Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Plasckó Lajos írásai

Placskó Lajos:
Rozsdafarkú Rózsi


Számtalan dal, opera és sláger énekli meg, sok zeneszerző utánozza hangját zenekari műveiben ki több, ki kevesebb sikerrel. Én csak szeretem a szelet. Régebben, fiatal koromban kiálltam a vihar előtti nagy szélbe, és élveztem, ahogy ruhámat, hajamat lobogtatja. Ma már csak ruhám van… sebaj! Szeretem tavasszal, mikor langyos szelek ringatják az égbolton a felhőket, leseprik, leszárítják a kibújni készülő első virágokról az avart, eltakarítják az elmocskosodott hófoltokat, hogy a hóvirág cérnavékony száracskái bántatlanul felemelhessék a ragyogó fehér virágfejet. Szeretem nyáron, mikor felpezsdíti a fülledt meleget, enyhet adó mozgásával, mikor lágy fújdogálása az est közeledtét jelzi. Szeretem ősszel, mikor a fákat megszabadítja halódó levélterhüktől és ilyenkor aranyesőt hullatnak az avarba. Szeretem télen, mikor a porhót kavarja este, és varázslatos ezüstcsillogásban mesebeli alakokat formáz az utcai lámpa fényében. Szeretem, mert mindig ad, hoz valami újat, valami meglepetést.
Egyszer nem kis meglepetést szerzett. Nagyon erősen fújt, vihart ígért a kora nyári szél. Sok port fagallyat, nyirkos levélcsomót vágott hozzám, miközben a kollégiumba baktattam a sok-sok lépcsőn, félig már mosogatócsutakra ázva. Május vége, vagy június eleje volt, fejemben zakatoltak a vizsgák körüli gondolatok, alig vettem észre, hogy egy nagyobb csomagot kézbesít egyenesen az arcom felé a dévaj kedvű fergeteg. Alig tudtam karomat a fejem elé kapni, már puffant is könyök-hajlatomon a tollcsomó. Ahogy jobban megnéztem, pulóverembe görcsösen kapaszkodva, - hogy az egyensúlyt megtartsa - szárnyacskájával kétségbeesetten csapkodva, egy frissen kitollasodott madárfióka lógott rajtam, pislogott rám apró, csillogóan okos, riadt kis gombszemével. A madarat felvittem kollégiumi szobánkba. Szobatársaim pókerarccal vették tudomásul, hogy újra eggyel többen vagyunk. Sir Charles, az ideiglenesen szobánkban állomásozó angol véreb csaholva rajongta körül a jövevényt. Kölyök volt még ő is és remélte, hogy játszótársra talált a kis madárban. A madárka a bizalmaskodó közeledést egy jól irányzott orroncsípéssel utasította vissza. Charlie-nak ez annyira rosszul esett, hogy hivatalában és udvariasságában mélyen megsértve vonult vissza és régi lábtörlőjére nyögve zökkent le. Már a lámpák fényében jobban megfigyelve kiderült, hogy kerti rozsdafarkúval van dolgunk. Rövidesen hajszárítóval megszárítottam teljesen átázott tollait – ennek hatására úgy nézett ki, mint egy frissen belőtt punk - de száraz volt, és elengedtem a szobában. Rövideket repült. Először az egyik ágyra, onnan az asztalra, majd a könyvespolcra reppent. Végül a függönykarnison, mint a szoba legmagasabb és tőlünk legtávolabb eső pontján kötött ki. No itt újabb ribilliót robbantott ki, mert a karnis már Lugosi Béláé volt. Lugosi művész úr egy erősen meghasonlott, szárnya- és kedveszegett denevér volt, aki gyógyulása utolsó időszakát tengette nálunk félig már szabadon, mint egy szanatóriumban. Este kinyitottuk az ablakot, mikor is Béla hangtalanul kilebbent vadászni. Reggelre azonban mindig ott találtuk szokott helyén és az alá teregetett újságpapír-pelenkán lemérhettük éjjeli portyázása eredményességét. Fent említett Béla olyan hangon kérte ki magának az ilyen tapintatlanságot, mintha törött üvegcserepeket dörzsöltek volna egymáshoz. A kismadár illedelmesen visszalendült könyvespolcomra és izgatottságának jelét rápottyantotta Biológiai Lexikonom második kötetére, majd tollászkodni kezdett. Ez bizony zilált állapotát tekintve erősen érthető volt. Pisti barátom jelezte, hogy indul tojást szerezni, Gyula kijelentette, hogy ő akkor vizet forral. Összeszokott csapat voltunk, még madármentésben is. Rajtam kívül mindenki matematika szakos volt, de miután én is eltűrtem, segítettem az ő bolondériájukat, ők is megszokták, hogy minden, környéken talált sérült, vagy kidobott állat nálam köt ki, tehát gyors ennivalót, apróra vágott kemény tojást kap a jövevény. Egyszer csak Gyula jelent meg az ajtóban, a kész kemény tojást héjazgatva:
- Fiú, vagy lány? - kérdezte.
- Hogy mi? - értetlenkedtem.
- A madár. A rozsdafarkú. Fiú, vagy lány?
- Azt hiszem tojó.
- Akkor legyen Rózsi!
- Rendben van. Rózsi gyere le, csókold meg keresztapádat!
Másnap mindenki, de elsősorban a három emelet biológia szakosai nekiálltak rozsdafarkú eledelt szedni. Üdítő látvány volt lenézni az ablakból fiúk, lányok vegyesen, egyik kezükben csipesz, a másikban műanyagzsák, térdepelve, égnek meredő fenékkel szedték a hangyatojásokat, ászkarákokat, pici rovarokat, gilisztákat. Úgy nézett ki az egész, mintha mindenki bélgázgörcsben szenvedne. A portásnénik csak összenéztek: - Aha! Megint valami vadállat került Lajoshoz. Szólni kell Mariskának, hogy óvatosan takarítson.
Szépecskén ballagtak a hetek, túljutottunk a vizsgákon. Rózsi már röptében kapta el a szobába tévedő legyet. Lugosi művész úr már nem tért vissza éjjeli portyázásairól, Sir Charles egy közeli kertes házat őrizgetett, és ha meglátogattuk – első a kötelesség – hatalmas műmorgást végzett, csak a szinte propellerként csóvált farka árulta el, mennyire örült nekünk és az ajándék falatoknak. Elérkezett az idő, amikor Rózsit is szabadon kellett engednünk. Kint voltunk a Leányka hegy tetején mindannyian. Sorban elbúcsúztunk az akkor már kezes kismadártól. Dezső – aki akkora volt, mint egy szekrény, hiszen nehézatléta volt a lelkem – titokban könnyeit törölgette.
- Sose szégyelld Dezső! Ez már csak így van! - mondtam.
- A fenéket! A szemembe hordott valami port ez a büdös szél. – és hangos trombitálással, alaposan kifújta az orrát is, de senki sem nevette ki.

Ez a történet csak most, több, mint húsz év távlatából jutott az eszembe, mert viharos a szél, sok a zápor és én nagyon féltem fenyőnkön kikelt, repülni tanuló rozsdafarkú fiókáinkat.


Placskó Lajos írásai

Placskó Lajos
Rajtakapott pillanat

Hirtelen ébredtem. Az óra foszforeszkáló nagymutatója most döccent el a tizenkettesről. A kismutató még maradt. Neki nem olyan sietős. Furcsán éber vagyok, sehol az álom kábulata. Mi volt ez? Mintha valaki sóhajtott volna. Nem gyújtok villanyt, csak kibotorkálok a konyhába. Majd pár korty víz segít, - gondolom - és újra hallom a sóhajt. A konyhaablakon kinézve nagy fenyőnk fekete sziluettje áll mozdulatlan némasággal. Csúcsát sem rezdíti szélfodor.
- Mi volt ez, öreg fenyő?
Semmi válasz, csak áll a Hold ezüstporában. Igen a Hold. Szokatlanul nagy. Körötte hidegen ragyognak a csillagok. Rágyújtok. Cigarettám parazsa világítja csak a kékes füst változó ábráit. Végre valami mozgás.
- Na, vén varázsló, te mit mondasz?
Most a füst is néma. Egykedvűen járja ősi táncát. Odakint mintha moccant volna valami. Macska jár a kertben? Nem lehet. Suba kutyám már a pulik odaadó lelkesedésével ugatta volna meg. A kertet tapadós koromként veszi körül az éjszaka csendje. Csak a sóhajtás. Valami mégis mozdul. Nagyon lassan, tétován tapogat. Billen egy virágszirom, moccan egy levél. A Sajó a tegnapi meleget köd formájában leheli ki. Partok közé szorított teste megelevenedik, millió formát ölt a könnyű vízpárában, miközben partnak futó fodrai csacsognak, énekelnek. A köd kezet formáz. Öreg, csontos, hamuszürke kezet. A kéz, búcsúzó utolsót simogat a bársonybordó rózsaszirmokon, haragoszöld levélen, harsogó, életdús bimbókon, kékes fenyőtűkön. Hirtelen megrázza magát egy gerle a fenyő ágai között. Meg sem láttam eddig. Rövid nyakát nyújtogatva tekint körül, majd tollát borzolja, csőrét fázósan begyére húzva lehunyja szemét. Megnyugtatja a simogató párakéz. A lassan kúszó köd most éri el a nagy mogyoróbokrot. A mogyoró – mint termetes parasztasszony sokszoknyája – sűrű levelei közé rejti éjjeli vendégeit, a most csendes verébcsapatot. Néhányan kukucskálnak csak kérdő tekintettel, de a simogatás őket is álomba babusgatja. Dermedten állok az ablaknál. Cigarettámról régen elfeledkeztem, hosszú hamu konyul a végén, de nem tudok mozdulni, hogy leüssem. Megbabonáz a rajtakapott pillanat. A köd ott kint, hízik, testet ölt. Csapzott hajú öregasszonyt formál. Arcán régenvolt szépség meleg mosolya, erős csípője a termékenység biztos jele.
- Ki az? Ki vagy?
Tört fényű szemével lassan feltekint, áthatóan néz rám. Mosolyog. Szó nélkül, fáradtan suhan tova. Hátam mögött lassan fényt pislognak a szoba redőnyei. Elmúlt négy óra. Cigarettámból csak a kihűlt füst szaga maradt.
Az éjjel halkan elbúcsúzott a Nyár. A kicsattanóan, éltetően termékeny, napbarna arcú asszony észrevétlenül vénült meg. Nem mutatta haldoklását sem, szemérmesen elvonult. Helyet adott az almapiros képű, mindig jókedvű, hordóhangú, mulatós öreglegénynek az Ősznek. De a jó asszony gondosságával hagyott még hátra egy kis éltető meleget, hogy a megkésett bimbók kinyílhassanak, a zöld gyümölcsök beérhessenek. Legyen mit szüretelni tékozló, nótás kedvű, agglegény öccsének. Az éjjel, búcsúzóul megsimogatta egykori pártája ékeit, a virágokat. Ledobta zöld ruháját, hogy az Ősz abból varrathasson avarszagú ködmönt. Csak kölcsön-ködteste lebbent és halk sóhajjal szertefoszlott a pislogó hajnalban.


Placskó Lajos írásai

Placskó Lajos
Az öreg olajfa oltalmában (’1477)

Paolo Placentio, az ifjú freskófestő sokat küzdött mostanában gondolataival, eszméivel, saját magával.
Az utolsó járvány majdnem megölte. Édesanyja és Francesco atya gondozta a beteget. Édesanyja gyógyfüvekből készült főzetekkel, Boccardo doktor poraival és nem utolsó sorban csodásan aranyló, erőt adó leveseivel gyógyítgatta, erősítette megkínzott szervezetét. Frater Francesco lelkierőt adott beszélgetéseivel, lelki békét és a hit erejét a közös imákkal. Apját lekötötték akkor a birtok felszaporodott gondjai, a harc a fosztogatókkal, a megélhetés nehézségei, így csak esténként látta, de többnyire csak érezte a sötétben, amint homlokára teszi cserzett, hűvös kezét. Csak felépülése után tudta meg, hogy három kistestvérét eltemették a járvány alatt. Apja, Niccolo, építőmester volt. A háború pusztítása után volt munkája bőven, de a fizetség vagy késett, vagy elenyészően kevés volt. Biztos megélhetési forrást csak a birtok jelenthetett, a birtok, pedig pont úgy megsínylette a háborút, és az azt követő járványt, mint az emberek. A beszolgáltatások, adók pedig nem csökkentek.
Egyszer csak hívás érkezett Pannóniából. A magyar király, Mathias, a nápolyi hercegnő, Aragóniai Beatrice férje, biztos jövőt, szép megélhetést ígért az építőmestereknek, festőknek, mindazoknak, akik mesteri fokon művelték művészetüket. Még a Pápa Őszentsége is a legnagyobb elismerés szavaival beszélt Pannónia nagy királyáról. Nyitott volt az út, az út végén a lehetőség. Niccolo mester – bár már nem volt fiatal –, kész volt elhagyni hazáját, hogy gyermekeinek, unokáinak könnyebb életet, szép jövőt biztosítson. Paolo tudta, hogy apja nem indul el nélküle. Sem Paolo segítsége nélkül, sem azzal a tudattal, hogy egyetlen fiát itt hagyja, nem kezd új életet.
– Gondolj bele, micsoda templomokat, kastélyokat építhetnénk ketten, talán még bazilikát is, vagy várkastélyt – szokta mondogatni. – Neked mi a fontosabb? A családod, vagy a szerzetesrend?
Igen. Paolo megfogadta: ha felépül a betegségből, Isten szolgájaként éli majd életét. Csakhogy itt a család. Apja, anyja, húga. Lóra kapott, és felkereste Francesco frátert a közeli kolostorban. Elmondta lelki atyjának családja lehetőségeit és saját vívódásait. Francesco, mintha nem is figyelne, a felettük terebélyesedő olajfán veszekedő, hancúrozó, hangoskodó verébnépet figyelte mosolygó ábrázattal, majd megszólalt:
– Látod ott azt a féllábú verebet? Menyét kaphatta el, csak az egyik lába árán menekült meg. Egy télen át gyógyítgattam. Olyan kezes lett, hogy szinte mindig a csuhám gallérján ült. Kitavaszodott és visszatért a népéhez. Ma, hiába szólítgatom, esetleg elhalkul, rám néz. Megismert minket, az ételünket ette. De pontosan tudja, hogy hová tartozik. Ma a hangosak között a leghangosabb. Te, Paolo, Istentől olyan tehetséget kaptál, ami keveseknek jut. Nem a szerzetesi önmegtartóztatás a te utad. Éld az életed, alkoss és gyönyörködtess a művészeteddel! Az alkotásaid a te imáid. Add át a tudásodat gyermekeidnek és másoknak, akiket arra érdemesnek tartasz! Tanulj és taníts! Oszd szét a boldogságot az emberek között a művészeteddel! A legnagyobb szolgálat, ha örömet tudsz adni az embereknek. Ha szépséget csempészel egy-egy szürke hétköznapjukba. Ha mosolyra deríted a keserűségtől legörbedt ajkakat. Sokan nem fogják majd kellőképpen értékelni művészetedet. Lesznek, akik nem tudnak majd mit kezdeni vele, és bizony számosan lesznek olyanok, akik irigyelni fognak és ellenlábasaiddá válnak. Te, akkor is csak a szépségre figyelj, az értéket tartsd szem előtt! Látod? Ez a kis oktalan madár tudja, megtalálta helyét Isten szép világában. Te ne találnád meg, aki olyan művelt vagy? Menj, keresd meg a helyed a világban, és adj örömöt az embereknek! Hidd el, megérdemlik!
A fiatal és az öregember egymás szemét fürkészve álltak még egy darabig, majd elbúcsúztak.
Paolo másnap reggel Niccolo mester elé állt: – Mikor indulunk Édesapám?


Placskó Lajos írásai

Placskó Lajos
Sámán
(mese felnőtteknek)

Gergő és István kamaszkorukban fedezték fel Fát. Igen, így beszéltek róla megszemélyesítve és így írták, nagy kezdőbetűvel, ha nagyritkán írásra került sor. Messze, az erdő mélyén állt, körötte ritkás aljnövényzet nőtt a hatalmas, sűrű lombkorona alatt. A két kiskamasz csak bámult csodálkozva, sokáig, mert ilyen irdatlan méretű és öreg tölggyel még nem találkoztak. Egyre többször látogatták Fát, egyre jobban megismerték minden repedését, mégis tudtak újabb és újabb kéreg-alakzatokat találni, érdekes gyökérkacsra lelni. Csöppet sem csoda, ha kedvenc, titkos helyükké vált a vén fa töve. Kettőjükön kívül csak István húga, Klári ismerhette meg a helyet, nem kis beavatási ceremónia keretein belül, végül vérszerződést kötöttek. Mindhárman megvágták egy kicsit a kezüket, István majdnem elájult, míg húga mosolyogva rántotta meg ujján a kis bicska élét. A vércseppeket Fa tövébe csepegtették. Ekkor furcsa érzés kerítette hatalmába őket. Nem lennének egyedül? Figyelő tekintet vizsgálja minden mozdulatukat? Érdekes szelek keletkeztek, egymás után kavargó légáramlatok jöttek létre, forgatták, pörgették a száraz avart. A gyerekek megbabonázva nézték a jelenségeket és kissé félni is kezdtek. Azután azok a hangok! Mintha valaki torokhangon énekelne egyhangúan, szinte jajongva. Bizony félelmetes volt, de felemelő is: mintha egy ősi rege közepébe pottyantak volna. Kimondatlanul is tudták, szombatonként egy adott időben ott kell lenniük, találkozniuk kell a nagy fa alatt. Az évek során ezek az összejövetelek megritkultak, de jelentőségüket nem veszítették el. Kuckót, szélvédett helyet is kialakítottak maguknak Fa alatt. Nem győztek csodálkozni, hogy mások még nem fedezték fel búvóhelyüket, de valahogy kiesett minden ösvényből, útvonalból. Ezt, Gergőék természetesen nem bánták. Sok csodás dolgot láttak. Gyönyörű, közelről sosem látott állatokat megdöbbentő szelíden; szarvast, mókusokat, őzet, de még vaddisznót is. Az állatok minden félelem nélkül ballagtak, sétáltak, vagy kocogtak a Fa mellett úgy, mintha a gyerekek ott sem lennének. Volt egy emlékezetes élményük is. Egy hatalmas vadmacska kandúr feküdt sokáig fölöttük a fán. Volt, hogy dorombolt is csukott szemmel, mélyen, erős hangon, mint egy hatalmas házimacska.
Fürgén reppentek el a szép évek. Bizony vége lett a gyerekkor gondtalan, felhőtlenül játékos időszakának. Mindhárman elkerültek a vidékről, hogy tanuljanak, a fővárosba költöztek. Hárman három különféle iskolában folytatták tanulmányaikat.
A fa valamikor réges-régen látta az első embert. Az a férfi nyilával egy őzet ejtett el. Kizsigerelte, és a belsőségeket a gyökerei közé temette, valami folyadékot öntött rá tökkulacsából, majd szinte babonázottan, hosszan nézte a lombok között tollászkodó sólyompárt. Másnap a vadász egy ősz emberrel tért vissza. Az idős férfi egyenes tartású volt, hófehér haját varkocsokba fonta. A vadász felmutatott a sudár fa tetejére fel egyenesen a sólymok fészkére és mondott valamit az öregnek Az idős ember sokáig nézett a lombok közé, mielőtt válaszolt volna. A fiatal az öreg szavára főt hajtott és elment, magára hagyva az idős embert, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a fáról. A férfi köveket hordott össze a fa alatt szabályos körbe rakta őket, majd a kört is négyfelé osztotta újabb kövekkel. Köntösébe nyúlt, kis bőrzsákot vett elő és lassú mormolás közepette négy csipet törmeléket szórt a négy égtáj felé a zacskóból. A levegőt valami nagyon kellemes fűszeres illat töltötte meg. A kőalakzat közepére cserépedényt rakott az előbbi zsák tartalmát borította belé, majd meggyújtotta. A füst súlyosan gomolyogva terjengett, testes illatot hordva a gyér bokrok körül. Most kerek dobot akasztott le a nyeregről az ősz férfi, görbe dobverővel ütni kezdte halkan, egyenletes ritmusban, közben énekelt valami dünnyögés szerű hangon egyre magasabban és magasabban, egyre hangosabban és hangosabban. A dob ritmusára táncba is kezdett. Először csak hajlott ide-oda, lassan lépegetett a kör körül, le-leguggolt, lép két-hármat, hajlik, guggol, perdül. Egyre gyorsult a tánc, egyre több a pörgés, egyre magasabb az énekhang, egyre messze hangzóbb az ének. Forgószél kerekedett, süvített mind jobban a fa és a táncoló körül, míg egy hirtelen kurjantással be nem fejezte az éneket és kitárt karral hátravetett fejjel meg nem állt rogyadozó lábán. Hirtelen lett csend. Ág sem rezdült, madár sem füttyent, avar sem zizzent. Szinte tökéletes némaság állt be.
- Mi történt? – kérdezte a fa.
Az öreg fáradt arccal mosolygott, átható tekintetét nem vette le a fáról.
- Megközelítettelek – szólt az ember.
- Hiszen én hallom a gondolataidat! Te is hallod az enyémet. Nem tanultam, de tudom. Azt is tudom, mi az, hogy tanulni.
- Tudod, mert én is tudom. Sőt, amit érzek is érezned kell.
- Békét érzek, nyugalmat. Tudom, hogy áldott ember vagy. A többi ember azt mondja: sámán. Mondd, miért tetted ezt velem?
- Az én testem rövidesen elomlik, porrá válik. Az emberek között nagy időt éltem meg, bár annyi idős vagyok, mint te. A lelkem halhatatlan. Ha a testem nem bírja, hozzád tér meg a lelkem és együtt tudunk majd vigyázni a népemre.
- Hogyan választottál ki?
- Kusid a vadász nem véletlenül mutatta be az áldozatot éppen alattad. A legerősebb te vagy, és lombjaidban fészkel a turul.
- Turulnak hívjátok hát a kerecsensólymot?
- Turul, vagy ráró. Szent madár. Népem szabad lelkét hordozza. Az öreg földtől kísér bennünket. Az öreg földre, messzi pusztákra, szél nyargalta síkokra már csak mi, öregek emlékszünk. Meg a szent ráró. Csak az arra érdemes fákon fészkel.
Az ősz ember nagyon lassan, fáradtan ült fel kócos lovára. Még utoljára körülnézett, mosolygott és ellovagolt.
Néhány napba telt csak és a nagy lombot könnyű szél borzolta fel. A varkocsos öreg szelleme beköltözött a fába. Testét a fa alatt temették el vezérnek kijáró tisztességgel.
Sokáig jártak az emberek a fa alá áldozatot bemutatni, aztán lassan el-elmaradoztak. Az utazók nem maradtak el. Mindenki kedvelt pihenőhelye volt a nagy fa. A táltos így kapott híreket, így kísérte figyelemmel népét. Akkor röppent fel a lelke jajongva, ha kitört egy háború, de akkor is ott szitált sólyom alakjában a harcolók fölött és segített, ahogy tudott. Év évre múlt, mikor nagyon, nagyon sokáig röpült szitált, csapongott, óvott a madár és betegen, teljesen kimerülve szinte visszahullott az elárvult fészekbe. Sokáig pihent, aludt kimerülten. A közeli tóhoz röppent néha el, hogy néhány korty vízzel enyhítse szomját. A vérrel kiverekedett, megcsonkított országba idegenek özönlöttek be. Idegenek, de magyar hívásra jöttek. Magyar fordult magyar ellen, egy olyan népet majmolva, másolva, aminek jövőképe eleve elvetélt, emberi természetnek ellentmondó volt. Ám szólamai hangzatosak, elnyomása, kényszere irtózatos. Akik felemelték szavukat ellene, elhurcolták, börtönbe vetették, vagy marhavagonokba hajtva messzi, idegen országban végeztettek velük rabszolgamunkát. Nem ismertek kegyelmet sem asszonyok, sem gyerekek felé. Voltak, akiket nevük, voltak, akiket tisztségük miatt hurcoltak el, miközben azt sem tudták mi lehet a bűnük. A gyorsan és kegyetlenül ítélő bírák kitalálták: hazaárulás! Ebbe a kifejezésbe belesűrítettek mindent, ami nekik nem tetszett: becsületes munkaszeretetet, keresztény hitet és erkölcsöt, a kivívott tisztség és tudás megbecsülését. Divat lett egyformán öltözködni, butának lenni, durván viselkedni, tagadni a kereszténységet, mindazt az erkölcsi alapot és tartást, amit az ország alapításakor zászlóra tűzött egy nemzet, és ami alapján fenn tudott maradni közel ezer esztendeje. A börtönbe vetettek csak a másnapok megélésében bízhattak, testileg, lelkileg megrokkantak, a fiatalok megöregedtek, az idősebbek megvénültek. Ha nagy ritkán kiengedtek a börtönből valakit, a további életét úgy élte, hogy bármikor, bármiért bekerülhetett újra.
A forradalom mindig a fiataloké. Ők akarnak változást, és nekik forr a vérük, ha értelmetlen, ostoba törvényekkel kerülnek szembe. István és Gergő egymás mellett harcolt, amikor a tankok újra jöttek. Klárit egy közeli házban bújtatták el, egyetemista évfolyamtársuk szüleinél. István régen tudott már barátja és húga szerelméről, mosolyogva figyelte őket és alig várta, hogy beavassák titkukba, ami persze előtte már rég nem volt titok. Most a szeretet kétszerezte erővel védte barátját. Maga és húga miatt is. Ám töltényeik fogytán és az acélmonstrumok mögött egyre közelebb és közelebb jöttek az idegen katonák. Éppen óvatosan kidugta fejét, amikor meglátta, hogy a harckocsi tornya ágyústól lassan feléjük fordul. A gép megállt, hogy biztosabban célozzon. István belesápadt a gondolatba: ezek ránk lőnek. Ekkor Gergelyre vetette magát. Szinte azonnal rájuk söpörte az utcakövekből, régi kocsiból, vaságyakból, öreg asztalokból összerótt barikádot a lövés iszonyú ereje.
Mikor Gergő kinyitotta a szemét, már esteledett. A szürkületi félhomályban az első, amit meglátott, barátja holtteste volt. Szemét szorosan lezárta, szája összeszorítva és a háta! A háta szinte teljesen hiányzott. A tehetetlen fájdalomtól felüvöltve zokogni kezdett. Ez árulta el. Egy katona odaszaladt hozzá és puskatussal halántékon vágta. Sokáig volt eszméletlen. Mikor magához tért egy teherautó futott vele valahová. Lassan épült fel és amint lábra kapott azonnal dolgoztatni kezdték. Nehezen ismerkedett a vakok világával. Más érzékszervei furcsán élesebbé váltak, kifinomultak, szinte átvették látása szerepét. A börtön műhelyében tapogatva ragasztotta a borítékokat. Ügyelt arra, hogy ami a keze közül kikerül, kifogástalan legyen. Így kevesebb selejtje volt, mint a látóknak. Számtalan alattomos rúgást kapott érte rabtársaitól. A fegyőrök is élvezték, hogy „megviccelhetik” a vak embert. Valamit a lába elé tartottak, vagy löktek, amiben megbotlott és utána rákiabáltak:
- 875-ös elítélt! Nézzen a lába elé! – és jót nevettek a vaskos tréfán.
Néha beszélőre hívták, és jól megverték. De olykor tényleg beszélhetett szüleivel. Tőlük tudta meg, hogy Klárit is bebörtönözték. Egyetemi évfolyamtársuk a büntetlenség ígéretével árulta el. A besúgót később agyonverték, Klári Kalocsára, a női fegyházba került. Gergely nagyon féltette szerelmét, mert tudta, hogy a női fegyőrök sokkal kegyetlenebbek, mint a férfiak. Volt egy fegyőrnő náluk, aki a bakancsa élesre koptatott sarokvasával „tarkázta ki” az elítéltek arcát, ha meg akarta őket büntetni. Büszkén dicsekedett vele, hogy neki csak három elemije van, nem úgy, mint a fogoly uraknak. Egy napon az igazgatóságra rendelték a 875-ös elítéltet és közölték vele, hogy egyéni kegyelemmel szabadul. Szedje össze személyes holmijait, vegye át civil ruháját, öltözzön át, kap egy kis költőpénzt és mehet!
Klári valamivel előbb szabadult. Mikor megkapta régi holmiját, kis táskáját reszkető kezekkel nyitotta ki. Nem volt más benne, csak egy törött kézitükör, és egy darabka fakéreg. Mikor megnézte magát a tükörcserépben a látványtól először megdöbbent, majd sírni kezdett. Még akkor is rázta a zokogás, mikor az egyik fegyőr búcsúzóul hátba vágta a fegyverével. A csontsovány, szinte kopaszra nyírt nő kabát nélkül vacogott a zuhogó esőben és nem tudta merre induljon el. Hová menjen egy volt politikai elitélt 1968-ban?
Gergely ott ácsorgott a hatalmas kapu előtt, míg el nem zavarták. Valaki villamosra segítette, más jegyet vett az északi településig és az utolsó fillérig elszámolt a pénzével. Egy kocsikísérő botot nyomott a kezébe és felültette a vonatra. A szülői házban már mások laktak, a párttitkár veje és lánya költözött oda, édesanyja egy istállóból átalakított kis épületben éldegélt. A művelődési házat takarította, fűtötte. Kevéske fizetéséből tengette életét, férje után járó özvegyi nyugdíját elvették. Az nem jár egy hazaáruló anyjának. A parányi házba szuszakoltak be még egy fekhelyet és Gergely édesanyjának első dolga volt, hogy orvoshoz vigye fiát. Nem nyugodott bele vakságába. Gergő bedolgozást vállalt, gyermekjátékot szerelt össze. A fiatalember szinte minden szombaton a fánál volt. Simogatta, tapogatta az évszázados kérget és emlékezett.
Klári nem emlékezett arra, hogy hogyan került haza, csak az utazásra emlékezett, az elfutó tájra és rettegett, ha valaki a közelébe jött. Ha mellé ültek, igyekezett kicsire összehúzni magát, nem hozzáérni a szomszédjához. Egész úton és sokáig otthon is a fakérget szorongatta. Mikor hazaért, nem mert kopogni. Édesapja látta meg véletlenül, ő vitte be a házba. Nem köszöntek egymásnak nem szóltak, csak sírtak. Sokáig sírtak. Nagyon sokáig nem ment emberek közé. Az első útja, egy szombaton Fához vezetett. Ezután egyetlen szombatot sem hagyott ki. Hallotta, hogy Gergő is hazatért, de nem mert elmenni hozzá. Csak Fához. Ott lekuporodott, simogatta a vaskos kérget, és szinte visszaálmodta magát a múltba, a boldog múltba. Már régen a múltban élt. Már régen csak ott mert élni. Bezárkózva, minden tekintet elől menekülve, magába burkolózva. Mikor Fához ment, kinyílt és még önmagának sem merte bevallani, hogy minden alkalommal azért kutatta végig Fa környékét, mert reménykedett benne, hogy Gergelyt is ott találja. Tudta, hogy Gergellyel mi történt. De azt is tudta, ha Gergely felé nyújtaná a kezét, többé nem engedné el, és ettől erőre kapva merne kiállni magáért és a férfiért is.
Gergely nem értette, miért nem találja Klárit Fánál? Elfelejtette talán? Ezt is kiverték belőle? Nem merne kijönni? Vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy más időpontban látogatják vénséges vén barátjukat? Egy szombaton ebéd után indult ki a hegyre. Édesanyja sokat aggódott miatta, félt, hogy odakint esteledik rá fiára, de Gergely megnyugtatta: neki mindig éjszaka van. Torokszorító érzésekkel ballagott az ismerős és ismeretlen hangokkal teli ösvényen. Most jobbra, igen itt csahol a Baloghék kutyája, málló drótkerítés, aztán végig az ösvényen, majd a vadrózsa és boróka mellett kicsit balra… vigyázva, mert itt már szemmagasságban nyúlnak be a gallyak és igen, a lágyan lengő szél már megszólaltatta az óriás lombkoronát. Pár lépés csak, már koppant is a bot a derékvastagságú gyökéren, lassan le lehet ülni, mert az izgatott szív dobolásától semmit sem hallani.
Klári, mikor kiért, nem akart hinni a szemének. Gergő ott ült, azon a gyökéren, amin együtt üldögéltek hármasban. Férfi lett. Az arca beesett, penge-vékony lett az örökmosoly ajak. De ő az: Ő! Most finoman megemelte a fejét, mint a vakok általában: picit oldalt billentve a „fülével látva”.
- Klári? Igen, a te lépted! Tudom, hogy látsz, érzem, hogy nézel!
- Igen! - suttogja magától Klári szája a száraz torokkal reszelt a hangokat.
De ekkor már mozdult is, lábai önkénytelenül léptek először tétován, majd sietve vitték a kitárt karok felé. Hegynyi kő gördült le a szívéről, tüdejéből szörnyű nyögéssel szakadt fel a sóhaj:
- Gergő! – és álltak összekapaszkodva, mintha ettől függne életük. Összekapaszkodva
úgy, hogy soha többé ne kelljen elengedni egymást.
Majd mégis, lassan engedett a szorítás, véget ért a vad, önfeledt csókváltás, hiszen levegőért kapkodtak már mindketten sípoló tüdővel, kivörösödve. Kezeik nem engedték el egymást, összekapcsolódtak új és új alakban, bőrükön érezve egymás bőrét és az alatta vágtatva lüktető vér forróságát. Lassan leültek egymást el nem engedve, meg-megcsókolva, megölelve, remegő kézzel simogatva. Megindult a szófolyam is akadozva, majd egyre simábban természetesebben. Minden gondolatsor végén szinte ugyan az a kérdés-felelet:
- Te is? Én is!
És végre Gergő felállt. Öntudatlanul cselekedett olyan mozdulattal, amit nem tanult, de génjeinkben valahol mélyen benne van. Valami ősi mélységben, ami kikutathatatlan és mégis olyan meghatározó, mint maga a parttalan idő. Fa felé fordult, karjait széttárta, arcát az égre emelt égő szemekkel csak annyit mondott:
- Istenem!
Ebben az egy szóban benne volt egy élet fohásza.
Lassan rezdültek a gallyak, ágak, susogni kezdett az óriás lombkorona, de csak finoman, halkan, mégis annyira erősen, mintha csak az a hang lenne az egész erdőben. Sisegve zúgott a fa és valami pára kezdett szitálni a lombból. Gergely hirtelen kapta le a fejét, mert szemét égetni kezdte a belehullott folyadék. Alig tűrhető fájdalommal ült le, szeméből patakzott a könny. Lassan ültek el a hangok, míg újra rezzenéstelenül állt a termetes fa lombja. Az úton hazafelé nem akart hinni magának sem, de mintha foltokat kezdett volna látni.
Az orvosok nagyon komolyan, sőt, talán komoran vizsgálták a férfit, és közben hümmögtek, ingatták a fejüket, arról motyogtak, hogy pozitív érzelmi megrázkódtatás, meg a tölgy cseranyagainak maró hatása és sok-sok latin érthetetlenséget mondtak még. A latin szövegtől szakszerűnek, tudományosnak tűnt a tény, az, hogy ők sem értik, föl nem foghatják Gergely gyógyulásának mikéntjét.
Gergely úgy meséli, Fa akkor kezdett el betegeskedni, száradni, mikor a kis Istvánt kivitték. Akkor is olyan furcsa szelek fújtak, szinte felkapta őket, és az a zúgás, mintha éneket mormoltak volna és a gyerek tekintete méllyé, amolyan sokat tudóvá vált…



Placskó Lajos
Ima

Az ablakon a rácsok között bátortalanul tapogatott be a tavaszi nap egy gyenge kis sugárfoszlánya. Az orvos éppen felüléseket végzett, lábát a vaságy lábaiba akasztva. Kilencvenhét, kilecvennyolc. Nagyon fontos, hogy izmos legyen a teste, valahogy meg kell védenie belső szerveit az ütlegektől, rúgásoktól. Épp testben épp, hogy élek – szólt a börtöntréfa. A felülések után a fekvőtámaszok következnek. Ekkor látta meg a vékony fénypászmát. Olyan derű fogta el, mint amikor a kislánya átdugta az ujjacskáját a rácson egy beszélő alkalmával, és ő megérinthette egy pillanatra a pici kezet. Azonnal kapott is a gumibottal a hátára, de megérte, mert azt az érintést hónapokig babusgathatta, visszaidézhette. Villanyoltáskor arra az érzésre gondolt, és néha sikerült szabadnak álmodnia magát. Ilyenkor gyönyörű réten sétál feleségével, kislánya a nyakában ül és futnak, bolondoznak, kacagnak. Szabadok.
A ragyogó kis csík a vaságy feletti falon, a koszos-zöld olajfestéken apró vonalakat világít meg. Börtönnaptár. Mennyi is? Itt a magánzárkában több, mint két és fél éve van. Eddig. Egyszer belöktek hozzá valakit. Mikor beszélni kezdett, magányhoz, csendhez szokott fülének olyan volt, mintha kiabálnának vele. Új társán nem látszott zúzódás, fogai épek voltak – az övét kiverték, kirugdosták. Tanult gyakorlott szeme azt is meglátta, hogy az új cellatárs körmei rózsaszínűek. – Jól táplálkozik, vérkeringési zavar szóba sem jöhet. Az ajkai pirosak – még vitaminokhoz is hozzájut a gyalázatos. Provokatőr! Meg is próbálta, hogy kiszedje belőle azt, amit ő sem tudott. Azt, hogy miért került ide, miért kapta a 15 évi fegyházat? A férfit napok múltán kivitték mellőle. Azóta néha vallatásra viszik, néha beszélőre. Sokszor csak tréfálnak vele:
– 670-es elitélt, beszélőre! - és jól megverik. De nem baj, mert van, amikor tényleg láthatja szeretteit. Ezért nem adja fel!
Itt minden nap úgy telik, hogy lehet, nem lesz másnap. Minden nap egy új élet. Sok társát, máról holnapra felakasztották. Mikor még többedmagával volt egy cellában, egy rabtársának elmondta, hogy nem tudja, miért csukták le. Az idős férfi kék szeme átható tekintettel nézett rá:
– De mi volt a vád?
– Állam ellenes bűncselekmény, hazaárulás. – felelte.
– Akkor légy erős, mert fel fognak akasztani.
– Az nem lehet, hiszen nem csináltam semmit!
– Mondom: légy erős! Felakasztanak!
Ennek már négy éve. Él. A zárka kongó magányában, a múlt szépségétől megroskadtan, bele a jövőtlen jövőbe. Él. A fénypászma eléri az arcát. Feláll az ágyra, onnan lábujjhegyre, az ágy támlájára, megkapaszkodik az ablak rácsában, és úgy itatja bőrével a tavaszi nap gyenge kis sugarát. A négyszögletes börtönépület zárt udvart vesz körül. Az ablakon át a szemben lévő épületrész tetejére láthat. Csak most, az első tavaszi sugárzásban látja meg, hogy az ereszcsatornában parányi fácska nyitja bimbóit. Eszébe jutnak róla a hazai dombok, az erdők, a hatalmas évszázados tölgyek. A gömöri ember a nagyon öreg, magas hagyásfákat látófáknak hívja. Ez a pici fa alig pár éves, és már látófa. Mennyi bűnt, önfeláldozást, aljasságot, emberi nagyságot, reményt és kivégzést látott már az udvaron. (És a kislányom?) Szájában megkeseredik a nyál. Visszaugrik a durva betonra. Kezét imára kulcsolja.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben!(Mert kell, hogy légy!) Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod! (Igen, legyen már ennek vége és jöjjön el a Te országod, vagy én hagy menjek Hozzád!) Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy itt a földön is! (Uram, nézz szét közöttünk, kicsi Magyarországodon, nem lehet ez a Te akaratod!) A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! (Én mindenkinek megbocsátok, csak a családomat ölelhessem magamhoz szabadon!) És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól, mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. (Istenem, vedd vissza országodat, mert a gonoszé a hatalom. Szabadíts meg végre tőle és ez lesz a Te legnagyobb dicsőséged!) Most és mindörökké. Ámen.
A halványuló fénycsík a falon egy papírból hajtogatott kereszten állt meg. Az orvos elmosolyodott. Ezt nem vehetik el tőle: hitét, emlékeit, lelke szabadságát.
Újult erővel kezdett a fekvőtámaszokhoz.


Placskó Lajos írásai

Placskó Lajos:
Köd

Szeretem a ködöt. Ezért a kijelentésemért sokszor kaptam kérdő pillantásokat, de sokan el is képedtek a hallatán. Volt, aki „hosszan” kérdezősködött:
- Miért?
Volt, aki döbbenten érdeklődött:
- Mit szeretsz rajta? Azt, hogy ott is eltévedsz, ahol mindig kiismered magad? Azt szereted, ha nem látod a napot, vagy nem látod még a lámpák fényében sem, hogy hová lépsz, mindenbe és mindenkibe belebotlasz? Szereted összetörni magad? Nem szeretsz rendesen látni? Pont te, aki annyira szereted a természetet? Sokszor van nálunk köd a Sajó kanyarulata és a környező hegyek miatt, de szeretni?
Nővérem, aki a legjobban ismer, jelentőségteljesen rám néz, nem fejti ki részletesen gondolatait, mert azokat írásaira tartogatja. Szóval néz rám, és ezt mondja:
- Szereted? Mert hülye vagy!
Pontosan tudja, hogy kedélyesen megelőlegezett véleménye úgyis arra sarkall, hogy részletesebben kifejtsem állításom lényegét.
- Szeretem a ködöt, mert elfed, betakar mindent. Igaz eltakarja a szépet is, de azt odaképzelem. De azt is eltakarja ami visszatetsző és ilyenkor jótékony a homálya.
Erdőben még sohasem tévedtem el, még ködben sem. Városban ez verőfényes nappal is sikerül. Amikor sétálok, minden sejtelmessé varázsolódik. A fények természetellenesen puhává válnak. A fák lassan és szégyenlősen bontakoznak ki. Először csak gally-ujjukat nyújtják, közelebb érve derengeni kezdenek az ágak, végül feltűnik a törzs is. Mintha azt mondaná:
- Itt vagyok. Látod? Neked megmutatom magam. Te közelebb jöhetsz, ha akarsz!
A lámpák fehér tejburkot világítanak meg, messziről olyanok, mintha fénylő ezüstgömbök ragyognának a sejtelemben. Ha megállsz és figyelsz, láthatod, miként gomolyog, ölt különféle formákat. Csak egy kis képzelőerő kell, és alakokat látsz, történeteket mesél a köd.
Egyszer a képzeletemre sem volt szükségem:
Furcsa, hullámzó mozgással ügetett, közeledett felém valami az úton. Megálltam. Mi lehet ez? Macska nem jár így, kiskutya sem lehet. A homály az ember távolságérzetét, méretbecslését is megtréfálja.
Egy mókus torpant meg előttem. Úgy állt meg, mintha egy filmkockát merevítettek volna ki. Egyik mellső lába a levegőben, három lába a földön, farka az égnek meredt.
- Ez az alak erősen emlékeztet egy emberre, de meg sem moccan. – gondolhatta.
Azután a fenekére ült, dús farkát a hátára kunkorította és zavarában mosakodni kezdett. - Az sohasem árthat! - Tisztálkodás közben, pedig remek gondolatai támadnak az embernek. Akarom mondani a mókusnak. Meglepődtem, hiszen már jócskán benne járunk a télben, karácsony is elmúlt, mit keres a házam közelében ez a kis állat?
Bizonyára felrévedt és elindult egy kis nassolásra. (Emiatt úgy gondoltam, hogy mókusom csak a női nemhez tartozhat) -2 és + 4 fok között ingadozik a hőmérséklet ebben a semmilyen télben. Hó nincs. A televízióban minden nap „életveszélyesen megfenyegetnek”, hogy most aztán lesz hó. Olyan hó lesz, hogy még hó is lesz, ha nem vigyázunk. Valamelyik nap pelyhezett valami havacska, de az is elolvadt. Az idei Tél, pedig nem nagyon rázza a szakállát. Mitöbb, Holle anyó valószínűleg elutazott északra unokákat látogatni.
Néztem a mókust. A mókus meg engem nézett. Néztük egymást.
Nagyon megéhezett a kis buta. Lehet, hogy nem találta meg eldugott tartalékait? Vagy ha meg is találta, ebben a semmilyen időjárásban elpusztulhattak a magvak, korhadásnak indultak a makkok. Emlékezhetett nagy diófánkra, de csalódás érhette szegényt, mert az ősszel, az előző tél végi, tavaszi fagyok miatt csak három-négy szem dió termett a hatalmas fán.
A mókus hirtelen ugrott el, én pár lépés után hazaérkeztem. Bementem a kamrába, előkerestem a karácsonyi diós-süti megmaradt „alkatrészeit”, néhány diót késsel kettépattintottam és szépen, sorban, falécek közé szorítva kiraktam a – diófánkra.
Másnap megnéztem a kirakott csemegét. Sok madárcsípést láttam rajtuk (működnek cinkéink is), de találtam olyat is, amin nagy metszőfogak nyomai látszottak. Raktam mellé néhány egész diót is. (hagy koptassa a fogát).
Azóta, ha kimegyek az udvarra, mindig van a zsebemben dió. Nem venném a lelkemre, ha csalódást okoznék.
Egyébként mondtam már, hogy szeretem a ködöt?


Placskó Lajos írásai

Placskó lajos:
Járvány

Az 1960-as évek közepét tapostuk. A szocialista embereszmény már kikristályosodott, picit meg is kövült. Félve és féltve nézték a következő generáció nyugatmajmolását, csőnadrágját, lenyalt frizuráját, egyre terjedő magnetofon imádatát. Ezen időszak kellős közepébe érkezett a bányászok közé egy könyvterjesztő. Községünkben akkor még volt könyvesbolt. Világos, tiszta, kovácsoltvas bútorokkal otthonossá tett, remek hangulatú hely volt. Vezetője igazi egyéniség. Nem ajánlott olyan könyvet, amit el ne olvasott volna. Ahogy fogalmazott: „hivatalból mindenevő volt”. Mivel most sem és abban az időben pláne nem vetekedett lélekszámunk Budapestével, a boltjába visszatérő vásárlók, pedig ennek is tört részét képviselték, így aránylag könnyű dolga volt. Sanyi bácsi mindenki ízlését ismerte és szeretettel ajánlott újabb könyveket. Akarva, akaratlan a felnövekvő nemzedék ízlésformálásában is jelentős részt vett. Az állami könyvterjesztő a környék szinte egyetlen munkahelyén a bányánál vadonatúj kiadású Jókai életműsorozatot kínált. Ezzel méltatlanul nagy fába vágta a fejszéjét. Már részletfizetési kedvezményt fűt és fát ígért, az üzlet csak nem akart beindulni. A nyomás, felülről, pedig egyre elviselhetetlenebb volt, a tervet teljesíteni kell, ez ellen nincs kifogás! Végső elkeseredésében fura üzleti fogással élt. Könyveit az asszonyoknak, lámpakamrai, konyhai dolgozóknak kezdte kínálni, mint remek – polcdíszt! Ez hatott! Az üzlet kezdett beindulni, bár a könyvesboltos Sanyi bácsi az „átkos kapitalista idők” józan kereskedői szellemével azonnal felvette a versenyt. Mint minden divat, a Jókai sorozat divatja is lejárt, megcsendesedett.
Ekkor történt, hogy N. István aknásznak megfájdult a foga, ezügyben rendelési időn jócskán túl kereste fel Édesapámat. Apám ugyan körzeti orvos volt, sebészi szakképesítéssel, de vidéki körorvosként az sem ment meglepetés számba, ha tehén elletéséhez hívták az állatorvos távollétében. Mi több ennek a fordítottja is megtörtént, és mi még azon sem csodálkoztunk a vegyesboltok korában. Pista bácsi tehát cipóra dagadt képpel, könnyes szemekkel állított be hozzánk és Édesapámat olvasáson kapta. Az élmunkás, gyulladástól résnyire szűkült szemei kikerekedtek, és elképedve kérdezte:
- Hát te, mit olvasol?
- Jókait, Pistukám! Nem ismered meg? Láttam, nektek is van.
- De azt a Jókait?
- Mivel nincsen más, hát azt a Jókait. De, gyere, nézzünk rá a rendetlenkedő fogadra!
Pista bácsi döbbenetében teljesen elfeledkezett gyulladt, lüktető ábrázatáról. Ezt a szorgosan kortyolgatott és „akaratlanul” lenyelt szilvapálinkának tulajdonította, aminek szagát - mint repülő a kondenzcsíkját - húzta maga után. Édesapám rövidest megszabadította rossz fogától és egyben koponyafeszítő fájdalmától. Cserében elhelyezett egy gondolatot a vidáman távozó fejében. Pista bátyánk felszabadultan és a sűrűn fogyasztott italtól kissé szétfolyó mosollyal tért haza. Első útja a könyvespolchoz vezetett és legott lekapott róla egy kötetnyi Jókait. Felesége a szokatlan cselekedetet lehulló állal vette tudomásul. Elképedtében csak ennyit motyogott, amúgy cseppet sem italos ura felé:
- …mer az a büdös pályinka! – tökéletesen feledve azt a tényt, hogy éppen ő tukmálta férjére a népi gyógyszert.
Amit könyvesboltos és állami könyvterjesztő együttes erővel sem tudott elérni, megtette a fogfájás. Az olvasás, pedig terjedni, fertőzni kezdett, mint a járvány. Büszke szülők beszéltek ajkbiggyesztve csőnadrágos, „nájlonharisnyás” gyermekeikkel Jókait és más klasszikust idézgetve, keményen magyarságukra mutatva. Sanyi bácsi könyvesboltja pedig fellendült, sőt, még valamilyen kitüntető címet is elnyert.
Miért is szakadt ki belőlem ez a történet? Mert hasonló epidémia elterjesztésén fáradozom! Sajnos könyvesboltunk már nincs. Vannak azonban különféle ötleteim.
- Nos? Elolvastad? Akkor fuss orvoshoz, mert megfertőztelek!


Placskó Lajos írásai

Placskó Lajos:
Három királyok

– Bizony, nem mindig volt ez így. Ödlü Aladár nem járt vasárnaponként a templomba. Kocsmába. Oda igen, de templomba?! Mikor még együtt volt az asszonnyal, akkor járt. Ministrált, meg csörgette a perselyt, vitte a misebort. De a felesége korán elhagyta, a Dunántúlra költözött az új emberrel. Azt mondják az teherautósofőr volt, Aladár meg csak fogatos, azért mentek szét. Aladár is tanulhatott volna vezetni, de nyakas volt, mint az apja. Megkötötte magát, azt mondta: – Ezeknek? Nem! Már az apját is erőszakkal vitték a T. SZ.-be. Még szólás is született róla, hogy: „a nevem is Ödlü török, nem hajlok, de inkább török”. Mondtam már, hogy török hagyaték a lelkem? Aladár is úgy kapta a keresztnevét, mint minden őse, hogy Alinak lehessen becézni. Ali szorgalmasan nevelgette három fiát, akiket –ahogy mondogatta – a három betlehemi királyról nevezett el: Menyhárt, Gáspár, Boldizsár. Egyedül nevelte őket, mert az asszony még csak nem is írt nekik, nemhogy felkereste, meglátogatta volna fiait. Nem éltek nagy lábon, de szép csendben, minden fillért beosztva megéltek. Ott volt a háztáji, meg egy-két tehénke, disznó, lábasjószág. Mindig került valami a lábosba, tarisznyába. A fiúk értelmesek, szépek, vidámak voltak. Szorgalmasan tanultak, a ház körül, meg még a T. SZ.–ben is sokat segítettek apjuknak. Az idő múlásával egyre több volt a gép, egyre kevesebb szükség lett a lovakra, meg aztán a T. SZ.-eknél is kezdett valami csúnyán mutatkozni. Aladár egyre sűrűbben emlegette, hogy: – Ugye, én megmondtam…
Bizony a kevésből is egyre kevesebb jutott, sokan látták már, hogy amíg bizonyos emberek híznak, a becsületesebbje fogyogat, vége is lett a nagy szocializmusnak. Aladár szép, zsíros földeket kapott vissza, nem adott el semmit, de inkább vásárolt, maga termelt mindent. A maga pénzéből lett jogosítványa, autója, sőt, traktora. A fiai egyetemeken tanultak, agrármérnök, építész, állatorvos lett belőlük, és egyszer csak összetört minden. Az egész szép gazdaság szétszaladt a kezéből – mesélte nekem Kissné Kati néni, aki jól ismerte a családot, hiszen sokáig szomszédok voltak.

Az ismerős hegyek között bujkált már a nap. Ahol átsütött a lombokon, világoszöldre festette a leveleket. Az árnyékos helyek smaragd és egészen feketés méregzöld árnyalatot kaptak. Ödlü Menyhárt az autó szélvédőjén át nézte a régenlátott, vadregényes tájat. István, a sofőr már Egertől fészkelődött.
– Álljunk meg valahol, István! Szívjon el egy bűzrudat, látom, már „majd’ be cigarettázik”.
– Köszönöm, Igazgató úr! Tetszik tudni, a kocsiban nem szoktam. Hamar találok valamilyen benyílót, vagy erdei utat, Igazgató úr meg szívhat egy kis ózondús levegőt.
– Ha én azt szívnék, nem élnék sokáig. Ez is afféle „pesties” szólás: se füle, se farka. Az ózon mérgező és nincs is sok az erdei levegőben. Itt inkább oxigénben dús a levegő, de ami utolérhetetlen, hogy nem száraz, no meg füst és pormentes.
– Én majd pestiesítem egy kis cigifüsttel – mosolygott István.
Amíg István cigarettájából nagyokat slukkolva ellenőrizte a nagy Opel kerekeit, az esetleges kavics-felverődéseket, Menyhárt az erdőszéli virágokban gyönyörködött és hirtelen elkomorult. Ahogy szülőhazájához közelítenek, egyre több régi emlék lepi meg, mint most is: a szőlőből, kiskamaszként, nagy csokor vadvirágot vitt haza mosolygó édesapjával.
– Majd meglátod, mennyire örül Anyu! A nőknek, fiam nemcsak sok pénzből lehet kedveskedni. Az apró figyelmességnek, törődésnek, gondoskodásnak sokkal jobban örülnek.
Mikor hazaértek édesanyját idegen férfi karjaiban látták meg. A teherautóséban. Az emlék hatására összetört az idill, megkeseredett a hangulata.
– Ha elszívta István, induljunk! – szólalt meg Menyhárt komor, siettető hangon.
A gépkocsivezető meglepődött a hirtelen támadt kemény hangvételen, de nem szólt egy szót sem. Egyre közelítettek uticéljukhoz, átgurultak a Sajó feletti új hídon és már a gyermekkori csínytevések helyszíneit is felismerte a komor tekintetű férfi. A kisvároshoz érve megkérte a vezetőt, hogy lassan hajtson. Hirtelen megütötte az elétoppanó kép. Egy öreg, szutykos, elhanyagolt férfi imbolygott az országúton. Haja, szakálla hosszú, csapzott. Kezében mocskos reklámszatyor, két ösztövér keverékkutya követi.
A harmadik településben a lehető legrövidebben és saját maga számára is meglepő keménységgel és hatékonysággal tárgyalt. Az üzletet, amiért jött, megszerezte, remek feltételekkel, de mégsem tudott örülni a sikernek. Egész úton szótlan volt. István – főnöke megkeményedett arcát látva –, nem mert engedélyt kérni cigarettaszünetre. A nagy teljesítményű autó hamar megérkezett a két férfival Budapestre. Menyhárt az úton gondolataival küzdve hallgatott.
Hazatérve fia, lánya elé perdült:
– Hello Apa! Mit hoztál?
– Szervusztok! Nem hoztam semmit, siettünk. Én már meg sem felelek nektek?
– De, csak….
Fia csak halkan köszönt. A férfi, lánya legörbülő száját látva megenyhült.
– Meg akarod még venni azt a szemérmetlenül drága felsőt?
– Megvehetem a topot? Tök kira!
– Ezek a kifejezések! Legalább mond, hogy király!
– Az uncsi! De télleg nagyon állat!
– Elég! Zsófi, biztos vagy benne, hogy magyart is tanulsz a gimnáziumban? Mert nekem nem úgy tűnik…
A gyerekek riadtan néztek.
– Hát hallod – szólalt meg Mónika, a felesége –, te aztán értesz hozzá, hogy hogy mássz bele mások érzéseibe!
– Nem akartam „belemászni”, reméltem, hogy te is tudod, de már lényegtelen. Kérlek, Móni holnapra készülj valami egyszerű vacsorával, el akarom hívni az öcséimet!
– Vezetőségi lesz?
– Nem. Most valami sokkal lényegesebbről lesz szó. Úgy készülj, hogy az asszonyok is jönnek.
– Óriási! Csinálok Kőrözöttet snidlinggel, azt mindenki szereti, és gyorsan készen van!
– Nekem külön készíts körözöttet metélőhagymával!
– De hát az ugyan az!
– Nem. Én magyarul mondtam a hagymát és nem eszem „kőrözöttet”!
Összehúzott szemöldökkel indult telefonálni.
Másnap este egymás után érkeztek az Ödlü testvérek asszonyostul, gyerekestül. Az egyik szobából, a lányoktól, szinte azonnal feldübörgött monoton harsogásával a diszkózene, a kisebbik szobából a csatazaj – a fiúk számítógépes játékot játszottak.
– Gond volt a tárgyalással, Menyus? – tért rögtön a lényegre Boldizsár.
– Nem, sőt! Kiváló alapokról és szinte azonnal indulhat a munka. – Menyhárt röviden összefoglalta a tárgyalás lényegét. A testvérekből a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel.
– Akkor mi történt? – kérdezte Gáspár. – Úgy hittük baj van a projekttel, azért hívod össze a KFT vezetőségét.
– A munkával semmi gond. Mást láttam, ami megdöbbentett, és olyan szégyen lett úrrá bennem, hogy szavakkal le sem bírom írni. Apánkat láttam részegen, piszkosan, elhanyagoltan az úttesten kóvályogni.
– Küldjetek az öregnek több pénzt, már hányszor mondtam? – szólt közbe fontoskodva Szilvia, Gáspár felesége.
– Elég pénzt küldünk neki, hidd el. Többet kap havonta, mint néhány művezetőnk. Urasan megélhet belőle – torkolta le Gáspár. – Ha iszik is egy keveset, még bőven marad a megélhetésre. Nem értem az öreget. Minket akar lejáratni?
– Talán kérdezd meg őt, mérnök úr! De ne úgy, ahogy a földek és a ház eladását intézted! – csattant fel Boldizsár hangja.
– Lehet, hogy gyors voltam kérlek, de ha akkor nem lépünk a doktor úrnak most nincs jól menő magánrendelője. A KFT-t ketten visszük Menyussal, neked csak a markodat kell tartanod az osztaléknál. Menyhárt szerzi a munkákat, tárgyal, én a szakértelmemet adom, de te mit teszel? Gazdag és öreg nők túletetett pincsijeit fogyókúráztatod.
– Azért én is szereztem néhány munkát a vállalkozásunknak. Néhány gazdag és öreg ügyfél a mi építőipari vállalkozásunkkal építtette újjá a többszobás kutyaólját.
– A kicsinyes veszekedéseteken kívül figyelnétek arra is, amit mondtam? – vágta el a vita fonalát Menyhárt. – Egyébként nem elvetendő ötlet, amit Boldi mond.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy felkeressük Apánkat és megkérdezzük tőle, hogy mi a baj. Gondoljatok bele: hat éve, mióta megvan a vállalkozásunk, egyiken sem látogattuk meg. Az unokáit szinte csak fényképről ismeri.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy odaviszem a gyerekeimet abba a putriba? – nyafogott Dóra, Boldizsár párja.
– Abban a putriban lakik az édesapánk, a te gyerekeid nagyapja és azért lakik ott, mert eladott mindent, hogy te, Dóri előkelő helyeken tudj trécselni a semmittevő barátnőiddel – fortyant fel Menyhárt.
– Ugyan, kérlek! – húzta fel az orrát Dóra és kilibegett a szobából.
– Már vártam, hogy megsértsd a feleségemet! Most mehetek engesztelni. Különben én teljesen be vagyok táblázva két hónapra előre – Boldizsár a neje után loholt.
– Én is be vagyok havazva bátyó, rám se nagyon számíthatsz, de te sem érsz rá most, hogy megnyertük ezt a projektet.
– Ez a munka ott folyik szinte apánk szomszédjában. A terepet elő kell készíteni. Erre az időre apánkhoz költözöm. Rövid időn belül neked is jönnöd kell, hiszen te vagy a szakember. Én már döntöttem. Megyek.

A vállalati autó újra falta a kilométereket. Menyhárt boldog volt. Tudta, hogy ebből az útból csak jó sülhet ki. Már alig várta, hogy feltűnjön szülővárosának névtáblája. Édesapja háza a pincék sora felett, a szőlőhegy lábánál áll. Elbontották a régi présházat és helyes kis másfél szoba-konyhás, összkomfortos házacskát építettek a helyére. Villany van. Vizet az öreg kútból nyertek, amit oldalról egy forrás táplál. Villamos szivattyú viszi a vizet a konyhába, parányi fürdőszobába. A falak hófehérek, az ablakok, ajtók mélyzöldre pácolva.
Erre a látványra azonban nem számított Menyhárt. A kémény megrogyott, a tetőről több cserép is hiányzik, az ereszcsatorna nagyrészt letépve, a falak foltosak, mocskosak, az udvaron kacat, szemét, két kiéhezett kutya acsarkodik a rozsdás kerítés túloldalán. Meglátta az öreg, gondozatlan almafát, nagyot nyelt és bekiabált, mint gyerekkorában:
– Ali bácsi, lopják az almát!
Többször is kiáltania kellett, mire végre kiszól egy érdes hang:
– Takarodj innen, akárki vagy!
Csak csendesen tudta kimondani:
– Én vagyok itt, Édesapám.
Kinyitotta a kaput, de ahogy belépett a kutyák azonnal nekiugrottak. Alig bírta a lábától elhajtani őket. Az ajtón belépve újabb döbbenet fogadta. Bűz, kosz, szemét, rendetlenség mindenütt. Semmi sem vallott régi megfontolt, gondos édesapjára. Hirtelen elétoppant az öreg, kezében balta.
– Te mit keresel itt? Elhagytatok, menj vissza az öcséidhez! Ne lássalak többet!
Hátat fordított és beballagott a konyhába. Menyhárt utána ment. Az apja a kis asztalnál ült, előtte gyertya, olcsó bor, pohár, papírban száraz kenyér, szalonna, hagyma. Egy székről levett egy halom könyvet, ruhát, és szembe ült apjával.
– Mióta nincs villany?
– Amióta kikapcsolták!
– Az mikor történt?
– Mit érdekel az téged, megmondtam, hogy takarodj a házamból! Ez még az enyém!
– Nem szeretnék elmenni, segíteni szeretnék, Édesapám.
– Mit szeretnél segíteni? Ezt is eladatod a drágalátos öcséddel? Vagy maradsz egy estét a vén bolond apáddal, aztán vissza Budapestre, mert az a világ közepe! Mit akarsz te segíteni? Küldtök pénzt, én meg eliszom két hét alatt. Van, amikor annyi se kell. Menj el! Egykettőre halálra iszom magam, aztán megöröklitek ezt is. Olyanok vagytok, mint anyátok. Ha jobb akad, már szeditek is a sátorfát.
Menyhárt döbbenten hallgatott, csak nézte a piszkos öreget, a véreres szomorú barna szemeket, azután felállt, szó nélkül kiment, beült az autójába és elindult.
Két, vagy három óra múlva érkezett vissza. Az autó roskadásig tele. Édesapja, ahogy hagyta úgy ült a konyhában, az asztalra könyökölve. Két nagy szatyrot tett le a piszkos járólapra. Alkarjával lesöpörte az asztalt. Egy papírdarabbal le is törölte. Sült csirke, friss kenyér, paprika, paradicsom, uborka került elő a szatyrokból. Végül egy üveg bort vett elő, kinyitotta, töltött két pohárba, az egyiket odakoccintotta a másikhoz:
– Egészségünkre! Akkor vacsorázzunk! Jó étvágyat!
Az öreg kóstolgatva, lassan ivott, sokáig nézte a bort, aztán enni kezdett. Alaposan, lassan, jól megrágva minden falatot. Csendesen megszólalt.
– Finom. De én jobban megsütöm.
Pár napon belül nagy változáson ment át a ház. Bekötötték a villanyt, állandósult a csörgés, seprés, súrolás, emelkedett az udvaron a szemétkupac és új dolgok kerültek a régiek helyébe. Néhány régi holmiért édesapja keményen megküzdött, de a többségre csak rábólintott. Még egy gyors festést is akart Menyhárt, de elakadt a régen használt szivattyú, nem volt víz a vezetékben. A férfi a konyhaasztalra cipelte a nagy villanymotort ott próbálta szétszerelni. Apja éppen a fürdőszobából lépett ki és Menyhárt nem akart hinni a szemének. Az öreg húsz évet fiatalodott. Haja, szakálla levágva, bajsza megnyírva és tisztán vakított a napbarnított bőrön, mint a hó. A férfi csak nézett.
– Mit bámulsz? Nem láttál még vénembert? Eridj attól a géptől, még elrontod nekem. Ezekhez csak Gáspár öcsédnek volt érzéke. Hogy van az a beképzelt hólyag?
– Jól, Édesapám, de majd meglátja, két hét múlva érkezik.
– Érkezik! Hiszem, ha látom! Még neked sem hiszek, az öcséidet meg végképp nem tudod megfordítani! A kilenc-tízes kulcsot add!
A férfi bekapcsolta a kis, öreg rádiót és lassan kiballagott az ajtón. Az autó zárt ajtói mögül telefonált.
– …nem érdekelnek a túltenyésztett liba feleségek, sem a ti kifogásaitok, itt a helyetek és pont.
– De a kitűnően bevezetett praxisomat kérlek, nem hagy…
– Dögöljenek meg a pincsik! Most az apádról van szó! Érted a szót? Az édesapádról!
– Meglátszik, hogy mit végeztél, ezek az erőteljes népies kifejezések…
– Igen. A „főparasztképzőt” végeztem. Az emberséget, pedig apánktól tanultam, remélem ti is. Ha nem vagytok itt holnap estére, elmegyek értetek, és ha kell a kocsim lökhárítójához kötve húzlak ide! Ez az utolsó szavam!
Kivörösödve szállt ki az autóból de mély-nagyot szippantott az augusztus esti levegőből és picit elmosolyodott.
Másnap újabb kocsi állt meg a kis ház előtt, Gáspár szállt ki belőle. A bátyja sietett elé és csitította az üvöltő kutyákat.
– Szervusz! Jó volt az utad?
– Szervusz! Elképesztő, hogy mekkorát amortizálódott a ház, kérlek!
– Nálunk, magyaroknál úgy mondják: elhasználódott, bár ház esetében a lelakott szó helyesebb. A nagyjáról még le is maradtál. Gyere beljebb, mert nem bírok ezzel a szivattyúval! – Szólalt meg mögötte az apja.
– Édesapám én…
– Nem beszélünk, cselekszünk!
A kézfogásból az lett, hogy Gáspárt egyszerűen bevonszolta a kis konyhába, leültette a motor mellé és a kezébe nyomott egy csavarhúzót. A mérnök pár kérdést tett fel, és már tudta is a megoldást. Holnap megveszem az alkatrészeket és megjavítom. Ebédre vizünk lesz, csak azt nem tudom, hogy itt lehet-e kapni…
– Lehet! Nem a világ végén vagyunk, figyelmeztetlek! – csattant fel Aladár.
Az újabb kutyaugatásra mindhárman kisiettek. Boldizsár is megérkezett.
– Szervusztok! Jézusom! Be vannak oltva ezek az állatok?
– Nem tudom, de nem is érdekel – mondta Gáspár. – Mától a te gondod!
Édesapjuk szeme sokatmondón csillogni kezdett. Hirtelen sarkon fordult, hogy fiai ne láthassák könnyeit. Megkeményített hangon csak ennyit mondott:
– Befelé fiatalember! A hátamon hozlak! – azután maga elé suttogta: – Köszönöm Istenem!

Kissné Kati néni meséli: – Ha megérkeznek ezek a pesti gyerekek Menyus családja nálam lakik. A Gazsié, meg a Boldié meg ennél a Tóthné Mariskánál. Mindig hoznak valami apró ajándékot nekünk is, az állatokat meg ingyen vizsgálja a Boldi. Finom, úri népek az asszonyok, de nem igen panaszkodhatnak. Ha csak arra nem, hogy a férjeik az apjuknál laknak ilyenkor. Azt mondják a „kantanyán” vagy min. Nem is engednek oda senkit aludni, csak vendégségbe. De a kis ház igen szép lett, látszik rajta a törődés, meg a sok dolgos kéz! Tavaszra virágok lesznek a kertben, meg egy kis veteményes.
Karácsony előtt ismerős ember csengetett a katolikus paplak kapuján. Héderváry Árpád maga sietett a kapuhoz.
– Dicsértessék az Úrjézus szent neve!
– Mindörökké, Aladár bácsi! Alig ismertem meg, olyan legényes lett, pedig hallottam a nagy „pálfordulásról”! – mondta a pap.
– Esperes úr, egy kis misebort hoztam, meg aztán, kérésem is lenne.
– Örömmel tölt el, ha teljesíthetem. Mi volna az? Közben kerüljön beljebb!
– Köszönöm, pár pillanat az egész. Csak azt kérném, hogy Esperes úr segítsen megköszönni az Úrnak ezt a bizonyos pálfordulást. Tessék csak elképzelni: hozzám, már meg is érkeztek a három királyok, és magukkal hozták az „aprószenteket” is!


Placskó Lajos írásai

Placskó lajos:
Karácsony

A dombos tájon néha megszikrázik a késődélutáni nap vörhenyes fénye a hepehupás havon, ahogy a vonuló felhők közül néha ki-kitekint. Szinte tapintható a csend és nyugalom. Egyszer csak szellő siklik a dombok körül. Rohanva fellendül, a dombtetőn meglassul, majd a völgynek futva egyre iramlik. A havat, mint port kavarja maga körül. A völgyben szerteoszlik, semmivé lesz. Majd új erőt kapva most egy ligeterdőt céloz. Az erdőszéli bokrokról nagy lendülettel rázza le a hótakarót. Egy csipkebokor bogyói belepirulnak fedetlenségükbe. A szél nekiered és már a fenyvest rázza. Zúg az örökzöld. Hónyomokat hullat a hóba. A lombos erdőben a szél ereje már csak süvítésre elég. Nincs már levél amibe belekapaszkodhatna. Csak zúg, siseg, rezgeti az egyéves vesszőket, ágakat. Egy sompolygó róka felnéz: - Na! Ez mire volt jó, szelecske? Lerázza bundájáról a ráhullott havat. Folytatja útját. Nyúlnyomon halad.
A szél kedveszegetten lendül tovább. Csak úgy magának dúdol a csupasz gallyak között. Újra erdőszélre ér és egy- két fagyott kórón hárfázva lecsúszik a domb hátán.
A domboldalon Pokaj Dániel lépked fáradt-megfontoltan. Vállán szorosan összekötött csomag. A szél mohón kap belé. A férfi lépne, de megbillen a szél hirtelen lökésétől. Megáll, leteszi terhét, báránybőr sapkáját a feje búbjára nyomja, izzad.
- Még ez is! Ha nem vigyázok, a csuszamlásba lök ez a szél. De mindennek ez a Magdi az oka! Kitöröm a nyakam, aztán sírhatna. Vagy talán nem is sírna. Tessék-lássék elpityeredne, de belül... No, mindegy, gyerünk tovább!- Azzal vállára veszi a hosszú csomagot, és jobb kézzel egy fűrészen botozva, arra támaszkodva megy tovább.
- A bront érti az asszonyokat! Kimegyünk a piacra, ez sem jó, az sem jó. Ez a fa kopasz, az alacsony. Ennek ritkás a levele, az hamar pereg, amaz meg szép lenne, ha nem lenne tele kosszal, törekkel. Mondom: - Vegyünk műfenyőt! Így is giccses, úgy is giccses. Erre: - Mit képzelsz? Élő fa nélkül karácsony?
- Vegyünk akkor gyökeres fát! Ünnepek után a pincébe viszem, tavasszal elültetem a szőlőbe. Úgyis ellopták a szép fenyőinket. De rögtön replikázik:
- A cserepes fenyők kicsik. Milyen lesz a gyerekeknek? Mindenkinek szép nagy a fája, csak a miénk csenevész!
- Hej! Megvert téged az Isten Dániel!
Már sötétedik, mire a városka szélére ér. Oda, ahol a pincék sora kezdődik. A göröngyös, lejtős, kocsiúton mégis könnyebb a járás, mint a domboldalon. Egy nagykabátos, kucsmás alak jön szembe. Gallérja felhajtva, hóna alatt demizson, hosszúnyelű fejszére támaszkodik az egyenetlen úton.
- Adjon Isten békességes boldog karácsonyt, Márton bátyám!
A megszólított hunyorog a gyér lámpafényben, lép még kettőt, szemében felismeréssel, meleg hangon fogadja a köszönést:
- Erős vár a mi Istenünk! Dani! Hát elhoztad?
- El.
- Helyes! No, gyere és ne szabódj! Egy kis bort viszek szentestére. Kóstold meg hamar! Mondom: ünnepi bor. Nem mindenkinek adom.
A nagy, patinás pincekulcs csikordulva mar az öreg zárba. Nyösszenve tárul a vaskos tölgyfaajtó, szörcsög a lopó, csordul a kis pohár. A gyertyafényben aranyló bor szétárad ínyen, nyelven. Pár kortytól helyére kerül minden a megnyugvás pincéjében. Helyükre kerülnek a tények és helyükre kerülnek az érzések. Melengeti az átfázott testet és fényt ad a jövőnek. Az idős és a fiatal férfi szeme összecsillog a táncoló gyertyafényben. Elmosolyodnak.
- Márton bátyám!
- Ne is szólj, Dani! Ez után a bor után apád is így nézett. Töltök egy üveggel, aztán, hazafelé Magdihoz!
Dániel óvatosan csúszkál, baktat haza a fagyos, ködös úton. Otthon először az üveget teszi le. Magdi a konyhából szalad elé.
- Dani! Mi ez? Csak nem? Hát kivágtad az utolsó gyönyörű fenyőnket a szőlőben?
- Inkább én, mint a tolvajok!
- Drága! Ebben az időben? Nem fáztál át? Gyere, melegedj! Nem vagy éhes? Hát szomjas?
Elészaladnak a gyerekek is. Megcsodálják a gyönyörű, dús fenyőt és elröppennek a sérelmek, széppé válik a világ, lágy, meleg ölelésével átkarol mindenkit a szeretet.
Egyszerre KARÁCSONY lett.
Csak az a huncut, csavargó szél dudál be minden kéményen.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör