Másképp látók

Kováts Péter:
Csendélet reggel

Porba irt rajzot a szél.
Éj gyönyörét irigy hajnal,
lopva elviszi messze.

Bántja szemem ez a fény.
Testednek illata bársony,
itt mereng még a kezemben.

Gyűrt lepedőd, még őrzi nyomát,
a bársonyos éji sikolynak,
az éjszaka kedves árnyai még,
félve a fénytől, itt sorakoznak.

Éberen őriztem álmaidat.
S kábultan néztem tegnapomat,
hogy suhan át a mába.

Mondtam volna szép szavakat,
mert oly sok kedves, jó gondolat,
itt szorong még a fejemben.

Kegyetlen ez a reggeli nap.
Elcsábít, elragad tőlem,
s én dermedten várom a pillanatot,
hogy szép alakod újra öleljem.

Paplan alól lesem titkaidat,
Rúzs, kölni, pár kis mozdulat,
Ahogy készülsz a kinti világra.

Már nem vagy itt, csak testedet látom
gondolatid már messzire járnak,
sok idő, míg végére érsz dolgaid sorának.

Tegnapi csókod még többet ér annál
Mit kedvesen ígértél mára.
Nélküled nem jó, kidob az ágy,
hát felkelek, végre-valahára.

Kováts Péter:
Balatoni hajnal


Nézem a hajnalt, ahogy a fény felragyog
s tépi szét az éj sötét brokátját.
A hold már sápadtan mosolyog,
köszöntve öreg, hűséges égi társát.

A felkelő nap a tó fölé hajol,
s fényhídon küldi az éltető reményt :
Ébredj világ!
Elhoztam az új napot! A fényt!
Kinek része,
születés, boldogság az életben,
kinek ’
küzdelem, fájdalom az elmúlásban.
Ez kavarog, fortyog szüntelen
az örök körforgásban.
Csak az idő múlik monoton percegéssel,
oly minden mindegy egykedvűséggel.
Persze ez nem mindig ily fekete-fehér
olykor a legnagyobb fájdalomból
születik meg, a legcsodálatosabb remény.
A tájra most köszönt rá a reggel.
Harmatban fürdőzik fű, fa és virág,
s az ág végén megülő vízcseppen,
szivárványra törik szét, a ráeső sugár.

A feltornyosult felhők rajzolatában
keresem homályos árnyalakod,
s mint elfojtott forrás felbugyog
a gondolat bennem,
hányféle átkot kell még szétfeszítenem,
hogy eljussak hozzád,
s nyugalmam én is megleljem.