Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Tamás István írásai

Tamás István:
Nagyapám és a Molnár

Valamikor nagyon régen, úgy az 1848-as szabadságharc után nem sokkal, született a nagyapám. Én a búbos kemence mögé bújva csodáltam világra jöttét. Keservesen felsírt, amint először megpillantotta a napvilágot. Hunyorgó szemeit elöntötte a könny, és csak úgy rúgkapált az öreg mosóteknőben. Ezerfelé szállt a libatoll a rögtönzött bölcsőből.

Telt múlt az idő, nagyapám egyre cseperedett, akár az árokparton a gólyahír. Szép bajuszos nyalka legényke lett belőle. A falu leányai, ha báloztak, össze is szólalkoztak miatta számtalanszor. Történt egy szép csodálatos napon, hogy az öreg, mert hívhatom így, mivel nekem mégis csak a nagyapám, elhatározta, hogy az új búzát elvisszük a malomba, őrölni, mert az éléskamránk már annyira kiürült, hogy az egerek átköltöztek a szomszédba.

- Nos, fiam - mormolta a bajusza alól. - Fogd be a hatökröt a szekérbe és indulunk a malomba! - Keservesen nyikorogtak az öreg szekér zsírt sirató kerekei. Még az a párdarab tikunk is, ami volt, világgá szaladt a rettenetes nyikorgástól. Ültünk a bakon. Ő sem szólt, én meg miért is zavartam volna meg a nagy gondolkodásban. Míg egyszer csak nótázni nem kezdett: „Vadgesztenye, vadberkenye, Molnár legény otthon vagy-e". Így ismételgette ezt a két sort, hogy már a bögöly is megunta, ami eddig az ökrök vérét szívta, és úgy elrepült, hogy soha többé nem láttam. Nemsokára egy kanyargó patakhoz értünk. Itt az állatok megmakacsolták magukat és egy lépést sem voltak hajlandóak tovább menni. Vakarta is az öreg a feje búbját a viseltes sapkája alatt. Egyszer csak, mit ad az Isten, elővette tartalék eszét, amit így visszagondolva biztosan a farzsebében tartott, a hajgereblyéje mellett, rögvest munkához látott. Lerakta a zsákokat, és felparancsolta az ökröket a szekérre. A zsákokat pedig, úgy ahogyan voltak befogta a szekér elé. Át is értünk minden baj nélkül a sekély vízen. Már-már, mintha mi sem történt volna, kezdett is tetszeni a dolog mind a kettőnknek. A zsákokat visszaraktuk a szekérre, a hatökröt befogtuk elébe és meg sem álltunk a malomig. Igen ám, de a malom nem volt otthon. Ki is írta a nagydiófára, hogy elmentem epret szedni! No, most lett csak igazán mérges a nagyapám. Ilyen dühösnek még születése óta nem láttam. Arca olyan tűzben izzott, hogy a rárepülő légy azon nyomban megsült rajta. Több sem kellett az öregnek. Fogta az ostort, amit Ő, Ökörnógatónak hívott és jó mélyen leszúrta az állatok elé és már rohant is a malmot megkeresni. Én meg csak vártam és vártam. Teltek múltak a napok a hetek, hónapok az évek, már a szakállam is a térdemig ért, amikor egyszer arra lettem figyelmes, hogy a madarak riadtan repkedni kezdtek a fejem fölött. A nagyapám jött meg és hozta a molnárt fülön fogva malmostul. Azon nyomban nekiláttak a búza megőrlésének. Végeztek is vele hamar, mert a nap még az égen volt, és éppen akkor kérlelte a hold, hogy ugyan már, adja már át neki a helyet, mert lassan beesteledik. Felraktuk a lisztet az öreg szekérre és már indulni készültünk, de az ökrök előtt leszúrt ostorból egy hatalmas odvas fa lett. Olyan magasra nőtt, hogy amikor a tetejét néztem, rögtön hanyatt is estem. Dühöngött is nagyapám a nagy odvas fa láttán. Tehetetlenségében be is mászott egy odúba. Kintről nem láthattam, hogy mi történik odabent, de a sok madár csirregése már elviselhetetlen volt az emberi fülnek. Bújt volna már ki szegény a lyukon, de nem tudott. Dugta a karját a fejét, de sehogyan sem fért ki rajta. Fogta magát és hazaszaladt a fejszéért. Mielőtt azonban még kivágta volna magát, telerakta az ingét és a gatyáját seregéllyel. Igen ám, de ahogy kibújt a lyukon a sok madár elrepült vele. Szegény olyan soká röpködött ott fenn, hogy a hold már rábízta a kelő napra, hogy most már vigyázzon rá ő. Az erdő szélén egy tiszta vizű tóban, a falu leányai-asszonyai éppen ruhát mostak. Egyikőjük észre is vette a már-már szépen röpködő nagyapámat és egy sulykoló fával az ég felé mutatva kiabálni kezdett: - Ó de nagy madár! Ó de nagy madár! Kiabált, ahogy a torkán kifért. Mire a többi asszony és leány is kiabálni kezdte. Ó de nagy madár! Ó de nagy madár! Az öreg már rég restül hallott és úgy érthette, hogy azt kiabálják neki, hogy Ód el a gatyád! Ód el a gatyád! Mit is tehetett volna mást, mint azt, hogy rántott egyet a gatyamadzagon. A sok seregély mind elrepült. Ő meg szerencséjére egyenesen a tó kellős közepébe esett. Volt is nagy derültség a parton, de még a vízből is fel-felbuktak a halak, hogy egy jót nevessenek. A falu fehérnépe is olyan sokáig nevetett a dolgon, hogy közben megszáradt a frissen mosott ruha. Szegény nagyapám pedig szégyenkezve kimászott a vízből, és olyan gyorsan szaladt hazafelé, hogy a lába nyomán majdnem leégett a nádas.

A vacsoránál nem is mertem a szemébe nézni, mert olyan tüzes volt a tekintete, hogy a tányérján megsült előtte az avas szalonna...


Tamás István írásai

Tamás István
Idegen rokonok


A szél hidegen borzolja hajam. Érdekes szivárványszínt csalogat a kiismerhetetlenségbe burkolózó arcokra. A nap fénye elő-előbukva ízlelgeti a Tavasz első napját. Érdekes jelenség a fejem fölött keringő gólya, mintha reinkarnálódna. Hatalmas tarka szárnyaival a megszakadt felhőket igazgatja, rakja sorba.
A kis kápolna felől csendes, halk zene szól. A szomorú dal még máig fülemben cseng. A gyászoló családtagok csoportja, perceken belül tömeggé növi ki magát, s a ravatalon ott nyugszik a faragott koporsó. Rajta gyöngybetűkkel: „élt ennyi évet”, de ma már ő is csak enyészet. A zokogó feleség maga a fájdalom. Sír a lánya is. A vő lehajtott fejjel valahol máshol jár. Talán a közelmúltban elvesztett édesapjára gondol. Könnyeit elnyelték, felitták a temetésekkel járó procedúrák.
Emberek jönnek, idegenek, rokonok, kezükben arannyal írt koszorúk, de sok a jeltelen csokor és virág. A gyertyák sejtelmesen égnek. Lángnyelveik apró faggyú könnyeket csepegtetnek a beoxidálódott kandeláberek rideg sötétjébe. A plébános meghűlve, rekedtes hangján, átszellemülten, egyik nagyköltőnk fohászából idéz, s fedetlen, hajatlan fejére a két zsoltár közt glóriát fest a nagypelyhű hó. A színes virágok fehérek lesznek, e kis időre a koporsó körül megtért emberségre és szeretetre vágyó lelkek halkan imát rebegnek, közben kiszáradt fürkésző szemekkel lopva figyelik, ki az, aki eljött és, és ki az, aki nem jött el. Búcsúzni színlelt szeretettel-tisztelettel. A síri csendre újra és újra a hó leve cseppen, és színe vesztve, rozsdás löttyé válva elcsordogál a kripta pók szőtte ereszében. A maradék könnycseppek is elvegyülnek, elegyedve a fojtós illatú tömjén füstjével. Az elázott foszlós papír zsebkendőket megszárítja a sziporkázó napszele.
Elfogy az ima. Mozgolódik a fekete sereg. Fejüket lehajtva kísérik utolsó útjára a megboldogultat, ki az akácos útra, ahol valóban régen még akácfasor állt, de most már csak korhadt-megcsonkított tönkjeik jelzik, hogy milyen önző és galád emberek vagyunk. Hömpölygünk, mit a kora tavaszi megáradt folyó. S eközben halottunkra gondolva próbáljuk összerakni a vele kapcsolatba hozható jó emlékeinket, kusza, végeláthatatlan gondolatainkat.
A dombtetőre érve, kerítések maradványai adják tudtunkra, hogy nekünk, a föld elsőszámú intellektuáljainak, még a temető sem szent. Ezen elgondolkozva, nem is igen kell az a kerítés. Hiszen ide még önként sem másznék be, de még kimászni sem láttam senkit, kivéve a megtestesült rosszindulatot, vagyis az ördög cimboráját, a Tolvajt. A lélek, pedig úgyis szabadon száll, akár a fejünk fölött korán érkezett gólya.
A sírásók fáradtak, ma már ez nem az első temetésük, és a mellettem tátongó ismeretlen űr bizonyság, hogy számukra a mai napnak még nincs vége. Formaruháikon rendezetten, csillagmintát öltenek a hókristályok, majd színüket vesztve, beleolvadnak a reménytelenségbe, az örökkévalóságba, a végérvényes-visszafordíthatatlan kimondhatatlanságba. A föld ölelve fogadja magába az új jövevényt, és rögei pufogva dübörögnek alá. A friss hantot betakarja a hó, s a virágözön.
Idegen arcok-rokonok jönnek felém. Szívünk most egy gyászként dobban. Ölelésekkel, csókjaikkal tudatosítják bennem a valóságot, a felfoghatatlant, hogy akit szerettem, minden más körülmény ellenére elment, és valamelyikünk temetésén majd újra találkozunk, mert mi, rokonok, ha idegenül is, legalább ilyenkor összetartozunk…


Így írunk mi - erről-arról

Tamás István
A szerelem

A világon az egyik legcsodálatosabb dolog az ember életében a szerelem. Természetesen ehhez két ember kölcsönös vonzalma elengedhetetlen. Az egymás iránti féltés, törődés, hűség, és nem utolsósorban, az önfeláldozás játszik nagy szerepet a párkapcsolatok tökéletességében. Ezen feltételek hiányában már nem beszélhetünk szerelemről. A szerelmet nem szabad összetéveszteni a szexuális vággyal, már csak azért sem, mert a kettő teljesen eltér egymástól.
A szerelem egy nem mindennapi érzés és ezt az érzést vállalni kell, ez elől nem lehet és nem szabad megfutamodni, mert ebben az estben Önmagunkat csapjuk be és életünk végéig elkísérhet ez a rossz döntésünk, ami kihathat személyiségünkre, majd a későbbiekben az egész életvitelünkre. Ettől függetlenül a szerelmet nem mindenki egyformán éli meg. Van, aki életét áldozza elveszettnek vélt szerelméért és van, aki egész életén át küzd szerelméért. Gondoljunk csak a régmúlt idők hős szerelmeseire, pl. Rómeó és Júlia szerelmére, amely bár tragikus fordulatot vett, mégis a mai napig sokunk okulhat és tanulhat belőle. A szerelem velejárója a boldogság. E kettő nem létezik egymás nélkül, már csak azért sem, mert a szerelmes ember csak akkor tud igazán boldog lenni, ha párján is látja a kisugárzást, a ragaszkodást, valamint együttlétük, örömöt és boldogságot gyümölcsöz, jóban és rosszban.
A szerelem velejárója és szükségessége a két összetartozó ember, szexuális vágyainak beteljesülése. A szex a jó párkapcsolatok egészséges velejárója, bár régi leírások és igaz történetek tanúsítják, hogy igen is létezik, szexualitás nélküli szerelem. Ez ma már ritka és annyira elenyésző, hogy ezzel nem is kívánok foglalkozni. A jó párkapcsolatban, ha mindkét fél kölcsönösen bízik a másikban, azaz szeretik egymást, nem lehetnek titkok a szexualitás terén.
Az igaz szerelmesek, olyan szeretők is egyben, akik a kiválasztott társaikhoz hűségesek, és ha kedvesük igényli, az ágyban felszabadultan, odaadóan kényeztetik kölcsönösen egymást, minden tabut félretéve.
A szerelemből fogant házasságok sem mindig sikeresek, azonban még ez nem bizonyítja azt, hogy szerelem nélkül élni jobb, már csak annál is inkább, mivel egy magányos, örökké csak a szerelmet kereső ember, előbb-utóbb reményvesztetté és örök vesztessé, magányossá válik. Ez is bizonyítja, hogy az ember társas lény és lehet sok kaland egy ember életében, azonban előbb, vagy utóbb az egészséges, normális, kiegyensúlyozott életre vágyik még az is, aki meg volt győződve a szabadság, függetlenség szentségéről. Ezt már számtalanszor bebizonyította az élet. A szerelem hosszútávon, már az örök szerelmet szimbolizálja, sokunknál az eltelt idő ezt a fennkölt érzést, szeretetté formálja, varázsolja. Valójában így sem változik meg az összetartozás csodálatos érzése, talán, ahogyan korosodunk, még körültekintőbben óvjuk és féltjük azt, akivel oly hosszú időn keresztül összekötöttük életünket, akit már szinte önnön magunknál is jobban ismerünk. Aki még nem volt igazán szerelmes az nem tudhatja, és nem érezheti át azt a csodálatos érzést, ami két ember kapcsolatából, együttlétéből fakad. Nem ítélkezhet, és nem formálhat véleményt egy-egy összebújt fiatal szerelmes pár fölött, de nem mondhat véleményt, ha esetleg két idős ember már jóval túl a hatvanon kéz a kézben sétál egy zsúfolt kisvárosi utcán, őket már sokan megmosolyogják, pedig, ha belegondolunk az ő korukban ez már maga a beteljesülés. Olyan ez, mint a művész, amikor megkapja az életműdíjat.
Végezetül szerintem nem kétséges, hogy az élet Isten ajándéka. A szerelem, pedig az élet velejárója, mindenki maga dönti el, hogy ezzel az ajándékkal kíván-e élni, vagy járja a magányosok kiszámíthatatlan és be nem láthatatlan útját, ami bárhogy is végződik, de mindenféleképpen az öregséghez, majd az elmúláshoz, azaz a könyörtelen megsemmisülésünkhöz vezet. Érdemes tehát elgondolkodnunk, hogy rövidre méretezett életünket, hogyan tegyük szebbé, jobbá. Szemünk előtt tartva azt a tényt, hogy az egyedüllét, legszebb ellentéte, az nem más, mint maga a szerelem…



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör