Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Meséljünk együtt!:)

Szűcs Ivett:
A TÁNCOS HÓPEHELY

Egyszer, amikor egy kis faluba is beköszöntött a tél, egy kisfiú nagyapjához indult. Az egész falu imádta Nagyapó meséit, mert teljesen magukkal ragadták az embert. A kis unoka jól tudta ezt, így gondolta, karácsony közeledtével talán akad valami új mese a kedves öreg tarsolyában.
Amint megérkezett, kellőképpen köszöntötte az imádott urat:
- Szervusz, Nagyapó! Tudod, miért jöttem? Nem? Szívesen hallanék egy mesét. Ugye van kedved?
És mivel Nagyapónak mindig volt kedve mesélni, így leültek a kályha elé, és Nagyapó rákezdett.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hópehely fent a Mennyek Országában. Nagyon szeretett volna már lehullani a földre, de még csak ősz volt. Várt, várt az angyalok utasítására. Egy napon csak meghallotta a várva- várt parancsot.
- Hópelyhek hullásra sorakozó! - mondta egy kedves angyal. – Ugrásra felkészülni, vigyázz, kész, rajt!
Azzal megkezdődött a hópehely útja. Már messze kitűnt a többi közül, hiszen még akkor is ugrándozott, bukfencezett, amikor nem is fújta a szél. A többi hópihe viszont csak kedvetlenül repült és morogott valami csúnyát, amikor egy nagyobb széllökés kapta fel. Beletörődtek sorsukba, hogy csak repülnek egy kicsit, majd elolvadnak és kész, ennyi volt. De ez a hópehely más volt. Ő is tisztában volt vele, hogy nem túl hosszú az élete, de tudta, hogy azt kell meghálálni és kiélvezni, ami van. Hitte, hogy nem úgy fog történni, ahogy azt ezerszer hallotta, hanem másképpen. Százszor képzelte el, hogyan megy majd vissza a Mennybe, és esik le megint. Tudta, hogy ez csak egy ábránd, de a szíve mélyén hitt benne.
És egyszer csak leért a földre. Sohasem gondolta volna, hogy ennyi hópehely tömörül idelent. De tetszett neki ez a dolog. Ugyan félt egy kicsit, hogy reggelre már nem marad semmi belőle. De hitt az álmában, hitte, hogy ő egy más hópehely, és hitte, hogy nem fog elolvadni, és a sötét földbe kerülni.
Ezen a télen mintha azért lett volna mindig hideg, hogy teljesüljön a hópehely álma. Még nagyon sokáig lehetett boldog. De egyszer mindennek vége van. Ezt ugyan ő is tudta, de még mindig égett benne a hit lángja. Még akkor sem aludt ki benne a tűz, amikor meghallotta a madarak boldog csivitelését, jelezvén, hogy itt a tavasz. Még akkor sem, amikor látta, hogyan olvadnak szét téli barátai. És ő nem érezte a meleget.
Egyszer aztán, amikor már csak egyedül ő maradt, egy holdfényes éjszakán egy angyal jött le hozzá, és így szólt jóságos hangján:
- Hittél mindig egy olyan csodában, ami másnak eszébe sem jutott volna. Ez volt a te álmod, ami ma teljesülni fog. Amikor a többi hópehely csak sopánkodott, mert tudták, hamar végük lesz, te csak ugrándoztál, mert tudtad, ki kell élvezned ezt a rövid életet. Ezennel örökéletűvé teszlek. Minden télen lejössz egyszer a földre, majd vissza a Mennyeknek Országába. Teljesül tehát az álmod.
A kis hópehely nem jutott szóhoz. De meglepődése után csak ennyit mondott:
- Köszönöm.
Az angyal jól tudta, hogy mondana mást is, de nem csúszik ki hang a torkán. Felvette és felrepítette a Mennybe. Azóta ez a kicsi hópehely minden télen lejön a földre és meglátogatja az embereket.
A fiú mélyen hallgatott. Neki is voltak álmai, de sohasem hitt bennük ilyen tüzesen, és soha nem gondolt arra, hogy milyen rövid is az élet. De még nincs veszve semmi. Még ki lehet használni az életet.
Nagyapó végül újra megszólalt:
- Ne feledd, az élet hamar elszalad. Élvezd ki minden egyes percét! Szeress mindenkit, mert egyszer már lehet, hogy késő lesz szeretni. És higgy az álmaidban! Minden áron, mindig!
A mese után mind a ketten hallgattak. Olyan csend költözött a szobába, mint még soha. Nagyapó és az unoka a tűz ropogását hallgatták és talán arra gondoltak, hogy a tűz élete is olyan rövid, mint az embereké. Csak rövid ideig ég, de minden egyes láng végigtáncolja röpke életét. A nagy csendet újból Nagyapó törte meg:
- Most már elmondhatom. A hópehely neve Remény volt, az álomé pedig Lehetetlen. De amikor összetalálkoztak, az erősebb, a Remény nyert. Higgy te is oly annyira, mint a kis hópihe, és a Remény győzedelmeskedni fog.



Meséljünk együtt!:)

Zámbori Mária
A Morzsaherceg

Lolek és Zsuzsi mélyen aludtak még, amikor hirtelen nyöszörgést hallottam.
- Ejnye – lepődtem meg -, mi lehet ez?
A lakás összes helyiségébe bekukkantottam, míg végre a konyhához érve egyre erősebben hallottam a kis hangokat. Csak akkor lepődtem meg igazán, amikor megpillantottam a földön a Morzsaherceget, mellette pedig hűséges kis udvarhölgyét. Ketten összebújva sírtak-ríttak.
- Ó - szántam meg őket -, most már értem. Lesöpörtelek benneteket az asztalról, és ezért sírtok.
Szó, ami szó, a mosogatórongy kíméletlenül a földre zavarta mindkettőjüket.

Lolika ágyához léptem óvatosan, reggeli puszikákkal ébresztgettem kisfiamat, s a fülébe súgtam:
- Lolikám, gyere gyorsan! A Morzsaherceg leesett a földre, és most ott sír!
Lolika erre kiugrott az ágyból. Még ilyet! Az ő Morzsahercege sír!
- Hol van?
- A földön – mutattam rá.
- Ez az én kis Morzsahercegem! – kapta fel a nagyobbikat. – De ki a másik?
- Ő az udvarhölgy – feleltem.
Lolika mindkettőjüket a tenyerébe emelte.
- - No, gyere! Szeretnél a Trappista király lányával találkozni, igaz? – fordult a herceghez.
A Morzsaherceg hálásan pislogott. Amióta ugyanis meglátta a Trappista király gyönyörű leányát, másra se tudott gondolni, éjjel-nappal csak ő járt az eszében.

És akkor megtörtént a csoda. Egy alkalommal a tízóraira készített kenyérkére került, és végre találkozhatott a királylánnyal. Finom kis szendvicset csináltam, a csomagolópapírján üzenet állt: „Imádom, ha belém harapnak!”
Lolika kibontotta, s jóízűen falatozni kezdett. A kis Morzsaherceg a csomagolópapír szélére esett, és onnan nézte elszorult szívvel, amint a királylány lebukfencezett a kenyérszeletről, és ájultan hullott a paprika- és szalámimaradékokra.
A nagy falatok mind eltűntek Lolika falánk szájában, de ott maradtak a Morzsaherceg lakói és a Sajtkirály legkisebbik leánya.
- Hol vagyok? – dörzsölte a szemeit a királylány, amikor magához tért.
- Ó, szépséges hercegnőm – hajolt földig a Morzsaherceg -, engedd meg, hogy üdvözöljelek! és a szalámiszőnyegre lépett. – Ez itt a Morzsaország uzsonnás kertje – tárta szét a karjait a Morzsaherceg.
A hatalmas paprikakapu nagy dörgéssel csukódott be mögötte. A Morzsaherceg összecsapta a tenyerét. Seregnyi morzsaszolga futott lélekszakadva:
- Mit parancsol felséged?
- Fogjátok be a legszebb morzsaparipáimat, hozzátok a morzsahintót, de gyorsan! A hercegnőt meghívjuk a morzsalábakon forgó morzsakastélyba.

- Leszel-e morzsapalotám legszebb vendége? – fordult az ámuldozó leánykához.
- Fáj a fejem – panaszkodott a Sajthercegnő.
- Orvost! Orvost! Ide gyorsan a Morzsadoktort!
Megérkezett a morzsamentő, s a Morzsadoktor alaposan megvizsgálta a leányt.
- Pihenésre van szüksége – mondta végül.
Addigra előállt a morzsahintó; a morzsabakon ott ült a kackiás bajszú morzsahintó-hajtó.

A Morzsapalotában már híre ment a történteknek, s nagy sürgés-forgás támadt. A morzsaszolgák megterítettek, s a legszebb bársony morzsaszékeket készítették az asztalhoz.
A morzsaudvarhölgyek szaladtak a morzsafodrászért. A morzsaszabók szebbnél szebb ruhákat hoztak.

A Sajthercegnő fel is épült hamarosan, de az idő múlásával egyre szomorúbb lett.
- Mi bajod, szépséges hercegnőm? – aggódott a Morzsaherceg.
- Nagyon jó dolgom van itt, de… hiányzik apácskám, anyácskám meg a testvérkéim – vallotta be a leányka.
- Ó, azon segíthetünk! – kiáltott fel a Morzsaherceg örömmel.
Előhívatta a morzsautak felelősét.
- Itt van 20000 morzsaforint. Menj a Morzsarepülőtérre, és rendeld meg a hercegi morzsarepülőt holnapra! Sajtországba utazunk.

Az út nagyon viszontagságos volt. Viharba került a repülő, kis híján lezuhantak. Nehéz sajtfelhők úszkáltak az égen, dörgött, villámlott, és zuhogott az eső. A Sajtrepülőtér pályája síkos volt, alig tudott a morzsapilóta landolni.

Nagy volt az öröm Sajtországban, hogy az elveszettnek hitt hercegnő előkerült. A Sajtpalotában díszes fogadással várták őket.

A Sajthercegnő igen boldog volt. Jöttek a vendégek egyre-másra. Már elmúlt este 7 óra is, amikor a Sajtkukac bejelentette a Sajtherceget, Hóvirág Sajtkirálynő legkisebbik fiát.
A Sajthercegnő elpirult, szíve hevesen kalimpált.
A Morzsaherceg ekkor értette meg, hogy a hercegnő nem őt szereti, s nem is csupán a sajtrokonság miatt vágyakozott vissza.

- Uram, királyom! Engedd meg, hogy visszatérjek hazámba! – fordult az öreg királyhoz.
- Drága fiam! Addig maradhatsz, ameddig jólesik.

De a Morzsaherceg nem akart maradni. Nem akarta, hogy fájdalmát, szomorúságát észrevegyék. Elbúcsúzott, és hazarepült.

- És most mi lesz? – pislogott ekkor ijedten Lolika.
- Gyere, kukkantsunk be Morzsaországba, nézzük meg! – biztattam.
Óvatosan kinyitottuk az összegyűrt uzsonnáspapírt.
Morzsaherceg nevetve integetett felénk.
- Olyan szépet álmodtam! – újságolta. – Láttam a világ legszebb Sajthercegnőjét! De találtam nála még szebbet: egy igazi kis morzsaleányt.
És átnyújtotta az esküvői meghívót Loleknak, aki ámulva nyitotta szét az apró morzsaszeletkét.

„Morzsatávirat. Szeretettel meghívlak Téged és Testvérkédet morzsakastélyomba a morzsakarácsonykor tartandó, morzsahetedhét országra szóló morzsalakodalmunkra minden morzsarokonommal együtt. Morzsastop.”

No, olyan finom morzsatortát még életetekben nem ettetek, s olyan nagyszerű morzsapezsgőt sem ittatok! Én csak egy kis morzsapohárnyi morzsakólát ittam, mert féltem, hogy ha sokat iszom, nem tudok mesélni.

Az ifjú pár nagyon szép volt. A morzsalakodalom 7 álló morzsanapig tartott. A Morzsaherceg és választottja pedig morzsányi életük végéig jóban-rosszban kitartottak egymás mellett.

Hogy voltak-e morzsagyerekeik? Igen, és morzsaleánykáik meg morzsafiaik ugyanúgy álmodoztak, mint annak idején apjuk, a Morzsaherceg.

Ez volt a morzsányi világ morzsarésze, morzsányi mesémnek ezzel morzsavége.


Meséljünk együtt!:)

Buzogány Árpád:
A béreslegény ezüstpénzei

Volt egy legényke, és amikor akkorára cseperedett, gondolta, beáll szolgálni valahová. Ment, mendegélt vagy három napig, aztán egy faluban nézelődni kezdett. Elég messzire kerültem, itt éppen jó lenne, mondta magában. Azt figyelte, hol mekkora udvar, pajta van. Egy helyen úgy látta, jómódú gazdák laknak ott, hát bement az udvarra. Az asszony éppen ebédet készített. Elmondta neki, mi járatban van.
– Elkelne nálunk is két jó erős kar – nézte végig az asszony a legényt. – Várjuk meg, amíg hazajön a gazda.
Arra bizony elég sokáig kellett várni. A legény közben úgy megéhezett, kipakolta térdére a szalonnát és falatozni kezdett. Az asszony asztalhoz hívta, ebédet adott neki.
– Na, itt nem sajnálják az ételt a dolgosoktól – örvendezett a legény. Közben addig beszélgettek, hogy megtudta, hány tehenet, lovat, disznót tartanak, szóval mekkora a gazdaság.
Délutánra megérkezett a gazda. Végigmérte ő is a legényt, kérdezősködött, mihez ért.
– Úgy látom, jó helyen kopogtattam – gondolta a legény. Meg is egyeztek hamarosan, esztendő végéig elszegődött. Mindjárt dologhoz is láttak, a gazda befogott két lovat, két tehént pedig a legényre bízott. Elindultak az erdőre. Ahogy kiértek, megrakták a tehénszekeret fával, hát a gazda el is indult hazafelé.
– A lovakkal úgyis utolérsz – szólt vissza. A legény kicsit furcsállotta a dolgot, de nem mondhatott semmit. Megrakta a szekeret, vágott egy csaptatót, lánccal átkötötte a fát és elindult ő is. Ahogy hazaértek, a gazda megmutatta, hová kell lerakni a fát. Megkínálta egy pohár borral, aztán bement a házba.
– Itt én vagyok a kicsi gazda – nézett körbe a legény. – Csak bírjam aztán erővel!
Lerakta a fát mindkét szekérről, bekötötte az állatokat az istállóba, vizet vitt nekik és enniük adott. Aztán leült a favágó csutakra. Nemsokára jött a gazdasszony, hogy fát kellene hasítani, így hát estig fát hasogatott. Estére jó túrós puliszkát vacsoráztak, aztán eltették magukat másnapra.
Hajnalban már költötte a gazda. Kaszálni indultak a mezőre. Hát a gazda akkora rendet vágott, hogy a legény alig bírt a nyomában maradni. Már elfáradt, mire hozták a reggelit. Ettek, aztán szótlanul dolgoztak déli harangszóig. Akkor leültek az árnyékban és várták a délebédet. Közben a legény azon gondolkozott, vajon bírja-e húzni a kaszát estig, mert a gazdát erősen nagydolgúnak látta.
Hozták a delet, megebédeltek, pihentek egy keveset, aztán kaszáltak késő délutánig. A legény már olyan nehéznek érezte a kezét, mintha vasból lenne. A gazda egyszer vállára vette a kaszát:
– Elég volt mára. Intett, és elindultak hazafelé. Az asszony nagy tál ételt tett eléjük, megfejték a teheneket, enniük vetettek, és ahogy sötétedett, lefeküdtek.
Így teltek a napok, reggeltől estig keményen dolgoztak. Lejárt az aratás, hazahordták a szénát is a mezőről, minden napra kijutott a munkából.
– Bár többet kértem volna – bánkódott a legény. – Itt a lelket is kihajtják az emberből, annyit kell dolgozni. Mert bizony még vasárnap sem ülhetett tétlenül, mindig került valami tennivaló.
Egy este azt mondja a gazda:
– Holnap megyünk a vásárba, veszünk egy csikót.
Meg is vettek egy szép piros csikót, csengőt kötöttek a nyakába. Ha a mezőre indultak is, ment utánuk, olyan szelíd volt. Az lett a legény kedvence, különös gondja volt rá mindig. Látta a gazda is, mennyire tetszik neki, hát megegyeztek, hogy az esztendő teltével azt adja fizetségül.
Igen ám, de nem sokáig örülhetett neki a legény, mert egy alkalommal valami kereskedők jártak ott, és egyiknek úgy megtetszett a csikó, annyi pénzt ígért a gazdának, hogy az odaadta. A legény pedig úgy elbúsulta magát, ott akarta hagyni őket. Hiába is kérlelték, összepakolt. Fizettek neki, amennyit fizettek, és útnak indult.
De hová menjen, mihez kezdjen? Beszólt a faluban két-három helyre, és mert tudták róla, hogy a munkát nem kerüli, egyik gazda megfogadta szolgalegénynek. A régi gazdának nagyon sértette a begyét, hogy máshoz állt be, ő meg segítség nélkül maradt a sok munkával a nyakán, hát hol ezt, hol azt híresztelt a legényről a faluban.
Bizony volt, aki elhitte a szóbeszédet. Addig s addig, hogy új gazdájának is fülébe jutott a dolog.
– Miért haragszik rád a régi gazdád? – kérdezte a legényt.
– Azért a szép csikóért, amit nekem ígért és mégis másnak adott.
– Egyet se búsulj! Neked is van pénzed, tőlem is kapsz még, olyan csikót veszünk, amilyen neked tetszik.
Az őszi vásárban aztán – hogy történt, hogy nem – éppen azt a csikót látta meg a legény, amelyiket neki ígértek valamikor. Füttyintett egyet, a csikó azonnal megismerte.
– Gazduram, megvan, amit választottam – szólt a legény. Odamentek, nézegették. Addig egyezkedtek, hogy meg is vették.
– Jó állású állat – mondta a gazda. – Ennél jobbat én se választhattam volna.
Szöget ütött a legény fejébe ez a beszéd. Mi lesz, ha újból elveszik tőle? Gondolt egyet, odaállt a gazda elé, engedné őt haza pár napra, otthon azt se tudják, él-e még. Hazavinné a csikót is egyúttal. Mondta neki a gazda, egyedül ne induljon útnak, de nem volt maradása. Tarisznyájába ételt tettek, s korán reggel elindult.
Hát úgy estefelé, amikor egy falu felé tartott, a kukoricásból kilépett két fejszés ember, elvették nemcsak a csikót, hanem még a tarisznyáját is. Mit tegyen most már, se pénz, se posztó, szégyellt is üres kézzel hazaállítani. Leült az út szélére.
Lovas katonák verték fel a port, és ahogy melléje értek, egyikük odakiáltott:
– Mit búsulsz, te legény? Vagy talán a bor húzza el a fejed?
– Inkább a bánat – válaszolt a legény, és elmesélte, miként járt. A betyár nemjóját, éppen ilyen útonállók nyomában jártak a katonák. Nosza nem kellett kétszer mondani, bevetették magukat a közeli erdőbe, mert csakis ott rejtezhetnek. Lovaikat hátrahagyták, és elindultak egy ösvényen. Közben meg-megálltak, hallgatóztak. Lassan besötétedett. Egyszer csak lónyerítést hallottak. Ott kell lenniük a gazembereknek, becsületes ember nem éjszakázik erdő sűrűjében. Közel lopakodtak, kihallgatták őket, aztán egyszerre rájuk rontottak a sötétben. Hárman ültek a kis tűz körül, mire föleszméltek, már a katonák kezében voltak. Éjnek idején bevitték őket a faluba, a bíróhoz.
Igen ám, de hogyan bizonyítsák be, hogy az a három ember mire vetemedett? Mert váltig állították, övék a pénz is, lovak is, meg minden, amit náluk találtak, meg hogy szenet égetni indultak egy tisztásra. A katonák vezetője hiába kérte a megbüntetésüket, a bíró a fejét rázta:
– A törvény az törvény mindenkinek. Bizonyíték kell ellenük!
A legény erre előállt és elmondta, mi történt vele. Megmutatta még a tarisznyáját is, amit az útonállóknál megtaláltak. Azt is elmondta, mi van benne, de amikor kibontották, csupán egy darabka kenyeret találtak, egyebet mindent megettek belőle.
– Próbáljuk ki a csikót – mondta a legény.
– Mit akarsz kipróbálni? Be sincsen tanítva – legyintett a bíró. Aztán mégis megegyeztek. Egymástól jó távol felállt a legény és a három haramia, a csikót középre állították. – Na most hívjátok! – parancsolta a bíró. Ahogy elengedték, a csikó ijedtében megfutamodott, de amikor a legény füttyintett neki, visszafordult és odament hozzá.
– Lókötők! – kiabált a bíró. – Kötözzétek meg őket azonnal!
A legény visszakapta a csikót meg az üres tarisznyát, elköszönt a katonáktól és elindult hazafelé.
– Na, most már többet nem leszel a másé – vezette a csikót.
Amikor hazaért, nagyon megörvendtek neki, és váltig marasztalták, ne menjen vissza. De ahogy kiörvendezték magukat, mégiscsak útnak indult, mert esztendő végéig volt megegyezve gazdájával.
Ment, ahogy a lába bírta. Délutánra azonban eső készült, egyszerre megdördült az ég és már zuhogott is a zápor. Sehol egy ház, ahová bekérezhetne, hát beállt az út szélén egy nagy fűzfa alá. Unalmában elkezdett fütyörészni, még csapkodta is a lába szárát, mintha csizmaveregetőst járna. Addig s addig figurázott, egyszer egy fényes ezüstpénzt látott a fűben. No, ahol egy van, lehet ott több is – csillant fel a szeme, és keresgélni kezdett. Hát egy odúban, piros posztódarabba csavarva meg is találta a társait, éppen hét darab volt összesen. Hej, vajon kié lehet, ki rejtette oda? A fa is vén volt, az odút sem frissen vájták – bizony azt nem most tehették oda. Olyan öröme volt, hogy alig bírt magával.
Ahogy beért a faluba, markában rázogatta a pénzeket, hadd lássák az irigyei, hogy megmódosodott. Kiegyezett a gazdával a legnagyobb ezüstpénzben, hogy más bérest fogad helyette, aztán elbúcsúzott, hazafelé tartott. A megmaradt hat pénzével olyan ügyes társat vásárolt a csikó mellé, hogy amikor felnőttek, párjuk nem akadt a faluban. Aztán amikor tényleg megmódosodott, egyszer egyet gondolt, fogta magát s meg sem állt addig az odvas fűzfáig, ahol a pénzt találta. Betekert ő is hét ezüstpénzt egy posztódarabba, és becsúsztatta az odúba, hadd legyen a helyén, ha valaki keresné. Ha pedig nem, hát majd csak jól jár vele valami szegény legény, akárcsak ő annak idején. Aki nem hiszi, menjen és keresse meg azt az odút, bizony ott találja a pénzt is, hacsak valaki eddig el nem vitte onnan.




Meséljünk együtt!:)

Szűcs Ivett:
A bátor sárkánydoktor

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény béreslegény messze Darvidóniában. Ennek a béreslegénynek a neve Jónás volt. Szorgalmasan dolgozott a gazdájánál, aki csak azért tartotta őt, hogy mégse neki magának kelljen megtenni azokat a dolgokat a ház körül, amiket mégiscsak nem a magafajta úri embernek találtak ki. Na igen, de ha az a magafajta bemenne a disznóólba, bizony meg nem mondaná senki, hogy ő Miló lovag. Jónás minden egyes nap kőkeményen megdolgozott a jussáért, de egy betevő falat nem sok, annyit nem kapott Miló lovagtól.
Egy nap elhatározta, hogy elmegy világgá, ha már itt nem kap semmit, talán megtalálhatja a helyét a nagyvilágban. El is indult egyenesen nyugatra, Rózsakert felé. Azt azért tudni kell, hogy Darvidónia és Rózsakert már ősidők óta harcban állt egymással. Nem is akármiért! Rózsakert arról kapta a nevét, hogy hatalmas kertje volt, amelyben csodálatos rózsák nyíltak. Egy napon Darvidónia királya elment rózsát lopni, mert a „becsülete” nem vitte rá, hogy kérjen. Azonban rajtakapták és börtönbe vetették.
Ezeken elgondolkodva Jónás egy hatalmas kapu előtt találta magát.
- Rózsakert kapuja! - mondta Jónás, és elindult befelé. A kisbíró éppen egy nagy papírról ezt olvasta:
-A király versenyt hirdet a bátor ifjaknak. Minden férfiú, aki bátornak hiszi magát, az 2 órakor a palota előtt gyülekezzék! A verseny célja az, hogy bármilyen eszközzel, bárhogyan, de szelídítsék meg a Tulipánvölgyi sárkányt úgy, hogy az a szelídítés után olyan legyen, mint egy doromboló kismacska. Az, aki meg tudja ezt tenni, megkapja a király fele királyságát és Júlia hercegnő kezét.
- No, miket ki nem talál ez a király!- gondolta Jónás miközben elsietett a palota felé. Már 2 óra körül járt az idő, amikor A legény odaért a palota kanyargós márványlépcsője elé. Sok ifjú gyülekezett ott lovagi páncélban, címeres pajzzsal és vitézi karddal a kezében, míg ő a kissé koszos fehér ingben, fehér nadrágban és mellényben, régi ócska kalapjával és tarisznyájával álldogált ott.
- Mit keresek én itt?- gondolta magában.- Na mindegy! Egy próbát megér!
Egy lovas éppen most vágtatott vissza hófehér lován ülve kissé megperzselve.
- Sikerült?- kérdezte a király tanácsadója?
- Nem. Lehetetlen megszelídíteni. De megkapta a magáét!
- Maga a következő!- mutatott a tanácsadó Jónásra.- Bár nem hiszem, hogy túl nagy sikerrel járna.
- Majd meglátjuk!
Jónás elkezdte útját. Mindig arra ment, amerre azt elmondták neki, de nem hitt a szemének. Akik már voltak itt, azt mesélték, hogy egy vérszomjas, tűzokádó sárkány fogja itt várni, akit már messziről hallani fog, mert úgy ordít. Ezzel szemben a barlangban nem egy félelmetes sárkányt talált, hanem egy csendesen síró állatot. A könnyei úgy potyogtak, hogy aki ránézett, egy csapásra elszállt minden jókedve. Jónás nem félt. Odasomfordált, majd így szólt:
- Hát te? Miért itatod itt az egereket?
A sárkány, mintha tüzet próbált volna okádni, de csak egy kis füst jött a szájából.
- Mi történt veled? - kérdezte Jónás meglepetéstől kábultan.
- Az egyik lovag megsebesített.-mondta a sárkány nyüszítve.
- Hagy nézzem meg!
- Tyűha! Ez az ember jól megsebzett! De várj csak! Majd én meggyógyítalak!
Jónás elővett egy darab rongyot a tarisznyájából, és ráöntött egy csepp vizet, majd betekerte a sebet.
- Tessék. Hamarosan meggyógyulsz.
- Igazán köszönöm. Jó tett helyébe jót várj! Ezért teljesítem egy kívánságodat.
A legény egy kis gondolkozás után ezt felelte:
- Azt kívánom, hogy légy olyan szelíd, mint egy kiscica, és szolgáld Rózsakert királyát!
- Csupán ennyit kérsz? Hát legyen! Pattanj fel a hátamra és irány Rózsakert!
A sárkány egy nagy lendülettel felszállt, és már repült is a felhők között, madarak mellett. Amikor Jónás a Rózsakertbe ért, senki nem hitt a szemének. A lovagok letörten hazaügettek. A király betartotta ígéretét, és még azon az éjszakán országraszóló nagy lakodalmat csaptak. Jónás jó király lett. Pukkadhatott mérgében Miló lovag! A sárkány pedig mindvégig szelíd és hű maradt a királyhoz.
Jónás nem az erejével nyert, hanem a jó szívével. Néha többet ér a szeretet, mint az erő. Máig is élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle!



Meséljünk együtt!:)

Buzogány Árpád:
A fejsze, az ostor, a furulya meg a fukar molnár

Volt egyszer egy legény, nem volt annak semmije a föld kerek világán. Gondol egyet, elindul ő is a nagyvilágba. Fogta a botját meg a tarisznyáját, azzal már ment is egyedül.
Ahogy ment, ment, látott az úton egy patkót. Felveszem, gondolta magában, egyszer nekem is lesz egy lovam, éppen jó lesz arra. Beletette a tarisznyájába, azzal mendegélt tovább.
Ma is ment, holnap is ment, már olyan rég úton volt, megunta egyedül. Ő bizony beáll valahova szolgálni, gondolta, ha valaki felfogadná. Találkozott egy favágóval, mondja neki, mi járatban van.
Azt mondja a favágó:
– Én szívesen felfogadnálak, de olyan szegény vagyok, mit tudok neked fizetni?
– Az se baj – felelte a legény –, majd lesz valahogy.
Azzal ott maradt a favágónál. Minden nap kimentek az erdőbe, vágták a fát, aztán eladták, így éldegéltek.
Amikor letelt a szolgálat, azt mondja a favágó:
– Na te legény, egyebem nincsen, adok neked egy fejszét.
Jó lesz, gondolta a legény, van már egy patkóm, lesz egy fejszém is. Beletette a tarisznyába, azzal indult tovább.
Ment, amennyit ment, találkozott egy csordapásztorral. Őt is megkérdezte, nem fogadná-e szolgálatába. A pásztor nem sokat gondolkodott, megegyeztek, hogy ennyi s ennyi ideig nála szolgál. Amikor itt is letelt az idő, a legény elbúcsúzott. Kapott a pásztortól egy furulyát meg egy vadonatúj ostort. Örült is neki, vidáman ment tovább.
Megint ment, mendegélt, addig, hogy megállt egy malomnál. Kérdezi a molnárt, felvenné-e szolgálatba. Nézi a molnár, hogy nem gyengécske legény, egymás tenyerébe csaptak, s a legény elszegődött álló esztendeig. De a molnárnak az volt a kikötése, ha egy nappal is hamarább elmenne, semmit se fizet neki. A legény beleegyezett, és már kezdte is behordani a szekérről a zsákokat.
Hanem ez a molnár erősen fukar ember volt. Dolog volt elég nála, étel már kevesebb, a legény úgy megvékonyodott, hogy a nadrág is esett le róla. De nem szólt semmit, mert az egyezséget nem lehet felbontani. Hordta a zsákokat reggeltől estig, a gazdának nem lehetett rá panasza. Hanem egyszer az egyik zsák kiszakadt, elfolyt a liszt belőle. Hej, kiabált a molnár, hogy csengett a hely belé, olyan lett a képe, mint a főtt rák. Addig s addig, hogy a kárba oda kellett adnia a legénynek a fejszét, amit a favágótól kapott.
Gondolta a legény, sehogy se jó ez így, azért a fejszéért ő becsülettel szolgált, hát anélkül maradjon? Törte a fejét, hogy mit is tehetne, de semmi se jutott eszébe. Eltelt egy hét, kettő, hát egyszer elhasadt a malomkő. Azért is a legény volt a hibás. Mivel fizesse meg, hát oda kellett adnia a furulyát meg az ostort is.
Elbúsulta magát nagyon a legény, nem maradt egyebe annál az egy patkónál, hát ezért indult ő a nagyvilágba? Éjjel sem alhatott – visszaadja ő még a kölcsönt, csak kerüljön alkalom!
Reggel fogta magát, odaáll a fejsze elé, és kérlelni kezdi, ne vágja össze a malmot. A furulyát is, hogy ne táncoltassa a molnárt, meg az ostort is, hogy ne verje el a gazdáját.
Hallja a molnár a beszédet, mert ott hallgatózott az ajtó sarkánál. A legény elkapta az ostort, verni kezdte vele a molnárt, csapta a lábát, de nem sajnálta a hátát sem. Közben kiabált:
– Jaj, drága ostorom, ne verd meg a molnárt!
A gazda ugrott erre, meg arra, de a legény nem sajnálta tőle az ostort. A végén könyörgőre fogta a molnár:
– Visszaadom, legyen a tied, csak éppen vidd el innen!
A legény így hát visszakapta az ostort. Dolgozott tovább, mintha mi sem történt volna.
Másnap reggel újból odament a fejszéhez, és kérlelni kezdte:
– Jaj, drága fejszém, ne vágd össze a malmot!
A molnár ahogy ezt meghallotta, szaladt azonnal, nehogy a fejsze összeaprítsa a malmot, inkább visszaadta a legénynek.
– Miféle furulyád van neked? – kérdezte a molnár.
– Hát ezt ahogy előveszem, magától elkezd szólni, és aki meghallja, addig kell táncoljon, amíg csak áll a lábán – mondta a legény. A molnár akkora szemeket meresztett, mint egy-egy lúdtojás, amikor meghallotta. Na még csak az kellene neki, hogy reggeltől estig táncolgasson, mit is szólnának az emberek, akik a malomba járnak? Visszaadta nyomban a furulyát is, nehogy az is megtáncoltassa őt. Gondolt egyet, és azt mondta:
– Na te legény, most már egyedül is elboldogulok itt a malomban, utadra engedlek, hozom a fizetséget.
Észrevette a legény, hogy a molnár szabadulni szeretne tőle. Megunta már ő is az éhkoppot, de gondolta, visszaadja a kölcsönt a gazdának.
– Mennék is szívesen – mondta –, de az egyezséget fel nem bonthatom, kiszolgálom az időmet.
Másnap a molnár elindult a vásárba, hogy eladja a lisztet. A legény ahogy egyedül maradt, levágott egy kövér tyúkot, megfőzte, úgy lakott belőle, hogy még a hasa is félreállt. Dehogyis törődött a híg levessel, amit a molnár aznapra kihagyott neki!
Következő nap a legény elővette a tarisznyából a fejszét, az ostort meg a furulyát, és hangosan kérlelni kezdte őket:
– Ó, te drága fejszém, szépen kérlek, ne vágjál össze semmit, te ostor, ne verjél meg senkit, te furulya, ne táncoltass meg senkit!
Megszeppent a molnár. Ha így áll a dolog, ennek fele se tréfa. Mi lesz, ha az ostor megint megveri őt, aztán a furulya megtáncoltatja, a fejsze pedig összeaprítja a malmot? Ígért a legénynek egy nagy szekér lisztet, csak éppen szabaduljon tőle.
– Nem tehetem – válaszolt a legény. – Úgy szól az egyezség, hogy álló esztendeig itt kell maradnom.
Vakarta a fejét a molnár, mit is tehetne, ígért fűt-fát, aztán gondolta, legjobb, ha megveszi a fejszét, az ostort meg a furulyát is. De bizony a legény nem adta el neki.
– Ha most eladom, ki fogja reggelente megkérlelni a fejszét, hogy ne vagdossa össze a malmot, és az ostort, hogy senkit meg ne verjen? Hát a furulyát, hogy ne táncoltassa egész nap az embereket? – így a legény.
Belátta a molnár, hogy csak jobb így, ahogy van. De bizony egész nap nem lelte a helyét. Hátha megharagítja a legényt, az pedig nem kérleli többet sem a fejszét, sem az ostort, sem a furulyát?
Este aztán, alighogy besötétedett, fogta magát, felrakott egy szekérre mindent, amit lehetett, és útnak indult. Csak jobb lesz akárhol, mint itt – gondolta.
A legény pedig, amikor reggel felkelt, sehol nem találta a gazdáját. Várt egy darabig, kereste itt is, meg ott is, de hogy nem jött elő, dologhoz látott. Eltelt a nap, meg a következő is, a molnár addigra már hét határon is túl járt. A legény pedig ott maradt egyedül a malomban. Ha már így esett, hogy rá maradt a malom, nem sokat búslakodott emiatt. Azóta is vígan őrölget, amikor kedve tartja. Aki nem hiszi, keresse meg, kérdezze meg tőle, valóban így van-e.




HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör