Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

T.Fiser Ildikó írásai

T.Fiser Ildikó
A Takaró

A sok, egyformának tűnő nap egyikén, mikor épp csodálatos gyermekeim kevésbé csodás szobáiban próbáltam némi rendet varázsolni, s közben végiggondolni az aznap még rám váró feladatok sokaságát, valami megzavart. A telefon volt. Éles csengőhangja ugyanazt a dallamot ismételte újra, meg újra – meg újra. Az elszórt cukorpapírok, üdítős palackok között szlalomozva, a ruhakupacokat átugorva futni kezdtem, végig a folyosón, keresztül a nappalin, míg végre odaértem. Már éppen nyúltam a még mindig idegesítően hangos készülékért, hogy felvegyem – és elhallgasson –, amikor ránéztem a kijelzőre. Ez állt rajta: ismeretlen szám.

Elgondolkodtam. Az utóbbi időben már számtalan gépi-, és még annál is gépiesebb női- és férfihanggal beszélgettem – vagyis inkább hallgattam őket –, és a hívások után soha nem a boldogság öntött el, sokkal inkább a düh.

„Szeretnék ismét dühös leni? Felvegyem? Valaki biztosan el akar adni nekem valamit – már megint -, ami nem kell, vagy ha mégis szükségem lenne rá, nem így, nem most, és nem tőle fogom megvenni. Sőt találkozni sem szeretnék senki fiával vagy lányával azért, hogy elmondhassa nekem azt a szenzációs ajánlatot, amit kizárólag nekem tartogat. Így aztán az annyira áhított mondat is bennem marad, talán örökre: Igen, érdekel. (Lehet, hogy emiatt vannak mostanában gyomorpanaszaim?) Akkor meg minek vegyem fel. ” –morfondíroztam magamban, és…

Felvettem. A telefont, pedig az ezután következő beszélgetést kellett volna. Állítólag ők megtették. De kik? Hova? És valóban rögzítették? Vajon küldenek nekem is egy példányt? Így illene. Vagy nem?

A vonalban egy kedvesnek tűnő női hang köszöntött illedelmesen. Már-már elillant előbbi rossz érzésem, de ami ez után jött… A takaró.

De nem ám egy átlagos, hétköznapi, meleget adó, noname termék, hanem maga A TAKARÓ. Nem is egyedül, hanem szettben. Ugyan nem láttam még szettbe bújtatott takarót, de attól még létezhet. A kezdetben kedvesnek tűnő, időközben monotonná vált hangon előadott – jól betanult – telefonos műsort szerettem volna, egyetlen mondat erejéig, megszakítani. Nem sikerült. Elsőre. Azután egy, a túloldalon történt, levegővételt kihasználva közbeszóltam: Köszönöm, de már van takarónk. Ami ezután következett az minden képzeletemet felülmúlta.

Kiderült, hogy a szettben-takaró nem is takaró! KLÍMABERENDEZÉS! Ha fázok, melegít, hőségben pedig lehűt. Igaz, hogy nem gombnyomásra működik, és nem is programozható, hanem csak mechanikusan lehet beállítani: egyszerűen meg kell fordítani. Az is igaz, hogy nem cipelhetem a hátamon mindenhova – no de egyik klímaberendezést sem viszi a hátán az ember – viszont az érzés elkísér… Szóval egy szettben-takarónak látszó KLÍMABERENDEZÉST kínáltak nekem megvételre, persze TAKARÓ néven.

Ismét szerettem volna bekapcsolódni a beszélgetésbe. Most már szemfülesebb voltam, és egy végtelennek tűnő mondat közepén – picit hangosabban és talán kissé türelmetlenebbül – közbeszóltam: Mennyibe kerülne ez nekem?

Ezzel az egyszerűnek látszó kérdéssel egy valóságos szó-lavinát indítottam el. Rövid mondatom katalizátorként működött. A kezdetben kedvesnek tűnő, később monotonná váló női hang hirtelen megváltozott, és maga a megtestesült remény szólt hozzám a vonal túlsó végéről. A szettben- takarónak látszó KLÍMABERENDEZÉST, még mindig TAKARÓ néven, számtalan beígért ajándékkal, egy következő vásárlás alkalmával felajánlott kedvezménnyel, bla-bla-bla… együtt, az eredeti csillagos égig érő ár helyett – Csak én! Csak itt! Csak most! –, félcsillagos áron megrendelhetem. Ők pedig azonnal – kvázi fénypostán – el is küldik nekem, persze ha már kifizettem.

Ilyet? Ezt az ajánlatot létezik ember, aki képes visszautasítani? Igen, Én. Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást, közöltem, amit korábban is, hogy van elég takarónk, és bár klímánk még nincs, momentán pénzünk sincs ilyesmire.

Gondoltam elköszönünk egymástól, és végre letehetem a kagylót, ami lassan hozzánőtt a fülemhez. De nem. A már egyáltalán nem gépies, ám kevésbé reménykedő, és még kevésbé kedves – talán kissé ideges? – női hang folytatta… volna, ha hagyom. Mint eddig is, közbe kellett vágnom, hogy az udvariasság szabályait betartva elköszönjek. Megköszöntem, elköszöntem. Ő nem. Én letettem a telefont, ő pedig… talán még mindig mondja?


T. Fiser Ildikó Írásai

T. Fiser Ildikó:
A munka nemesít

Reggel fél hatot mutat a digitális vekker. Frissen főtt kávé illata tölti meg a ház levegőjét. Korán kelő vagyok, ám amíg el nem fogyasztok egy jókora adag, forró feketét, csak kószálok fel s alá – nyitott szemmel, céltalanul – akár egy alvajáró.
Így, kissé kábán, öntöm bele kedvenc bögrémbe a még gőzölgő, koffeinben gazdag nedűt, némi – cukorban és zsírban sem szegény –tejszínhabbal dúsítva, majd az egészet, két kézzel a számhoz emelem. Úgy kapaszkodok a csészébe –kedves párom szerint – mintha az életem függne tőle. Talán igaza is van.
Lassan kortyolgatok. Hagyom, hogy a nemes ital minden cseppje átjárja testem, lelkem. Ébredezek. Eközben gondolataim, akaratom ellenére, a közelmúlt eseményei felé sodródnak. Kérdezhetnék, mi kavart bennem akkora vihart, hogy annak utóhatása még ezeket a felhőtlen perceket is képes beárnyékolni? Nos – felkínáltak nekem egy állást, a szokásos feltételekkel: a munka sok, a pénz kevés… a kutya meg – ugat. Ez a dolgok rendje. Vagy nem?
A jelenlegi helyzetet vizsgálva – mármint, hogy a munkalehetőség kis hazánk ezen szegletében, olyan, mint az a bizonyos fehér holló – véteknek tűnhet visszautasítani ezt az – egyesek szerint páratlan – ajánlatot. Mégis ahelyett, hogy örömömben röpdösnék a szoba egyik sarkából a másikba, itt ülök. Gondterhelten. Miért is?
Egy régi mondás szerint „a munka nemesít”. Igen. A munka, melyet az ember szívvel, lélekkel végez, boldogságot, belső harmóniát, önbecsülést teremt, azaz teremthet, ha mindezt a munkaadó is így akarja.
Vizsgáljuk meg alaposabban, mi is a célja, ma, egy vállalatnak az alkalmazottakkal? A válasz kézenfekvő: Nemessé szeretné tenni őket. Nem is gazdaggá, hisz a „pénz nem boldogít”, és „Isten ments egy boldogtalan alkalmazottól!” –gondolják, igen bölcsen, a cégek vezetői. Elsősorban ez lehet az oka annak is, hogy a dolgozóknak sok-sok munkát, még ennél is több felelősséget biztosítanak, és mindezt a lehető legkevesebb bérrel honorálják.
Ez aztán a maximális jó szándék! De akkor hol lehet ez a sok Nemes? Nézzük csak… hol is… Tudom már! Megvannak!
Egy részük alaposan ellátott kórházaink, hihetetlen nyugalmat sugárzó pszichiátriai részlegén pihen, ahol a bejáratnál a következő reklámfelirat olvasható: „Stressztől túlterhelt? Üdüljön nálunk!” Valószínű, hogy ennek remek kampánynak köszönhetik, hogy mindig teltházzal üzemelnek.
Többen közülük elváltak, így biztosítva maguknak több önállóságot, mások megkeseredetten befelé fordulónak tűnnek, de a látszat most is csal. Semmi bajuk, csupán meditálnak. Megpróbálnak lemenni – no, nem hídba, vagy az alá – alfába. Biztos valami jól őrzött, puccos hely lehet, mert kevesen jutnak le.
A legtöbbjükkel, ha hiszed, ha nem – erre most jöttem rá – összefuthatsz bármelyik sarkon. Feltéve, ha áll ott egy BÜFÉ feliratú közösségi ház. Ezekben, a fentiekkel ellentétben, csupa mosolygó, mulató, időnként dalra is fakadó – nem tagadom kissé üveges tekintetű, viszont annál gondtalanabbnak látszó– nemeseket találsz.
Végül hallani olyanokról is, kiket annyira elöntött a mámor – feltehetően a boldogságé, mi másé –, hogy a messzi, távoli galaxisban lebegő otthon felé, űrhajó nem lévén, gyalogszerrel indultak tova. Ám a jéghideg űrben rájuk leselkedő számtalan veszélyes elemek egyike, a fagy, elragadta őket. Ezen nemesi halálesetekre emlékezve, több étel és ital került a galaxis nemesei asztalára, és társaik igyekeznek őket melegen óvni az ilyen utazásoktól.
Mérlegelnem kell tehát a következőket: Nemes szeretnék lenni, vagy – megvárom a következő fehér hollót…


T.Fiser Ildikó írásai

T. Fiser Ildikó:
A legnagyobb művész

A harmadik festmény is úgy végezte, mint sorstársai – a földön, összegyűrve. Most sem sikerült. Lassan tudatosult benne, hogy akár hányszor próbálja újra meg újra, nem tudja visszaadni a képen azt, amit érez. A színeket - melyeket a lágyan melengető fénysugár még elevenebbé tett -, a formákat -, melyek körötte lengedeztek a kellemesen hűs, őszi szellő karjain -, és a végtelent, amit szeme nem volt képes egyszerre befogadni.
Pihenek egy kicsit – gondolta -, akkor talán…
Leült. Olyan érzése támadt, mintha figyelnék. A faóriások, melyeknek csak színes lombkoronáját látta, méltósággal tekintettek rá, s mintha leveleikkel integettek volna felé. A felhőfoszlányok időnként alakot öltve úsztak a semmibe. A madarak csivitelő trillája néha áttörte a táj halk, szívmelengető, szinte hangtalan morajló muzsikáját, mely közül a mélyben csörgedező patak volt az egyik legszebb hangszer.
Rátörtek az emlékek a napról, mikor először járt itt. Akkoriban annyit meséltek barátai ezekről a hegyekről, hogy kíváncsi lett. Elérkezett az utazás időpontja. Irány a Bükk! – mondták a haverok. Legyen! – gondolta egykedvűen –, ám ahogy az útmentén a táj változni kezdett, furcsa érzés kerítette hatalmába és egyre biztosabb volt abban, hogy ezt meg kell örökítenie. Már elképzelte magát kezében ecsettel, és a kép egyre élesebben rajzolódott ki képzelete vásznán. El kell ide jönnöm és meg kell festenem! – erősödött meg benne az elhatározás…
Akkor nyár volt, és az Alföldön – ahol lakott - a forróság szinte elviselhetetlen. Ahogy közeledett úti céljuk felé, a klíma is érezhetően elviselhetőbb lett, valahogy más. A hegyek közé érve kellemes hűs lehelet áradt be a kocsi ablakán, elfeledtetve velük a tomboló nyarat. A nyugtató zöld számtalan színárnyalata borította be a vidéket, amit színes apró virágok csoportjai tarkítottak. Barátaival nem gyalogoltak fel erre a magaslatra, pedig a látvány lenyűgöző.
Ahogy az erdő körülölelő, és szinte álomba ringató karjai között az alant tekeregő utat figyelte - rajta aprónak tűnő járművek haladtak, motorjaik hangját elnyelte a hegy - egyszerre visszacsöppent a valóságba. Itt vagyok – döbbent rá hirtelen –, és az a bizonyos kép, lehet, hogy soha nem készül el. A nyár zöld színeivel még csak elboldogultam volna – gondolta -, de az őszi Bükk egyszerűen megfoghatatlan. Mégis jó, hogy visszajöttem…
Hirtelen turisták közeledtek beszélgetve, nevetgélve. Ahogy elhaladtak mellette egy pillanatra mintha értetlen pillantásokat vetettek volna a festőállvány mellé dobott, félig összegyűrt festmények kupacára.
Sebaj! Úgyse értenék meg – merült el ismét gondolataiban. Nincs az a festmény, amely vissza tudná tükrözni ezt a látványt, s az érzést mely lelkében fogant. A legnagyobb művész – a természet -, alkotását senki sem szárnyalhatja túl, legyen bármilyen tehetséges… és csak nézte tovább, csendben, az őszi tájat, melynek érezte minden rezdülését... Boldog volt!


T.Fiser Ildikó írásai

T.Fiser Ildikó
Nem állhatunk meg

Nem állhatunk meg, sietni kell. Lemaradunk valamiről? Talán igen. Az életről, a színes pillanatokról, mosolygó percekről biztosan. Szaladunk mások és magunk után szüntelen, - vagy várunk. Nem türelmesen, merengve szép emlékek között, bizakodva vidám történéseken,- nem! Toporogva, ideges rángatózásokkal, perceket számolva tesszük.

Örülni? Minek kellene? Annak, hogy a napsugár végigpásztázza a reggelt megélénkítve a színeket, varázslatos, fényes meleget csepegtetve ránk? De elkésünk! Lekéssük! Mit is? Saját magunkat. Azt, ami a legfontosabb, a boldogságot hagyjuk magunk mögött.

Mi ma a boldogság? Ja, azt senki sem tudja, mégis mindenki arra vár, az után lohol szüntelen. Rossz az irány emberek! Vajon hol kerültük el? A múltkor már majdnem megvolt, - ha sikerült volna az, vagy amaz. Akkor is meglett volna, ha megkaptam volna, amire vágytam, és a szép, új és újabb tárgyak mind-mind azzá tettek volna. Biztos, hogy így történt volna. Csak ne lenne, az a fránya VOLNA! Szeretet, megértés, szerelem, nevetés,- szép szavak. Szavak, melyek mögül hiányzik a lényeg, a tartalom, vagy nem megfelelő a fordítás.

Bandukolok az emlékek romjai közt, és meg-megállok egy-egy képnél. Elgondolkodom. Vajon akkor, amikor megtörtént, miért voltam szomorú? Pedig szerettem. Úgy éreztem, meghalnék, ha elveszíteném. Szívemmel lelkem is összetörne, s csak tátongó üresség maradna mögötte. Továbbmegyek. Egy újabb foszlány a múltból. Színesebb, érzéssel telibb. Még most is érzem azokat az illatokat: friss erdei szellő keverve csobogó patakkal. Mélyet szippantok. Hova lett? Csupán orrfacsaró bűzt szagolok, egy eldübörgő teherautó nyomán. Tekintetem megpihen egy apró virágon. Kedves, apró élet. Nem öncélúan, de mások kedvében járva ringva ingadozik, majd hervad el. Emberek jönnek. Jönnek? Szinte futnak keresztül rajtam, és utánuk érzem parfümjeik töményen keveredő szagát. Nem, ez nem illat. Tüsszentek. Senki nem szól, csak suhannak mellettem árnyakként, fakó szemekkel, sápadtan, az aggódás felhőivel borítva be arcukat.

Hol van a mosoly? Hol a megértés? Mind otthon a ládafiában elzárva kuksol a sötétben. Várakozik. Pedig csak egy icike-picike mélyedés a szájszegletben, és kész a mosoly, mely életet ad, vidámságot sugall, és fényeket gyújt. Nevetés, kacaj, felhőtlen hahotázások. Hol halottam, vagy láttam utoljára? Már az emléke is megfakult.

Továbbállok. Nézelődöm a járókelőkkel teli, mégis üres utcákon. Egy feliratba botlom. Próbálom az egymást követő betűket végül érthető szavakká olvasztani, de nem sikerül. Újra nekifogok, összpontosítok, agyam használható zugait kutatom, hátha felfedezem, amit keresek, -de nem. Sebaj. Egy táblával több, amit beleteszek a "nem értettem mit akar mondani" közé.

Mostanában nemcsak táblákkal, plakátokkal, nevekkel járok így. Van otthon egy fényes, képkibocsátó dobozom, amiben régebben szép dolgokkal szereztek örömmel teli perceket, órákat. Elnézegettem, nevetgéltem, izgultam, meghatódtam, könnyem csordult. Régen volt. Ma másként működik. Amikor már épp gyűlne a kellemes, sós lé szemem csücskében, érző lelkem éppen érintődne - hipp-hopp ezerrel magasabb a hangerő, és jön a halandzsa meg a zagyvaság és egyéb értéktelenség és zúdul a fülembe, az agyamba. A könny mégis kicsordul, igaz nem a megérintett lélek, hanem a folytonos villogás miatt, de folyik. Van egy másik sugárzó csodám is, melyen levelek jönnek, mennek. Ha akarom, ha nem. Önjáróak is jönnek - és kérik, hogy küldjem őket tovább, három-, öt-, tízfele. Történt, hogy a beszélő levél megkért engem: szerezzek barátaimnak örömet ővele, - akkor ott "lefagytam".

Barátnak? Van ilyen még valahol, valakinek? Kapcsolat: szoros, bizalmas, egymást segítő, szereteten és megértésen alapuló társas viszony valakivel. Kinek van erre ideje? Boldog ember lehet. Képes megállni és átérezni a pillanatot, megnézni a felkelő és lenyugvó napot. Hallgatni a csivitelő csengő dallamot és számolni az égen megjelenő számtalan csillagot. Igen. Van még mosoly, de valahol biztos meg kell állni érte!


T.Fiser Ildikó írásai

T.Fiser Ildikó:
Szivárvány

Szelíd szivárványszínekben játszó reménysugárként tűnik elő gyermekkorom karcolata életem egén. A véget nem érő kékségben apró bárányfelhőként úsznak tova az emlékek, maguk után hagyva a múltba kacagó pöttyös labda pattogását, a fülig érő boldogság mosolyát, a végtelenbe repítő láncos hinta figyelmeztetőcsörrenését és az óvó néni aggódó tekintetét. Egy apró fehér báránykán megpihenve újból érzem a házilag kevert vaníliafagylalt fenséges ízét és illatát. Látom, ahogy arcom vicces fintorba fordul, amint nyelvem hegye a citromos gombóc tetejébe ér.

Hallom anyu távoli hívogató hangját a templomkertből, ami a legjobb búvóhely volt a földkerekén: zöld mező derékig érő friss fűillattal, öles oltalmazó fák oszlopai, végül éltető eső nyomán burjánzó bokrok szoros szegélyt alkotva mind körül. Nini! kivillan egy kis piros szoknyaszegély a barnás ágak ritkás fedezéke közül. Ipi-apacs! - hallom az évek távlatából is tisztán, élesen.

Egyszerre a tanterem falai között ülök a padban fészkelődve, mint ki mindjárt indulni készül. Hívogat a napfényes udvar, a beintegető levelek és a párkányra szálló galambok is azt turbékolják szüntelen – szünet. Csengetnek, s én már repülök is utánuk, gondtalanul nevetve, mint kinek eszébe se jut, hogy egyszer majd - az akkor még végtelennek tetsző, távoli jövőben -, fel fogok nőni - a mába.


T.Fiser Ildikó írásai

T.Fiser Ildikó
KÉRDŐJEL

Születésünkkel egyetlen pillanatra találkozik a múlt, a jelen és a jövő. Létünkkel magukban hordozzuk őseink vetületét, a mindennapok történései a múlt építőköveiként maradnak mögöttünk, általunk pedig a jövő születik újra- meg újra.

Születésünk pillanata maga a szabadság, melyet szép lassan az elfolyó idő tengerében időről-időre, cseppenként veszítünk el, és amelyért néhány erőtlen karcsapáson kívül – melyekkel igyekszünk a felszínen tartani magunkat – elfelejtünk küzdeni. „Nem tudok úszni” ismételgetjük, meggyőzve magunkat arról, hogy a mélybe hulló eszményeinket sehogy sem hozhatjuk vissza ide, a jelenbe.

Születésünk pillanatában a boldogság mámorító érzése vesz körül bennünket. Szüleink, hozzátartozóink büszke, sugárzó tekintete vetül reánk. Féltő szeretettel teli ölelése a világnak, ám karjai lassanként rideg és fojtogató láncokat vonnak körénk, melyből olykor könnyedén, máskor súlyos sérülések árán szabadulhatunk. Önként vállalt börtöneinkbe, az aprócska ablakokon át, a szabadság végtelen égboltjáról csupán egy-egy halvány fénysugár hatol.

Születésünk pillanatában első sóhajtásunk sírásba torkollik. Vajon az öröm vagy a bánat sóhaja hagyja el először védtelen testünket? Vajon egész további életünkben a pillanat örömének újraélése hajt bennünket, vagy az átélt fájdalom elkerülése ad értelmet életfogytig tartó küzdelmünknek…



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör