Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Szilszai Ilka versei

Szikszai Ilka:
A lélek pusztasága

Kereslek a természet beszélő csendjében,
De sehol sem lellek.
Kereslek a fényben, a sötétségben,
Hajnalban, nappalaim árnyékában.
Sóhajtozom ezerszer naponta,
Válasz nem jön sehonnan.
Talán, ha felkerekednék,
Messze, innét el,
Ázsiában, vagy Amerikában,
Európában, vagy Afrikában
Meglelhetnélek?
Nem. Dehogy.
Társnélküliségem
Az élő átok.
Álmaimban van, hogy eljössz.
S húzok hozzád fényes üstököt.
Pompázó boldogságban együtt vagyunk.
Két szemedből a szeretet az öröm,
Amit az Álom Angyalának köszönök.
Már kínlódtam sokat az életben,
Szomjas lelkemből könnyek peregnek.
Gyászként hordom megkövült magam,
S jaj, nincs ki feloldja réveteg utam.
Szólnék én, szólok én hangosan
És gondolatban.
Léptem nyomán átok fogan.
Társtalanság a nehéz keresztem,
Hát emelt fővel, büszkén viseljem!
Minek is vágyódjam egy lélek után,
Aki oly mulandó,
Mint harmatcsepp eső után.
Talán azért, hogy
Nékem könnyebb legyen?
Badarság.
Erősnek kell lennem!
Csúfos világunkban
Ki lenne igaz társam?
Sebzett szívem neki tárjam?
Miért terhelném vele őt?
Hisz egymást egyenlítve
Nem győz, csak az idő.
Mégis-mégis jó lenne,
De hiába indulok Keletre,
Hiába indulok Nyugatra,
Hiába indulok Délre,
Esetlegességem itt van
Keresztre feszítve.
Már tudom:
Megtanultam e foghíjas életet.
Boldog senkivel sem lehetek.
Mi hát a boldogság?
Meglátni, hogy más szenved,
S magaméhoz mérni,
Kidekázni örömöt,
S a csalfa magányt?
Óh, nincs is magány.
Megvagyok én, magamra tekintek,
Mint jó barátra, s hű társra.
Meglátom egyedüliségem
A lélek pusztájába.
Mert más is egyedül van,
Mint az ujja,
Hiába fogja kezét társa.
A kedves, a minden,
Mert őbenne magamat keresem.
Te is ugyanazt, magad keresed,
Embertársaidban
Majd mikor rájössz,
Nem olyan,
Nem is lehet olyan, mint Te,
Sorsunk tenyerünkbe metélve!
Két ugyanolyan kód nincs az
Emberi DNS-ben,
Hiába hát, csak annyit tehetsz
Rávetíted a mintát
Csakis a sajátodét,
Várod, hogy párba légy!
Ösztönösen vibrál lényed
Hátha a másik megért téged!
Megért? Gondolatban ezt szeretnéd!
Hiszed, hogy úgy is van,
Ám múltad újra felbukkan.
Felbukkan, mint fertőzött tóból a haltetem,
Bűzölög a tiszta, friss szélben.
Kitörölni nincs esély
Megkövült éneden fekély.
Nyalod sebed naponta,
De múltad feltornyozva!
Hisztérikusan kiáltod őt,
S közben múltadból lesz jövőd.
Rakod pillanatnyi érzelmeidet,
Magad percenként felépíted.
Építed, hogy megtaláld
A boldogságot,
Nagy pusztaságban
A világosságot.
Mert oly esetlen az ember:
Szemét hályog fedi el.
Nem látja meg, mi az öröm,
Hiábavalóságokra tör rögtön.
Mi kellene még, ezen túl?
Zene, mámor, jó bor,
Mitől az agy tompul?
Vagy kellene vad szenvedély,
Semmit érő üres testiség?
Szomjúhozzuk az igaz szeretetet,
Vándorolunk földi létünkben
Amíg engedik, lehet.
Nagy lelki pusztaságban
Keresni a társat
Tapogatózni a homályban.
Világosságot kellene gyújtani
A szellemekben,
Csillogó fényt
A fejekben.
Részegítő mámorból
Újjá születni.
Szentté kellene válni!
Szentté. Hogy szívünkben
Ragyogjon a boldogság,
Oda tudjuk adni a felünknek,
Vagy épp egy gyermeknek,
Adjuk oda idegennek,
Adjuk oda testvérünknek.
Mert minden ember testvér itt,
Földi dolgoktól zubogunk mind!
Le kell mondani az önzésről –
A lélek pusztasága úgy gyötör…
Átnyújtom hát társtalanságom
Ennek a fagyott, cudar világnak,
Ha nem kell, hát magának a sátánnak!
Hadd szívja erőmet az univerzum,
Úgy sem jár nekem itt talentum.
Bohómisiként hagytam magam
Kihasználni,
Gyenge derekam
Roppantani,
Sikoltva rémálomból
Felébredni,
Fájdalom ékkövével
Kiszegezni,
A lélek pusztaságával
Dögönyözni,
Kietlenség mámorába
Belefulladni.
A halál szentélyével
Megsebezni.
Azért;
Hogy álljak én
A világ peremén
Behódolva
Sebzett lelkem
Mindenkinek
Kitárva!


Szikaszai Ilka versei

Szikszai Ilka:
Istenbe kapaszkodva

Istenbe kapaszkodva,
Erős hittel kérem,
Hogy őrizzen meg engem
E szennyezett mocsoktól,
Világi, hamis dolgoktól.
Őrizzen meg engem
Hamis barátoktól,
Áruló társaktól,
Kiket igaznak hittem,
Vakságban sínylődtem.
Húzza el a mércét
Fejem fölött az Úr,
Ostobaságtól mentsen
Minden percben engem.
Elöntötte a Földanyát
Mérhetetlen kapzsiság,
Testvéreim szívében
Kevélység az úrság.
A sátán oltárán
Feláldoznak tiszta szívet,
Emberi sorsokat, életeket,
Mit Szentként kaptak
A Szentebb Teremtőtől.
Álnok kígyóként
Fonódnak nyakamra,
S fojtanak táncolva.
Rémálmaimban előjönnek
Malomkőként felőrölnek.
Földi létem delejezik,
Fáradt lelkem megkövezik!
Fájdalommal testem kiszegezik,
Tiszta szívem halálosan felsebezik.
S kiáltok én;
Miért teszitek?
Ez utatok hova vezet?!
Kiben hittem jó barátban,
Mint tenmagamban,
Éles kardként hátbadöfött,
Ráadásul kiröhögött.
Hát nincs itt ember,
Kiben bízzam?
Áruló mind társam?
Fonák hálót vettek reám,
Kedves szavuk csak porcelán?!
Erős hittel Téged kérlek,
Istenem, benned élek!
Mutasd meg igazad, kérlek,
Hatalmas az emberi vétek!
Angyalok százai fonjanak át,
Vigyázva lépteim zaját,
S ugyanúgy gyermekeim,
Féltve nemzeteim.
Tisztítsd meg őket
Szent akaratoddal,
A gonosz ne férkőzzön
Hozzájuk sehonnan!
Segítsd őket itt a földön,
Hogy a gonosz porrá törjön,
Tüntesd el tőlük a veszedelmet,
Nemes lélekkel vezesd őket,
Dicsőítve Téded zengjenek,
Hálát adva életüknek,
Szíveikben tudat alatt
Téged imádjanak,
Hitben megmaradjanak,
Úgy tudjanak imádkozni,
Hogy észre se vegyék,
Kormányozd életük vizét,
Mert egyszer végleg kikötve
Téged imádjanak mindörökre!

***

Mellékdal Gyermekeimnek

Ismerjetek rá egyszer,
Hogy anyátok is ember.
Ajándékot adtam néktek
A legnagyobbat: a Szent Hitet!


Szikszai Ilka versei

Szikszai Ilka:
A fájdalom ékkövei

A fájdalom ékköveit
Magamra vettem,
Ragyogása sötét árny
Pislákoló lelkemben.
Élek nagy kietlenségben,
Igaz szeretethiány
Fénylő ékkövében.
A pénz vált Istenné-
Emberi értékek semmivé…
Prostitúció nyálkás, ragadós bűze
Népbetegségek meleg fészke.
Szervkereskedelem véres keze
Éj leple alatt osonnak érte.
Ember és fegyvercsempészet
Páncélöklű, kegyetlen harca,
Politikusok markecolós hada,
Eladják saját lelküket
Nyomorulttá teszik népüket.
A drog kemény világa,
Dílereknek életük nem drága.
Nagy maffiák viszik tovább
A szépenvirágzó üzletet,
„Keresztapák” nyalják zsíros kezüket.
Fejétől bűzlik a hal,
Emberek, csak nézzétek!
Kiáltanak nagy szavakat:
„Terrorizmus ellen legyen csapat!”
S közben harc folyik olajért, területért,
Leigázva állnak kis országok betevő falatért!
Gyermekek éhkoppal ülnek tanulni
Szellemüket nem táplálja semmi.
Karöltve kong gyomruk a bűnözéssel,
Belesodródnak, s nincs intő jel.
A fájdalom ékköveit
Magamra vettem,
Ragyogása sötét árny
Pislákoló lelkemben.
Úgy hull szét a kultúra,
Mint búzaszemet orkán hordja,
Magot nem tud bontani,
Termőföldben maradni.
Eladták talpunk alól Hazánkat,
Nincs otthona Magyar fajtánknak.
„Trianoni Békével” kezdődött a baj,
Azóta szétolvadt, mint írósvaj.
Élek nagy kietlenségben,
Igaz szeretethiány fénylő ékkövében!
Öldd meg apád, s anyád!
Jelszóval lelked így kiált!
Hisz van még háza,
Beleköltözhetsz utána!
Emberek reszketve térnek nyugovóra,
Betöréses rablás nagy divat ma.
Talán agyon is verhetnek az éjjel,
Megkuporgatott vanodat vigyék csak el.
Isten parancsát semmibe véve,
Szakadások* léptek törvénybe.
Barátságok válnak moslékká,
Egoista, undok martalékká.
Üres fogalommá vált
Az igaz szeretet,
Elkótyavetéltétek,
Ördög gyermekei lettetek!
Most féltek fekélyektől,
Világméretű járványoktól,
Kikerekedett szemetekben
A rémület táncol, trónol,
Elüszkösödött agyatok zakatol,
Pénzzel életet nem válthattok,
Perccel sem hosszabbíthattok!
Teremtőnk parancsát semmibe vettétek,
Így zsoldotok az örök halál lett.
De én a fájdalom ékköveit
Magamra vettem;
Ragyogása sötét árny
Világító lelkemben.
Igaz szeretethiány
Szomjas tengerében
Fénylő ékkövében
Vérzik fájó szívem,
Cipelem keresztem,
Krisztus vezet engem.


Szikszai Ilka versei

Szikszai Ilka:
Januári hideg fagyban

Januári hideg fagyban házak
Állnak hóval befedve,
Csillámló ezüst ágak
Bóbiskolnak az úton heverve.
Most alszik a természet,
Fehér takaróba süllyed lábam,
Szélnyirbálta utcaképben,
Jégcsapok lógnak megadóan.
Januári hideg fagyban,
Ördögűző, dermedt télben,
Léptem mellett angyal suhan;
Arcom tükrén szárnya lebben.
Aranyrizsport hint a tél,
Csikorog a tél vad dühe,
Szívemen rácsos, kemény páncél,
Utamban áll, muszáj menedéke.
Vibráló neon tenger övez körbe,
Érzem a jóságot és a fényt,
Halk neszekkel fon át körbe,
Tünékeny árny rejt veszélyt.
Januári hideg fagyban,
Démon ménkű szakadt fejemre,
Féltem ott a kicsi útban,
A sátánt láttam megeredve!
Hadonásztam, a gonoszt kergetve,
Távozz tőlem, messzire!
Csilingelő hang szólt mellettem:
”Ne félj tőle, mert szíved zárva előtte”
Januári hideg fagyban
Ördögűző dermedt télben,
Léptem mellett angyal suhan-
Arcom tükrén szárnya lebben.


Szikszai Ilka versei

Szikszai Ilka
Ahol…

Ahol véget érnek a szavak
Oda ne kívánd magad!
Ahol a nevetésnek vége,
Búsan néznek az égre.
Ahol ma megszűnnek a jelek,
Ott könnyeznek a szemek.
Ahol a búcsú marad csupán,
Ott él bús szívem ma már.

2005.10.10.


Szikszai Ilka versei

Szikszai Ilka:
Alamizsna

Szemével könyörületért könyörgött.
Az utca körülötte piszoktól dübörgött.
Teli kosszal, holmi papírdarabokkal.
Cafatos hulladékokkal, kongó sörös dobozokkal.
Fütyült a szél, metszőn bántotta bőrét,
Kiritkult ruhájába markolta rideg szelét.
Teste vacogott, állkapcsát verte a didergés,
Elkékült szájában két szuvas foga zenélt.
Kolompolt egymásnak, élelemért kunyerált;
Diófaszínű hegedűjén szépet muzsikált.
Úgy sírt vonója, lelke szállt belőle,
Elüszkösödött lábát maga alá gyűrte.
Jobb lenne talán, ha már nem lenne,
Milliárdnyi emberből egy: szégyenfolt bélyege.
Így húzta nótáját, keservesen kérve;
Nézzétek!
Ennyit érünk?
Az ember
Legfőbb értékünk?
Lassan a hó szállingózni kezdett,
Elgémberedett ujjaival
Mégis újra játszani kezdett…
Éhkoppal párosul fájdalma,
Pislog, ki lesz, ha megszánja?
Arra sétálnak kifent honfitársak
Becsmérlő pillantás jut adománynak.
Páváskodva tovább szelelnek,
Gőgből előbb belerúgnak egyet.
Apró gyermeket vezet előtte egy anya,
Kicsi kezéből sajtos kiflijét majszolja.
Odanyújtja felé maradékát:
Edél, báci, itt van alamiznád!


Szikszai Ilka versei

Szikszai Ilka:
A természet dicsérete

Kedves, zengő madárhangot hall fülem,
Itt ülök a nyugodt folyóparton, s ez kedves nekem.
Egy repülő suhan át a végtelen, kék égen,
Gondolataimat, szívemet csöndben fölemelem.
Lágy szellő fodrozódik, lengedezik a folyó felszínen.
Fecskék oltják szomjukat, s tovaröppenek hirtelen.
Zöldellő olajfák, fűzfák hajolnak méltóságosan,
Hirdetik a természet dicséretét igazságosan.
Végig a gáton tengernyi, ezer tarka virág,
Csirkék, gyöngytyúkok legelésznek csisszegve ideát.
Fel-felröppen itt is, ott is egy-egy kedves pillangó,
Meg-megérinti lelkemet; az ember milyen mulandó!
Hallgatom a nyárfák leveleinek beszédét,
Megértem a tőlük jövő szeretet üzenetét.
Gólyakerepelés hangzik fel valahol messze,
Vajon mi hajtja őket újra ide meg ide?
Méhikék zümmögnek, mondják a maguk zenéjét,
Tücskök ciripelnek a kövér fűben szerteszét.
Gyönyörű, fekete-kék szitakötő cikázik ide-oda,
Utána nézek simogatva, s már el is röppent tova.
Szememmel végigpásztázom a bölcs folyó felszínét,
Néha fel-felbucskázik egy hal, szétnéz.
Ezernyi béka pattyog sorba, a vízbe,
Megunják, újra jönnek napozni a fénybe.
Most virágzik a bambusznád fénylő kalásza,
Csoportokban állnak, hisz össze vannak tartozva!
Csodálom és szeretem a természet csendjét,
Milyen jó lenne, ha az emberek ugyanezt tennék!
Megértenék a harmonikus szépséget, összetartozást,
Szívükben nem volna békétlenség, vad acsarkodás!
Olyan egyszerű, csak ki kellene nyitni szívüket,
Példát venni arról, hogy a Teremtés mily fölséges!


Szikszai Ilka versei

Szikszai Ilka:
Jégkristállyá fagyott szívem

Jégkristállyá fagyott szívem
Ebben a dermedt világban,
Január rideg kőszobrában.
Nézem a téli tájakat-
Már a fák is halottak.
Nem engedik be az áldott fényt,
A melegséget, az életet.
Épp ilyenné váltam én is;
Finomenergia* mezőjében*
Jégkristállyá fagyott szívem.
Hisz oly egyszerű: létezésünkhöz tartozik
A mindenséget átható körforgás,
Semmi sem örök, csak a változás…
Jégkristállyá fagyott szívemmel
Együtt, vele élek, lüktetek,
Univerzum gyermeke így leszek,
A Te is az vagy, miért lennél más?
Génjeidben kódolva az elmúlás.
Majd az újjászületés ismét
Gigászi erővel tör rád,
Mint tavasszal ömlik a Természet,
S vele száguld ősi D. N. S.-ed-
Csattanva robban tested
Ontva a fényt, életet, meleget.
Hogy átvehesd mindenségi helyed,
Itt, e szellőnyi földi létben,
És lobogva égesd szellemed,
Hogy az utánad jövők értsenek,
S nyomod itt hagyván érezzenek,
Sejtjeikbe mélyen vésődjenek
A te elmúlásod porai,
Tudattalanul nyissanak neked
Szíveikben kitáruló ablakot,
Veled zsongjanak a napok,
S te láthasd mindezt,
Odaföntről örvendhess!
De most zúzmarává váltam,
Jégkristállyá fagyott szívem
Szétroppant a dermedt télben.
S az égető nyárról álmodik
Halott, fagyott, jeges lelkem.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör