éber álmaimat, ha elszenderedtem. Belefojtottam a magányos gyermek sírását, a felnőtt bátortalan próbálkozásit, hogy elfogadtassa magát, majd a középkorú nő már mindent elfogadó, kényszerű bölcsességét… Nehéz szerelem ez! Sokszor szegődik el mellőlem, másfelé figyel, könnyedén kinevet, fricskát nyom orrom alá, vagy egyszerűen elnéz felettem. Ki kell érdemelnem a kegyét, s ha megharagítom, vagy másképp teszek, mint elvárná tőlem, napokig felém se néz, én meg kiszikkadtan barangolok utána. Néha úgy érzem, hűtlen módon másfelé kacsingat, vagy a világegyetem, az űr ragadta el tőlem örökre. Néha csontom velejéig hatol, és bennem van, inkább kint a szerveim. És nem mindegy, hogyan állok elébe, hogyan merem magamhoz szorítani őt, emelt fejjel, nyíltan vagy suttogva, titokban, hazugságok árán. Ezt nem tűri el. Meg kell maradnom olyannak, amilyennek megismert. És – fájdalom – nem akar segíteni, hogy a világ elé tárjam, kettőnk végzetes kapcsolatát! Ebben a dologban egyedül hagy engem, mintha mulatna rajtam, ahogy iparkodom, de magasra emelem, felmutatom őt minden percben, a világ hadd lássa kincsemet! Az emberek elfordulnak, nem veszik észre…, de nem is ezért született régen ez a megpecsételt viszony.
Már nem bírom ki a napot nélküle. Akármilyen fáradt vagyok, esténként hozzászegődöm, elnyűtt agyammal keresgélem szavait, lelkének borzadályos, kanyargós útjain barangolva. És akármi lesz, nem mondhatok le róla, végzetesen igaz, fájóan gyönyörű szerelmem. Neki köszönhetően rakétaként átrepülhetem az idők pipacsmezőit, fényévnyi távolságokat bejárva válhatok akárkivé… Átváltozhatok kutyává, vihart szíthatok, vagy szeretkezhetek magával a Sátánnal! Átélhetek mindent, mi nem adatott meg nékem, egyszerű, események nélküli életemben. Hinnem kell benne még akkor is, ha véletlenül máshoz szegődik, néha… Ilyenkor azt hiszem nem elég neki, ez az én érzésem. Vagy nem fogadja el a módot, ahogyan szeretem. Istenem, csak így tudok szeretni!
És ha valaha tényleg hozzám tartozott, ismernie kell engem. Más eszközökkel, emlékekkel, ízekkel indultam útnak gyámoltalanul, hátamon toldott-foldott kis batyummal, kezemben marsallbotjaim, a film és a színház, a festészet. Ezek segítenek közel maradnom hozzá. Vállalom őt merészen, beleoltva egy-egy szóba, pillantásba, mindent otthonomból: bort, búzát, kacajokat és sírást, lemondásokat és magárahagyatottságot. Árva lelkem sivár kínjait, ordító egyedüllétemet. És hálámat. Mégis, megadatott nekem, megismertem és megtartom őt. Amíg élek.
Hatalmas fegyver ő a kezemben, felszabadít, és segít nekem a fennmaradásban. Köszönöm.


(Korr. V.I.)



Flóra Ágnes
Variációk egy témára
/Szentlélek, Erdély/

Tizenhét éves, sovány, kiéhezett, ványadt arcú lányka dugdossa bő viseltes kabátba, növekvő hasát. Titkáról, szégyenéről senki sem tud. Egyszerű nevelőszülei az egész napos kínlódásban holtfáradtak, nem nézik meg testét. Hat hónapja, este kilenc lehetett, a sarki kocsmából vánszorogva cipelt, két üveg szilvapálinkát, mostohaapjának. A kerítés tövében, italszagú, durva kezek markolták meg derekát, feszítették szét vékony combjait. Kiáltani sem mert. Anyám?! Hol van, ki az? Olyan, otthonban felnőtt, rémültszemű árva ő, ki ordítani, ütni se mer az őt megtámadóra… Tűri, hogy szétfeszített kislány combjai közé – testének legfurább, legrejtettebb titkába – durván, erőszakosan hatoljanak be. Mialatt a részeg gyorsan végezte el, amit akart, a kocsmából kihallatszott a többiek éneklése: „Fehér fuszulykavirág…” Aztán a sötétben az alak leporolgatta magát, rá se nézett a földön maradt lányra, szaporán szedte lábait. A holdfény szégyellt reázúdulni a tekergő arcára, a csillagok pedig egy pillanatra megálltak végtelen pályájukon, és csendesen, szégyenben nézték a nehezen felemelkedő, vadóc lányt. Ijedtében fel sem fogta, mi történt, megfogódzkodott a kerítésben. Amott részegek dülöngélve közeledtek, énekelve. Testének gyorsan felszakított sebe sajgott. Lassan vonszolta magát hazafelé. Az üvegeket csenevész melléhez szorította, félt a nevelőapjától. Az asszony kicsit emberségesebb volt. Már látta a tákolt, szegényes házat, a tornácot, ablakai apró rezgő lángként világítottak, s bár tudta, odabenn semmi és senki nem várja igaz szeretettel, mégis oltalmat és biztonságot remélt e fény láttán. Végigbotorkált a keskeny ösvényen, a bokrok felkarcolták csupasz lábszárát. Mostohaanyja, éppen vacsorát tálalt. A mogorva, nagy hasú, középkorú, mérges ember egyedül ült az asztalfőn. Ő senki volt, itt. Az iskolából kimaradt, tyúkokat, disznókat etetett, és takarított, mosott, súrolt. Már megszokta. Mostohája a tisztaság megszállottja volt. Sajgó alteste figyelmeztette, mi történt vele… Azt már régen sejtette, az ember azonnal világgá zavarja, ha „ez” megesik vele! Megesett.

1. A gyerek feje kibukkant. Ő kínnal mászott arrább, gyenge volt, egész éjjel vajúdott, átkozódott, gyűlölte a gyermeket, ki hasában nőtt, nőtt egyre nagyobbá elszívva erejét, vérét, nedveit, s most undok vinnyogó hangon jött ki, szétszakadó testéből e világra. Nevelőszülei Gyergyóba mentek szerencsére, a pajtában hideg volt, de ő izzadtságban fürdött. Ordítás nélkül nem bírta ki ezt a borzalmat. Milyen isten mérte rá ezt a kínt? A csecsemő vörös, üvölt, apró kezei, lábai satnyák, vékonyak, feje nagy, véres nyákos, szemei csukottak, fülei elállnak. Ijesztően, borzalmasan csúnya. Az ollóval vágja el köldökzsinórt… és reméli, ezáltal megszakad azonnal a kapcsolat az üvöltő hústömeg és közte. Leány. Kis szörny, kis szörny, minek jöttél e világra? Hogy meggyalázzanak? Pusztulj hát ebből az aljas, gonosz, erőszakos durva világból. Tűnj el méhemnek gyalázatos gyümölcse, megátkozott nemzeted sarja, pusztulj hát… nincs jogod élni! A puha ruhával, mi ott mellette van, leszorítja a gyermek száját, meghallhatják átkozott bőgését. Csak csöndesen. Szorítja. Szorítja, egyre erősebben. A gyerek már nem sír… torkocskája fura, gurgulázó hangot ad ki, horkant egyet, és ő eltakarja a nagy, véres fejét a bolyhos, pongyolából szakított ronggyal. Egy fonott szatyorba rejti a bebugyolált, kis csomagot. Akár egy vekni is lehetne! Még meleg… kioson, halkan, oldalogva, gyilkos léptekkel a fiatal nő. A kukához. Bűzlő, mocskos, gusztustalan ételmaradékok, újságok, legyeket vonzó szeméthalmaz közé rejti megátkozott, fonott szatyrában rejlő, gyalázatának bizonyítékát. A bugyor melegsége ott van tenyerében, a gyereke még élt, mikor becsomagolta. Messzire rohan a kukától… Zihál.

2. A gyerekfej véresen bukik elő, combjait szétfeszíti, nyom, még egy kicsit, még egy kicsit… gyűlöli, átkozza a magot mely testében nőtt nagyra, s most mindenáron ki akar merészkedni e szörnyű világra. Nevelőszülei Gyergyóba utaztak, csendes a csűr, a ház, nyugodtan vajúdhat, ordít is, kínjában meg mérgében. A csecsemője apró, lilásvörös, véres nyákkal borított szörnyszülött, sebtében vágja el a mellette levő ollóval a zsinórt, mely örökre elszakítja tőle a kis kölyköt – reméli. A poronty üvölt elkékült arccal, kis tüdeje megtelik a mocskos csűr levegőjével. Leány. Kis rém, minek jöttél e világra? Pusztulj hát méhem átkozott, mocskos, kínnal kinyomott szülötte! A régi, szakadt, meleg pongyolájából hasított darab ruhát emeli, hogy a gyerek arcára szorítsa. Félúton van a keze, a csecsemő arca, apró, ráncos, nem emberi akár egy nyomorult kismacska is lehetne, valamiért elhallgat most és apró, sötét gombszerű szemeivel mohón néz rá. Reá. Anyjára. A rongyot akkor a gyerekre borítja, remegő, legyengült kezekkel emeli fel kis testét, és gyenge, nyivákoló hangokat hall. Sír. Mellére veszi kölykét. Enyém vagy, és átkozott, átkozott világ ez, de nekem vigyáznom kell rád!

3. Kifulladtan, mérgesen bámult ki a színpadra, ahol a mester halkan suttogott a zsűri tagjaival. Alig kapott levegőt – és bár ugrásai, piruettjei, mind csodálatosan jól sikerültek –, tudta, hogy a legjobb, alkatilag megfelel, mégsem mert remélni. Izzadt volt, és ahogy ott állt a hat másik lánnyal az eredményre várva, elöntötte a gyűlölet, és a düh. Senki, soha nem egyengette útját. Csak a tehetségére számíthatott. Szegény volt, és ahogy ezt a szót kimondta magában, eszébe jutott anyja, ez az ostoba, primitív parasztasszony, ki mások számára elképzelhetetlen nyomorban nevelte fel. Száját összeszorítva áll ott. Véletlenül került Kolozsvárra a balettiskolába, egy tehetségkutató stáb választotta ki. Kollégiumban lakik, zabál mindent, mit elé tesznek, intrikál és furkálódik, néha táncol, ahogy tud, de állandóan szégyenkezik, hogy nincs divatos cipője, farmere, kabátja, és szakadt fekete olcsó dresszben spiccel, mely előnytelenné teszi nyúlánk, szép testét. Hogy táncolhat, természetes neki, van tehetsége, zenei érzéke, úgy érzi jogos jussa a siker és a ragyogó jövő. Ha táncol, pontosan kiszámítottan, a többiek irigy, sóvár szemei követik. A tánctanár állandóan a szakadt öltözetből kivillanó melleit nézi, ilyenkor még jobban félrerántja a trikót, hátha sikerül. Nem. A tánctanár kicsi pont, nem pazarolhatja idejét rá. Nagyobb halra vadászik. Hatuk közül egy lány kimehet Budapestre, az Állami Balettintézetbe. Szakadt régi balettcipője van, elálló fülei, a szemei sem szépek. Anyjára hasonlít, mérgelődik. Nincs esélye. Gyűlölete, mérge, anyja és ismeretlen apja iránt magasra hág ebben a percben. Lehetne a mai vizsgán kiválasztott, ha anyja kicsit ügyesebb, ha megszerez mindent neki. Az ő dolga, ha már világra hozta. Képzeletében rikácsol anyjával, amiért nem szerzett protekciót, nem fizetett a zsűrinek és nem járatta szoláriumba, fodrászhoz. De íme jön a mester. Egyenesen a színpadon keresztül. Nem néz rá. Persze, hiszen soha semmit nem kapott tőlük! Az átkozott telefont sem tudta anyja beszereltetni abba a nyomorult viskóba, ahol éltek. Még rágondolni is borzalom, ha egyszer sikerül, ha összejön… letagadja még azt is, hogy él az anyja. Képzeletében bosszúsan nevet a sovány, aszott testű, hétrét görnyedt asszonyon, akit soha nem látott kacagni, még mosolyogni se, aki, ha beszél, nehezen fejezi ki magát.
A mester a kiválasztott lányhoz lép. Az ő keze ökölbe szorul.

Éjjel érkezik, dühösen, gyalogolva a réten át, belegázolva a nedves fűbe. Pirkad. Még benne van az elfojtott méreg, a düh, az elégedetlenség, hogy nem sikerült. Nem baj. A következő! Erre megesküszik. Kihúzza magát, a recsegő tornácra lép, lélegzetét visszafojtva, anyja alszik még. Belöki durván a fa ajtót. A sötét lakrész elülső, szegényes, keményítőszagú részében, a hold fényénél odarohan a szekrényhez, felfeszíti, és lázasan keres, kidobál mindent, anyja élére vasalt, foltozott dolgait, lihegve kutat, s hogy semmit nem talál, mérgesen káromkodik. Az anya áll a háta mögött.
– Mit csinálsz, gyermek?
A sötétben csak a lány két égő, gyűlölettel szikrázó szeme világít:
– Pénzt keresek. Pénzt. Adj! Minden pénzünket. Nem érdekel honnan…, szerezz! Lopjál, vagy ölj! Jogom van ehhez! Jogom van a sikerhez! Megöllek, ha nem adsz pénzt!
Az anya hórihorgas, sovány alakja megnyúlttá válik, ahogy a holdfény feljebb kapaszkodik, kúszik a fehérre meszelt tisztaszoba falán, lopakodva. A görbe hátú asszony felsóhajt, leereszti vállkendőjét, és csepp szomorúsággal szürke, fakó, megfáradt tekintetében, szól, alig hallhatóan:
– Tedd meg!

4. Kifulladva tekintget ki a színfalak mögül. Alig kap levegőt. Ugrásai, piruettjei mind-mind sikerültek. Csuromvizesen áll ott, hat másik lánnyal, az eredményre várva. Neki senki, senki nem áll a háta mögött… Anyja megkérgesedett parasztasszony, kínnal nevelte fel, véletlenül került a balettiskolába, a faluba lejöttek az operától valami táncosok, kiválasztották hát. Azóta Kolozsváron táncol éjjel-nappal, kollégiumban lakik, iszonyúan szeret ott, meleg van, és ételt, italt adnak, nem kell vizesdézsákat emelgetnie és disznót etetni. A balett neki hihetetlen dolog. Csodálatos. Száll a színpadon, könnyű és szinte észre sem veszi a fáradtságot, éhséget. Minden magától jön. De most izgul. Hatuk közül egy lány kimehet Budapestre, tanulni. Nézi a szakadt régi balettcipőjét, az egyszerű dresszét, a tükörben elálló füleit, sima arcát. Nincs esélye. A többi lány színes trikóban, kisminkelve, drága kosztümben áll, eltávolodva tőle. Szegénység szaga van a lánynak… De íme jön a mester. Egyenesen, át a színpadon nyugodtan, és ránéz. Ugyan, biztosan utálja, hisz sosem hozott semmit neki, telefonjuk sincs, anyjának nem jutott ideje protekciót szerezni. A teheneket fejte, sajtot, vajat csinált, piacra vitte, hogy legyen miből élniük. De a mester felé lép. Felé, aki egyedül áll.

Ékszerekkel kivarrt fehér tüllruhában szállt, pörgött, szélsebesen, orosz partnere alig bírta követni. Hirtelen kapja fel, majd a vállán tartja a vékony, felékszerezett madárhoz hasonlító lényt, aki vékony karjait, a drága ékszeres tüllben, feje felé emeli, lábát spiccben előrenyújtja partnere vállán. Tomboló taps. Idegen hangok, virágok. Már jól beszél angolul, a spanyollal is barátkozik, Szergej átkarolja. Újságírók követik őket ketten.
Egy ráncos, barna arcú, idős, fejkendős nő ült az öltöző melletti széken. Egyszerű arccal, komolyan, érdeklődés nélkül, kis megvetéssel figyeli a csillogó világot, a zajokat, a futkosást.
– Anyám?
Az asszony nem mosolygott. Idegen volt ez a zajos világ neki, visszakívánkozott a fejősedény mellé Riskához, Rózsihoz. Ha gyermekére gondolt, mindig eszelős félelmet érzett, hogy belelát. Hogy ismeri őt. Hisz ő elsiratta magzatát előre, gyűlölte, átkozta, kínnal nyomta ki magából, és gyilkolni akart, elkeseredett félelmében. Kis torkába a hangot belefojtani, mikor anyatejért ordított, akkor régen, a pajta sötétjében. Ma is érzi a bolyhos rongy érintését a bőrén. Emelkedő keze, ahogy közelített az ordító csúfság szájához, hogy elnémítsa sikolyát, az életéért… Ezt a bűnt nem lehet megbocsátani. A lány magához szorította a szikár, hatvan évesnek látszó, harminchét éves asszonyt, ki állandóan fázott, vacogott.
– Anyám! Köszönöm.
Fáradt lett a fakó arc, majd kissé felderült, majdnem mosolyra, ahogy megdörzsölte két vörös
kezét.
– Mit gyermek?
– A csodálatos életet. Azt, hogy élhetek… levegőt vehetek és táncolhatok.
A csűrben született fiatal lány, kinek hajszálon múlt az élete, akkor már prímabalerina volt, a londoni Covent Garden színpadán táncolt, sikert, sikerre halmozott, és utazott állandóan. De ez nem vette el az eszét. Szerényen élt, néha örvendezett, micsoda ragyogó dolog az élet, milyen csoda, hogy él és sikeres. Lakásra gyűjtött, lakásra, ahol víz és gáz van, ahol anyjával nyugodtan megpihenhet, alhat, karácsonyozhat, otthon Erdélyben. Aznap volt a húszadik születésnapja, és ő anyjának egy vastag, merinó kardigánt ajándékozott, hálaképpen. A sápadt, szótlan asszony ráncos, cserepes, vékony ajka megrángott erre. A lány meleget, szeretet, hálát és nyugalmat akart lopni fáradalmas napjaiba annak, kinek a csodát – hogy sok-sok ismeretlen ünnepli lázasan – köszönhette. Hálát. A tehetségéért. A virágba borult fiatalságáért.
Az életnek, a véletlennek csodálatos lehetőségéért…


(Korr. V.I.)


Flóra Ágnes írásai

„ …hűséggel nem az országomnak, nem hazámnak tartozom,….hanem egyes egyedül a nyelvnek.”

/Esterházy Péter- A szavak csodálatos élete/


Flóra Ágnes
HAZÁM

Szavak! Ragyogó üstdobok, béklyók és alázatos kuncsorgások, szavak, ti sóvár gonoszok, veletek oly boldogtalan vagyok.
Verseket olvasok, prózákat írok és ti, szeszélyes, hűtlen szerelmeim mind mind elhagytok! Megkeseredve nézek lelkembe, kereslek, kutatlak titeket. Letegezlek, szidlak és énekelek nektek, hogy előcsalogassalak valahonnan, hova előlem bújtatok. Hopp, integettek távolból, és kifütyültök röhögve, mert naiv vagyok. Azt hittem, enyéim vagytok…De nem találom ízeiteket, nem szálltok a magasban, jégfelhőkön bukdácsolva, és nem járkáltok a vízen!
Dühömnél csak szerelmem nagyobb, irántatok!
De szavak, vigyázzatok! Ravasz vagyok.
Megfoglak benneteket, fületeknél lógatlak, kifacsarom lelketeket és bendőtöket tépem, magamhoz édesgetlek és ácsingózva kérlek…Aztán ölre menve, sikítva verek szét közöttetek ha nem azt adjátok mit álmodtam, édes éjen én…Ha nem azt viszitek, szórjátok, permetezitek szanaszét mit én parancsolok, s akarok, jaj nektek, akkor kilehelitek utolsó lélegzeteteket.
Uratok én vagyok, szavak, ti istenek, ördögfiak és skarlát köpönyeges mefisztók. Delejes, végzetes metafórákat alkottok, nyomotokban ott lohol halál és kínzó kéjmámor, életet adtok jégnek, tűznek, reccsenő csonttörésnek és macska nyafogásnak, jeget fújtok , havat szórtok, harsonáztok. Újra szülitek nagyanyám hárászkendőjének bojtját, ágyuk dördülnek mögöttetek, és katonák szakadt lobogók darabajait mentik ingükben, hidak omolnak kettétört óriásként a folyóba, szelíd emberek válnak gyilkosokká, és vörös arcú csecsemők vonítanak szüleik után…Nem ismertek könyörületet. Első szerelmem lehelete általatok éget, és apám, a drága!- mily óhatatlan lomha lépésekkel indult a halálba…Mindez bőrötök alatt tekereg, nő, kígyózik, éled fel és jaj, nem tudok azonnal varázsütésre felidézni, lopott, kongó perceket!
Nem talállak titeket!Hasztalan fenyegetlek.
Veszekszem, perlekedem veletek. Kuncsorogva utánatok éhezek.
Keresgélek melengető üzeneteket a múltból, bennetek.
Nem jöttök és nem szerettek.
Külön életet éltek és sziszegve, morogva ügyeskedtek el mellettem….
Mégis enyéim vagytok ti, szavak.
Ti adjátok nekem a nyelvet, e mennyország-hazugságot, mely enyém, mióta beszélek.
Nyelv, csontomig hatoló, gonosz, és kegyes, könnyeket fakasztó csoda, enyém vagy. Anyatejjel szürcsöltelek, apám sejtjeinek titkaként loptalak magamba, őseim véréből szívtalak ki, és vad ereimben hagyom, hogy percenként hatalmas robajjal újra felzubogj.
És ti szavak, benne, vijjogó halálmadarakként széledtek szét, majd gyűltök zümmögve rajba, hogy segítsetek kimondani:
Hazám a nyelv, és ti szavak vagytok az én életem.


Flóra Ágnes írásai

Flóra Ágnes:
A KUKAC

Vakarország a térkép szélső csücskén található…Egy alma. Semmiség a világ tajtékzó tengerében. Voltképpen olyan kicsi, hogy nem is látszik. De VakarKukac számára ez a világmindenség. Családjával ősidőktől lakta eme kerek, illatos édent. Nyiszlett, beteges gyermekeivel fogvicsorgatva viselt el minden természeti csapást, forrót és hideget, vihart és esőt. A szerelem hamar tűnt el életéből, hisz férje, fehérfejű VadKukac, több éve szenderült jobb létre, azaz távozott az óhaza leves húsából. Magányos hősnőnk megdolgozott tehát minden betevő falatért. Naponta vívta meg harcát a fennmaradásért, szántott, vetett, aratott a tudás, eme édes ízű magvának húsát becsülettel megművelve. Tisztogatta az általa kitaposott, vékony ösvény szálat maga mögött, közben kicsinyeit szeretettel tanította a becsületes kukac-lét törvényei szerint.
Már ahogy az lenni szokott, történt egyszer, hogy a térkép nagyobb és jelentősebb területeiről, SötétOroszlán és FeketePárduc lassan emelték fejüket, a világ eme távoli, része felé…Az alma oly gusztusos, üde és hívogató volt számukra. Kész ínyenc falat. Összedugta fejét a két fő gonosz és kitervelték, hogy észrevétlenül uralmuk alá hajtják a világ eme édes szeletét. Óriási léptekkel egyre közelebb kerültek hozzá. Már érezték a gyümölcs részegítő illatát…Az ismeretlen mennyország kapuja kapzsisággal töltötte el őket. Egyszer csak ott álltak, lábaik előtt a megszerzendő almával. Csalódottan szólt akkor SötétOroszlán:
-Mi a fene? Ez egy ország? Milyen ronda. Nedves. Hideg. Ráadásul elfér a kezemben…
Párduc bólogatott, ásított , majd bömbölve szólalt meg:
-Igen. Elfér. A szádban is…Együk hát meg…és szaggassuk darabokra.
VakarKukac odabenn gyermekeit magához szorítva, lélegzetét visszafojtva kushadt, rémülten bújva beljebb almájának húsába és attól félt, az általa kikövezett apró utacska gyorsan fog hozzá vezetni. Szegény pondró életű! Ősi ösztönnel védte kölykeit s házát. Életét állandó túlélésben töltötte el, nem volt kitől tanulnia sok bölcsességet. Hát megmaradt ama oktondi hitben, mely szerint „az én házam, az én váram”. Mennyi egyszerűen kifejezett, sarkalatos igazság rejlik eme mondatban.
Igen ám!
De SötétOroszlán máris elkezdte uralma alá hajtani kukacunk illatos édes honát…Kis falatonként eszegette az almát, körbe körbe harapdálta, nagy metszőfogai ide oda jártak az alma lédús húsában. És ijesztően vicsorgott közben. Aztán az almadarabkákat kivette csillogó hegyes fogai közül, és elhelyezte gömbölyű, ormótlan, széles tappancsai mellé. FeketePárduc is hozzáfogott, ő a másik oldaláról ette…hersenő dúvad harapásokkal vadul marcangolta a gyümölcsöt.
És egyszerre, a két fenevad lábai előtt, több kiharapott almadarabka hevert, akár egy hon letépdesett foszlányai.
Ott maradt a csutka…
Ebben tekerődzött észrevétlenül a pondró, két ijedt kislányával. Nosza, gondolta fikarcnyi agyával, nékem is befellegzett…Miért hagynám magamat és országomat eme két nagybélű, zabáló disznónak? S azzal felemelte reszkető, apró fejecskéjét, testével védve két gyermekét, meg is szólalt:
-Kérem tisztelettel, kegyelemért áhítozom…árvákat nevelek és nincs egyebem csak ez Vakarhaza, amit rendesen megművelek. Ne vegyék le tőlem.
De SötétOroszlán csak legyintett mintha levegőnek nézné a férget, utóbb mégis szóra méltatta, megvetően húzva el száját:
-Buta vagy. Csúf és pucér! Elveszem hát országodat és adok neked egy tulipiros,érett paradicsomot. Abban élhetsz, boldogan fattyaiddal, míg meg nem halsz.
A kis reszketeg büszkén húzta ki vékony vállait:
-Paradicsomot? Azt megköszönném. Még sosem volt hasonló nékem! De ne haragudj tisztelt SötétOroszlán, mégsem lehet. Semmim nincs az almámon kívül. Egy tapodtat sem megyek innét!
Ekkora nagy merészségnek hallatán mordult egyet a párduc is, kiabálni kezdett, hogy menten kitoloncoltatja a családot.
-Ebadta famíliája, azonnal takarodjatok máshova…
De a kis pihefejű VakarKukac, színtelen testét megvetve, csöpp kölkeinek jövőtlenségéből merítve hallatlan bátorságot, kiabálni kezdett:
-Az én Vakarországom, az én mennyországom…s bár nagy részét megettétek, a többit kiköpdöstétek, én akkor is itt maradok és utolsó lélegzetemig védem a maradékot. A kötelező paradicsom pedig nem kell!
A két idegen csak nagyot nézett, mert valami fennkölt magasztosság kezdett áradni a féregből. Keszeg, görbe, előnytelen alakján elömlött az önérzet, a vakarság önérzete. Csodálkoztak is, ily kiszolgáltatott helyzetben levő, fejletlen élőlény, hogy meri kinyilvánítani véleményét. Összenéztek és elhatározták, lesz ami lesz, nem tágítanak az almamaradvány mellől. A barnuló, egyre száradó, elhaló félben leledző csutkát meghagyták VakarKukacnak, de ott maradtak mellette és figyelemmel kísérték a lassú, kínlódó , folyamatot mely kétségtelen, a kis ország és benne lakó kukacok végleges kipusztulását jelentette....
A pondró azonban, hogy látta veszve van mindene, a legfurfangosabb erőhöz folyamodott, mely ebben a cudar világban létezik. Tollat ragadott és írni kezdett. Összeszedve cseppnyi agyának erejét, tűhegynyi tollacskájából sercegtek a gyűlölet szavai, azok ellen akik elindultak, idegen távoli vidékről, árva almáját megették, és még elrothadni sem hagyták meg, neki…Gyártotta a verseket állandóan. Napjában kettőt olvasott fel az őt őrző porkoláboknak. És ezek a költemények, mind mind kivétel nélkül arról szóltak, mennyire szereti ő, csutka-vakarhonát. Egyszer még dalra is fakadt. Sőt táncolt is, a magház melletti árok szélén, fejét felvetve…
Veszettül megijedt a gonosz, SötétOroszlán, minden állatok leggonoszabbika, meg a büdös almazabáló FeketePárduc. Ők nem is sejtették mekkora hatalom, erő rejlik egy tollban.
Azóta is remegnek gatyájukban…És mindig ugrásra készen állnak. Éjjel nem alszanak nyugodtan a nagy féléstől…
Mert hátha egyszer kukacok hada kerül felibük, az ősi rög jogán?
Ebből is látszik mily eget földet megrengető hatalommal bír az, ki tollforgatással foglalkozik.
Ez a kiskukac története.
Azt ő is tudja, Vakarhonának visszaszerzése sikertelen, de lám, még mindig ír. Ez a sorsa. Époszai erőt adnak , táplálják gyermekeit, és azoknak gyermekeit, hogy reméljenek. Ha jogos jussukat nem is szerezhetik vissza, de a körötte ólálkodó bitangokat állandó félelemben tarthatják.
És ez nagyon nagy dolog, ily jelentéktelen, falatnyi területnél, mint Vakarország!



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör