Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Zömbik József versei

Zömbik József:
PÉLDÁUL

Például a forgószél,
a park fái közt kergetődző
barna szoknyás levelek
Rég halott vénkisasszonyok
mozdulnak újra,
szertelen táncba fognak, vadul
keringenek
Hajnali csókot nyomnak házunk
falára, a kelő nap hasára,
a fogakoccanó térre
Csiklandós port hintenek rám,
s a kutyasétáltatók szemébe
Átnevetnek ránk a múltból,
ahonnan jöttünk,
túrják hajunk, rázzák kezünk
„- Sokat aludtunk, mélyen -mondják-
De már ébredünk, már ébredünk.
Kelj fel te is, téli álmát látó
szegény pára, köhögő vén, embernek fia
Keljetek hétalvók, hazátlan szentek
Ma a kővé fagyott szarvasbogárnak is
meg kell mozdulnia!”

Például a folyóvíz,
ezüstöt villantó hullámok
sodrával úszó ágak-bogak
Hátára fordult fateknő,
kifakult kabátban ázott csontdarab
Valamit mindig hoz a víz,
eltűnik benne, aztán előkerül
Soha nem folyik magában,
remete magányban, áttetsző-egyedül
Sűrűn gomolyog, mint felhők,
roppant maroktól durván összegyúrtak
Gyomrában kincsrejtegető
törpék, bányába szakadt lelkek lapulnak
„ - Vigyázz ránk! Te, aki
látod szenvedéseinket, kérünk,
maradj velünk!
Elfeledtük, kik vagyunk, és
nincs a mindennapi imához istenünk.
Maradj velünk, téli álmot
látó nyúzott bőr, vén embernek fia
Ma a délre elszálló madár álmának
is velünk kell maradnia!

Bólintok, visszaköszönök szépen,
Hiszen szeretem őket, nagyon
Forgószelekkel keltem reggel,
folyó csillogtatta homlokom
Széllel ébredő fák alatt
langyuló törzsük becéztem
Lassan ma is házába ér a nap
Igyekszem, nehogy lekéssem




Zömbik József versei

Zömbik József
ARCOK MÖGÖTT

Égő ajkak, duzzadt szemöldökök
Mi lehet suhanó arcok mögött?
Gyűrött homlok, szemek fonnyadt árka,
tág pupilla kéregető pillantása,
barázdákon átívelő mosoly
Kié vagy, mondd, kibe kapaszkodol?
Bús állát leengedi, elmélázik,
üres, tátongó szája késve ásít,
herceg bajuszt kémlel kirakatban,
cigarettára csücsörít szépen, lassan
Meddig él e karvaly orr gazdája?
Én látom talán még utoljára?
Ki ez? Mit gondol magáról, rólam?
Észrevett-e madárleső zugomban?
Dérlepte, barna rét, nyári kalap,
szemüvegkeret, aranyló, mint a nap,
kecskeszakáll, ritkuló, mint a köd,
melyre rálehelt a hajnal, s elszökött
Cimpában, nyakhajlatban ezüst tüntet,
halvány kagylónyelv is előkerülget,
erek duzzadnak, kis görbületekkel
Üzemanyaggal kit töltenek fel?
Izzadság, verejték kihez cseppen társul?
Gazember, zsivány, netalán úr?
Angyalt játszik, így idéz ördögöt?
Mi lehet suhanó arcok mögött?

Hulló ajkak, szemgolyók, mint rögök
Mi lehet suhanó arcom mögött?
Villamosom éjszakai ablakában
pislákoló kérdőjeleket találtam
máskor olvadozó, forró arcom helyén
Elkopni tetszik bőrömről a fény
Hosszan lógó orrba kapaszkodom,
- Fogaim összeszorítom. - megfogadom.
Ott, az a fura sapka, akin úgy nevet,
az a hüledező mártír, én lehetek?
Ősz szálak csúfolnak rám körszakállat,
ádámcsutkám megbúvó, gyönge állat,
sérülékeny, esendő, mint a vének
Ki rajzolt szemeim alá homokszemcséket?
Ki néz ki némán könyörgő tekintetemből?
Egy oszlopszent? Egy gubbasztó test-őr?
Kit éget bélyeg? Kire nő illó homály?
Honnan jött ez a lény belém? És mire vár?
Zöldes árnyalatban úszó szemeim,
visszatükrözik-e a világra szerepeim?
Azt a megszámlálhatatlan epizódot,
amit, mint anya magzatát,
magamban hordok,
A szolgáló, a szerető, az író meséjét
sejti-e az engem néző népség?
S megkérdi-e magában, míg zötyögök
Mi lehet suhanó arcom mögött?


Zömbik József versei

Zömbik József:
A FESTŐ ÉNEKE

bíbor rengetegbe
járok reggelente
vöröslő lombokba
mártott ecsettel én
tapló, tintagomba
színét is ellopom, ha
vásznat feszít a fény
a tisztás ölén
tikkadt vadvirágok
erdejében állok
első vonásomra
eleven lesz a táj
fürj is pitypalattyol
fácán is karattyol
felhőt úsztat az ég
szél citerál
szarvas kérget dörzsöl
borz néz borzgödörből
mókus mókás farkát
nem ronthatom el
harminc évem itt van
nyüzsgő ujjaimban
mesterségem javát
tudom, tisztelettel
voltam kókler, kontár
százszor megbotlott már
ugyanabban a tönkben
lábam, kezem
de nyúlós vándorévek
magánya mesterré tett
s a hosszan érlelt bort
is ezért szeretem
most arra várok, lesve
hol szebb a naplemente
tán fent, hegyek nyakán
tán katángkóró fején
aztán csillagokkal
hintem tele, űrmagokkal
e sötétbársony leplet
amit ő rak elém


Zömbik József versei

Zömbik József
A KÖLTŐ ELŐADÁST TART

Bocsánatot kérek, becsukná az ajtót?
Köszönöm! Kissé huzat van
Most pedig, ha megengedik, rátérek
arra, amiért ma ideutaztam
Hogy tudniillik, mi, bizonyos megjelölt egyedek,
versben fejezzük ki, amit másképp nem is lehet
Versben beszélünk, versben gondolkodunk,
viccesen azt mondhatnám, a vers, az mi vagyunk
Verselni könnyű egyébiránt, gyerekjáték,
szavakat teszünk-veszünk előrébb, hátrébb,
vesszőt pottyantuk közibük, egy-egy írásjelet,
és máris kész a versszerkezet
Már, ha van hozzá elegendő rímünk,
mert ez fontos, e nélkül végünk!
Tehát, aki erre a pályára adja fejét,
töméntelen rímet gyűjtsön össze elébb
Mondjuk annyit, mint egy vödör féreg,
vagy egy kiló bacilustenyészet…
A lényeg: legyen párja málnának, madárnak,
hadseregnek, nőnek, gólyalábnak
Például málnára jó a málha,
- csak egy betű különbség, de el van találva! -
vagy hadseregre a vasnyereg, esetleg vasderes, vagy bableves
Mindegy, csak legyen legalább egy, ami tökéletes
Gólyalábra jó a porkoláb, ha kicsit odaerőltetjük,
végeredményben nem is hangzanak rosszul együtt
Azt pedig már kitalálhatják önök is, röhögve,
mi jó a nőre
Kihagytam valamit? Hopp, a madár!
Rímelhet rá csatár, batár, határ, szakáll, fatál, kanál
De vadál-lat semmiképpen, ugye érzik?
Sántít itt a szó, már szinte vérzik
Ha nem gördül a szekerük kereke,
kenjék meg egy pohár borral, he-he
Éltes hegy levében sok-sok okosság van,
bizonyította már…, bizonyították százan
Nem ragozom hosszan, írni muszáj, nagyon
Különben nem lesz szobrunk márványtalapzaton,
de még rézmetszetre sem kerülünk soha
Ki nem költő, mind rém ostoba


Zömbik József versei

Zömbik József:
AMIKOR A VILÁG TÚLSÓ FELÉN LAKTAM

Amikor a világ túlsó felén laktam,
halkan kondult éjjel a föld szíve,
s édes vér csordult ereibe
a felhőkből,
miket ujjaim köré csavartam

Kapum előtt két tukán strázsált,
tengerem csikókkal volt teli
Hajnalcsillagban szoktam fürdeni,
mielőtt még
nap érlelte szemem virágát

Amikor a világ túlsó felén laktam,
hajam alá vágott a szél szaga
Megszámolt sok szomjas éjszaka
És mindig
ugyanannyi maradtam

Kóbor kutyám, a hold ugatott,
ha furulyára fűztem dalom,
amit nálad találtam, ajkaidon
Hallgatta a
morajló vihar, és elnyugodott

Amikor a világ túlsó felén laktam,
partok öblei nyaldosták léptem,
ellensúlyoztam a hullámverésben,
amíg csak
fürtjeid közé nem zuhantam

Tépett madarat rajzolt a reggel
hátadra minden alkalommal
Ne fázzon, betakartam karommal
Úgy aludtam,
talán soha sem ébredek fel

Amikor a világ túlsó felén laktam,
ott lakott velem a félelem
A végtelen meddig ér nekem?
Te álmodol
tovább? Én több időt kaptam?

Felültünk együtt a kútkávára,
megszorítottad jól karom,
így csobbantunk át a holnapon
Mint delfinek
szöknek vízből karikába


Zömbik József versei

Zömbik József
UGYANAZT KERESSÜK

Ugyanazt keressük mind, kik
más nyelvet beszélünk talán
Egy-egy jó falatra lesünk,
ittlétünk terített asztalán

Ahol mi magunk is étkek,
egymás táplálékai vagyunk
Míg belénk harap az élet,
addig mi is kóstolgathatunk

Ízleljük a szót, az időt,
a bűnt, a fájdalmat, az eget
Leginkább, ha isten segít,
a burokból kibújt lelkeket

Ha maszk, jelmez lehull róluk,
pőrén lobognak csak, csupaszon,
van bennük valami édes,
ellenállhatatlanul finom

És ahol szikkadó elménk
ínycsiklandó eledelre lel,
tűzijáték, szikraeső hull
fölénk, tág egünk ünnepel

Harsonát fúj száz jó torok,
dobhártyánk rezgetik trombiták
Nem volt, nem is létezett a
hős, ki elpityeregte magát

Ugyanazt keressük mind, kik
sodródunk úttalan utakon
Egy szempárt, melyben megcsillan
szemünk, mint jégvirág a napon

Egy húrt, egy dalt, egy ölelést
Egy csendes zugot a föld ölén
Egy megszentelt pillanatot:
Egy porontyot, anyja köldökén

Egy sós könnyeinkben úszó,
szemtelenül hangos nevetést,
mely szűz ragyogásával
tűnt évek súlyát robbantja szét

S magunkkal vinnénk zsebünkben
e hangot, mosolyt (fénykép gyanánt)
Percet sem nyughatunk addig,
míg nincs, ki hasonlíthatna ránk

Ki majd begombolja ingünk,
ha betegen remeg kezünk
És akkor is szeret, ha már
szeretni is bizony szenvedünk

Ugyanazt keressük mind, kik
árnyat vetünk emlékeink falán
És ha megtaláljuk, akkor
kezdődik csak az út, igazán


Zömbik József versei

Zömbik József
VOLT EGY…

Volt egy rimánkodó, tűzért
fohászkodó nagykabátom
Didergett a hideg télben, rajtam,
súgta: - Fázom!
Prémgallérját moly kezdte ki,
hátán lyuk tanyázott
Sálat tekertem nyaka köré,
mégis fázott

Volt egy sipákoló, folyton
áskálódó kertszomszédom
Ha dinnyém szebben kerekedett,
vagy a nap jótékony
sugarai jórészt az én földemre estek,
kettészelte hangjával az estet,
s a nagyobb falatot hangzatos
dérrel-dúrral öntözgetve evett

Volt egy óbékoló, kedvvel
zsibonkodó, rossz gitárom
Testébe harapott fájdalmam bírta,
cifrázta hajnalig, torkom szakítva,
míg el nem lett tőlem tiltva a párom
Húrjai arról panaszkodtak,
nem járja folyton éktelenül zengenem,
néha énekelhetek, ha fáj is nekem

Volt egy suttyogtató, széllel
lepaktáló, hajcsi zenekarom
Vártuk, mikor talál ránk a
Nagy Alkalom,
de csak a hold vágott be az ablakon
Nehéz est nőtt, súlya lett a csendnek,
a gombaszemek mind elkerekedtek,
széllé váltak, bohóccá a falon


Zömbik József versei

Zömbik József:
A CSEND

Amikor a csend betölti a szobát,
mintha valami suhanna
ablakomon át
Meglibbenti a függönyöket,
széket, asztalt simogat
Kitágítja bennem az időt
egy pillanat alatt
Átsiklik fölöttem, röppen az ajtóig,
s a kulcslyukon keresztül
lassan kibújik

Magamban maradok,
megmaradok magamnak,
de már nem ugyanaz az én vagyok
már nem ugyanaz az ágy, az ablak,
a virág, mit a vázába tegnap tettem
már nem ugyanaz a virág
a szememben
Színei élénkebbek,
újra köszönnek a fénynek
Még poshadó vizének illata is
üdébb lett
És tapétámon a csíkok,
És a képkeretekben a képek
élnek, élnek, élnek!


Zömbik József versei

Zömbik József
ALUDJ

hol kék angyalok ülnek
úgy várnak téged az álmok
mint hóra a tél
meg sem nyikkan a szél-zenész
csak csendes eső muzsikál
szelíd kígyók kertje vár
benne őr sok vén denevér
hold szeme csillan a kútban
csodálja búvó békapár

hol kék angyalok ülnek
gyöngyeit rázza a fákra
hajából az éj
létrán csüng a mély ölelés
kapaszkodik érte szíved
bús domb halkan felnevet
mert vágya a kincskeresés
gyomrában sóhajt emészt
irigyli a lépteidet

hol kék angyalok ülnek
egy csillag pont rád kacsingat
incseleg e fény
hernyó hordja életvizét
hárs hullatja illatát
hűvös reggel nem talál
nem nyűgöd a felébredés
tűzleányok dúdolnak itt
altatódalt suttog a nád

hol kék angyalok ülnek
együtt örülnek a nyárnak
a ménparipák
bárányok úsznak, fellegek
haltól csobban tópuha táj
pók sző lágy leplet köréd
betakar, akár lepkeszárny
bóbiskol helyén a révész
áll a folyó, nincs, ami fáj



Zömbik József versei

Zömbik József
VAGYOK

Milliónyi sejtecskéből
épült fel ujjbegyem
Molekulák milliárdja
nyüzsög beleimben
Anyag vagyok, szerves, élő,
csontos hús alkotta tömeg
Test, melybe valaha lelket
leheltek serény istenek
Szorgos szívű Istenanyám,
dolgos kezű Istenapám,
kik mára már rég elhagytak,
vagy részemmé váltak csupán
Bennem vannak, így hát ezért
nem látni semerre őket
Hallgatják szívdobbanásom,
szemeimmel nézelődnek
Mert megteremtettek, tehát
vagyok, aztán elpusztulok
Azt gondolják nem tudom, hogy
tudják mindazt, amit tudok
De jobban ismerem lényem,
mintha úgy olvasnám sorsom
Kívülről mondom, mint verset,
mint verset, szavalva mondom,
sőt elénekelhetem, vagy
lezongorázhatom akár:
Egy bizonyos pontig jó, majd
a mindenmindegy megtalál.



Zömbik József versei

Zömbik József
PÁLYAUDVARI PILLANATOK

Sápadt marhavagonok csendjében
békés sóhaj szuszog
Kalapos kisasszonyokra emlékeztet,
akik már rég képeslapok
Padláson szürkíti arcuk
könnyű por
Szemeikben pályaudvari
csend honol,
végre gondtalanok

Vágánya végére ért, egy kőre
ült a tehervonat
Hasán korhadó deszkák ropogása nő,
kerekein rozsda szalad
Mázsás terhek emlékére
nem figyel,
nyugdíjas házmester életét
kezdi el,
ezért oly hallgatag

Kirepült, elszökött bordáiból
a régi fájdalom
Pihegése gördülőcsapágyvirágok
fémes illatával rokon
Melyek lassan, merengve
bomlanak
Lelkük fénye elhalványuló
rongydarab,
kopnak álmatagon

Itt, a lét árnyékában felhő jött
felém, mellbe vágott
Megállok pillanatra, tűnödöm, közben
újabb érintésre várok,
mert most értettem meg végre
mit akar:
Ha vagonok álmát elviszem
magammal,
nyugalmat találok

Elszökik, kiszáll majd belőlem is
a nyikorgó bánat
Rég látott állomásai életemnek
megjelennek, újra várnak
Csecsemő-, diák-, legénykor
könnyei
egyengetnék göröngy-telt utam,
csókjai
óvnák éjszakámat


Zömbik József versei

Zömbik József
EGY ÁLMODOZÓHOZ

Görgeteg álmokat görgetel
Összekunkorodva, mint hernyók, gurulnak
Kis tüskéik csiklandoznak, alig szúrnak
Terelgeted őket, türelemmel

Jól tudod, bajt hozhat sok ábránd
Megmételyezhet, mint mandragóra
De fütyülsz te a nyilvánvalóra
Szemed előtt célod, mintha látnád

Érte küzdesz, sorsharangod egyre
bimbammol, cseng és bong belül
Álmodsz megfeszíthetetlenül,
Vállaira vesz, hordoz az eszme

Megszállott, kólikás, részeg,
Vízióid börtönének boldog fogja vagy
Falaid mögött lesdeklő hollócsapat
képében leng az enyészet

Ám bőröd nem, nem adod soha
Kitartásod léptékkel nem mérhető
Szikla vagy, sikamlós bérctető
Pereg rád az angyalok pora



Zömbik József versei

Zömbik József
MEGÉRKEZTEM

Mint egy Russzó Ermenonvillében
Vagy, mint a hó Nakonxipánban
Félek kimondani, de helyem,
úgy hiszem, én is megtaláltam
Nem ám nyirkos cinteremben,
sem suhogó rozstáblában,
Barmok közt, az ólban hemperegtem,
de innen is továbbálltam
egy bőrönddel, melybe anyám pakolt
Homlokon kacagott, elengedett a hold,
utat mutatott a vak éjszakában
Világéletem lett égő csipke-ágam
Somló, meg a Ság közepén,
Nyárád mentén jártam
Vannak vidékek, gyönyörű tájak,
akár egy pásztorkabátban
Rejtett csillagrendszereken át jöttem,
betyárnótákon elmélkedve, gyalog
Mintha valaki a kormányra dőlne,
aludtak velem lovak és angyalok
Aztán, a lét labirintusán keresztül
szanatóriumba vonult társam
Egykori önmagam, akit éppen ezért
szeretni kimondhatatlan utáltam
Mert jött, lesett, osont utánam
Végül csend. Nem maradt senki
közelemben, aki fájna
Itt vagyok otthon, bezárva,
kristálykoponyámban


Zömbik József versei

Zömbik József
PIROS ÉS SÁRGA

Pirossal eszem a sárgát;
mennyire gyönyörű az élet!
Virágkoszorús nyárban ülök,
pipacsai bőrömhöz érnek
Mellettem lépdel a szárcsa,
galambok hullnak az égbe,
túzokcsapatom bámul rám,
míg tollászkodom, mint a vércse
Magammal lopom a holdat, és
a mondat közepén felkiáltok:
- Mocorog alattam a föld golyója,
megállítanátok, lányok?
A régi szoknyák, a híres, pántos,
szélfodros libegésű selymek;
A dagadó keblű ünnepi ruhák;
melyek bújtatnak, s ingerelnek,
Suhanó mosolyú arcotok fénye,
a derengő asszonyi kellem;
Csiklandós szavaitok muzsikája,
ahogy trillázgat egyre fennen;
Egyetlen cseppnyi szűz szemérem
féktelen, halk sóhajtása,
Mint lassú folyó, elringatna,
hömpölyögne velem a világba
A nádas mögötti csendben zúg
sok apró, fényes emlékdarab:
darazsak, méhek, szitakötők,
fátyolkák, kőrisbogarak
Törékeny testű, lebegő lények
hozzák közel az ifjúságot,
Megint rövidnadrágos kisfiúként
nyargalászom, szaladgálok
Szárnyaik végén ott találom
egy elgurult álom összes színét
Ha kihúzom magam, elfér rajtam
a piros, a sárga, a zöld, a kék
Bőrömre ülnek, kezemre másznak,
visznek a fény udvarába
Befestik hajam, majd szépen lassan
megesz a piros, a sárga


Zömbik József versei

Zömbik József
ANNYI MINDEN

Annyi minden történik velem,
nem tudom, miről is írjak
Életemből, mint nagy ablakból, kinézek,
piros pöttyök ragyognak vissza,
szende fények
Egy távolodó világ hírnökei, ezer csillag
- többet nem fog át szemem

Eljön a nap, amikor mind
megérinthetem
Derengő fényük ujjaimon,
édes kis nyelvük számba dugom,
Talán pálinka fő bennük,
lángkeltő szilva
Festett orrú démonok tajtékja,
illatozó, szomjas fürdővize
Ha bennem forr, még
viszem valamire



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör