Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Gyerek sarok:))) - mesék Lelkes Miklóstól

Lelkes Miklós:

AZ ESŐHÁZIKÓ

Máté is, Szilvike is nagyon szerette az "esőházikót", vagyis nagypapa öreg esernyőjét. Ha kiránduláskor cseperegni kezdett az eső, nagypapa kinyitotta az esernyőt. Mindhárman elfértek alatta. Csipp-csöpp-csupp! - ütögették tetejét az esőcseppek. Szilvike megszólalt:
- Mak! Mak! Mak! Itt jön egy nyulacska! Engedjük be az esőházikóba!
A képzeletbeli nyuszi nagyon örült, hogy beengedték az esőházikóba, de rögtön káposztát is szeretett volna. Milyen szerencse, hogy Szilvikénél volt képzeletbeli, zsengelevelű káposzta! Egy ilyen kigondolt nyulacskának az ám a csemege!
- Hú! Itt jön egy farkas! Engedjük be az esőházikóba! - tréfálkozott Máté.
Szilvike tiltakozott:
- A farkast nem engedjük be! Még a végén tarisznyájába teszi ezt a szegény nyulacskát, elviszi és megeszi!
Nem engedte be Szilvike az esőházikóba a képzeletbeli rókát, medvét sem. Még a vadmacskát sem, mert az, mint vadcicus, aranyos, de ő is bánthatja a nyulacskát, ha pedig valamiért mérges lesz, - karmolász.
- Igazad van, Szilvike! - helyeselt a nagypapa. A vadcicus úgy, de úgy tud karmolni! Erről Sünóka, az erdei manóköltő, verset is írt:

Erdő mélyén fában ház.
Benne lakik Karmolász.
Õ tudja ám, mi a jó,
de így mondja: mi-a-ó!
Vadegér vagy vadmadár
Karmolászra dehogy vár!
Mind szól: "Vadcica-karom
nem kell! Én nem akarom!"
Megy Karmolász karmosan,
s nagyon akaratosan.
Fára fel és arra el, -
neki madárhús de kell!
Node máris fáról le, -
egérhús is kellene!

Máté megjegyezte:
- Jól van! Ne engedjünk be esőházikónkba se farkast, se rókát, se medvét, se vadmacskát. Ám hívjuk ide Sünókát, a manóköltőt, mondjon nekünk mesét, verset!
- Gyere, gyere Sünóka! - hívta az esõházikóba a fürgeeszű, kíváncsi szemű kis manót Szilvike, Máté, és nagypapájuk.
- Hozz nekünk szamócát is! Hallod, Sünóka?! - tette hozzá Szilvike.
-...nóka! - visszhangozta a szó végét a délutáni erdő.
Sünóka, valami miatt nem tudott eljönni, de szerencsére, nagypapa a nevezetes manó sok meséjét, versét tudta fejből.
Elállt az eső, kisütött a nap. Nagy igyekezettel küldte a földre fényét, mintha bizonygatni akarná: nem a napot lopta eddig, hanem szürke esőfelhők gátolták meg vidámító ragyogásában.
Az erdei út mentén hirtelen édespiros szamócák csodálkoztak rá az esőházikó lakóira.


Gyerek sarok:))) - mesék Lelkes Miklóstól

Lelkes Miklós:
A Huhogó Fa

Este volt. A Hold ráterítette a sötét erdőre áttetsző ezüst fénytakaróját. A tölgyfán égő szemű madár huhogott:
- UHU! UHU!

- Bújjunk el! Gyorsan! - mondta gyermekének az egérmama.
- Miért?! - kíváncsiskodott a kis egérgyerek.
- Ez egy Huhogó Fa! - válaszolta mamája. Minden Huhogó Fán veszély leselkedik ránk, egérnépségre.

Beköszöntött a reggel.
Az egérmama gyermekével megint a tölgyfa alatt bogarászott, még inkább makkászott. Lepotyogott makkot kerestek. Az egércsemete ijedten kiáltott fel:
- Bújjunk el gyorsan! Ismerem! Ez a Huhogó Fa!

Mamája megnyugtatta:
- Most nem huhog!
- Miért nem huhog?! - kíváncsiskodott az egérke.

Mamácskája felnézett a tölgyfára, amelyen odú sötétlett, és odasúgta csemetéjének:
- Most, nappal, alszik benne a huhogás! Ám nézd csak: milyen szép makkot találtam! Megtanítlak egy nyelvtörő versikére is:

Hat egér hat makkot kap..
E hat hatból másnak hagy?
Ha hat egér mákot rág,
hát e mákból másnak ád?
Nos, sem neked, sem nekem,
nem adnak egy szemet sem!

Az egérmama és fiacskája elrágcsált néhány makkot, de bőkezűbbek voltak a nyelvtörőcske egereinél. Igaz, ők nem hatan voltak, csak ketten, és nem hat makkot találtak, hanem hatvanhatot is.. abból bizony hagyniuk kellett, nem tudták mind elrágcsálni!

Mákot nem hagytak, de azt nem is leltek, ami érthető, hiszen nem tölgyfa alatt terem a mák. A nincsből viszont nagyon nehéz hagyni, így ez utóbbi megbocsátható.


Gyerek sarok:))) - mesék Lelkes Miklóstól

Lelkes Miklós:
Hencegő egérkék

Három ház egérkéi beszélgettek mindennapjaikról. Így szólt egyikük:
- Nálunk az egérfogókból sajttartók lettek, - legalábbis számomra. Egy fadarabkával kívülről elkattintom a csapdát, bezáródik az ajtaja, utána pedig kipiszkálom ketrecéből a sajtot. Hasznos móka, így teszek egy idő óta!

A valóságban ez csak egyszer sikerült neki, akkor is csupán félig: a csattanásra megjelent a macska, és egerünk futhatott - sajt nélkül!

A másik egérke sem akart alulmaradni dicsekvésben:
- Csörgő szarka, nagy szakajtó, lakásomon több az ajtó! Van két büszke bejárata, két közönséges kijárata, meg egy vészkijárata. Ha beüt a vész, az utóbbin kimész, bárhogy hullik a falról a mész! Van ám itt ész!

A valóság az volt, hogy a ház gazdájának feltűnt a sok falbeli lyuk, betömte azokat, így szegény egér jelenleg hajléktalanként húzódott meg a padláson, egy használaton kívül helyezett rádióban, más semmire-se-jó kacatok között és majdnem farkincán csípte egy ott fészkelő csóka.

A harmadik egér színlelt szerénységgel jegyezte meg:
- Nekem saját őrt álló macskám van!
- Juj! Mi félünk a macskáktól! Hol van? Csak nem a közelben?! - ijedeztek a többiek.

- A lakásom előtt szokott őrt állni - magyarázta a harmadik egér. Ha kipislantok, mindig látom az orrát, de legalábbis a bajuszát. Ő az én biztonságjelzőm!

Hűha! Hű! Meg ha! - csodálkoztak a többiek, félelemmel vegyes tisztelettel és kíváncsisággal. Neked sikerült megszelídítened, szolgáddá tenned egy macskát?!

No, azt azért nem.. - vallotta be az egérke. Ám a biztonságot jelzi: ha nincs ott, nyugodtan kimehetek, tiszta a levegő. Ha viszont a lakásom előtt őrködik, ki nem mozdulnék a világ minden sajtjáért sem! Ő olyan őr, akinek kellene a bőr. Mármint az egérbőr, meg ami alatta van!


Gyerek sarok:))) - mesék Lelkes Miklóstól

Lelkes Miklós:

A TUDÓS ÉS A CICA

Könyvbebújó Balambér igen nagy tudós volt. A madarak életét tanulmányozta, dicséretes buzgalommal.
Nézzükcsakmihol Lenke szintén nagytudományú volt, csak cicában. Ő nem csupán a madarakat vizsgálgatta érdeklődéssel, hanem az egereket is. Méghozzá igen sokrétűen: hol élnek és hogyan, mit szeretnek és mit nem, beleférnek-e a bőrükbe, mi van abban az aranyos kis szívükben, rosszmájúskodik-e májuk, zúgolódik-e zúzácskájuk, ízletes-e a husikájuk és így tovább...
Balambér csupán azért nem kedvelte Lenkét valami nagyon, mert észrevette: ha a cica megjelenik, a ház körül menten kevesebb lesz a tanulmányozásra alkalmas szárnyas-csőrös népség. Hiába, ahogy a közmondás tartja, két dudás nem fér meg egy csárdában, ráadásul kiderült: még egy kertben sem.
Lenke azonban barátkozni szeretett volna Balambérral. Több okból is: 1. őt is érdekelték a tudós madarai, 2. Balambér kitűnően tudott májat sütni, 3. ha a Nobel-díjra nem is, a Lopdel-díjra időnként igényt tartott.
Éppen a pompás sültmáj-illatok csalogatták Lenkét Balambér kertjébe. A cica finom célzásként így nyávogott a tudósnak:
- Mi a máj?! Mi a máááj?! Azt hitte: felvilágosítás mellé kóstolót is kap, ami a máj fogalmának érzékeltetéséhez egyértelműen hasznos.
Balambér azonban így értette a cica szavait: „Mi a nyár?!” Oktató tekintettel nézett ki az ablakon:
- A nyár az év egyik szaka, tehát évszak! Ezt követően visszament a konyhába, de nemsokára ismét fülébe kúszott a panaszosan kunyeráló hang. A tudós elgondolkozott és kissé szégyenkezett: tényleg, pontosabban is elmagyarázhatta volna e tudni vágyó cicának, hogy mi a nyár! Ismét kinyitotta az ablakot és pontosította a meghatározást:
- A nyár az az évszak, amelyik a tavasz után következik!
Ezt követően visszament a konyhába és tovább sütötte a májat. A folytatódó panaszos nyávogás azonban önmagába-nézésre és annak felül bírálatára késztette a tudóst, hogy valóban eléggé kiokította-e a nyár lényegéről ezt a tudásszomjas cicuskát. Ismét az ablakhoz ment hát, de szórakozottságában most a sült májjal telt serpenyőt is magával vitte. Lelkesen magyarázta a dicséretes szorgalmú nyávogónak:
- A nyár a tavasz után következő évszak, utána az ősz jön. A nyár legmelegebb évszakunk. A hazai nyári középhőmérséklet...
Önfeledten tovább szónokolt és közben, véletlenül, meglendítette a serpenyőt, amelyről csak akkor fogta fel, hogy a kezében van, amikor az összes sültmáj Lenke elé hullott. A cica ragyogó, hálás szemekkel falta a finomságot.
Balambér úgy érezte: végre sikerült kielégítenie a cica kíváncsiságát. Efeletti öröme messzemenően kárpótolta őt a sültmáj elvesztéséért. Visszament a konyhába és sajtos szendvicseket készített magának.
A cica este így mesélte el a történetet karmos barátainak:
- Képzeljétek: ma sültmáj-szagot éreztem. Balambér házától jött. No, megyek oda, nyávogom:
„Mi a máj?” Hát annak a Balambérnak elég nehezen forog az esze kereke! Többször is odajött az ablakhoz és a nyárról karattyolt nekem valamit. Ám ismertek, engem nem lehet olyan könnyen lerázni! Addig-addig kérdezgettem a májról, amíg megértette és elém öntött egy egész serpenyővel. Csak az emberek lehetnek ilyen nehézfejűek, de azért sohasem szabad feladnunk a reményt, hogy megértessük velük azt, amit akarunk!


Gyerek sarok:))) - mesék Lelkes Miklóstól

Lelkes Miklós:
Az aranytükrös szárnyú lepke

- Nézd, milyen szép aranyszínű az a gömböcske a levél alján! - mondta egy hangya a társának. A többi meg csak fakó sárga!
- Ne álmodozz! - szólt rá a másik szigorúan. A mi dolgunk, hogy élelmet gyűjtsünk!

- Te is elbíbelődtél a múltkor egy újságlappal! - sértődött meg az előbbi hangya. Ne tagadd, láttam! Olvasgattad..

- ÉN?! - hördült fel társa. Én az újságpapírhoz tapadt apró sajtdarabkákat szedegettem le, mert abba előzőleg sajtot csomagoltak! Igaz, félszemmel a rajta levő írást is elolvastam, de csak azért, mert nagyon tanulságos történet volt! Valami La Fontaine írta, és arról szólt, hogy a hangyák ne adjanak a télire eltett magokból a tücsöknek egy szemet sem, ha bekopogtat a hangyabolyba. No, én nem is adok neki!

- Igazán?! - álmélkodott a másik hangya. Ezt írta La Fontaine?
- Hát lehet, hogy nem egészen így szólt a történet, - bizonytalanodott el a társa - de én ezt a tanulságot vontam le belőle. Fontos, hogy a hangya mindig levonjon-levonszoljon valamit valahonnan, és már vigye is a boly felé! Ez hangyakötelesség.

A hangyák tovasiettek. A kis gömböcskén, ami a beszélgetést elindította, váratlanul képek jelentek meg. Egy fátyolka, ez a kis tündérszárnyú rovar, meglepetten nézte. A képek harkályt mutattak, amelyik hangyákat szedeget a begyébe.
- Hű, azt a hatfánkopogósát! - kiáltott fel a fátyolka, mert a jósképek néhány perc múlva valósággá változtak: harkály szállt le, a két hangyát begyébe küldte, majd a közeli fa törzsét kezdte vizsgálgatni a szárnyas fafúrómesterek értő szemeivel.

A gömböcskéből - különös varázslat! - idő elteltével pici aranyszínű hernyó lett. Megkóstolta a levelet, majd lassan tovaharmonikázott. Lakást keresett. Talált is az almafa egyik gyümölcsében. Helyesebben: lakást épített magának. Addig-addig eszegette az almát, míg a belsejébe került. Ez volt ám a pompás lak, lakomaháznak nevezhetnénk! Az alma viszont mérgesen ért-éregetett tovább, és szidta nemkívánatos lakóját:
- Férges almává tettél! Így ki fog majd megvásárolni a piacon?!

A hernyócska aranyló testén ekkor képek jelentek meg. Ezek azt jósolták, hogy az almát igenis meg fogják venni, mert a hernyórágás fényes bizonyíték rá: az almafa gazdája nem használt permetezőszert, az ilyen alma büszkén bioalmának nevezheti magát! Sokan ugyanis a vegyszert sohasem látott gyümölcsöt keresik.

Mindez be is következett, de ezt a hernyócska már nem látta. Jóval előbb ugyanis begubódzott, tokot szőtt maga köré, és abban szendergett, álmodozott. Sünóka, az erdei manóköltő, aki nemcsak az erdőben erdősködik-erősködik, hanem a kertekben is kerteskedik-kertelget, kotnyeleskedik, így verselt, amikor meglátta:

Kérlek, Igen Tisztelt Báb,
annyit mondj meg legalább:
lepkévé mikor leszel,
légbe mikor lebbensz fel?!

A báb belsejéből nem jött válasz. Az ilyen csend-idő azt sejteti, hogy vagy semmi sem történik, vagy - meglepetés készül! Most az utóbbi következett be. A báb tokjából egy idő után gyönyörű-gyönyörű, csábos-csápos pillangó bújt ki és kezdte szárítani testét a napon. Csodalepke volt! Szárnyai két aranykeretes tükröcskeként ragyogtak. Bennük különös képek tükröződtek, olyanok, melyek hamarosan valósággá lettek. Ki tudja honnét jöhetett az a lepke, amelyik petéjét lerakta, talán Jövendölőországból, ahol jó sok a sóska, és amelynek jó sok a jósa!

Az aranytükrös szárnyú lepke ide szállt, oda szállt. Egy juhásznak megjósolta a szárnya, hogy csókot fog kapni. Kapott is: egy szép leánytól, meg a nagyfejű csacsijától. Ám csak az előbbit fogadta örömmel a díszes tarisznyás pásztorember. A kék arcú tavacska felett is átlebegett a csodapillangó és megjósolta a halkirálynak, hogy halászok jönnek kis csónakon nagy hálóval. Jöttek is, de a halkirály akkor már a tó mélyén hűsölt egész vízi háznépével, hínárból font palotájában.

A gyönyörű pillangó egy part menti lapulevél nagy elefántfülű levelére szállt, arra rakta le aranyszínű gömböcskéit: a petéket. Utána táncba kezdett, ide táncolt, oda táncolt, aranytükrös szárnyain napsugárleányok és napsugárfiúcskák viháncoltak. Vagy csak a tükörképük? Egy béka megbűvölten nézte nagy, kidülledő szemeivel. Hát még mennyire bámult, amikor a lepke aranytükrös szárnyán egy gólya képét pillantotta meg!

Nemcsak bámult, de - ijedtében bekapta a lepkét, és még idejében elugrott. Azért idejében, mert a tó szélén tényleg megjelent egy méltóságteljesen lépegető gólya.

- Anyjuk, - újságolta később feleségének a béka - megmentett a lepke, akit bekebeleztem!

A békaasszonyság félreértette a dolgot és egy nádszálvégű főzőkanállal férjeura tökfödő nélküli kobakjára csapott:
- Szóval megint befaltad az egész lepkesalátát, amit vacsorára készítettem! Nemrég két számmal nagyobb úszónadrágot kellett vennünk neked, de fogadom, hogy hamarosan azt is kihízod!


Mese sarok:))) - mesék

Lelkes Miklós:

KÜLÖNÖS ALMÁK

Vándorolt a Mindenre Kíváncsi Varázsló, hegyen át, völgyön át. Bolyongásai közben hallott egy emberről, aki arról híres, hogy övé a Világ Legnagyobb Almafája, és minden évben szétosztja a termett almákat a nélkülözők között. Felkereste ezt az embert és így szólt hozzá:
- Almafádon ezentúl nem csak ősszel lesz termés, hanem mindennap. Méghozzá a fáról levett almát gondolataiddal olyanná formálhatod, amilyenné akarod. Továbbá neked adom ezt a nagyhasú erszényt is. Ez minden reggelre megtelik ezüstpénzzel.
Megörült az ember, csudamód. Miként is ne örült volna? Köszöngette volna hálás szavakkal, nem tízszer, nem százszor.
A varázsló azonban egykettőre eltűnt.
Ezentúl a jószívű ember bűvös ízű, művészi szépségű almákat osztogathatott. Gondolataival szomorú kislánynak, bánatos kisfiúnak vigasztalóan mosolygópírosra-nevetősre formálta az almát, félénk asszonynak bátorságot, önbizalmat adó kerekre, hitét vesztett embernek reményt sugárzó gyönyörűre. Sokféle lett az alma, mint ahogy az emberek is sokfélék, és nem csupán az éhséget csillapította, hanem a rászorulók szívét-lelkét is gyógyította.
Néhány év után a varázsló, ezúttal szegényes köntösben, ismét felkereste a jószívű embert. Az nem ismert rá, mert a varázsló nemcsak ruháját, de arcvonásait, termetét is megváltoztatta és beállt az almát kérők sorába.
Amit kapott: egy ezüstpénz volt. Kérdő tekintetére az ember rögtön hozzátette:
- Szívesen adnék almát is, de a fám sínylődik, nem terem. Hiába ápoltam, gondoztam! Most csak pénzt adhatok a rászorulóknak. Ennek is nagyon örülök, de az igazi boldogság számomra, mégiscsak a különös almák szétosztása volt. Magam sem tudom miért.
- Én tudom! - mondta az álruhás varázsló. A gondolataiddal formált almákkal nemcsak földi javaidból, de önmagadból: érzéseidből, teremtő-alkotó lelkedből, az igaz művészet gyönyörű szenvedélyéből, segíteni akarásából is adtál másoknak. Ezt csupán csak pénzzel nem teheted meg. Ám semmit se félj! Segítek orvosolni a bajt.
Aranysípot vett elő a Mindenre Kíváncsi Varázsló és többször is belefújt. Az almafa gyökereit rágó férgek, a gonoszság és irigység férgei, erre előbújtak a földből, majd a napfény hatására elpusztultak. Egy hét múlva ismét termett a fa. Jószívű tulajdonosa vidáman tette a leszedett almákat még szebbé, remekebbé, - és boldogan osztogatta!


Gyerek sarok:))) - mesék Lelkes Miklóstól

Lelkes Miklós:

HÁROM HÚSVÉTI TOJÁS

Kedves, aranyszőke hajú, szépséges leány volt Napsugár Évike, a varázslókirály leánya. Megfogadta bölcs édesapja tanítását:
- Lányom, csak olyan varázslatba kezdj bele, amit nem csak eszed, szíved is helyesel!
Amikor Évike felnőtt, harminchárom királyfi jött el hozzá leánykérőbe a Nagy Leánykérés Napján. Harminc királyfival hamarosan közölte: szívesen látja őket a palotában, de a kezére ne számítson egyikük sem, csak a kézimunkájára. Mindegyikük kapott ugyanis tőle egy általa készített, hímzett asztalterítőt. Nem akármilyen terítő volt az! Nappal az asztalt díszítette, de estefelé megelevenedett a rajta lévő kép: lakomázó törpék, nyíló csőrű madárkák, csinosbajszú cicamicák vagy legelésző szarvasok, és a törpék vagy állatok a terítő tulajdonosának szemére nyugtató álmot terítettek.
Három királyfi nem kapott még választ leánykérő szavaira, így, persze asztalterítőt sem. Amikor a többi királyfi eltávozott, ők még ottmaradtak a palotában. Ottmaradtak és a szerencse is ottmaradt velük: közeledett a húsvét.
A húsvéti locsolkodás lányok-legények nagy öröme volt ott is, a varázslókirály országában, Hipphoppföldön.
Sőt! Ott volt csak igazán nagy hejehuja, húsvéti tánc, fővarázslat, mellékvarázslat, meg miegymás!
Meg is locsolta nagy szívdobogás közepette a három leánykérő királyfi Napsugár Évát: az első ibolyaharmattal, a második csillagvirág gyöngycseppjeivel, a harmadik vidámillatú rózsavízzel!
A leány mindegyiknek adott egy húsvéti tojást. Az elsőnek azt mondta:
- Vigyázz erre a tojásra! Benne van a Csidecsuda. Fel ne törd!
A másodikhoz így szólt:
- Te meg ezt a tojást őrizd! Benne van a Hűdefinom. Nehogy megkóstold!
A harmadik királyfinak mélyen a szemébe nézett:
- Neked is adok egy tojást. Benne van a Hűdeöreg! A tojásra az arcképemet festettem. Ha feltöröd a tojást: hétszer hét évvel tovább élsz. Feltörheted, ha akarod. Hűdeöregnek viszont akkor vége!
Megköszönték a királyfiak az ajándékot, kezet csókoltak Napsugár Évának, és lóra ültek. Szédítő iramban vágtattak saját birodalmukba. Ott is meg kellett locsolniuk a lányokat, előírta a szokás, az illem. Ám megígérték: három nap múlva visszajönnek és bemutatják a húsvéti tojásokat. Hadd lássa Napsugár Éva, milyen becsben őrzik ajándékát!
Az első királyfi, Kukkantó Gergely, buzgón locsolgatta otthon a lányokat.
Hanem csak fúrta az oldalát: mi lehet az a Csidecsuda? Óvatosan kis lyukat szúrt a tojásba és bepillantott rajta.
Hű! Nem mi volt a tojásban, hanem ki! Csidecsuda varázsmanó. Azon a kis lyukon rögvest kiugrott a manócska és a kezében lévő aranypálcával rácsapott a királyfi orrára:
- Te kis kíváncsi! Azzal eltűnt.
A második királyfi, Eszemiszom Nándor is becsületes leányöntözgetőnek bizonyult. Ám Hűdefinomat igencsak szerette volna megkóstolni. Olyat még bizonyára nem evett világéletében! Lyukat fúrt a tojáson, hogy a bűvös csemegéből legalább csipetnyit szájába tehessen.
Nem csemege volt abban, hanem Hűdefinom manó, aki rögvest kiugrott a lyukon, és a kezében levő ezüstpálcával a királyfi orrára ütött:
- Enchencbenc, te ínyenc! Azzal eltűnt.
A harmadik királyfi, Barátságos Károly, szintén meglocsolta a lányokat, ahogy illik, kedvesen, udvariasan, miután elmondta a locsolásra engedélyt kérő versikét. Szíve azonban csak Napsugár Éván merengett, őt szerette volna újra viszontlátni, méghozzá rettenetesen. A királykisasszonytól kapott tojást ágya melletti asztalkára helyezte, gyémánttartóba, és esténként arról mesélt neki, mennyire imádja Évát, a csodálatos varázslóleányt. Mit meg nem adna érte, ha feleségül jönne hozzá! Dehogy jutott eszébe, hogy feltörje a tojást! Akkor megsérülne Éva arcképe és meghalna a tojásban Hűdeöreg. Saját életét nem akarta ily módon meghosszabbítani, ezt a varázslatot nem érezte volna igazságosnak, becsületesnek.
A harmadik napon a királyfiak ismét a varázslókirály palotája felé vágtattak. Restellte a történteket az első és második királyfi, Gergely és Nándor, de ügyes mesterembereik az élő manók helyett nagy titokban selyemruhás minibabát ültettek mindkét tojásba, a szúrás, illetve fúrás nyomát pedig úgy eltűntették, hogy azt szülőtyúkanyja sem vette volna észre egyiknél sem.
Napsugár Éva barátságosan fogadta mindhármukat. A három királyfi mindegyike tenyerébe tette a húsvéti tojást és azt mondta: lám, megőrizte épségben.
Honnan, honnan nem, előugrott erre valahonnan Csidecsuda és Hűdefinom manó... Pirulhatott az első és a második királyfi!
No, de hamarosan még pirosabb lett a harmadik, Károly, mert hirtelenében kettényílt az ő húsvéti tojása, és hosszúszakállú manócska lépett ki belőle: Hűdeöreg! A manócska súgott valamit a királykisasszony fülébe.
Napsugár Éva odalépett Károlyhoz és rámosolygott:
- Megőrizted a tojást épségben, megőrizted becsületed! Hűdeöregtől tudom, miként vélekedsz az én szívemről, fogadd el hát, neked adom, de csak a tiedért cserébe! Barátságos Károly e szavak hallatán a mennyezetig ugrott örömében.
Hamarosan megtartották a lakodalmat. A nagy ünnepségen a többi, egykor a királykisasszony kezéért versengő királyfi is ott volt. Nem volt miért neheztelniük: csak egy szíve van a leánynak akkor is, ha varázslókirály leánya, - miért adná oda másnak, mint annak, akit szeret?!


Gyerek sarok:))) - mesék Lelkes Miklóstól

Lelkes Miklós:

A VILÁG LEGNAGYOBB EGERE

Csodabarnácska Eleonórácska talán a világ leggyönyörűbb cicája volt.
Pontosabban: gyönyörűnek gyönyörű volt, de nem a világ, hanem Hatvanhathatalmas Ferdinánd volt a gazdája, a hetvenhét határon túl is tisztelettel emlegetett varázsló.
A varázsló - ahogy mondani szokták - a tenyerén hordta Eleonórácskát. Simogatta, becézgette, májpástétommal etette, mézes tejjel itatta.
Eleonórácskának száz kandúr szeretett volna udvarolni, de a szépséges cicalány százból kilencvenhetet rögvest kirostált. Versenyben maradt három: Szépennyávogó Tivadar, Ciframia-díjas cicaköltő, vitéz oroszlánföldi Fürgeláb Tivadar, a nagy egér- és madárvadász, meg Talpraeső Teodor. Utóbbi arról volt híres: mindig a talpára esett. Nem ejtették a fejére, de talpára sokszor.
- Ki legyen a férjem? - töprengett a világszép cicuska. Csakis olyan cica, aki cica a talpán!
Így szólt udvarlóihoz:
- Annak nyújtom praclijaim, aki elhozza nekem a VILÁG LEGNAGYOBB EGERÉT!
A három cica máris elillabereknádakerekezett - megkeresni ezt a csudanagy egeret. No, hiszen egér akad itt is, ott is, emitt is, amott is, kint is, bent is, fent is, lent is, - de hol szerezhető be az a nagynál is nagyobb egér?!
Szépennyávogó Tivadarnak megtetszett egy fura, viccesbajuszú, hegyesorrú egérféle. Gondolta: megtoldja magaköltötte nagyobbító versikével, és máris terjedelmesebbnek látszik majd. Fülöncsípte, vitte Eleonórához és így mutatta be:

Ez az egér, e csinos, furcsa,
azért jött: szíved lángra gyújtsa!
Mármint irántam. Magam fogtam,
versszépségektől mámorosan.
Más egérnél nagyobb - szerényen.
Szerény, mint én, - ez vétke, vétkem?
Ha az is, talán megbocsátod,
s köthetünk boldog házasságot!

Nem egér volt a hozott furcsaság, hanem rovarevő állatka, cickány, de ezt nem tudta se Tivadar, se Eleonóra. A cicalány tűnődött, habozott a válasszal. Tivadar megsértődött, a
cickány se gondolt arra, hogy mindez vicc tán: elinalt. Fogott egér elinal? Cicaszégyen az, nagy baj! Eleonóra kikosarazta Tivadart, de még a kosárba sem tett májas hurkát.
Nemsokára vitéz oroszlánföldi Fürgeláb Ferenc is megérkezett. Sárganyakú erdei egeret hozott a szomszédos erdőből. Az egérke szebb volt ugyan a közönségesen szürke háziegérnél, de nagyságra hasonló. Talán előbb hizlalni kellett volna makkon, mogyorón, - de erre nem volt elvesztegethető idő. Ferenc megtoldotta a dolgot egy kis füllentéssel: az egeret Kínából hozta, a császár aranyketrecéből, ez a világ legnagyobb egere, legalábbis rangban, dicsőségben, még a kínai macskák is megsüvegelik!
Süvegelik vagy nem, - Eleonóra nem sietett a válasszal az őt feleségül kérő Ferencnek. Megsértődött Ferencke, felugrott a kredencre, elnyávogta bánatát, az egér meg: „Vissznemlát!”. Fogott egér vissznemlát? Szégyen éri a cicát!
Eleonóra kikosarazta Ferencet, de még a kosárba sem tett kövér sonkát.
A harmadik cica, Talpraeső Teodor, így okoskodott:
- A világnagy egér hol van? Hol lenne? A hentesboltban! Eszik kolbászt, befal sonkát... Fülöncsípem, s mondok hoppát!
Jó volt ez az okoskodás, - vagy mégsem? Nem derült ki, mert nem ő csípte fülön a hentesbolti egeret, hanem őt csípte nyakon - a hentes. Hoppá!-t is a hentes mondott, de azért, igaz, ami igaz, Teodor most is talpraesett, habár már a hentesbolton kívül, a csatornában. Itt azonban megpillantotta a VILÁG LEGNAGYOBB EGERÉT. Ilyet még sohasem látott, ezért nem is tudta, hogy a gyűrűsfarkú, égőszemű behemót nem egér, hanem patkány. Sarokba szorította a patkányt, az meg csúnyán megharapta a cicát, így azután érthető, hogy a cica sem szépen harapta vissza a veszélyes fogú rágcsálót. Végül a már harapás- és életképtelen patkánnyal diadalmasan beállított Eleonórához.
Mit cifrázzam a dolgot? Eleonóra sem látott még patkányt, így egyből elhitte, hogy a világ legnagyobb egerét látja. Puszi ide, puszi oda, - hamarosan megtartották a háztetőn a lakodalmat. Kisidőre rá a világszép cicaasszony nyolc bájos kiscicát szült: négy cicaleányt, négy cicafiút.
A cicacsalád egyszer meglátogatott egy épületet, melynek homlokán ez állt: RÁGCSÁLÓMÚZEUM. Itt, az egyik üvegszekrényben. Eleonóra felismerte a férje által egykor neki hozott világnagy egeret, már kitömött állapotában. Alatta tábla hirdette: PATKÁNY, de Teodor és gyönyörű neje nem tudta elolvasni az emberírást. Kárpótlásul Teodor előadott az „egéróriásról” néhány történetet, mindegyiknek ő volt szerénykedő főhőse. Mi volt igaz ezekből, mi nem, - ne kutassuk! Az kétségtelen, hogy a patkányról a bátor cica saját bőrén tapasztalta meg a legfontosabbat: igen harapós állat....


Gyerek sarok:))) - mesék Lelkes Miklóstól

Lelkes Miklós:
SZAKÁLLAS KIRÁLYOK

Hol volt, hol nem, volt egy ország: BENDEBUNDA. Hangzatos név, ugye?!
Ez az ország arról volt híres, hogy királya igen hosszú szakállt viselt. Másról nem, de akinek ez elég, annak nem kevés.
Bendebunda mellett volt egy másik ország is: BUNDABENDE. Ez is dobütögetős név, ugyebár?
Bundabende is arról volt híres, hogy királyának igen hosszú szakálla volt. Másról nem, no, de ha már ennyi híresség vagyon, akkor van miről kárognia a varjúnak.
Nőtt-növögetett a két király szakálla. Nem is csoda, mivel mindkét országban egyre-másra találták fel a csodaszakáll-növesztőket.
Végül mindkét király szakálla olyan hosszú volt már, hogy mindegyikét huszonnégy apród vitte utánuk. Ha valamelyik király az utca elejére ért, szakállhegye még az utca végén nézegette a kirakatokat.
Mindkét országban meggazdagodtak a szakállfésű-gyárosok, a szakállkefektötők, a szakállfényesítőszer-készítők. Mindkettőben megalakult a Hosszú Szakállakat Dicsőítő Költők Társasága, valamint a Fenséges Szakállakat Művészien Lefestő Festők Egyesülete. Mindkét országban létrehozták a Szakállügyi Minisztériumot, főminiszterrel az élén. Rendszeresen rendeztek szakállasbálokat. Az újságok naponta közölték a két ország szakállhírekre éhező népével, hogy hol tart ez vagy az a király szakállhosszúsága és mennyivel hagyott le más császári, királyi vagy fejedelmi szakállakat. A rádiók nap, mint nap a Szakállindulót zengték:

Száll, száll, száll, - száll a fényes Szakáll!
Derék szakáll ez, nem álszakáll!
BENDEBUNDA királya, a hős, -
védő szakállal vélünk időz!

A Bundabendei költőknek úgy megtetszett az induló szövege, hogy megindultak, bundába bendették, hazavitték, - és otthon felhasználták, csak Bendebunda nevét Bundabendére tették át. Nem szép dolog ám az ilyesféle lipi-lopi, de előfordul!
A Bendebundai Balett színházban éppen a Szakálltáncot próbálták, amikor váratlan dolog történt. No, ne ijedjetek meg, nem a szakállakkal!
Gyönyörű hintón két még gyönyörűbb hajadon hölgy érkezett, ráadásul ikertestvérek. Egyiknek Mincimanci volt a keresztneve, másiknak Manciminci.
E jelentős névkülönbséget leszámítva, mindkét csodálatos szépségű leány teljesen egyforma volt, de még a ruhájuk, sziámi macskájuk, pici pincsikutyájuk, kedves csacsogásuk és orrfintorgatásuk is egyforma. Sőt, abban is megegyeztek, ki is jelentették: nem kedvelik a szakállas férfiakat!
Hát még ebből sem lett volna talán baj, mivel nem jön a tehénből egyből vaj, - de a két legénykirály beleszeretett e leányokba. Egyik sem tudta, persze, hogy a kettő közül melyikbe szeretett bele, mivel Mincimancit nem tudták megkülönböztetni Mancimincitől. Más esetben ez fejvakarást, gondot okozott volna, ám ez esetben teljesen egyforma volt a két leány, ami már más tészta... Két leány, két király, mindenkinek jut, ami kell, egyiküknek sem kell tülekednie.
A két leánynak is nagyon tetszett a két király, de a két királyi szakáll nem.
A kacsókérésnél mindkettő kijelentette: vagy a szakáll, - vagy ő! Szakállas király felesége nem lesz, mert ha a szakáll belelóg a levesbe, a bosszúság nem keveske!
Kutya ugat, vak ló rúg, - itt van a bús válaszút!
Mit tehettek a szerelmes királyok?
Hivatták a borbélyt a nagyollóval szakállnyissz!-re! Mindketten.
A költők máris írták a csupasz állakat dicsőítő költeményeket, a borotvagyárosok a remélt mesés haszonról álmodoztak, a borotvaecsetkészítők egymásnak ecsetelték gyönyörű jövőbeni kilátásaikat, egy zeneszerző pedig máris szerezte a Szakálltalan-indulót. A nép meg bámult-bambult, majd éljenzett.
No mi lett? Puszi ide, meg amoda, s ugrált boldog nyuszikoma?
Sajnos, nem. Kiderült: nem csupán a májusi időjárás, hanem némely leány is szeszélyes. Ez esetben mindkettő némely volt, mert kijelentette kérőjének:
- Ó, felséges királyuraság, mégiscsak jobban áll neked a szakáll, mint a csupasz áll! Tévedtem! Kismalac földjét hadd túrja! Egykettő, növeszd meg újra!
Mit tehetett a két király? Ismét elkezdett szakállt növeszteni. Szerencsére a leányok nem csupán szépségesek voltak, hanem jóságosak is. Nem ragaszkodtak utcahossznyi szakállhoz, így hamarosan mindkét országban sor kerülhetett az esküvőre.
Engem, balszerencsémre, egyik lakodalomba sem hívtak meg, azzal az átlátszó indokolással, hogy túl sok bolha ugrál a szakállamban, - pedig nincs is szakállam, és nem is volt sohasem!



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör