Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Pogány Zoltán versei

Pogány Zoltán
Leheletkék

barázdákba hull a hajnal
bujdosik az éj, nagy jajjal;
homályból kél a lusta nap,
szívünkbe friss sebet harap

egyszer tépek hét virágot,
hétszer egyet sem találok;
egyszer gyűjtöm hét szerelmed,
hétszer egybe sem követlek

antik báj lesz minden álom,
miben arcod fényét látom;
álmodban, ha rommá feslem,
antik szobor lesz a testem

éghetek, vagy tenger nyelhet,
csak kövessen hű kegyelmed;
úgy merülök, úgy hamvadok,
mint naptól nyelt gyöngyharmatok

alkony lángját holdra festem,
titkom mélyét beléd rejtem;
festett holdon idült láng csak,
mélyedben új titkok várnak

borongó rét, süllyedt mezők,
aszály verte görnyedt erdők;
minden ilyen zord volt bennem,
csókjaid míg meg nem leltem

menny-ágyat vet két szép karod,
ágyékom árnnyal takarod;
két karod lengő angyalszárny,
te vagy a legszebb földi árny

ringatózva jön sok felhő
mind-mind szürke esősellő;
mosolyodtól hullni kezdnek
sellő lelkű égi cseppek

bársonyt ölt a gumós barka,
pihés, selymes láng van rajta;
lenyesek egy párat, lássad,
miképp nyílnak lángpalástnak

piros tócsa nő szívedben,
fölé galamb, szívem, rebben;
belehullik, szíven lőve,
piros tócsa nő belőle


Pogány Zoltán versei

Pogáyn Zoltán
Remény arcodon

Az élet, úgy véltem, illatos manna,
folytonos, hömpölygő, tisztító mézfolyó:
s a döbbenet viasz; fanyar és vádoló,
mert élnem kell - csókodtól elszakadva;
azt hittem mindenem megtisztult lassan,
mint áldott holttesten a hantolt anyaföld,
de már tudom, rám nem föld tisztasága ölt
áldást, csak ajkad – csak azt csókolhassam!

Hirdettem a vágyak tisztító végzetét;
s lám, még anyám hű, bűnoldó szíve se véd,
így, hogy már fedd az élet vak hatalma:
elhullok, mint éretlen, zöld vadalma...
sorsom magja meddő - én, dohos őrlemény -
csak csókod, ajkad még a lehető remény.


Pogány Zoltán versei

Pogány Zoltán:
Szép a Hold

Mily szép a Hold...! Fénylő, csiszolt
gyémánt, amint álmomba hint
fényt, s bárgyú dühén,
vélt szárnyam tüzén,
mámban ragyog. Így andalog
égi, régi zengeményeken.

Lelkemben ép, mindent kitép.
Folyton, mi volt, bennem rikolt,
folttá váltva át
holt vágyak falát,
színnel tele fröccsenti le
néha néma vallomásomat.

Szép...! Árny-világ bűvébe hág,
közben talált, álomba zárt
hószirmú remény.
Jó szívós, kemény
lánggá szakadt, gömbbé dagadt
tarka-barka kezdeményemen.

Holdként - az ám! - lopnám lazán
tested fölét, fonjam föléd
mit széthint a fény.
Mert még szít, mi kény,
míg ég szemed, ég, mint szeret
égni égnyi csillagáradat.

S így már talán – mily vén talány! –
többé leszünk, mint ép eszünk,
dobbanván a szív
lobbantásba hív,
s holdként leszek zengő neszed,
hallva, halva hősszerelmesen.


Poigány Zoltán versei

Pogány Zoltán
Tízszer

Tízszer lettem tízszer gyilkos!

Szeretőmet egyszer öltem
Egyszer csókját elfeledtem

Barátomat kétszer öltem
Kétszer jobbját félrelöktem

Testvérem háromszor öltem
Háromszor megirigyeltem

Asszonyomat négyszer öltem
Négyszer ölét nem műveltem

Saját fiam ötször öltem
Ötször kezét nem vezettem

Leányomat hatszor öltem
Hatszor ölbe nem vehettem

Jó apámat hétszer öltem
Hétszer kínját kinevettem

Édesanyám nyolcszor öltem
Nyolcszor szívét követeltem

Magamat kilencszer öltem
Kilencszer lelkem temettem

Nem volt akit tízszer öltem
Tízszer így a földé lettem

Tízszer lettem tízszer gyilkos!



Pogány Zoltán versei

Pogány Zoltán:
Születés

Magzatvizét
folyatván
szét a tél,
égnek földnek
nászát ölve,
konok daccal,
minden tavaszt
mogorván
elvetél...

s mégse meddő,
garázda
kín e jaj,
mert a tavasz,
lucskosan bár
és riadtan,
úgyis megjő,
trillázva,
mint tavaly!


Pogány Zoltán versei

Pogány Zoltán
Válasz-válasz
(Kasza Márton Lajosnak)

Nyár magánya... ősz az, barátom, ősz.
Levélhullás talánya a lelken,
s telten szépül az elveszett emlékekben
a felhő, a langy mocsárba hullott
szépcseppű, sujtott ember-parti gőz...

Arcvonások... sekély jó, vagy a mély?
A vásott, évgyűrűs fércelések,
mint a kések, árjai a feledésnek,
számolatlan bárdjai a mának...
mint talált halálnak a szenvedély.

Feledés... csak mi volt, feledhető.
Lehet egy és százmilliárd e kép,
de szép, ha művészin játszották szerepét
a létnek, miben egynek része volt -
s ha folt is, de mindig emberkedő.

Tér és idő... só csak a könny, ha fél,
ki fűszerező szívvel oszt mosolyt -
s bár elfolyt a folyó, mi habzó árja volt,
nála büszkeség s hála ott tetőz,
hol nyárt az ősz, s az őszt győzi a tél.


Pogány Zoltán versei

Pogány Zoltán
Nem adom!

Ki tiszta vizet mer patakomból,
oltsa szomját minden cseppje –
de kiinni az örök cseppet,
Ezt a cseppet,
másnak nem adom!

Ki jószágának friss füvem vágja,
hízzon rajta nyúlja, ökre –
de levágni az örök szálat,
Ezt a szálat,
másnak nem adom!

Ki kerítését kövemből rakja,
álljon büszke várfalakként –
de szétzúzni az örök követ,
Ezt a követ,
másnak nem adom!

Ki hazáját hazámban keresi,
éljen benne mindig békén –
de sírhantnak az örök hazát,
Ezt a hazát,
másnak nem adom!


Pogáyn Zoltán versei

Pogány Zoltán
Fekete világosság

Vak esztelen világban
fekete világosság van
rohanó donor az élet
füledbe farkascsorda béget
mehetsz mert nincs menekvésed

kilencen ütnek egyet
völggyé lyuggatódnak hegyek
cikkekké válnak a körök
szarvtalanná gonosz ördögök
mehetsz itt már más szó dörög

szegénynek nincs újkenyér
az gazdag ki lustán henyél
hazugság a legjobb tanár
fehérre mosott minden talár
mehetsz merre senki se jár

sárban a száraz marad
gúzsban a szabad akarat
térdeden csak vénség csücsül
kit felneveltél úgysem becsül
mehetsz szívjóságnak csöcsül

dodonai a holnap
falra okádást vakolnak
ringyót hisznek szeretőnek
ha megszólalsz jól seggbe lőnek
mehetsz lyukba lepedőnek.


Pogány Zoltán versei

Pogány Zoltán
Illat arcodon

Lombban alvó lett napjaival az ősz,
lapít lusta anonimitásban.
Megint elfáradt a bolyongásban,
s a völgyben új avarágyat lepedőz.
Csipkés takarója lassan hull alább,
már a nyirkos ágyásokra süpped,
lengve, ringatózik még egy csöppet,
s elfedi a mindenség langy illatát.

Látod? Megvetette földi fekhelyét
a dolgok örökös körforgása…
Jöjj! Gyűrjük együtt ágyát, hadd lássa,
dunyhává tömődik köröttünk a rét.
S míg csókunk bontja az őszt avarra,
vörös lombját szívem rád takarja.


Pogáyn Zoltán versei

Pogány Zoltán
Éjjeli szerelmes vallomás

Most nézz, láthatod jól, éjjeli lázban
vágyálmod szerelmemmel felruháztam.

Pihényi csókunk édes-mézes méhtej...
kezdhetsz ágyazni, lepedőnk gyűrött
halmaiba belefúlhat a kétely.

Térden állva sem mondhatom szebben,
kiáltva sem mondhatom el még jobban,
mit várok tőled... már vörösen lobban
vérző szívem két fehér kezedben!

Suttogó fényekből fonódik éjünk,
éjsorsunk ez, s bármennyire gyűrött,
nem halódik, nem, amíg élve élünk!

Éjjeli lázban most nézz ide, látod,
testem már szerelmeddel felruházott.


Pogány Zoltán versei

Pogány Zoltán
Pillanatnyi óda

tanítom a vizet folyni
szelet ingujjban loholni
békát esti brekegésre
virradatot felkelésre
friss füveket zöldre válni
madarakat égben szállni

tanítom a gyertyát égni
baglyot éjjel széjjel nézni
hiénákat kacagásra
mezőt tarló forgatásra
vasat kék acéllá válni
mormotát magammal hálni

tanítom a tengert sózni
rákot csattogva ollózni
napot izzítani fényre
holdat ezüsttel csengésre
rigót rikoltva szólani
makkot a földre koppanni

tanítom a széket állni
kikiáltót kiabálni
tolvajt mindenütt lopásra
kalapot kobak fogásra
egeret templomban élni
zenebohócot zenélni

tanítom a járót járni
ajtót szárnyát jól kitárni
eget azúrt keltő kékre
borókát válni fenyérre
friss arákat jajjal szülni
feszületet megfeszülni

tanítom az ért csobogni
zászlót csattogva lobogni
hazug asszonyt hazugságra
bölcset mélyült igazságra
bolygót körbe-körbe járni
önmagam emberré válni


Pogány Zoltán versei

Pogány Zoltán
Margaréták kezedben

Meggyújtott zöldelő tengerben
Magasra nőtt füvek süppedő hullámaiban
Magasodtál aznap mint madonnaszobor
Mit a messzeség formálgat égi habok fölé
Pedig szépséged lüktetett semmi több

Lengedező hajad összekuszálta
A délutánból született kavargó szellő
Mi pilláidon úgy kerepelt incselkedve
Hogy le kellett csuknod akárha fény zavar
Pedig mosolyoddal párosult mindkét szemed

Ruhádnak rakoncátlan ráncain
Megroppant a sikamlós napsugár
Fénytelen mégis tarka-barka
Táncba vegyült karoddal-mindeneddel
Pedig olyan volt minden mint máskor is

Aztán le-meghajoltál ide és oda
Kacagva tépkedtél nem is tudtam mit
Csak mikor felálltál s felém szaladtál
Villantak fel csilingelő margaréták kezedben
Pedig te voltál a réten egymagad virág



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör