Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Egerszegi Sándol írásai

Egerszegi Sándor
Hegyek fogságában

Az Alföld szülöttje vagyok, a Tisza jobb partjáról. Réges-rég elkerültem arról a vidékről, s évente, ha egyszer-kétszer vetődök arra, akkor is a kegyelet, a szomorú kötelesség irányítja lépteimet, az akáclombos temetőben kókadozó, s a közelmúltban emelt sírkövek közé.

Hozzátartozó, közeli rokon egy se. A ritkán látogatott ház udvarát felverte a gyom, az épületek fala málladozik, a kerítés összeomlóban. Az ilyen kényszerszülte, kötelességszerű látogatás a megszólás elleni védekezés egyik formája, a süppedt, gazzal benőtt sírok, a megdőlt fakeresztek szavahihetőbb tanúk a szóbeszédnél. Az emlékezésé, az elmélkedésé az ilyen látogatás. A lelkiismeret parancsának ellent mondani lehetetlen.

A nosztalgia, az más, ahhoz nem kell a helyszínen megjelenni, elég behunyni a szemet, s megjelennek az ismerős utcák, házak, az egész falu részenként és összességében a község közelebbi és távolabbi környezetével. Ahol most a Tisza hullámai ostromolják vihar idején a gátat, valamikor, ameddig a szem ellátott, selymes füvet ringatott a szél. Szénahordáskor szekerek hosszú sora hordta az illatos szénát az állomás melletti hatalmas raktárba, hol izmos kezek szorították présbe, s szállították emelet magasságúra rakott vagonokban oda, hol szükség volt rá.

A Tisza hullámai alatt nyugszanak a gyümölcsfák földszint magasságában levágott tőkéi épp úgy, mint az egyéb erdei fák: a fűz, a nyár, az éger, a tölgy. Nem volt kegyelem, a házak udvarán kazalnyi magasságban zsúfolódott a tűzifa, a bőség zavarát élte át a lakosság.

A Tisza olykor-olykor meglátogatta a községet, ebben a látogatásban azonban nem volt köszönet. Nagy volt a veszedelem, de nagy volt az igyekezet is a veszély elhárítására. Volt olyan része a községnek, hol a víz szintje elérte, vagy meghaladta a házak magasságát. Ha átszakad a gát, akkor még némely környékbeli falu sem úszta volna meg szárazon. A lakosság apraja-nagyja szorgoskodott a veszély elhárításában. A leszedett a kapukat, a fűtésre szánt rőzsekévéket, az istállótrágyát, minden mozdítható eszközt szekérre raktak, s irány a gátoldal.

A Tisza, mintha elszégyellte volna magát, hogy ily rémületet okozott, békésen visszatért medrébe, s miként a Nílus, az ár levonulása után termékeny iszapot hagyott az elöntött területen. Ha még jókor visszavonult, lehetett vetni bizonyos növényfajtákat: kukoricát, tököt s egyebet, s mintha jóvá akarta volna tenni vétkét, dús termést hozott. Akkora kukoricacsöveket, akkora nagyságú tököt ritkán lehetett látni, mint az árvíz után a termőterületen.

Eltűntek az erdők a folyók partjáról: a Nagy-Tisza, a Kis-Tisza, a Holt-Tisza, az Eger vize partja mielőtt még a víz birtokba vette volna a területet, már csupaszon meredezett. A toronymagasságú nyárfák fölött nem keringenek rémült varjúcsapatok féltvén csupasz fiókáikat a vásott kölyköktől, kik tarisznyáikba rakták a gyenge húsú pörköltnek való zsákmányt. A tengernyi vízben most sást, csátét, nádat, a kivágott fák meg-megújuló hajtásait lengeti a szél, s e növények között megszámlálhatatlan vízi szárnyas tanyázik békésen, háborítatlanul.

Poroszló községet valójában a Tisza-tó emelte ki az évszázados szürkeségből, elmaradottságból. Ki hallott előtte a községről valami említésre méltót, hacsak azt a mondókát nem: „Poroszló, ott terem a sok rossz ló” Persze ez nem más, mint a környékbeli falvak rosszindulatú tákolmánya, mert a poroszlói lovak munkabírásukról, vékony táncos lábukról voltak híresek, kedvükért 60-80 km-ről is eljöttek a poroszlói vásárba. Nem Poroszlónak jutott az a dicsőség, hogy a Tisza-tó fővárosának nevezzék ki, van városiasabb település is a partján: Tiszafüred, az előnyösebb helyzetben lévő Abádszalók mellett jelentős közismertségnek örvend Poroszló is. A Tisza, mely évszázadokon keresztül megkeserítette a község lakóinak életét, törlesztett valamit a tartozásából. A község képes profitálni a valamikor veszedelmet jelentő folyó megváltozott szerepéből.

Ma már motorcsónakokkal, vízisível száguldoznak a nyaralók a tengernyi kiterjedésű víz hátán, a parton tanyázó horgászok dús zsákmányról álmodoznak. Mindez már nem az én világom, talán csak álmaimban jelennek meg előttem. A technika jóvoltából időnként felkeresem, elcsodálkozom a fejlődés dinamizmusán, s nem csupán szóbeszéd, hogy egyre inkább a Balaton vetélytársává válik a Tisza-tó. Igaz, 30-40 km-rel távolabb van a fővárostól, de nem csak a fővárosban laknak nyaralni akaró polgárok, hanem az egész Magyarországon. Egyesek szerint a szolgáltatások színvonala semmivel sem alacsonyabb, mint a Balatonon, sőt egyes területeken figyelmesebb, kevésbé nyereségorientált.

A község másik oldala nyitott, meddig a szem ellát, olyasféle, mint amilyenről Petőfi álmodozott és verselt: „börtönéből szabadult sas lelkem…” A kiskapuban állva látom, amint a vonat kiindul az állomásról, egyre távolodva füstje úszik utána, majd eltűnik a láthatáron. De ha felmegyek a padlásra, felhúzok néhány cserepet, derékig kihajolva még tovább is követhetem útját. Ott fenn úgy érzem, egy hegyen vagyok, noha a legközelebbi hegy is legalább 30 km. Hasonló távolságra vannak a Bükk nyugati nyúlványai. Halványkékben játszó vonulatuk kiemelkedik a világos háttérből.

Távolabb a Mátra, melynek havas oldalát tiszta időben jól ki lehet venni. Kár, hogy nincs egy távcső, mely megfogható közelségbe hozná, akkor lehetne látni völgyeit, barlangjait, az eleség után csörtető vadat, a lecsapni készülő sas madarat, a csörgedező patakot, a favágót, amint megtörüli izzadó homlokát. Marad a képzelet, az álom, mely megformálja azt, amit látni szeretnék.

10 éves lehettem, mikor iskolánk vezetői kirándulást szerveztek a tanulóknak Anyagi lehetőség híján – sajnálatos, de nem lehettem a kirándulók között. A kapuban állva fájó szívvel néztem a távolodó vonatot, s a keserves sírást sem tudtam abbahagyni anyám vigasztalása ellenére. Azt hittem, a világ összedől menten. Képzeletben ott másztam, kapaszkodtam a bokrokba, a fatörzsekbe, hogy minél hamarabb fenn legyek a csúcson lehetőleg, s onnan lenézve lássam magam előtt a tájat, ahonnan jöttem. Akkora volt a bánatom, meg sem fordult a fejemben, hogy a későbbiekben, majd még lesz alkalmam az elmulasztottak pótlására, hisz nem egy nap a világ.

Hat évet kellett várnom még, míg teljesült a valamikori vágyam. Ott álltam, ahol valamikor a török hadak álltak, ahonnan ágyúikkal rommá lőtték az várat, ahonnan tízezrével indultak rohamra a szpáhik, a janicsárok.

Nem könnyen jutottam fel, számtalan tüske szurkálta kezemet, a térdemről itt-ott hiányzott a bőr. Nem kerestem a magasba vivő utat, ahol volt út a szőlőben, akkor ott mentem, ha nem volt még gyalogút sem, akkor torony iránt, azaz árkon-bokron keresztül. Végtelenül boldog voltam. Ott jártam, ahová mindig igyekeztem: egy igazi hegyen, amely közel-távol a legnagyobbnak tűnt számomra, hiszen előtte csak két kunhalomszerű dombocskát láttam. A kettő sem haladta meg talán az öt méter magasságot. Most meg ott, fenn, előttem terült el a város ezernyi házával, tucatnyi templomával, mely valamelyikében mindig szólt a harang. Csalódtam, mert távolról úgy tűnt, mi az nekem, egy jó futás, s már ott vagyok a tetején. Ekkor szereztem az első tapasztalatot: nem lehet hűbelebalázs módjára fejest ugrani az ismeretlenbe.

Az első élményt követte a többi. További sorsom úgy alakult, s máig is tart, hogy mindig hegyek közelében lehettem, hol kisebbek, hol nagyobbak társaságában. Láttam kicsiket, nagyokat, óriásokat. Felnéztem a legkisebbre is, mert hegy volt, de olyan is volt, hogy fentről láttam őket, de akkor sem becsültem le egyet sem, mert tudtam, akkor is ők a nagyobbak.

Szeretem az erdőt járni, ezernyi meglepetéssel szolgál, elámulok, törpének, jelentéktelennek érzem magam egy-egy faóriás mellett: hogy tudott ilyen nagyra nőni? De észreveszem az arasznyi csemetét is a burjánzó gaz között, s szánakozom rajta, hogy nem tud saját erejéből kiszabadulni fogságából. Lehajolok egy-egy bogár szemrevételezéséhez, ám, ha egy szarvascsorda vág át a nyiladékon, menedéket keresek valamely termetesebb tölgy mögött.

A hegyek, az erdők szépségét nem lehet évszakhoz kötni. Mindig szép, csak más-más arcát mutatja évszakonként. Tavasztól őszig nagy a nyüzsgés. Ezernyi bogár, kisebb, nagyobb vadállatok élik megszokott életüket. Van, aki észreveszi, tanulmányozza őket, van olyan is, aki gázol mindenen keresztül, mert szabadnak érzi magát. Sajnálom azokat, kik nélkülözni kénytelenek a hegyet, az erdőt, különösen a városi embereket, kiknek bizony órákat kell utazni villamoson, buszon, hogy kiszabaduljanak a kőrengeteg fogságából, s agyongyötört tüdejüket megtölthessék tiszta levegővel.

A hegy és az erdő elképzelhetetlen egymás nélkül, kivéve a felsőbb régiókat, ahol már a fa képtelen megélni, az életlehetőségek hiányában. A hósipkát hordó hegyeket csak messziről illik nézegetni, tisztelni nagyságát, félve tekinteni rá.

Ahogy múlik az idő felettem, egyre inkább érzem, minden szépsége ellenére már az alföldi táj nem tartozik szorosan hozzám, nem tudom érzéseimet visszakanyarintani a szegényesebb látnivalókhoz. Úgy vagyok, mint Lúdas Matyi, ki meglepődött azon, hogy a hegyeken túl is élnek emberek… A kitekintés után ébredt rá, faluja határa is tágítható. A hegyek változatos, sokarcú világa feledtette velem az Alföldet, annak egyszerűségében mutatkozó szépségét. Ez a szépség már nem az enyém, sajnálatos, de időközben új szerető tűnt fel a láthatáron. Nem a megunt szerető eldobásának az esete forog fenn, marad a régi szerető, de az új követelődzőbbnek, erőszakosabbnak bizonyult, mást mutatott, mást kínált, többet ígért. Nem voltam eléggé állhatatos, engedtem a csábításnak. Hosszú időn keresztül voltunk távol egymástól, márpedig a szólásmondás szerint a távolság megöli a szerelemet. A régi emléke megmarad, csak halványabban látszik, megszűnni azonban sohasem fog. Jóllehet, még találkozunk. Idő kérdése csupán. Az idő, mely mindenre választ ad majd.

Mint elhagyott szerető vádló szava hangzik utánam: „Nem én lettem hűtlen hozzád, te hagytál el engem!”

2006. február 23.


Egerszegi Sándor írásai

Egerszegi Sándor:
Szomszédolás Erdélyországban

Akkor éltem gyermekkorom, amikor hangos volt hazánk az irredenta, a soviniszta jelszavaktól, s ezek a jelszavak, az egész revizionista politika hatása még ma is él, működik. Rossz szó sem állíthatja, hogy a Horthysta propaganda eredménytelenül működött. Azok a hazafias jelszavak, megmozdulások még ma is élénken élnek a korombeliek emlékezetében. Az elmúlt 50-60 év alatt nem sikerült mindazt kigyomlálni, amit a fogékony gyermeki lelkek magukba szívtak. A II. világháború előtti s alatti évek során még tovább fokozódott, s az üszkök alatt ma is él. Voltak próbálkozások 1945-től napjainkig folyamatosan, kitartóan e politikai szemlélet befolyásolására, megsemmisítésére, de ezek a kísérletek nem bizonyultak hatékonynak. Emberöltőknek kell eltelni, s akkor is csak a természetes népfogyatkozással szűnik meg ez a meggyökeresedett szemlélet. Kár is volna tagadni a horthysta rendszer eredményes nevelési politikáját, mert a mai gyakorlat az ellenkezőjét bizonyítja. Ha szóba kerül az elvesztett, az /„elcsatolt”/ területek neve: Erdély, Felvidék Kárpátalja, még mindig könnybe lábad a szem, elszorul a torok, s legjobb ilyenkor az eget bámulni, vajon lesz-e eső, mintsem jelét adni annak az elérzékenyülésnek, amely a nevek hallatán ránehezedik az ember szívére. Ami egyszer ott benn gyökeret vert, azt onnan kiirtani lehetetlenség. Nem használ a szó, a gyengéd, a korholó, az ütés, a verés, a hazug, az ámító. Csak az elmúlás törli le az emlékezés tábláját. Elég egy jel, egy hármas színkombináció, egy dalfoszlány, egy akaratlan elejtett szó, s újból feléled, lángra kap a szunnyadó parázs. Boldognak érezhetik magukat azok, kiket nem kínoz ez az érzés, nem nyomja nyakukat az a töviskoszorú, melyet a gyalázat szögezett a magyar nemzet homlokára.


Úgy elzárták tőlünk a mohó kezek a szerzett zsákmányt, hogy hírét sem vehettük évtizedeken át, hogy miként élnek netán halnak rájuk erőltetett - néhány renegáttól eltekintve – soha el nem fogadott új hazájukban magyar testvéreink. A háború utolsó szakaszában érkeztek először hírek, akkor is az erdélyi menekültek mondták el sanyarú sorsukat. Az első közvetlen találkozás két évtized után volt. Soha nem ismerték el, hogy ők románok, magyarnak vallották magukat a megpróbáltatások idején is. Aztán a front átvonulásakor román egyenruhába bújtatott magyarokkal lehetett találkozni, kik anyanyelvükön szóltak, ha nem volt a közelben idegen. Apró kis morzsák ugyan, de kíváncsiságot ébresztő jelzések voltak azok számára, kiknek fülük volt a hallásra.

Jó néhány évnek, évtizednek kellett eltelnie még ahhoz, hogy csak gondolatban körvonalazódjon a további teendő. Erdély. Oda el kell menni mindenáron. Tonnányi súllyal nehezedő kötelesség, szinte a földhöz szegezi az embert, ezzel a gondolattal kel és fekszik, mint a muzulmán, akinek meg kell látni Mekkát mindenáron, ha rámegy a vagyona, az élete, s minden, ami van.
Úgy tűnt, nekem is van ilyen kötelességem, ha nem is a vallásomból eredően. Teljesíteni lelkiismereti kötelesség. Nem múlhat el életem, hogy ne lássam a Kárpátok ölelő vonulatát, mely oly sokszor óvta, védte hazánkat a megpróbáltatások során. Nekem látnom kell, azt a szorost, melyen Árpád lovának patkói tették le a jelet. Itt kezdődik az új haza, s majd meglátjuk, hol ér véget, s látni a többit: az Ojtozit, a Vöröstoronyit, a Békásit, a Törcsvárit s mind – mind, mely közrejátszott történelmünk folyamán. Látnom kell mindazt, melyek jól vagy rosszul lettek ábrázolva leírásokban, regényekben.

Első alkalommal, egy IBUSZ csoporttal jutottam el Erdélybe. Aki ismeri az ilyen utazásokat, az tudja, hogy csak felületes ismereteket lehet szerezni egy nép, egy népcsoport életéről. Különböző érdeklődésű emberek verbuválódnak össze, a csoportvezető, az idegenvezető vagy rossz, vagy jó. Merő rohanás az egész: Gyerünk! Igyekezzünk! Ekkorra ott kell lennünk, mert különben! Nincs alkalom elmerültebben szemlélődni, beletekinteni a lakosság életébe, ismerkedni szokásaival, megkötés nélkül szót váltani. Ily esetekben kijelölt helyszínek vannak, kijelölt programokkal. No, gondoltam, ez volt az első meg az utolsó is az ilyen kirándulásokból.

Hozzáfogtam a kapcsolatok kiépítéséhez. Előbb csak levelezés útján, hosszan, kitartóan. Csak a történelmi városok jöhettek számításba. Így esett a választásom először Brassóra. Nem a legmagyarabb város ugyan, de ott találtam levelező-partnerre, egy derék székely ember személyében, vidéken élt, de a munkahelye Brassóban volt. A neve is olyan vonzónak, egyenesnek tűnt: Kristály István. Amikor a levél általi kapcsolat szűknek bizonyult, akkor került sor a személyes kapcsolatok felvételére. Én kezdeményeztem a kapcsolat felvételét, én keltem útra először. Az első utazásra karácsony és újév körüli napokban került sor. Kislányommal indultunk útnak. Utólag belátom, nagy könnyelműség volt télnek idején egy növendék lánnyal elindulni. Jól kiválasztottuk az időpontot, mondhatom, ízelítőt kaptunk az erdélyi télből, megtapasztaltuk a gyergyói és a csíki havasokból lezúduló csontig hatoló szelet, a jéghideg buszokat, vonatokat. Kibírtuk, tapasztalatokat gyűjtöttünk. Két hétig vendégeskedtünk ennél a családnál s e család környékbeli rokonainál. Betekintettünk a minden napi életükbe, a dolgos hétköznapokba, az ünnepekbe. Ott ért a karácsony, körülültük a karácsonyfát, együtt örvendeztünk, vidultunk. Az új esztendőt a kölcsönös jókívánságok jegyében vidáman kezdtük meg. Jólesően észleltük azt a szíves vendéglátást, amelyben részesítettek bennünket. Úgy bántak velünk, mint régen látott, megkerült rokonokkal. Még a helyünket is megtörülték, kívánságunk nem volt, kérő szánkat még ki sem nyitottuk, már teljesítették. Kényeztettek, tutujgattak, s mi úgy éreztük magunkat, hogy itt is otthon vagyunk.


Az első találkozást követte a többi. Legközelebb húsvétkor tettük tiszteletünket ugyanannál a családnál, valamint a kiterjedt rokonságánál. Szinte kézről – kézre adtak bennünket. Az egyes találkozások alkalmával adott és kapott ajándékok sok örömet okoztak. Kocsival mentünk, a csomagtartót teletömtük ruhafélékkel. Négy fiúgyermek volt a családban, de jutott mindegyiknek belőle. Előkerült olykor egy-egy fehér kenyér is. A nagymama osztotta a gyerekeknek karéjonként, s a gyerekek, mint kalácsot ették áhítattal. Amit a Kárpátok géniusza nem tudott biztosítani, azt mi pótolni igyekeztünk. Hogy tudtak örülni egy darab szappannak, egy üveg kölninek!
A kapcsolat tovább épült. A következő alkalommal már keresztelőre mentünk. A családdal úgy egyeztünk meg, hogy elvállaljuk a keresztszülők tisztséget. Így most már, ha nem is vér szerinti, de rokonságba keveredtünk, amely mindkét család örömére szolgált. Ezt követően sor került a viszontlátogatásra is. Soha nem voltak még Magyarországon, s képzelhető, milyen csodálattal fedezték fel az újnál- újabb látnivalókat.

- Ismét mi következtünk. Ekkor, többek közt egy hetet táboroztunk az Olt partján, naponta bejártunk Csíkszeredába, átvágtunk a Hargitán, ültünk a mofettában, kihasználtunk minden lehetőséget, amit a körülmények kínáltak. Megfordultunk szinte minden valamirevaló városában Erdélynek. Hová vágytunk volna még azok után, amit láttunk, amit tapasztaltunk, netán Regátba, Olténiába ahonnan reggel együtt jött ki a kecske a lakásból a gazdájával? Ott már voltunk korábban társasutazás formájában. Nem vonzott sem az életforma, sem a tájék. A Kárpátok fenyves-rengetege jelentette az élményt, ahol növendék fenyőből volt a kerítés, ahol az erdőben nem lehetett a gombától lépni, hogy valamelyiket ne tapostuk volna le, ahol még a medve is megfordul, s nem is ritkán. Az olyan emberek között találtuk meg helyünket, akik keményen odaütötték poharukat a másikéhoz, s a szó is keményebben, őszintébben csengett, ha szóltunk. Elmondani sem könnyű, mint ahogy végigélni sem volt egyszerű mindazt, amiben részünk volt akkor és a későbbi évtizedek folyamán.

A kapcsolat ma is él, működik annyi év távlatából. A valamikor oly szíves fogadtatásban részesítők közül ma már bizony eltávoztak az élők sorából, de a visszamaradottak tovább is őrzik, ápolják a kialakult rokoni kapcsolatot, miként tesszük azt mi is. Voltunk más országokban is azóta. Keleten, nyugaton, szinte minden égtáj felé. Ha meghökkentő nagyságú alkotásokat akar látni valaki, menjen az élenjáró ipari országokba, ahol tömény kiadásban láthat mindent, ami elkápráztatja, szinte szédül bele.
Ha nyugalmat akar, legelő juhnyájat, ha meg akarja szorítani a bácsó kérges tenyerét, s inni akar a favederben habzó friss juhtejből, akkor Erdélybe menjen. A helyenként háborítatlan természet visszaadja lelke nyugalmát, a pislákoló tűz lángjainak játékát szemlélve, lelke a múltba révedezik, s képzeletében megjelennek a valamikori ősök, kik épp úgy kutatták a tűz lángjának titkát mielőtt elszunnyadtak, mint ő.

Teljesült az álmom, megismertem népünk egy elszakadt hányadának életvitelét, örömét és bánatát. Azt sajnálom többek közt, hogy nem láttam a honvédet a Hargitán. Bizonyára szabadságon volt éppen. Bízom benne, hogy letelik neki valamikor, és akkor úgy áll ott, mint régen, mozdulatlanul, sziklaszilárdan, s a kelő nap első sugarai megcsillannak a szuronya hegyén.


Egerszegi Sándor írásai

Egerszegi Sándor
Az erdész felesége

Meg is fordíthattuk volna a címet, akkor a feleségnek volna erdész ura. A valóságos helyzet ennek felelne meg leginkább, mivel a kalapot az asszony viseli. A portán jobbára az történik, amit Mári akar, amit Mári parancsol. Márpedig Mári úgy tartja, az erdésznek az erdőn lehet és van joga parancsolni, otthon azonban nem sok beleszólása van a dolgok menetébe.
A keresztségben nyert becsületes neve egyébként Mária, ismerősöknek Marika, a még ismerősebbeknek, barátoknak azonban csak egyszerűen Mári. A határokat nem igen hágja át senki.

Megjelenésében is tekintélyt parancsoló. Jómagam is felül vagyok a 70 kg-on, de csak úgy, könnyedén felkap, míg én bizony nem tudom felemelni egy arasznyira sem a földről. Korábban egy terményboltban is dolgozott, s ha látta a vásárló emberféle valami cingár alak, akkor megfogta a 70-80 kg-os zsákot, és behajította a csomagtartóba. A megrökönyödött fuvarosnak meg odavetette: no, üljön a zsákra maga is, hadd tegyem fel! A munkától soha nem idegenkedett, amit egy férfiember felemelt, odébb tett, annak Mári is ura volt. Ha férje, Józsi fáradtan jött haza az erdőből, s valami komoly munkát kellett elvégezni a ház körül, akkor azt mondta, hagyjad csak, majd elvégzem én. A férje sem valami nyápic ember, valamikor súlyemelő volt, de ha Józsi az egyik végét megfogta a rönkfának, akkor Mári biztosan megfogta a másikat. Ismerősei megkérdezték nem egyszer, hogy mifélét, mennyit eszik, hogy ilyen jól bírja a munkát. Természetesen, mint minden nő, Mári is tagadta, hogy ló módjára zabálna, s ez igaz is. Számtalanszor megfordultam náluk, de soha nem láttam még enni sem sokat, sem keveset. - Ha nevetek, attól is hízom - szokta mondani tréfásan. Valóságosan is jó humorú, de ha valami nem tetszik neki, akkor az Istent is lehúzza az égből. Az teljesen mindegy, férfi vagy nő az illető. Előbb csak amolyan emeltebb hangnemben, aztán fokozatosan emelkedik, míg a végén már a magas C körül állandósul. Ha valakivel tengelyt akaszt, az megnézheti magát… Különben jámbor, segítőkész, a falatot odaadja a szájából annak, aki azt kiérdemli. Az első kérdése a vendéghez: eszel valamit? Mindegy, mi a válasz, már terít is, mindig van neki valami finom falatja, hol töltött káposzta, hol hurka, kolbász. S az a legjobb benne, hogy szívesen adja, szinte erőlteti. A jó barátokat nem engedi el üres kézzel, néhány doboz tojást, egy megtisztított csirkét biztosan ráerőszakol. Sértésként fogná fel, ha valaki visszautasítaná. Mikor elbúcsúzom tőle, s odacsalogatom: gyere már, hagy adjak egy puszit arra a malac pofádra. Nem előkelő formája a búcsúvételnek, de őszinte, sallangmentes.
Nem rokon különben, csak ismerős, de ismerősnek jobb, mint egy rossz rokon. Földiek vagyunk, ami azt jelenti, hogy a szomszéd község lakója volt valamikor, mely község éppen 19 km-re volt tőlünk. Az alföldön nem úgy van, mint egyéb hegyközi településen, ahol átkiáltok a szomszéd faluba: Juli, otthon vagy-e, mert szombat lévén, megyek hozzád?

Szükség is volt az erőnlétre, mert az erdészhívatás mellett vállalkozás formájában kisipari tevékenységet is folytattak. Míg a bányászatot meg nem szűntették az országban, addig ezer számra gyártották a csákány-nyelet, ásónyelet. A technológia első fázisa volt, amolyan embert próbáló. Mázsányi rönköket kellett a szalagfűrész közelébe szállítani egy kétkerekű kézikocsi segítségével, azt felemelni a szalagfűrész asztalára. Mári társként szegődött annak idején Józsihoz, társa volt a munkában, annak minden fázisában. Míg a férje az erdőt járta, addig Mári egy másológéppel gyártotta a csákány-nyeleket százszámra. Ha elfogyott a nyersanyag, akkor pedig a dörzsgéppel dörzsölte, finomította a nyeleket. Senki nem mondta volna, hogy valamikor ápolónő volt, fehér köpenyben forgolódott a betegek körül. A fűrészpor, s a dörzsgép által keletkezett por, mint fehér hó lepte be haját, ruházatát, sokszor csak a szeme fehérlett ki az arcából. Haját ugyan jókora kontyban hordta, a kendőt azonban nem tudta elviselni. Ha belemerült a munkába, senki kedvéért nem hagyta abba, ha tetszett az illetőnek, ha nem.

Egy félhektáros portán sok egyéb teendő akadt még. A nyélgyártás jelentős bevétellel járt ugyan, de ott volt még a kert is, melyet rendben kellett tartani. A kapálást, gyomlálást háziasszonyi minőségében kisajátította magának. Százig való aprólék: csirke, tyúk, kacsa, ezeket naponta kétszer etetni kellett. Időt kellett szakítani az anyadisznókra, a süldőkre. Állandóan öt-hat kétmázsás hízó röfögött az ólban. Ha úgy tartotta úri kedve, akkor vágott le egyet, amikor éppen akart. A kamra állandóan tele volt szalonnával, kolbásszal s egyéb finom falatokkal. A fagyasztóláda púposodott a rengeteg hústól. Egy időben még tehenet is tartottak. Mindezen teendők mellett még főzni is kellett minden nap, takarítani, mosni, vasalni. Mári győzte a tengernyi munkát. Nem volt sem szombat, sem vasárnap, se húsvét, se karácsony. Bármely ünnepnap arra tévedt az úton járó, hallhatta a szalagfűrész sivítását, a dörzsgép halkabb moraját. Erre nevelték a gyerekeiket is. Lányuk még alig haladta meg a 10 évet, bokáig járt a disznóürülékben, miközben a karámot és az ólat takarította. Nem volt egy zokszava sem, ez volt a rend. Azt sem tudták, merre van a Balaton, nem hogy üdülni lettek volna akár egyszer is. A munka, a munka, szakadásig.

Egy időben még szénégetést is vállaltak. Aki valamennyire is ismeri a faszénégetés mesterségét, az el tudja képzelni, hogyan nézett ki ez az emberpár. Több tonna fát egy domború alakzatba összerakni, begyújtani, s őrizni. Ebből állt a kezdet. Amikor kész volt, kiégett, zsákokba kellett rakni, majd a meghatározott helyre szállítani. Nem volt lazítás, a munka éjjel nappal folyt.

Mire irányult ez a nagy igyekezet? A szerzés öröme, kényszere hajtotta őket, hogy azt az apró házat meg tudják venni, melyben laktak, de amely az erdészet tulajdonában volt. Van két gyerekük, szokás szerint egy fiú, egy lány. Ma már azoknak is van önálló lakásuk, nem nagy ugyan, de majd lesz még nagyobb is. Van kitől, miből örökölni El-elmeditálok rajta, hogyan van az, hogy vidéken, különösen falusi, kisvárosi környezetben nem állnak sorban lakásigényléssel a polgárok az önkormányzat hivatala előtt. Nagyobb városokban s Budapesten mitől van az állandósult lakáshiány? Arra nem tudják, hogyan kell építeni, hol árulják az építőanyagot, vagy elviszi a flanc, a divat a rávalót? Szüleik egy kétszintes házban laknak, Márinak hat szobát kell takarítani. Most már jobban van ideje, lenne több is, de hogy lánya is dolgozhasson, három unokát kell gardírozni a nagymamának. Egyiket az iskolába kísérni, másikat az óvodába vinni, s míg az anyjuk haza nem jön, addig ügyelni rájuk. A sok egyéb semmiségnek tűnő dolog mellett olyan tiszta az a lakás, hogy a parkettról meg lehetne enni a mákos tésztát, mint ahogyan valaminek a tisztaságát vidéken érzékeltetik.

Már nem hajtja őket annyira a török, amit meg lehetett szerezni kemény munkával, azt megszerezték. A nyugalmas évek következnek. A Trabantot felváltotta az Opel, üdülni továbbra sem járnak, ha mégis, akkor a rokonokat látogatják, az élőket és a holtakat. Töltik a megérdemelt nyugdíjas éveket. Ha mégis valamilyen munkát elvállalnak, azt már csak szórakozásból, unalomból teszik. A szükség megállt a kapu előtt.

2006-02-17


Egerszegi Sándor írásai

Egerszegi Sándor

Kálmán, a részeges asztalos


Kezdetben senki sem foglalkozott vele, egy volt a városban megforduló idegenek közül. A város egy kistérségi központ, jelentős kereskedelmi üzletközponttal, heti két piacnappal. A környék településeinek lakói előszeretettel szerzik be jelentősen olcsóbban szükségleti cikkeiket, mint saját településeiken.

Egy idegen, sőt több idegen sem tűnik fel, jönnek-mennek. Nem marad űr utánuk. Országos főútvonal vezet a városon keresztül jelentős tranzitforgalommal. Így volt ez már a középkorban is, törökök jöttek, törökök mentek. Németek jöttek, németek mentek. Átjáróház volt a város, földrajzi helyzeténél fogva jelentős stratégiai gócpont lehetett volna, hiszen a Felvidék kapuja volt, s ma is az. A lakosság akkor is gyakorta cserélődött, s ma is jellemző ez a folyamat.

Kálmán is csak egy idegen volt, aki néhány napra megpihent valahol. Hogy hol, az bizony nem volt ismeret, mivel a városnak szállodája nincs. Márpedig valahol szállásra lelt, mivel nap- nap után feltűnt a város utcáin, leginkább azonban a kocsmákban. Azt nem mondhatjuk, hogy a város éttermeiben, mivel a városnak nincs egy valamirevaló étterme, kivéve egy restaurantnak becézett étkezőhelyet.

A mind gyakoribb feltűnés találgatásokra késztette a lakosok egy részét, jobbára azokat, akik valamilyen lazább kapcsolatba kerültek Kálmánnal. Akkor még nem tudták a nevét sem, hiszen az ivók világában nem szokás bemutatkozni, ott csak szia, szia járja, s már csendül is a pohár. Voltak, kik azt gyanították, hogy valami rokonsága lehet a városban, különben hol aludna, hol tisztálkodna, mert azt nem lehetett mondani, hogy külső megjelenésében elhanyagolt lett volna. Nem. Sőt valamivel jobb kinézetben jelent meg naponta, mint általában az ivók közönsége.

Először a neve forgott a köztudatban: Kálmán. A környéken kevésbé elterjedt, de nem volt ellene semmi kifogás. Vezetéknév nem társult hozzá, csak Kálmán volt, így emlegették széltében-hosszában, ha szóba került. Aztán az is kitudódott, hogy asztalos a foglalkozása. Nem rossz szakma manapság, hiszen az egész városban is alig űzte az ipart kettő-három, ezek között volt olyan rátarti is, aki nem akármilyen munkát vállalt el, holmi javítgatás, apró-cseprő munka szóba sem jöhetett. Olyan is volt, aki kereken megmondta, neki nem kell a pénz, azért nem vállalt munkát. Aki meg igen, az komplett ajtókat, ablakokat készített igényesebb polgárok számára, akik nem ragaszkodtak holmi nagyüzemi készítményekhez. Kálmán nem olyan volt, aki visszautasított volna bármily munkát, elvállalt mindenfélét. Nem is nagyon tétlenkedett, hol egyik, hol másik utcában, lakótelepen tűnt fel kerékpáros alakja. Akiknek dolgozott, azok meg voltak elégedve munkájával. Ha megkínálták valamiféle itallal, elfogadta, de munka közben nem merült bele az italozásba. Amikor azonban befejezte a vállalt feladatot, akkor mindig feltűnt valamelyik italboltban, rendszerint ugyanabban. Lassan-lassan a törzsközönség közé küzdötte fel magát.

Ivótársai körében jól érezte magát, kik szerettek volna többet tudni róla: Miként vetődött pont ebbe a városba? Mi hozta ide? Van-e családja? Életkora alapján feltételezték, hogy bizonyára családos ember. Egyértelmű válaszokat nem igen adott, igyekezett valamivel bagatellizálni a válaszokat. Aztán mégis kitudódott, hogy van felesége és egy fia, de azok nem jönnek utána, inkább ő látogatja őket időnként. Az is kiderült idők folyamán, hogy van a városban amolyan távolabbi atyjafia, akiknél ideiglenesen szállást talált. Nem faggatták hosszadalmasan, megértették, ilyen szűkszavú, a szükséges mértéken túl nem adta ki magát.

Egy idő után elterjedt a szűkebb körökben, Kálmán házat vásárolt. Nicsak- nicsak nem is olyan csóró gyerek ez a Kálmán, mint gondolták. Vajon honnan szerzett pénzt, nyert valahol, örökölt? Találgatták, humorosan többféle változattal gyanúsították, annyi becsület azonban mindig volt a kíváncsiskodókban, hogy egyenesen soha nem szegezték neki a kérdést. Belenyugodtak, hogy van. Nos, nem olyan nagy lakás volt az, melyet irigyelni lehetett volna, a környék sem tűnt frekventáltnak mint azt hirdetik az eladók gyakorta, annak reményében, hogy így biztosabban, hamarabb elkel. Mindenképpen egy ház volt, szoba, konyha, melléképületek stb., még gazdálkodásra is alkalmas. Háztulajdonos lett Kálmán. Senki nem irigyelte tőle, elfogadták, mint háztulajdonost úgy, mint előtte nincstelent.

Lényegi változás nem történt, végezte a munkáját, mint korábban. Ugyanúgy látogatta a kocsmákat, mint előtte, csak valamivel jobban elmerült az iszogatásban. Ebben az is szerepet játszott, hogy nem csak ivócimborái voltak, hanem lakótársai is kerültek. Nem ragaszkodott az egyedülléthez, társra vágyott. Ez bizonyos változást okozott az eddigi rendszerben: gyérültek a kocsmai látogatások, hiszen most már otthon is lehetett múlatni az időt, a beszélgető-társak adva voltak, s ami eddig nem igen történt meg, otthon bizony megesett, többet ittak a kelleténél. Ilyen esetekben ismét előkerült a korábbi kérdés, a tapogatódzás: mi van a családdal? Ők miért nem jönnek a családfő után, hiszen már lakás is van. Egy ilyen alkalommal, egy elérzékenyült pillanatában bevallotta, hogy elvált, a családját azért nem látogatja. Az asszonyt nem is nagyon bánja, ellenben a gyerek, a fiú, aki most van abban a korban, amikor szükség volna legjobban az apára, a barátra, akitől a legtöbb segítséget kaphatná gondjainak megoldásához. A bíróság attól is eltiltotta, hogy a gyereket meglátogassa, kitiltotta a lakásból, kiszabta a tartásdíjat, s ezzel le is zárult életének egy szakasza. Arról nem nyilatkozott egyértelműen, hogy mi volt a válást előidéző ok, utalt ugyan néhány szóval arra, hogy az asszony miatt van az egész, aki nem tudott belenyugodni, hogy időnként bizony be-betért a borozókba. Ez igaz, de a család anyagilag nem érezte meg, minden szükségessel ellátta őket. Mégis, De nem nyugszik bele, ha addig él is, majd ő igazságot tesz, ha a bíróság ezt elmulasztotta. Ha összehasonlította a valamikori állapotokat s a mostani számkivetettségét, elfogta a sírás, előbb csak hüppögéssel, majd egyre hevesebben, úgy, mint a férfiak tudnak csak sírni. Társai vigasztalták ugyan, de nem sok sikerrel, kínálták itallal, hívták, menjenek el valahová együtt, de semmi nem használt. Végül feladták.

Magára maradt teljesen. Félig kábult állapotában felrémlettek életének korábbi eseményei, tolultak egymásra, mint tavaszi jégzajláskor a folyó jégtáblái, s némi magyarázattal szolgáltak, miért a nősülést választotta menekülésként a családi kötelékből. Egyszerűen nem volt más módja, hogy kiszakadjon abból a hínárként fojtogató légkörből, mely otthon körülvette. Apja robosztus természetét nehezen tűrte, később már sehogyan sem. Nem volt maradása, képtelen volt elviselni azt a dresszurát, melyet apja gyakorolt a család minden tagjával kapcsolatosan. Ott nem lehetett ellenvetéssel élni, az apa cselekedeteit, döntéseit képtelenség volt minősíteni, bírálni. Akinek nem tetszik, annak le is út, fel is út, mehet hangzott a verdikt. Akkor volt csak béke a portán, ha apja éppen dolgozott. Sokszor dolgozott, jó iparos volt, alkalmazottai voltak, akiktől szintén nem tűrt megjegyzést, tanácsot. Aki ilyenre vetemedett, az már foghatta is a kalapját, kitelt neki. A gazda sem vetemedett tanácsadásra, ha nem akarta, hogy félbe maradjon a munka, mert bizony megtette, hogy odavágta a fanglit, a kőműves kanalat a malterba, otthagyta az egész bagázst, ahol találta, s irány a kocsma. Aztán napokig feléje sem nézett a munkának. Volt olyan eset is, hogy egyáltalán nem foglalkozott a megkezdett munka befejezésével, szégyenszemre más mestert kellett hívni a befejezéshez. Nem a szakmai hozzá-nemértés miatt került sor ilyenre, hanem a nyakasság, a kivagyiság miatt. Nem egyszerű embernek vélte magát, attól különbnek. Ő nem üveggel hordta haza a bort, mint más ember esetleg, ő kannával, ceglédi kannával ment a kocsmába borért, mely éppen hat literes volt, nem pohárból itta a bort, hanem a kanna tetejéből, a kupából, amely négy-ötdecis volt. Igyekezett minél hamarabb bódult állapotba jutni, aztán hozzáfogni a családtagom egzecírozásához. Valami vele született alkalmatossága volt erre. Olyan nem lehetett a ház körül, amibe bele ne kötött volna. Nem volt tekintettel sem a szomszédokra, sem a vendégekre, az utcai járókelőkre, ha valamit meg akart mondani, akkor azt függetlenül a körülményektől, megmondta. Ha otthon volt, mert ez is megesett, még a kutya is behúzta a farkát, egész nap az óljában sunyított. Ettől akart ő szabadulni, ebből a nyomasztó légkörből, s akkor megfogadta, elhatározta, hogy ő egészen másként fogja felépíteni a családi tűzhelyet.

Kezdetben tartotta is magát elképzeléséhez, de idő múlásával észre vette, hogy ugyanazok a jelenségek veszik kezdetét a körülötte lévőkkel, mint apja családjában. Felesége környezetéből, volt családja egyes tagjaitól egyaránt tanácsok, jelzések érkeztek az életvitelével kapcsolatosan. Ilyenkor felülkerekedett benne a kakas gőgje, nincs ő arra rászorulva, hogy bárkitől is tanácsot fogadjon el. A riasztó jelzések ismétlődtek, felesége is kilátásba helyezte, ha így megy tovább, akkor nem lát más kiutat, mint a válást, s gyermekével együtt hazaköltözik szüleihez. Félvállról vette a fenyegetést, de mikor egy hazatérése alkalmával üresen találta a lakást, megdöbbent. Érezte, ennek már fele sem tréfa. Akkor még elment családja után, nehezen, de rávette őket, hogy költözzenek vissza. Ideig-óráig megvoltak, de a hamu alatt izzott a parázs, míg végre ismét fellobbant, végérvényesen megszűnt a családi közösség. A válás kimondásáig még a lakásban maradt, a bírósági eljárás befejeztével azonban kénytelen volt távozni.

A munka sem ment olyan folyamatosan, mit korábban. Egyre több felvállalt munkáját kellett visszamondani, egyszerűen képtelen volt dolgozni. Napjait a gondolkodás, a gyötrődés meg a bor töltötte ki. Ez így ment reggeltől estig, napokon, heteken át, hol az egyik kocsmában tanyázott, hol a másikban. Aztán eladta a házát. Föltehetően eladósodott, kölcsönökből folytatta az emésztő életmódot, mely odavezetett hogy egyetlen biztos támpontját is fel kellett adni. Megszüntette a tartásdíj fizetését is, olyan helyre nem ment dolgozni, hol nyilvántartásba vették, lehetőség volt a tartásdíj levonására. Egyszerűen fütyült valamennyi bírói fenyegetésre, mely között a börtön is szerepelt. Az volt az álláspontja, ha nem kellek nekik, akkor a pénzem se kelljen.

Aztán a ház ára is kezdett fogyatkozni. Nem csoda, a hosszan tartó dorbézolás, az állandóan körülötte sündörgő ivócimborák itatása sokba került. Hol volt már az óvatos duhajkodás, mely a korábbi időszakot jellemezte? Egyre inkább elmerült a maga teremtette mocsárban. A valamikori jó megjelenésű asztalos, a korábban elismert kiemelkedő képességű, keresett szakmunkás a lejtő alján manőverezett. A távoli rokonság is megszűntette vele a kapcsolatot, nem volt szállása, nem volt már barátja sem, elpártoltak tőle. A lucskos hideg ősz, a kemény tél idején egy pincében húzta meg magát, egy olyan pincében, ahol volt egy működő kazán, mellyel a pince feletti hivatalt fűtötték. Reggel, mikor jött a fűtő, onnan is távoznia kellett, mivel a rendőrséggel gyűlik meg a baja, ha ott találják.

A végállomás. Hogyan tovább? Érlelődött az elhatározás: bírósági tiltás ide, bírósági tiltás oda meglátogatja családját, hátha van némi remény arra, hogy rendbe lehet hozni a házasságot ennyi idő multán. Aztán majd lesz valahogy. Eltökélt szándékát nem volt könnyű kivitelezni, hisz még útiköltségre sem volt pénze, ruhája, s ő maga piszkos, mocskos, nem sok esélye van a dolgok rendbe hozatalára.

Egy fát szállító teherkocsi vette fel, a rakterületen utazott a csípős, hideg szélben órákon át. Eszébe jutott az is, hogy leugrik, s akkor vége lesz mindennek, nem tartozik senkihez, senkinek. A reménynek egy leheletnyi szikrája pislákolt már csak, de a remény hal meg utoljára.

Már a liftből kilépve érezte, nem sok megértésre számíthat. Kíváncsi tekintetek vizslatták lépteit a függönyök mögül. Látta, de úgy tett, mintha nem vette volna észre. Talán már a rendőrséget is értesítették ismerve a korábbiakból garázda, randalírozó beállítottságát. Nem törődött a következményekkel, aminek meg kell lenni, azt tenni kell.

Csenegetett. Nyílt az ajtó, s a biztonsági lánc mögött feltűnt volt felesége rémült tekintete. Szóra sem tudta nyitni száját, már zúdultak rá a legválogatottabb szitkok. A folyosó megtelt a kíváncsi szomszédokkal, akik csatlakoztak a szitkozódó, átkozódó feleségéhez. Többen a rendőrséget emlegették. Nem sokat gondolkozott, nem sok választási lehetősége volt. Már lendült is a lába, s szakadt be az ajtó tokostól, láncostól, alatta a felesége. Ráugrott az ajtóra, s már benn is volt az előszobában. Felemelte az ajtót s a feleségét kezdte kihúzni alóla a hajánál fogva, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy vagy megfojtja ott rögtön, vagy ledobja az emeletről a belső udvarra. E pillanatban erőteljes, ordításnak is beillő felszólítás hangzott, mely arra utasította, hogy engedje el áldozatát, kezét emelje a magasba. Teljesen magán kívül volt, látta, hogy csapdába esett, innen már nincs menekvés, megfordult, ezután már csak a börtön következhet hosszú időre, s egy lendülettel át az előszobán, a szobán, s a félig nyitva lévő ablakon keresztül kivetette magát az utcára több emeletmagasságból. Csak egy csattanás hallatszott, s az azt követő rémült kiáltások kavalkádja.

Az újságokban, a rádióban, tv-ben csak egy rövidke hír tudatta, hogy X városban egy középkorú férfi öngyilkos lett, kiugrott az ötödik emeletről. Kevesen tudták, hogy mi, mik voltak az előzmények. Talán a valamikori ivócimborák sem sejtették, hogy az áldozat mennyire ismert volt előttük. Belenyugodtak, hogy Kálmán eltűnt. Mikor megjött a városba, akkor sem jelezte jöttét, miként azt sem, hogy elmegy. A valamikori asztalos ma már a felhők felett gyalulja, fűrészeli, szögeli a fát, s gondolatban végigfut életének jelentősebb állomásain, s a számtalan buktató közül próbálja megtalálni azt, amely végzetesnek bizonyult. Kálmán emlék marad csak ismerősei, valamikori családjának körében, s az emlék egyre halványodik, míg egyszer elenyészik.


Egerszegi Sándor írásai

Egerszegi Sándor
Az erdész úr

Mindenki így hívta: az erdei munkások, favágók, csemeteültetők, a növendék erdőt tisztító asszonyok, de azok is, akik valamilyen ügyes-bajos dologgal keresték akár az erdőben, akár otthonában. Néha még a felesége is játékosan így szólította. Az öltözete különben messziről elárulta kilétét, nem volt kétséges, hogy a szarvasbikák után ő az úr az erdőben. Az erdész úr tudta nélkül még a fű sem nőhetett. A szeme ott volt mindenhol, néha még ott is, ahol nem kellett volna. Tőle nem lehetett fát lopni, mivel soha nem lehetett tudni, hogy éppen merre jár, hol bukkan fel nem éppen daliás alakja. Legmókásabb a megjelenése karácsony táján, mikor a karácsonyfának való növendék fenyőt őrzi éjjel-nappal, a normális vadászpuska a térdét veri menetközben, amin rója a körútját.

Mondják, hogy valamikor súlyemelő volt, termete is ehhez igazodik: rövid, erős lábak, arasznyi váll, hurkavastagságú újjak, vastag nyak, miként a protestánsoknak. Haja göndör, mint a mangalicafajta sertésé szőkés árnyalatban. Voltak rosszakaratú egyének kezdetben, kik oláhcigánynak minősítették az utóbbi jelek alapján, de csak a háta mögött, megbízható társaságban, mert nem lett volna egészséges tengelyt akasztani vele. Ilyenre azonban nem került sor az utóbbi harminc évben. Természeténél, lelki alkatánál fogva jámbor, elnéző még akkor is, ha valaki netán komolytalan hangot üt meg vele szemben. Ilyen esetben szelíd szóval vezeti helyes útra a tévelygőt. Persze van egy határ, ha azon valaki túllép, akkor a vadkan szelíd őzikének tűnik mellette, fenyegető fellépése nem marad hatástalan. Az erdésznének ugyan jól felvágták a nyelvét, az otthoni gazdaságot ő irányítja, utasít, parancsol, kér, mikor mi szükséges, de ismeri a határt, s azon túl ő sem merészkedik, hanem visszavonul.

Kiterjedt kerületében sok emberrel találkozik naponta. Szeretik az erdei munkások, ő a munkaadó, tőle függ, ki dolgozik, s ki nem az erdőn. Végiglátogatja a munkahelyeket, s harsány adjon Istennel köszönti a dolgozókat, akik nem a fölöttest látják benne, hanem a társukat. Senkivel nem érezteti, hogy ő a főnök, ő parancsol. Érdeklődik a munka menetét illetően, ha kell tanácsot ad, ha hiányosságot észlel, akkor szíves szóval fejezi ki eltérő véleményét, tartózkodik a lekezelő, megalázó hangvételtől. Több faluból járnak a kerületébe dolgozni, s ha valamelyikbe bevetődik, netán a kocsmába, akkor onnan nehezen szabadul, sok az ismerős, aki jóemberének tartja. Van olyan dolgozója, ki lakodalomba, keresztelőre is meghívja. Népszerű ember, ami nem mondható el minden munkáltatóról.

Segítőkészsége közismert dolgozói körében, sőt azon túl is. Ha valaki hozzáfordul: erdész úr, Józsikám, szükségem volna erre meg erre, nem akarok a Tüzépre menni tudnál segíteni, tudod, építkezem stb. Ha kérés teljesíthető, nem ütközik törvénybe, akkor bizonyára megoldódik. Nem vár hálát külön érte, az illető megfizeti a kiszabott árat, s részéről kész. Az illető megtalálja a módját, hogy miként viszonozza a jóindulatot. A József nap úgy folyik, mint ahogy a köznép tartja: egy héttel előtte, egy héttel utána jogos a köszöntés.
A hivatali elfoglaltságán túl állandóan keresi a gazdasági gyarapodás lehetőségeit. Manapság úgy mondják, vállalkozó tipus. Amiben pénzt lát, abba belevág. Nem az a tipus, aki a munkaidő lejárta után a lábát lóbálja, szórakozik. Az üdülést, a nyaralást csak hírből ismeri. A munka, az embert emésztő munka állandóan, ha fagy, ha hőség perzseli a határt, az erdész végzi azt, amibe belefogott. Fiatalabb korában egy erdei házban lakott, ahol bika-disznóhizlalással foglalkozott úgy mellékesen. s nem is egy-két darabból állt az állomány. Amikor beköltözött a város szélén lévő szolgálati lakásba, ment a verkli tovább. Bika, disznó sorozatban. Egyik csoportot beadta, a másik. ár ott röfögött, bőgött az ólban, az istállóban. Ebben már a család többi tagja is segített: az erdészné, a két gyerek. Ez volt a boldogulás útja.

Az erdészetnél gyakorolt munkakörén túl szénégetést is vállalt ugyancsak az erdészet számára. Az évi szabadságát cserélte fel a szénégetésre. Napokig, hetekig nem is látta a ház tájékát sem. A faszénégetés több napos folyamat, nem lehet csak úgy otthagyni, állandóan őrizni kell éjjel- nappal. Ha belobban a tűz, akkor a kár milliós kihatású. A szénégető kinézete, mint Belzebúbé, ki a poklok mélységes fenekén lakozik. Senki nem gondolná, hogy az a feketeképű ember ugyanaz, mint aki az erdész díszegyenruhában megjelenik valamely jeles ünnepségen.
Hogy edzésben tartsa magát, különböző szerszámnyelek gyártásába fog. Mázsás, sőt sokszor súlyosabb rönköket emel fel a szalagfűrész asztalára. Másológéppel készíti a különböző szerszámnyelet, csiszolja, kötegeli, szállítja, s a jól végzett munka tudatával nyújtja a kezét a járandóságért.

A nyugdíjazás sem akasztja meg a folyamatot. Munka mindig akad annak, aki keresi. Őrzi a krumplit, kukoricát hónapokon keresztül, ha a tél beszorítja a szabadból, elvállalja valamely intézményben a fűtési teendőket. Könnyű munka manapság. Nem a kényszer hajtja már, noha volt olyan időszak is, hanem a megszokás. Aki gyerekkorától keményen dolgozott, annak hiányzik a munka, annak a munka éltető eleme. Élhetne békésen, nyugdíjashoz illő módon, de nem, most a halastavat őrzi éppen, s végzi az adminisztrációs teendőket. Az anyakoca 14 malacával ott szoptatja most is kicsinyeit a karámban, az ólban. Nem volna szüksége rá, meg tudná venni azt a néhány kg. húst, de nincs megállás. Nem kell szorongania a lakásban, hét szobát ketten laknak a feleségével. A gyerekek már önállósultak. A garázsban Opel szundít, de az aligha látja meg a Balatont nem még valamely más tengernek a partját. Hova lenne akkor a becsület? Üdülni, nyaralni, mikor ilyenben soha sem volt része, akkor most tegyen ilyen csúfságot? A kialakított, megszokott életritmus kielégítő. Az a kitérő, melyre egyszer vetemedett,( Észak-Korea ) az akkor szerzett élmény már kitart élte végéig. Többre nem vágyik. Nem az igénytelenség diktálja a tempót, de amíg nincsenek rendben család dolgai, amíg még akad valami tennivaló e téren, addig nincs megállás. Egyik-másik magyar ember már csak ilyen – szerencsére , – mert vannak ettől eltérő természetű lakói is ennek az országnak.

2006. augusztus 25.


Egerszegi Sándor írásai

Egerszegi Sándor:
Bimbó, a pákosztos üsző

Bikás Tóth András számadó gulyás a lábával gyengéden meglökdöste Gazsit, a nagybojtárt: eredj már, Gazsi, nézd meg, hogy a Bimbó a helyén van-e? Gazsi mormogott valamit az orra alatt – bajusza még nem volt -, de csak amúgy halkan, hogy a gazduram meg ne hallja. Közismert volt, hogy Bikás Tóth keze könnyen eljárt, ha a bojtárok valamelyike vonakodott utasításait végrehajtani.
Bimbó a legravaszabb volt az egész gulyában, noha kétszáznál is többen voltak. Nappal is hajlandó volt irányt venni valamely lucernatábla felé, de éjjel biztosan megszökött az „állásból”, s nem egyszer fél éjszakán át keresték. Bikás uram már több esetben is üzent Bimbó gazdájának, hogy küldjön egy jó nagy kolompot, mely jelzi majd, hogy Bimbó éppen merre jár. Attól tartott a számadó, hogy egyik ilyen éjszakai kalandozás folyamán Bimbó bezabál a friss lucernából, felfúvódik, s nincs mentség. Mire az állatorvost előkerítik, kihozzák, akkorra vége van Bimbónak. Bikás Tóth azért volt számadó, hogy számot adjon az állatok gazdáinak tulajdonuk állapotáról, fejlődéséről. Ezért kapta a járandóságát részben terményben – amely legtöbbször búza volt – s némi költőpénzben. Nem kockáztathatta egyik állat biztonságát sem, sokba került volna a keletkezett kár megtérítése, mivel nyilván őt marasztalta volna el a bíróság, ha perre kerül a sor. Mivel a többszöri üzenetre sem történt semmi, kilátásba helyezte azt is, hogy nem bajlódik tovább egy ilyen állattal, mely megkeseríti szinte minden éjszakájukat. Bimbó mellett még volt egy-két éjjeli csavargó, de ilyen megátalkodott egy sem. Olyan megegyezés született a gazda és a bojtárok között, hogy Bimbót éjjelre meg kell kötni. Úgy is lett, mikor a gulya nyugovóra tért, Bimbót egy kötéllel a földbe vert karóhoz kötötték. Nem vált be az elgondolás, mert vagy kibomlott a kötés a ráncigálás közben, vagy a karót húzta ki, s azzal együtt tűnt el időlegesen valamerre.
Kormos Béni, Bimbó gazdája, rá se hederített az ismétlődő üzenetekre, se nem hozta, se nem küldte a kolompot. Pedig lett volna alkalma erre is, arra is, hiszen a gondosabb gazdák időnként – többnyire vasárnap - megnézték a gulyára „kivert” állataikat, milyen állapotban vannak, nőttek e- gyarapodtak-e? Némi takarmánnyal odacsalogatták magukhoz, megvakargatták a nyakát, rávertek a tomporukra. Ilyenkor vittek némi ajándékot: dohányt, egy-egy üveg bort a számadónak, valami apróságot a bojtároknak. Üres kézzel szinte senki sem érkezett. Kivétel volt Kormos Béni, kit nem nagyon érdekelt, hogy mint van a Bimbó nevezetű üszője, mely egyébként „előhasú” volt, azaz ivaréretté vált, s valószínűleg még a „beszorulás” előtt megellik. A gulyához három füstös nyakú bika is tartozott, így a szaporodás biztosított volt. Béni gazda annál sóherabb volt, semhogy kolompra, a hozzávaló szíjra, no meg valami ajándékra bármennyit is áldozzon. Pedig még egyéb ajándékozási alkalmak is voltak. Ha „befolyatott” az üsző, tehén, azaz megtermékenyült, akkor ezt az eseményt megüzenték a gazdának, aki valamilyen ajándékkal szolgálta meg a jó hírt. Az ajándék ekkor már gazdagabb volt, ami lehetett pénzbeli épp úgy, mint valamilyen tárgyi jellegű.
Ugyanez volt a helyzet, ha megellett valamelyik állat. A szaporodás növelte az állományt, ha ott maradt. Volt olyan borjú, mely néhány heti erősödés után már mészáros kézre került, volt olyan is, melyet a gazdája az ellés után hazavitt, a s naponkénti fejéssel gyarapította gazdája zsebét.
Azt sem mondhatta Béni gazda, nem tudja, hogy a gulya éppen merre jár, mert az alföldön kilométerekre el lehet látni, s egy 2-300 marhából álló nyájat nem nehéz felismerni. Igaz, hogy a gulya változtatta az „állását”, aminek megvolt a maga magyarázata. Egy-egy „állásban” addig tartózkodott az állomány, míg azt kellően meg nem trágyázta. Aztán keresett újabb helyet, ahol a déli pihenést – a delelést -, valamint az éjjeli nyugvást töltötte. A helyváltoztatás nagyon egyszerűen bonyolódott le: borjút kicsapta a borjúcsordára, az anyját pedig a naponta kijáró csordára hajtotta. Volt a Legeltetési Társulatnak egy kéttengelyes deszkából készült bódéja, melyet szekér után kötve könnyedén lehetett egyik helyről a másikra vontatni. A gulya éppen ott volt, ahol a kunyhót lehetett látni, általában a gémeskút közelében, hiszen naponta háromszor kellett itatni az állatokat. A legelőn e célból 1-2 km-es távolságban mindig található volt egy kút.
Az elhagyott állásokban megszáradó trágyalapokat – tányérokat, lepényeket - a bojtárok botjukkal megforgatták, majd mikor megszáradtak, akkor szellős, köralapú gúlákba rakták, hogy a szél átfújhassa. A tüzelőben szegény alföldön szinte kincsnek számított a marhatrágya. Annyira kapós volt, hogy – jobbára asszonyok – az éj leple alatt felkeresték az elhagyott állásokat, zsákjukat megtömték „ganajjal” s hamvasba kötve vitték haza. Megesett, hogy a számadó küldte haza valami alkalmi fuvarral a maradékot.
Idő múltán Béni gazda szégyenszemre, mégis csak meghozta a kolompot, melynek hangja kilométerre is elárulta, merre jár viselője. Megszűntek az éjjeli kiruccanások a bojtárok legnagyobb örömére. Gazsi már ott tartott, hogy más gazdát keres magának, csak a gazda unszolására maradt, bízva abban, hogy megoldódik a gond.
Bimbó is anyai örömök elé nézett, s amint hasasodott egyre ritkultak az éjjeli kirándulások, az ellés előtti hetekben pedig megszűntek. Egy jól fejlett bikaborjú látott napvilágot Bimbó meg a közreműködő jóvoltából. Nem hiába pákosztoskodott Bimbó éjjelente. Az újdonsült „kismama” el sem mozdult csemetéje mellől, nyalogatta, szoptatta, amikor kellett, annyi teje volt, hogy a gulyásoknak is jutott bőven. Jól éltek, naponta főzték az öreg lebbencset tejjel leöntve, Bimbó jóvoltából. Kezdték elfelejteni mindazt a bosszúságot, melyben korábban részük volt.
Kormos gazda most sem hazudtolta meg magát. Mikor úgy gondolta, már illő az üzenet nyomán menni Bimbóért meg a borjúért, nekidurálta magát, s elindult. Vitt egy kötelet a bimbó nyakára, egyet a borjú számára. Nem akarta költségbe verni magát, a gazdának meg a bojtároknak egy köszönömmel meg egy „meleg” kézfogással kellett beérni. Nem zavartatta magát, úgy vélte, megfizette az őrzés árát bőségesen, több nem jár nekik.
A pásztorok nem minősítették Kormos gazda gondolkodását, magatartását, tudomásul vették, harag nélkül váltak el. Csak, amit távozása után mondtak róla, azt nem volna ildomos leírni. Későbbiekben jutott tudomásukra, hogy Kormos gazda Bimbót eladta borjastól, megszabadult tőlük, holott ők voltak a legkevésbé bűnösek abban, hogy gazdájukról olyan rossz vélemény alakult ki széltében.
Hogy megváltozott-e Bimbó magatartása, vagy maradt minden a régiben, arról nem szól a krónika, hiszen csak egy jámbornak éppen nem mondható együgyű állatról szólt ez a történet is.

2005-10-14


Egerszegi Sándor írásai

Egerszegi Sándor
Dezső a vajda fia

Hogy mióta ismerem, arra magam sem emlékszem. Ismeretségünk kezdete messzire nyúlik vissza, ideje meghatározhatatlan. Talán az elemi iskola valamelyik osztályában tűnt fel először. Népes családjával valahonnan Erdélyből kerültek a falunkba.

Találkozhattam vele már az óvodában is, de akkor még nem tettünk különbséget hovatartozást illetően. Később, csavargás közben, pedig már úton-útfélen. Együtt néztük a falusi bolt szegényes kirakatát, együtt csüngtünk az útszéli eperfán, a szomszéd gyümölcsfájának ágain, együtt harangoztunk, s kergettük a galambokat a harangok közelében, veszélyeztetve ezzel hallásunkat. Együtt csúsztunk le a harangkötélen véresre csuruszlkolva tenyerünket. Együtt voltunk a kórusban, s hajtottuk a fújtató kerekét kifulladásig, hogy szégyenszemre le ne álljon az orgona. A kántor ösztönző tekintete elől nem volt menekvés.

Együtt fürödtünk a nyári hőségben, s egyformán húztuk nyakunkba szegényes gönceinket. Onnan ismerem Dezsőt, csak nem Dezsőnek hívtuk, hanem morenak, fekete lábúnak,,cigánynak, mikor hogy esett. Dezső nem szégyellte, hogy cigány, s mi sem voltunk restek cigánynak nevezni, mivel az volt tetőtől talpig. Valami megnevezhetetlen fintor, vigyor tanyázott az arcán állandóan, melyet többen félreértelmeztek. Talán nem is volt vezetékneve, legalábbis nem emlékszem, bár dereng, mintha Serbánnak hívták volna. Soha nem használta a nevét, mi sem, nekünk egyszerűen csak cigány volt. Nem szégyellte cigányságát, bátran vállalta, nem volt benne sértődöttség. Az sem derült ki, honnan származik, mert a Serbán név nem utalt semmire, nem úgy, mint az Orosz, Cseh, Bolgár Tóth, Német s egyéb nevek, melyek viselőinek ősei a menekülés folyamán, vagy a betelepítések alkalmával kerültek hazánkba. Nincs arra eset, hogy Kínából Japánból vagy bármely egyéb ázsiai, amerikai országból, esetleg afrikai országból települtek volna hazánkba.
Csak egyszerűen Dezső volt az egész osztálynak, Ez elég volt, hiszen felnőtt sorstársainak sem volt vezetékneve Kövér Vilmost, Sovány Vilmost, Kompér Sándort, Meszest, a cimbalmost mindenki ismerte vezetéknevük nélkül is. Nem emlékszem, hogy járt volna más cigány is valamelyik osztályba, hallanom kellett volna, hiszen három osztály járt egy terembe. A többi cigány még bizonyára nem volt iskolaérett, vagy „magánszorgalomból” kerülték az iskolát. Az is lehetséges, hogy a református iskolába jártak, mivel a falu lakossága vallási összetételét illetően a református, katolikus hívek aránya 3:2 volt, és ma is annyi a reformátusok javára.
Öt-hat év múltán kezdődött az elkülönülés. Dezső megrekedt a sikeresen elvégzett hat eleminél, mi pedig ki erre, ki arra alapon szétszéledtünk a térbelileg alaposan összezsugorodott hazában. Ha időnként mégis találkoztunk, Dezső már nem volt az a régi, felszabadult érzésekkel játékosan együtt érző pajtás. Tartózkodóvá vált, a csínytevésekre való suta emlékezés nem váltott ki nála semmi reakciót, mintha nem is velünk történt volna meg. A nadrágos ember iránti kötelező tisztelet, távolságtartó viselkedési forma alakult ki, már nem mondtunk pajkos, morbid vicceket, kényszeredetten érdeklődtünk egymás egészségi állapota, életszakaszának jelentősebb állomásai iránt.

Dezső tudta, hol a helye a társadalomban. Nem akart olyanná válni, mint a többség, felismerte helyzetéből fakadó, íratlanul, de kötelezően követendő magatartási formát. Nem érezte magát legyőzöttnek, nem alázkodott meg, de tudta, hogy a kialakult hierarchiában milyen hely illeti meg. Nem lázadozott, követte ősei megállapodott, szilárdan kialakult és betartott viselkedési normáit. Álmában sem jutott eszébe, hogy az ősök hosszú sorának bevett szokásait megkérdőjelezze, azon változtatni próbáljon. Élt, mint sok ezernyi társa csendben, békességben, észrevétlen. Nem akart nagyobb falatot a koncból, mint amennyit a kialakult sors, szokás számára nyújtott. Dolgozgatott a maga módján, minden munkát elvállalt a faluban: tapasztott, vakolt, sírt ásott, ami teendő csak létezett, annak ő ura volt. Volt becsülete, hitele, tekintélye társai, sőt sorstársai körében is. Soha nem követelőzött, szavát fel nem emelte a hatalom ellen, tudta, veszedelmet zúdítana magára. Asszonya, nem véletlenszerűen, azonosult vele. Számtalan jómódú családnál volt bejáratos: takarítás, mosás, meszelés volt a fő munkaterülete. Viszonzásként kapott, amire éppen szüksége volt, főleg élelmet: babot, szalonnát – ami bizony jócskán avas volt már -, krumplit meg egyebet. Akadt néhány használt ruhadarab is időnként. A disznóölés, lakodalom volt, mely jelentős, átmeneti jólétet biztosított. Ha valamelyik hivatallal akadt dolga, - mert ilyen eset is előfordult – levett kalappal jelent meg az elöljáróság előtt, készséggel válaszolt mindenre, mint tőle kitelt. Hatósággal soha nem volt dolga, nála nem járt a kisbíró, végrehajtó, csendőr az ő fazekában nem kutakodott lopott tyúk után, a vackát nem hányták fel a fináncok dohány, szaharin után kutatva. Kérdeztük is tőle nem egyszer: hogy lehet az, Dezső, hogy te és a családod mások vagytok, mint az itteni cigányok? Öntudatosan felelte: az én apám, ott, ahonnan jöttünk, vajda volt. Ő irányította az egész közösséget. Nem tehettük meg, hogy mi is úgy viselkedjünk, mint a többiek. Nekünk példát kellett mutatnunk.

Egyszer aztán vége szakadt a megállapodott, biztos, de nem sok jót nyújtó állapotoknak. Olyan változás vette kezdetét, milyent soha nem ismert a történelem. A valamikori, úgy tűnő energikus Dezső munkás lett, ami a cigányoknál meglehetősen ritka állapot. A jobb jövőbe vetett hit reménye késztette arra, hogy reggel ötkor keljen télen-nyáron, s a fapados dermesztő hideg vagy pokoli hőséget árasztó vagonban a munkahelyére igyekezzen. A többi cigányok megütközéssel figyelték Dezsőt, s egy kézlegyintéssel elintézték: bolond, cigány soha nem dolgozott – azzal napirendre tértek a dolog fölött.
Aztán egy nap rémítő hír járta be a „Gödröket”, amely a cigányság évtizedek óta kialakult lakhelye volt: meghalt Dezső! Dezső meghalt! Ki így, ki úgy magyarázta, minősítette a hírt. Volt, aki sajnálkozva, együtt érzően nyilatkozott: „szegény Dezső!” A másik elitélően, kárörvendően harsogta: Jól van neki, minek ment oda, ki látott már olyant, hogy egy cigány gádzsókkal együtt dolgozik? Maradt volna itthon, megélt volna úgy, mint mi, mi sem döglöttünk éhen!
Szegény, de jóakaratú Dezsőt, aki halló füllel rendelkezett az új iránt, egy vasgerenda nyomta agyon, melyet az újjáépítés alatt álló Tisza-híd elemei közé emeltek be. A gerenda eldőlt, rá Dezső fejére, melyet összenyomott. Becsületességét, emlékét egy fémtábla őrzi a vasúti híd egyik tartóján.
Dezső nem tett mást, csak azt, amire minden ember rendeltetett: dolgozott. Ennek lett az áldozata.


Egerszegi Sándor írásai

Egerszegi Sándor:
Csapodár napsugár

Nem új keletű az érzés, mely évek folyamán alakult ki, terebélyesedett, megtorpant ,majd elhalt hirtelen, maradéktalanul, úgyannyira, hogy hírmondója sem maradt.

Magam sem tudom, hol a kezdet, csak a véget ismerem. Valahol, valamikor mégis ott hullt el a mag, hogy egyre gyakrabban éreztem annak szükségét, hogy a néhány éve vékony szállal szövődött, barátságnak tűnő kapcsolatot egy házaspárral fenntartsam, sőt tovább építsem. Egyre gyakrabban éreztem szükségét annak, hogy meglátogassam őket – az első időben csak akkor, ha a férj is otthon volt -, de később már nem sokat adtam rá, akkor is ott ültem, ha csak kettesben voltunk valójában hármasban, mert a kislányuk is ott sertepertél a közelünkben.: Nem zavart az sem, ha a férje otthon volt, hiszen ,hogy otthon van-e, nem zavart az sem, mikor ottlétem alkalmával csak betoppant .Egyébként nem rebbentünk szét jöttére, semmi bűntudatot nem lehetett volna leolvasni arcunkról.

A látogatások meglehetősen egyhangúan zajlottak le akár hármasban , akár kettesben. Általában a konyhában telepedtünk le, nem voltam fontos vendég, akinek a jöttére abba kellett hagyni , minden munkát, munkát, bevonulni a tiszta szobába, s kényszeredetten társalogni erről-arról. Nem, ment minden a maga rendjén, a háziasszony tovább végezte munkáját, vagy figyel a férfiak beszédjére, vagy nem.

Ha kettesben voltunk, nem sok változás történt. M. végezte a maga dolgát, én meg ültem a hokedlin, s néztem Ha valami kérdést intézett hozzám, válaszoltam. Ha csak tényeket, értesüléseket közöl, vagy válaszoltam rá vagy nem. Nem akartam bonyolultabb beszélgetésekbe belemenni, számomra nem okozott volna örömet. Örömet az jelentett, néztem , termetét, tevékenysége közben előre hullott fürtjeit, szabadon maradt fülének vékonyságát, az enyhe légmozgásban a tarkóján meglibbenő pelyheket. Ez tökéletesen megnyugtatott .Nem tettem félreérthető, kétértelmű megjegyzéseket, s azt sem akartam, szótlanságomból egyben bambaságomra is következtessen.

Nem volt ez másképpen akkor sem, ha a városban, annak valamely boltjában botlottunk egymásba .Azon túl, hogy mit vásárolsz, megtaláltál-e már mindent–nem igen esett több szó. Kérdeztem valamit, nem azért mintha valójában kíváncsi lettem volna a válaszra, hanem csak azért, hogy halljam a hangját, s nekem ne kelljen a kérdéseire válaszolnom. Néztem arcát ,annak természetes barnaságát ,zöld szemét ,csacsogó ajakát. S mindez miért, minek van, ha számomra tabu .Vártam, vagy ő mond búcsút, vagy én keresek valami okot a távozásra.

Ha éppen nem vagyok náluk, ha nem találkozom vele, akkor is látom, velem van .A szerencsés község, melyben lakhatik, látótávolságon belül van. Ha félre hajtom a függönyt éppen a falu fehérre meszelt tornyára látok. Kicsi templom, de mellette lakik ő, s ezáltal a templom megnő, bár M. háza a termetesebb. A templom támpont, oda vezeti tekintetem őhozzá, szinte látom, amint az udvaron tevékenykedik, eteti jószágait, seprő kezében a járdát tisztogatja, megtörli csetlő-botló gyermeke orcáját, aki talán a miénk is lehetne. Aztán visszahúzom a függönyt, s megszűnik a látomás.

Legutóbbi ottlétem alkalmával –augusztusi kánikulában – ismét hármasban töltöttük az időn úgy délebéd után a konyhában .a nap a délre néző ablakon igen csak ereje teljében tűzött be. M. egy sötétes színezetű otthonkát viselt .Szegénykém nem is sejtette, hogy milyen ritka szövésű az anyag, mennyire átlátszó. Szemben állt velem, amúgy féloldalvást. A szemérmetlen napsugár –miként egy röntgen –teljesen átvilágította lenge ruházatát ,s elém tárta a nagy titkot,a mindenek titkát, lerántotta a leplet. Annyira meglepődtem, hogy elkaptam a tekintetem, mintha bűnt követtem volna el. Erre soha nem gondoltam, erre soha nem számítottam. . Úgy éreztem, valami olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad bekövetkeznie. Úgy éreztem, megcsaltam M-t, tolvajnak éreztem magam, aki engedelem nélkül belopakodott másnak az intim szférájába. Én ezt nem akartam, én csak tovább szerettem volna álmodozni, a kialakult barátságot fenntartani valaki lerombolta, meggyalázta az egész álomvilágomat.
A férje mellettem ült ugyan ,de más szögben, így nem láthatta azt a víziót, melyet én láttam .Nem akartam ,hogy ilyen vége érjen ez a ki tudja minek minősíthető kapcsolat. Szívesen megmaradtam volna az előző állapotomban. Nem sikerült, pedig az a titokzatosság, mely körüllengte M-t továbbra is inkább kedvemre való volt, mint a kéretlenül bekövetkezett változat.
Azóta jóval ritkábban koptatom a küszöböt M-ék házában, mint korábban. Ha kérdezik, miért kerülöm őket, igyekszem valami kifogást találni, valami banalitással elütni a dolog élét :sok a munkám mostanában, fáradt vagyok stb. .Mindezt vagy hiszik, vagy nem. Én mindenképpen visszavonultam, tudomásul véve, hogy a legártatlanabb dolgok is az elképzeléssel ellentétesen kerekednek ki.


Egerszegi Sándor írásai

Egerszegi Sándor:
Girbe-görbe fácska históriája

Ezt a fácskát és a hozzá hasonlókat ajánlom azok oltalmába, akik felül tudnak emelkedni azon, hogy ők a természet legtökéletesebb teremtményei, s időnként le tudnak ereszkedni az egyszerűbb lények színvonalára is. /Vannak még ilyenek /

Szűk völgy közepe táján egy tölcsérszerű mélyedésben található a környék legszebb tavacskája. Nem tó, mert ahhoz nagyobbnak kellene lennie. Nem kell nagyot kiáltani, hogy a túlsó partján hallani lehessen, sőt suttogóra kell inkább fogni a szót, ha nem akarjuk, hogy a tavacska partján guggoló horgász valamelyike meghallja. Tavasztól őszig ugyanis meglehetősen látogatott hely, sőt némely vakmerő pecás még télen is hajkászolja a szerencsét. Télidőben csendes a környék. A szűk erdészeti szállítási útból országúttá előléptetett közlekedési lehetőség vezet át a völgyön, érintve a tó környékét. Gépkocsival megfordulni, a szembe jövő elől kitérni lehetetlen. A hómarók sem munkálkodnak ilyenkor a völgyben, szörnyű állapotok uralkodnak. A völgy neve a minden napi használatban: Szörnyű-völgy. Az elnevezéshez a valamikori szájhagyomány útján elterjedt szörnyűségek, rablások, gyilkosságok adták az alapot.
A vízparton számtalan fafajta társaságában szerénykedik egy fejlődésében visszamaradt fácska. Minden oka meg van kerülni a feltűnést, hiszen nyomorék. A tövétől valamennyire, úgy fél méter magasságban szinte derékszögű görbület látható, melyet hol eltakar a víz, hol meg kilátszik, attól függően, miként emelkedik, vagy süllyed a víz szintje. Növésében visszamaradt, hiszen egykorú társai – különösen a fenyő – csúcsával már a felhőket veri, a többi, a cser, a tölgy, a gyertyán, akkora lombot eresztett, hogy csapatnyi ember meghúzódhat alatta hűst keresve, vagy éppen az eső elől menekülve. Ő azonban csak emlékszik azokra az időkre, mikor még nagyra nőtt társaival együtt játszadozott. Annak az időnek már csak az emléke él. Nem fél semmitől, őt már nagyobb baj nem érheti, mint amilyen érte. A vihar nem rémiszti meg. A villám utoljára csap bele, mikor minden tőle magasabb társa már szénné égve fekszik kiterülve.
A törzsébe nem vésnek szívet, galambokat, monogramot, örök szerelmet ígérve egymásnak. Így nem kell később elfordítani fejüket: én lettem volna, aki ezt ígérte?
A nyár, a kora ősz a legkegyetlenebb időszak. Amolyan műkedvelő turisták, gombázók özönlik el az erdőt. A legtöbb megjegyzés, megalázás, gúnyolódás ekkor éri: nézd már ezt a szörnyszülöttet! Minek élnek az ilyenek? Már rég ki kellett volna vágni, csak csúfítja a környezetet, arra sem érdemes, hogy tűzre rakjuk.
Volt olyan eset is, hogy a vehemens jövő-menő baltát emelt rá, s csak jobb érzésű társa révén menekült meg. A megmentője az emberi butasággal próbálta mentegetni a helyzetet. Ilyenkor mélységes elkeseredés vesz erőt rajta, utálja az életet, a tó vizére nyúló ágai megcsordulnak, s a hulló könnyek a tó vizét szaporítják. A jövők-menők között vannak megértők is, akik szánakozó szavakkal illetik, sajnálkoznak szánalomra méltó állapotán. Erőt vesz felindultságán, s a csendes szemlélődésbe próbál menekülni. Nézi a vizet, hullámoktól mentes felszínén szánkázó vízi csirkéket, a horgászok tevékenységét, amint ólomsúllyal terhelt zsinórjukat – rajta egy-két horoggal – hatalmas lendülettel vetik a vízbe: minél messzebb, annál jobb - téves elmélet alapján. Kár az a nagy lendület, mert bizony nem egyszer a szemközti fák lombkoronáján köt ki a horog. Figyeli az erdő zaját, az országút forgalmát, a kiránduló gyerekcsapat zsivaját, s megnyugszik valamennyire. Arra a számtalan, másként viselkedő emberre gondol, akik szánják ugyan, de nem bántják, nem ócsárolják, nem gúnyolódnak vele: a favágók, az egyéb erdőjárók, környékbeli gombázók, gallyat gyűjtő nincstelenek. No, meg az állatok sem élnek vissza helyzetével. Ha éppen arra járnak, rőt szőrzetüket hozzádörzsölik, bizonyítván őt szeretetükről, együttérzésükről.

Boldogtalannak érzi-e magát valójában? Mi is a boldogság egy erdei fa számára? Vajon boldogok-e azok a fák, melyeket kivágnak, s feldolgozva szolgálják az embert: bútor, tetőgerenda, hegedű vagy éppen valamilyen játék formájában? Ez az úgy nevezett boldogság, a kiteljesedés, a mindeneknek való megfelelés? Inkább a csendes vegetálás, a megszűnés, a nem ártottam, nem használtam senkinek posványos álláspont? Egy fa számára mi jelenti, mi jelentheti a teljes életet, a betöltött hívatást? Értéktelennek tekinthető-e az élet, mely nem tudott rendeltetésszerűen eltelni, s azt követően kimúlni? Ha az egyén sem éltében, sem holtában nem pompázott, nem villogott, az nem élet? Élni csak fényben lehet? Az értékes, a maradandó? Ha ilyen fát, fácskát látunk, mehetünk-e el mellette, mintha vakok volnánk, érzéketlenek a megpróbáltatások sűrűjében is egyéniségüket, méltóságukat megőrző természetbeni társunk iránt? Van-e egy valamirevaló gondolatunk, melyet egy szemmel, megvalósuló pillantással adunk át a szánalmas körülmények közt szenvedő, nekünk, az embertől eltérő, a természet, a világmindenség, hozzánk hasonló értékkel bíró társunknak?

Meddig látjuk ismerősünket, s ha eltűnik, lesz-e valami hiányérzetünk? Keressük-e, ha arra járunk? Örülünk-e létének, s ha már nincs a szokott helyen, elmerengünk-e elmúlásán? Keresünk-e egy új, hasonló sorsban élő, tengődő egyedet, hogy gondolatban gyámolíthassuk?

„S tavaszodván, ha sóhajt a rét”
Girbe-görbe fácska vajon ott leszel-e még?



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör