Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Verzár Éva írásai

Verzár Éva:
Házi kenyér, dúcos kenyér…

Az erdő szélétől nem messze, sűrű bokrok között húzódik meg a ház. Falai hófehérre meszelten kukucskálnak ki a poros erdei útra. Ablakában piros muskátlik kacsingatnak, szinte csalogatják a néha arra tévedőket. Olyan ritka errefelé a vendég, mint a fehér holló. A nagy csendet csak a fák lakóinak hangja zavarja meg, s az öregasszony, aki a ház előtti kispadon ül, észre sem veszi, hogy unokája megérkezett. Kezét a nap sötétbarnára festette, lehet, hogy nem is ebben az esztendőben, hanem évtizedek óta barnul, a tél meg nem elég hosszú, hogy hófehérré varázsolja. Hogyan is tudná? A ráncok közé már úgy beköltözött a nap színe, hogy onnan csak egy nagy betegség venné ki. Attól meg az isten mentsen, mert ki gondozná őt, itt a világ végén? A fiatal leányunoka bejár a nagyfaluba dolgozni, ha ő nem keresne egy kis pénzt, felkopna az álluk. Igaz, van itt minden: disznó, tyúk, a gabona is megterem, a kacsák a patakban lubickolnak egész nyáron, nekik aztán jól megy soruk, kotorják a vizet, s mint a paprikajancsi, úgy buknak alá, a fenekük az ég felé kandikál, és hopp, már fenn is vannak. A méhek itt tanyáznak a fákon, csak a mézet kell begyűjteni. A legnagyobb baj, hogy nincs ember. Ez a jány sem akaródzik magának valakit keresni, pedig ő, amikor az unokája korába lépkedett, ilyen fiatalon már gyermeket hozott a világra. Özvegy is lett egyhamar, az uráról már csak egy tábori levélből tudta meg, hogy nincs többé.
- Mamóka! – köszöntötte a kislány, és az öregasszony mellé telepedett. Ki tudja, mi járhatott a fejében, de azt kérdezte:
- Mondja, maga nem fél a haláltól?
- Fél az istennyila jányom, mért kellene, hogy féljek. Úgyes eljő, mit érek azzal, hogy reszketve várom, meg aztán jó es lenne pihenni egy kicsit. Elég volt mán ebből az életből, de betegeskedni, azt nem szeretnék. Elaludni kellene csendesen, úgy, ahogy elalusznak estére kellve a napok, ojjan szépen képzelem el én az elmenést erről a világról. A tiszta, kék égen, bárányfelhőkön úszkálva, elhajózni a hegyen túlra, oda, ahol a nap épp alunni tér, még koronát es tenne fejemre, szép vöröset, és ködfátyolt a vállaimra. Nézz reám, hát nem én lennék életem utolsó napján a legszebb? Minek es szenvednék? Életemben egyebet sem csináltam, minthogy nyögtem.
- Mennyen mán, mért nem pihen most? Minek dörzsöli itt ültibe azt, az egy darab ruhát? Nem megmondtam, hogy kimosom én a géppel?
- Attól szakad az jányom, esszecsavarja, oszt’ vehetek ujjat. Miből? Nekem nem adják a pénzt, mind neked. János bá vala itt, épp az elébb ment el, azt monggya, hogy a varrodát es bézárják. Osztán te, mért nem mondád nekem? Férjhez kéne menned, tartson el az urad. Mi lesz veled, ha mán én sem leszek, hogy neveljem a barofiakot?
- Csak fél nagyanyó! Örökké a halállal jő nekem, ha férjhez akar adni. Hagyjon engem békibe, nem kell nekem ember, hogy megmongya, mit csináljak, s mit nem. Ha kellene, akkor pedig ojjan, aki ki jön ide lakni. A mai emberek mán nem nagyon akaróznak az erdő szélin élni. Nagyanyó, mű hogy kerültünk ide? Csak mű? Mért pont ide jöttek lakni? A falu magiknak nem vót jó? Még sohasem beszélt nekem erről. Osztán azt sem monta el nekem, mijjen vót leánynak lenni? Hogy es vót, amikor maga esküdött örök hűséget?
- Nem beszéltem vóna róla? Az meg hogy lehet? Ojjan régen vót az, lehet kiment a fejemből.
- Ne beszéljen mán félre, örökké ezzel jő, pedig még azt es tuggya, hogy hány fűszál nő a határba. Mijjen vót a nagyapám? Mutasson mán egy képet róla! Örökké dugdossa, de most nem menekül. Hozza ki azt a frankos kávés dobozt, mert úgyes tudom, hogy abba vannak a kincsei. Mutassa meg nekem!
- Jajj, istenem! Mit vétettem? Megáldottál engem ezzel a jánnyal, örökké csak a kíváncsiság, bár másra lenne kíváncsi, de ő engem bolygat, s nem hagy nyugton. Kihozom, de ha nem fogod bé a szájadot, úgy elnáspángollak, hogy nem éred meg a férjhezmenetelt. – Két kezével megtámasztja a pad ülőkéjét, felnyomja magát, még áll egy percet, hogy meg ne szédüljön, és a lábai is szokják a súlyát, pedig teste nem mondható nehéznek. Az évek töpörödött kis asszonnyá gyűrték össze. Vékony lábain már alig tud megállni. Fekete ruhája majdnem földig ér, eltakarja törékeny alkatát. Keskeny vállán télen-nyáron egy hárászkendő, állandóan hideget érez. A csúz költözött beléje – mondogatja -, s a sok munka. Fején néhány szál haj, amit egy fekete kendővel takar el, egyetlen hely, amit a nap nem barnított meg. Arcát ráncok borozdálják keresztül-kasul. Keskeny száját örökké összeszorítja, nehogy valamit kibökjön, ami a lelkét nyomja. Csak a szeme tiszta, tiszta, mint a lelke, amit nem mocskolt be az idő. De a tükörbe már nem néz. Minek? Megijedne a látványtól. Nehézkés léptekkel indul be a házba. Az első lépcső magasan elrugaszkodott a földtől. Kezeivel segíti magát.
- Nagyanyó, toljam? – incselkedik a leányunoka, de ő rá sem hederít. Majd meglátja, ha eljön az ideje, hogy milyen öregnek lenni. Aztán fokról-fokra lép, a tornácon megpihen. A házban a legbelső szoba az övé, az utcára nyíló ablakaival. Elvette volna a kisjány tőle, de ebből nem engedett. Amióta kihozták ide a villanyt, ott van a televízió, nézze azt. Ő nem érti, mit beszélnek, de nem es érdekli. Neki az ablak a televízió. Lássa az embereket, ha épp arra járnak, de barátja minden egyes fa, bokor és az azon élő madárnemzetség es. Néha szól hezzájik, azok meg válaszolnak. Csak a macska nem hallgatott a tiltásra. Állandóan felugrik a párkányra, ha benn mozgást hall, s addig nyivákol, amíg bé nem engedik. Akkor ráfekszik a hasára, testének melegével bétakarózva, mély álomba szenderül.

A doboz az éjjeliszekrény legalsó fiókjában van, jó mélyen elrejtve. Nyögve hajol le, közben kapaszkodik, de végre előkerül. Leül az ágy szélére. Elfáradt. A barna doboz tetejét simogatja, nem nyitja ki. Elindul vissza az udvarra - ez a jány még bé találna jőni, hogy sürgesse -. Kifelé már könnyebben halad, az egész napi ülésben elgémberedett lábait kissé bejáratta. A térdekalácsa még recseg-ropog, de mit számít, fő az, hogy viszi.
- Jó, hogy megjőve, mán mentem vóna magáért – zsörtölődött az unoka, aki mindig is kíváncsi volt, mit rejt a doboz.
- Itt es vagyok – huppant nagyot a padra.
- Nyissuk ki!
- Várj, szusszanjak meg egy kicsit, elfáradtam, de megmondom, hogy nem adom a kezedbe. – Azzal óvatosan felemelte a fedelet.

Megbarnult képek voltak benne. Vastag lapjukról ismeretlen emberek néztek szembe az ifjú lánnyal. A legfelső képről szép, fiatal, kalapos asszony nevetett.
- Ez meg ki lenne?
- Nem ismered meg az öreganyádot?
- Ez maga?
- Mit gondolsz csitri, örökké vén vótam?
- Jól van mama, nem akartam bántani – súrlódott nagyanyjához, mint a macska, érezte, hogy kicsit többet mondott, mint szabadott volna. Unokája illata és közelsége pedig erősen jól esett az asszonynak, aki maga is hitetlenkedett a képet látva. Aztán felemelte a következőt.
- Ez vót a nagyapád.
- Hű! Ez a szép ember? Ezért nem mutatta meg eddig úgy-e, hogy nehogy nekem es ilyenre fájjon a fogam. Mijjen szépek vótak magik nagyikám! S ez a nagy ház? Ez kié volt?
- A nagyságos úréké, itt a faluba. Ott szolgáltunk. Ott, abba a nagy házba, ahol most a varroda van. De akkor nem úgy nézet ki, mint most! Nagy uradalom vót az! A ház körül nagy fák, még ezer évesek es vótak azok! Nagyapád tartotta rendbe az udvart. Vót dolga elég. Kaszálta a füvet, nyeste a virágokot! Mennyi rózsa vót! Egyik szebb a másikánál. Két asszonya vót a háznak. Ikrek vótak, s az embereik es ikrek. Az egyiknek az ura erősen hamar meghalt. A másiknak ojjan művészféle vót az élete párja. Nem csinált az semmit, csak fúrt, faragott. Valamijjen linót metszett. Szerencsére az asszonyok ügyesek vótak. Az egyik a házat uralta, a másik az uradalmat. Akkor mű es benn laktunk anyámékkal a faluba, az uradalomhoz tartozó házba. Gyermek vótam, inkább fiatalka, amikor hezzik kezdtem járni. Anyám küldött örökké, hogy hozzam el a vajat, amihez kenyeret es adtak minden másadnap. Ha te láttad vóna kicsikém azt a kamrát! A kiadó a benti asszonyság vót. Minden nap saját kezivel köpülte a vajat. Hetente sütték a kenyeret, ojjan jó ízű, fekete kenyeret azóta sem ettem! Na, nézz oda most es csurog a nyállam, s ahol hijja a fogamnak ki es fojik. Megtörölöm. Várj egy kicsit.
- Ijjen finom vót az a kenyér mama?
- A bion, ha te ehettél vóna belőle! Manna vót az jányom!
- Jól van, meséljen a nagyapáról. Ő mijjen vót? Hogy ismerkedtek meg?
- Fess ember vót. Az anyám miután kiöregedett a munkából, én vettem át a hejjit. Békerültem a nagyházba. Szobaleány vótam, takarítottam, a nagyasszony keze alá attam mindent, amit kért. Nagyapád ott ólálkodott örökké körülöttem. Észre vettem én azt, mán hogy a csudába ne vettem vóna észre? Egy nap osztán, úgy vagy két év után, hogy a szoknyám körül lógándozott, levágott nekem egy gyönyörű piros rózsát. Mikor mentem hazafelé eléállt a bokorból, s nekem atta.
- Józsi! – mondtam – nem fél, hogy a naccságáék megölik, ha észreveszik a hiányzó rózsát?
- Nem én, az életemet es odaadnám magáért, Iluska. – Hát ezután mán ojjanok vótunk, mind a jegyesek. Tuttam, hogy az ő felesége leszek, de azt es tuttam, hogy várni kell arra. Illett legalább három évet udvarolni a leánynak. Nem es sürgettük ojjan erősen, valami kelengyét essze kellett gyűjteni. Szegények vótunk, mint a templom egere.
- Szegények? Mama! A nagyapán ojjan szép ruha van, hogy csuda!
- Azt bizony, ezt akkor a naccságáék es megjegyezték.
- Hogy-hogy?
- Az úgy vót, hogy vót egy másik uradalom es itt a faluba. Nagyapád az úrfit sokszor vitte ide-oda a kocsiján vasárnaponként. Az pedig a levetett, kopott ruhájával fizetett.
- Nannyó, ez, ami rajta van nem kopott! – kotnyeleskedett a lány.
- Nem hát, mert eszes vót a nagyapád. Élt itt egy híres szabó. Az öregem elvitte hezza a kopott ruhákot, az darabokra szette, kifordította, s ojjan lett, mintha most hozták vóna ki a bótból. Az úrfi nem járt akármibe. A szomszéd faluba szőtték a szövetet, de ojjant, hogy még az angol királyi udvarba es megcsudálták, pedig ott híresek a szőtt dolgok. Ez, amit itt látsz a nagyapádon, ojjan anyagból vót, amit a királyok es felvettek vóna. Csak, hát kifordítva. Hát nekem es fel kellett tegyem a kalapot ijjenkor, hogy ne legyek maradi az udvarlóm mellett. Egy vasárnap a templomból jöttünk épp haza, mentünk vissza az uraságékhoz, amikor az nagyasszony odahívta a nagyapádot, s megnézte mi van rajta.
- Józsi, magán olyan ruha van, hogy az én férjem sem jár ilyenben - mondta. Ami, igaz az igaz. Az uraság nem adott sokat a cafrangokra. Neki muzsika kellett, festett, s amikor rea szóltak az asszonyok, felült a hintóra, kiment, megnézte a határt, általába ojjankor, amikor arattak, azzal hazajött, s résziről el volt intézve a gazdaság. Nekünk dologgal teltek el a napok, hónapok, évek… Oszt’ esszeházasottunk. Az gazdáéktól kaptunk egy kis fődet itt, az erdő alatt. Ezt a házat es ők húzatták fel nekünk. Sok boldogság nem jutott, mert egy évre rá, mán ment es az uram a háborúba. Még a kicsi leányát – az anyádot – sem ismerhette meg. Azóta itt vagyok, a többit mán tudod. -

Sorra szedték elé az emlékeket. Egy pántlika a nagyi ruhájáról, amiben bálba volt. Egy szalag a hajából. Egy fehér keszkenő, amit akarattal ejtett le egyszer le a nagyi, s akkor kapta az első csókot. A legalján egy elszáradt rózsa. Fehér selyempapírba csomagolva. Most szétnyitották a papírost, félve, nehogy széttöredezzen az, ami eddig egyben maradt. Az unoka meghatottan nézegette a múlt század, vagy ezred emlékeit.
- Nagyi! Mi nem süthetnénk olyan kenyeret, amit ott a nagyházban sütöttek?
Annyit emlegette, hogy magam előtt látom a polcot, ahol sorakoztak a kihűlésre váró, dúcos, fekete kenyerek.
- Süthetnénk, a kemence még megvan. Csak bé kell dagasztani, hevíteni, elébb szerezni kell lisztet, de nem fehéret! Menj el a molnárhoz, neki biztos van. Akkor megsüssük, én es ennék még egyszer az életbe, vajat kennék a meleg kenyérre, megsóznám, s amikor beléolvadt, akkor enném. Menj jányom! Sütünk! -

Azzal mindent óvatosan visszatettek a helyére. A lány elindult lisztért és kovászért, az öregasszony visszaült a padkára, hogy, mielőtt az este leszáll, dolgozzon még egy keveset. Amint azonban betette a lány maga után a kaput, elmélázott, s valahol egy táncparketten, vagy a vasárnapi misén érezte magát, amikor néha-néha esszeakadt szeme a Józsija szemével.

Egész éjjel forgolódott az ágyában. Holnap reggel korán kel – tervezte -, amíg a kis unoka felkel, már be is hevíti a kemencét. Majd dagasztanak együtt. A hajnal alig kezdett hasadni, de ő már talpon volt, s maga sem hitte, hogy egy csepp fájdalmat sem érez. Erős volt, mindent megcsinált. A kemencében pattogott a tűz, a pityóka főtt egy nagy fazékban, a liszt megszitálva a nagylyukú szitán, a kovász is elindult, amikorra az unokája álmos szemekkel elékerült.
- Mán hasadra sütött vóna a nap, ha nem kélsz fel! Igyál meg egy porhárka tejet, s gyere, hámozzuk meg a pityókát. Osztán a dagasztásba es kellene segítened. El es felejtettem, házi vajat hoztál az este?
- Hoztam, hoztam – válaszolt a lány, miközben itta a tejet, de előbb még lelopta a tej fölét, ma nem veszi észe nagyanyja, legalább nem zúgolódik, ahogy azt örökké teszi. S aztán, mint, aki rossz fát tett a tűzre, serénykedni kezdett, ami fel sem tűnt az öregasszonynak annyira beleélte magát a munkába. Már előre érezte a kenyér illatát, a legnagyobb dúcát töri le – tervezte -, s jól megtömi, friss, finom, házi vajjal.

A teknő kikerült a ház elé, beleadták minden erejüket, de nem is volt hiába, mert alig múlt el egy óra, látni lehetett, ahogy emelkedik a fehér abrosz alatt, a nagyanyó szájába kívánkozó, még egyelőre dagadófélbe levő tészta. Azonnal szaggatni kezdték, még volt kosár, régről, amit már csak diót szedni használtak, de most szakajtó lett ismét. A teknőből kikaparták a maradékot, belisztezték, legyen kovász, mert még sütnek. - Hogy eddig miért nem tették? – morgolódtak -, nem es ojjan nagy dolog, s az idejikből es kitelik. - Most a kemence volt soron. Eléhúzták a parazsat, gondosan egy sarokba, előkészítették a kenyerek helyét. Nagyi még a kezét is bedugta az ajtón.
- Hát, maga mit csinál?
- Megnézem elég meleg-e.
- Csak nem hőmérő a keze? – incselkedett a lány.
- Hallgass, s most aztán ügyes legyél nekem. Te veted bé, vagy én vessem?
- Azt, hogy kell?
- Figyelj, megmutatom, csak ügyesen tedd a lapátra. - Azzal, gyors mozdulattal kifordította a tésztát a szakajtóból, már lapáton is volt. Egy lendülettel belökte hátulra, hogy a többinek is legyen helye. A lány csak bámult, tátotta a száját, mit tud az öreganyja.
- Bezzeg most nem fáj semmije!
- Nincs idő ilyenkor a fájdalomra, pattanj, mert szétfolyik a tészta. Ügyeskedj, jövőkor majd te dobod be. Most csak légy résen. Ahol a szemed, ott legyen a lapát, örökké lisztezd bé, hogy oda ne ragadjon! Érted?
- Értem, értem, de mikor lesz kész?
- Sületlen kenyeret nem eszünk. Kivárjuk. Kivárjuk, hogy jól süljön át. Ahogy a kezemmel éreztem, jól béhevült, úgy másfél óra múlva már verhessük es le. -

A kemence ajtaját becsukták. Rázárták a reteszt. A parazsat az ajtó elé kotorták, hogy ki ne fusson a kemence melege, osztán leültek a padra. Hallgattak egy sort. Néztek egymásra, s mindkettejük szeme csillogott. Az utcán, messziről egy alak tűnt fel, egyre közelebb ért, megállt a kapu előtt, bejönni készült, mert a kutya erősen ugatott.
- Nem láttad, ki jön? – kérdezte az öregasszony –, úgy el vótunk ezzel a sütéssel, hogy ki sem néztünk az ösvényre.
- Majd meglássuk, ha bé meri dugni az orrát a kapun. – Még ki sem mondta és nyikorgott a kilincs. Fiatalember lépett be, félénken, mert a kutya ugatása egy cseppet sem volt biztató.
- Nahát! Sándor! – kiáltott fel a leányka -, te merre bóklászol itt, ahol a madár sem jár?
- Horgászni voltam, s gondoltam, ha már erre járok, megnézem, mi van veletek.
- Ülj le fijam! – intett a mama a lócára –, éppeg kenyeret sütünk.
- Kenyeret? Házit?
- Azt bion, jó feketét. Ojjant, amijent régen szoktunk.
- De jó magiknak! Szép ez a hely, jó lehet itt lakni!
- Ezt eddig nem mondtad – nézett nagyot az eladó sorban levő –, én azt gondoltam, hogy nincs legény a faluban, aki szeretne itt élni.
- Pedig igencsak jó lenne. Itt az erdő, mező, lehet állatokat tartani, nem messze a tó, s van hal benne elég. Még fát sem kell venni télire!
- Azt nem fijjam, ha van, aki felvágja! Múlóba van már az idő, gyertek nézzük meg, mi lett a kenyerünkkel. Most segítség es van, enni es kap, ha kiszedi a kenyereket.
- Csak mondja mami, mit csináljak, kiszedem én, ha ezeret sütöttek akkor es. De a jussomot kérem.
- Miből te? A leányból vagy a kenyérből?
- Jöhet mind a kettő - kacsintott a mamára a legény.
- Nekem ehhez nincs szavam? - huncutkodott a leányka.
- Most nincs, hozd a késeket, le kell verni a kenyeret. – Az első már kinn is volt. Az öreg fa megmaradt törzsére állították, a következőt egy székre, csattogtak a kések. A kenyér héja meg ezerfelé ugrált a kés foka alól, az illata amúgy csiklandozta orrukat.
- Osztán nem eldobni a héjját jányom, essze kell azt takarítani, leforrázni, s meglátod, hogy a malacok mijjen jó étvággyal esznek ma este. Ünnep lesz nekik es. Hű de elfáradtam! Leülök egy cseppecskét, most mán csináljátok tű, én nézem, de nehogy levágjátok a kezeteket. – Azzal leült a lócára, a fiatalok hamar végeztek a munkával. Kihozták a vajat a kamrából, s várták nagy csendben, hogy kihűljenek a kenyerek.
- Adjatok mán egy dúcocskát, abból ne! – intett a mama, s rámutatott az első kenyérre. Előtte volt már a vaj egy széken, kenegetni kezdte a friss, még meleg kenyeret. Jó vastagon rakott rea vajat, megsózta, a szeme csillogott, a keze reszketett. Letört egy darabkát, majszolni kezdte. A fiatalok es vágták, kenték, ették …
- Nagyanyó, ez finom! Magának es ízlik, úgy látom, még a nyála es kicsordult. Adjak még? - S már nyújtotta is az újabb szelet kenyeret. – Ez pont ojjan lehet, mint amit nagyapóval sütöttek! Vegye mán el, mit izél? -

Nagyanyó nem nyúlt a kenyérért. A keze maga mellé hanyatlott. S ha nem vigyáznak, rögtön oldalt es dől.
- Mama, nagyika, mamóka! – sikított a leány -, mit művel maga!?
- Hagyd mán békin, egyenes helyre kell fektetni. Épp most viszi a frissen sült kenyeret az öregjéhez. Ne bántsd. – Átölelte a leány vállát, a szemébe nézett, csitítgatta:
- Ne búsulj, sütünk mű es, osztán lenéz majd reánk, s örvend, hogy élete utolsó napján es tanított, valami ojjanra, amit mű el es felejtünk, ha ő nincs. Hívjuk a papot.


Verzár Éva írásai

Verzár Éva
Emlékeim nyomában 3.

Nyár Erdélyben


Még el sem búcsúztunk a tavasztól, a tél végi farsangi hangulat a lelkekben van. A tavaszi majálisok gyorsabbá tették a vérkeringést. A szívekben még ott van az íze a kapualjban lopott csókoknak Nyárról beszélünk, pedig még hidegek az éjszakák, reggelre párás ködbe burkolózik az erdő, dél közeleg, mikorra tisztán lehet látni a hegyet a nap sugarában fürödni. A folyó még hideg, vízének színe zöldes és bizsergeti a lábadat, ha félve beledugod.
Mégis itt a nyár. A réteken derékmagasságban áll a fű. Egyre többször látni, hogy kora hajnalban az emberek csapatosan mennek kaszálni. A nyári alma színe is pirosra vált. Mosolyog a fáról a nap felé, majd megunja a várakozást, és nagyot pottyan a földre. A legszebbet emeled föl, beleharapsz, dús-édes leve lecsurog a szád szélén. Micsoda íz. A nyakas körte is hullani kezd, szalmakalapodba egyre több gyümölcs kerül, miközben szaladsz megnézni, milyen a víz, melegedett-e már annyira, hogy mindent elfeledve belemerülj.
Néhányan már próbálkoznak, igaz vacogva bújnak ki a vízből. Aztán egyre többen merészkednek be, észre sem veszed, hogy a folyó menti füves rész hemzseg a fiataloktól, nevetésüktől hangos a vízpart.
Otthon is érződik a hangulata a nyárnak. Az asszonyok nyári nagytakarításra készülnek. Valószínű, már előre megbeszélték a szomszédokkal, mert egyszerre kerülnek ki az udvarra a házba levő holmik. Reggel székek sorakoznak az udvaron, arra a leghosszabb létrát fektetik és azután már nincs megállás. Párnák, paplanok, szőnyegek sütkéreznek a napon, hogy elfeledjék a téli hideget és annak, dohos szagát.
Aztán előkerül a meszelő, ha kell, a férfiak kicserélik a rúdját, kezdődik az év legnagyobb felfordulása a portán. A meszet már reggel korán leoltották, átszűrték, egy kis kékport is tettek bele. A pókok riadtan menekülnek, ahányan vannak, annyi felé. A férfiak arca is bosszúsabb, mire való ilyen nagy felfordulást csinálni, de nincs mit tenni, az asszony a fejébe vette, jobb belenyugodni, Az okos férfi egekig dicséri asszonyát, reggel még készségesen segít emelgetni a bútorokat, s mikor már látja, hogy a nehezén túl vannak, már nem kell férfikéz, kisomfordál a kapun. Horgászni megy, hogy szegény asszonynak estére ne keljen vacsorát is főzni. Magabiztosan állítja, hogy megfogja a vacsorára valót. Majd megsütik, ennyivel is könnyebb dolga van feleségének.
Egy kis lelkifurdalást érez még, de mikor a folyó felé közeledik, elszáll minden aggálya. Úgyis láb alatt lenne, ezután már az ő munkája nem kell, csak amikor pakolnak vissza. Szemével már azt keresi, kinek sikerült a barátok közül kijönni a partra. Egyelőre még korán van, nincs senki. Megáll a vízparton, átellenben a csorda legelészik békésen a falu földjén. A sekélyes és iszapos részen ott van az Öreg. Őt már csak így hívják – Öreg, vagy becsületes nevén, ha igaz, Jáki bá’. Híres embere a falunak – egyedüli, aki bivalyokat tart. Néha befogja őket a szekérbe, de emberemlékezet óta ott van, azon a helyen minden nyáron. A bivalyokkal természetesen. Azok pedig naphosszat képesek hemperegni az iszapos vízbe. Körülöttük senki sem fürdik, úgy felverik az iszapot, hogy a tiszta víz messziről nézve sötét foltként emelkedik ki a környezetből. Ahányat mozdulnak az állatok, kerek hullámok lökdösik egymást. Az öreg csak ül némán a bokor tövében és nézi az állatait. Aztán elvesz egy botot és kitessékeli őket a legelőre, hogy egyenek is valamit Tejük annak, aki szereti, nagyon tápláló. Zsíros és vastag. Sokat nem lehet tudni az Öregről, csak egy valamit, mindig fehér ingben van, télen-nyáron, a vízparton, vagy éppen mikor a poros úton fekete ökreivel végig poroszkál.
Jól elkalandoztam. Emberünk is hasznossá teszi magát. Arra nem volt mersze, hogy otthon a ganyédombon kutakodjon giliszta után, félt az asszony szájától, vagy éppen attól, hogy ismét kitalál valamit. Ezért hát hozta magával a kis ásót és most, az iszapban keresi a gilisztákat. Van bőven, kár lett volna ezzel az időt otthon tölteni. Hamar megtelik a kis fémdoboz, amibe valamikor még cipőkrém várta, hogy fényesé sikálják az emberek a briccses csizmát. Aztán komótosan leül a partra és ki-be dobja a zsineget. Néha fog valamit, de legtöbbször semmit. A fürdőzők is megérkeznek, nem baj az, csak mulassanak, legalább lesz kire fogni otthon, hogy üres kézzel ment haza.
Másnap folytatódik a takarítás. A fal szárad, a bútorok még mindig széthúzva állnak. Az ember ismét kisomfordál a kapun. Az asszony pedig egymásután sikálja tisztára a gyúródeszkákat és az egész évben használt lapítókat. Majd kiteszi száradni a napra. Napközben még össze-össze ülnek a szomszédasszonnyal, még jó, hogy nincs otthon az ember, még azt mondaná, csak a szája jár a keze helyett.
Harmadnapra már családi nap van. Előkerül a kis szekér. Beleteszik az összes takarót, de főleg a szőnyegeket. A nap melegen süt, már kora reggel kellene indulni. A kosárba ennivaló kerül, mert este előtt nem jönnek haza. A szekéren keresztül teszik a fapadot, és irány a vízpart. Az ember húzza a kisszekeret, utána megy a család. Ilyenkor a gyermekek a legvidámabbak. Kezükben parittya, horgász-pálca, ma az apjukét is ők viszik. Végre kiérnek. Leterítik egy árnyékos fa alá a pokrócot, ma ez a lakhelyük. Az ivóvizet gondosan hűvösbe teszik az elemózsiás kosárral együtt. Aztán nekiszedelőzködnek. A padot beviszik a folyóba, már ismerik a helyet hova érdemes tenni. Az asszony nekigyürkőzik, manapság már fürdőruhára vetkőzik, de régen csak úgy szoknyába. Széleit feltűrték, kilátszott alulról a pendely, de az senkit sem érdekelt A gyermekek bevonszolták a szőnyeget és míg anyjuk mosta addig horgásztak körülötte. Rutinos mozdulatokkal kezd neki az asszony, előbb meglocsolja egy kis vízzel, majd szappanozza óvatosan, mert síkul ám a szappan – hányszor sikerül elúsztatni? ...sebaj erre mindig felkészülnek, többet is hoznak magukkal. Még tavalyról maradt zsírból főzték hetekkel ezelőtt, mára már kiszáradt a padláson, pontosan annyira, hogy fel lehetett szeletelni. Ennél jobb nincs a világon, szépen tisztít. Úgy tűnik, hogy a kis halaknak is ez a véleménye, mert hamarosan az asszony lába körül sok száz kis hal gyülekezik. Ha készen van, mindkét oldalát megmosta a gyökérkefével ismét a gyermekek dolga, hogy meglebegtessék a víz felszínén, ne maradjon benne a szappannak még a híre se. Utána pedig óvatosan kiviszik a fűre, estig ott sorakoznak kiterítve és tisztán.
Délben megkondul a harang. Elcsendesedik a part. Egyszerre megy ki mindenki az árnyékos pokrócra. A víz kivette belőlük a reggelit, már nagyon korog mindenkinek a hasa. Tüzet tesznek, nyárson szalonnát sütnek. Az első falatokat mohón kapkodják be, nem törődve azzal, hogy még forró lehet, aztán egyre lassabban, komótosabban szelik a kenyeret és jóllaknak mind. Még egy kicsit lefekszenek a pokrócra, bóbiskolnak és kezdődik a munka, addig, amíg ki nem mostak mindent.
Délutánra már minden szőnyeg kinn sorakozik. Néha megforgatják, hogy egyenletesen száradjon és általában estére már meg is szárad minden egyes darab. Összehajtogatják és fáradtan a naptól, és víztől elcsigázva mennek haza. Mesét ezen az estén senkinek sem kell mondani, úgy alszanak, mint a bunda.
Reggel a kakas kukorékolása ébresztené őket, de még fordulnak egyet, nehezen bújnak ki az ágyból. Nagy nap ez a mai. Mindent helyére kell tenni. A szekrények bekerülnek a frissen meszelt fal mellé. Az ágyakat megtöltik friss szalmával és bevetik. Tiszta ágytakaróval beterítik. Közepére kerülnek megfrissülve a díszpárnák, köztük pedig a régi porcelán baba foglalja el örökös helyét. Leterítik a szőnyegeket. Minden a helyére kerül. Az asszony megáll a küszöb mellett, boldogan nézi a megszépült szobákat. A levegő friss a mésztől, a gerendák pedig mosolyogva nézik a megújult lakást.
Ezzel vége lenne az elbeszélésnek, csak még egy valami maradt hátra. Az elmúlt napokban nem nagyon került meleg vacsora az asztalra A horgászás nem járt szerencsével, az asszony is fáradt volt. Az ember most jogosnak érzi megkérdezni:
- Asszony, ma mi lesz a vacsora? A felesége pedig kissé mérgesen, de nekilát a vacsorafőzésnek. Hátra mennek az udvarra, a legszebb csirkét fogják meg. Meg kell ünnepelni a tiszta életet. Régen életnek nevezték azt a helye, ahol laktak. Élet a ház, amelyben születtek, éltek és meghaltak. Ha az élet tiszta volt, jó volt benne lenni - ha nem, akkor bizony sok könnyet nyeltek el a párnák. Volt ilyen is - olyan is, embere válogatta minden időben.


Verzár Éva írásai

Verzár Éva:
Emlékeim nyomában 2.

Erdélyi tavasz


Csak most érzem igazán, hogy nincs megállás, ha haza vágyik a lélek. Az erdélyi tavasz olyan sokszínű, hogy csak részleteiben írható meg. Lehet, hogy meg sem közelíti - nem tudja visszaadni szépségét az általam leírt szó. Azért megpróbálom, mert kincses kis sziget ez, és ha mégsem sikerül, a hibát bennem keressétek, mert fenséges szépségéhez kétség sem férhet.

Reggel van. Gólyakelepeléstől hangos a vidék. Még fagyos a talaj, de ott lépkednek méltóságteljesen a gazdag, fekete, zsíros földön. Maradt ott még élelem. Hiába fagyos a föld, a rögök szélei is fehérek a rájuk telepedett zúzmarától, a kis állatok mégis ébredeznek. Gólya úrfi, vagy asszonyság csak erre várt. Tele a határ e délceg madarakkal! A csűrök tetején még épek a gólyafészek. Mindig kíváncsi voltam rá, mi lehet bennük? Sokat nézegettem, és láttam, milyen kényelmesen növögetnek ott a kis gólyák. Láttam, ahogyan eteti gólya néne kicsinyeit, és tanítja repülni, előbb a szomszéd csűrre, aztán meg le a földre. Mosolygok, amint eszembe jut, hogy milyen furcsa lépésekkel kezdték a kis gólyák a földről való felemelkedést. Sokat nevettünk rajtuk, és néha szívesen elmagyaráztuk volna, mi hogy látjuk, hogyan kell azt csinálni - de szerintem nem hallgattak volna ránk. Hiába, ennek azért mégis ő volt a tudója.
Nemcsak a gólyák, de megérkeztek lassan a fecskék is. Igényesebb nemzetség. Szeretik a rendes udvart, a gazdaságot, ezért telepszenek meg a falusi gazda portáján. A nagy zaj azonban zavarja őket. Ha már megtalálták azt a gazdasági épületet, ahol minden megfelel – kezdik is a munkát. Vagy új fészket építenek, vagy a régit újítják fel. Sok rajta a javítani való, a tél nem kegyelmezett, és a szél is megtépázta a régi fészkeket. Érdeklődve nézem, és ámulatba ejt, milyen ügyesen formázzák a kis sárgallyakat, és milyen remek kis házat építenek maguknak. A végén megtöltik puha fűszállal, meg meleg tollal - jöhetnek a kicsik. Pici kis tojások, majd csupasz kis fiókák töltik meg a kis fészket hamarosan. Nem telik el sok idő, és már ők is próbálgatják szárnyaikat... Gondos nevelésben részesülnek, féltő-óvó szeretetben.
Az emberek is készülődnek. Az udvarokat tisztítják - tél uram nyomokat hagyott a gazdasági udvarban és a szél sem kegyelmezett. Megtöltött szeméttel minden kis zugot. Az ólakban egy-egy fonott kosárban már ülnek a tyúkok, költik az első fészekalja kiscsirkéket. A gazdasszony még réce tojásokat is tett alájuk. Lehet – bámulni fognak amikor egy kicsit vegyes társaság kerül elő, de sokat nem gondolkoznak rajta. Ugyanolyan féltve hívják maguk alá a kis récéket is, mintha a saját nemzetségük lenne, amikor feltűnik az égen egy-egy éhes héja-madár. Éhes őkelme is, kis fókái vannak, és várják a finom falatokat. Így népesedik be még ma is a gazdasági udvar. Nincs semmi eldobni való, rossz kosár, vagy bármi egyéb. A kosarakban, amelyek másra már nem használhatók – kikelnek a: kis csirkék, kacsák, libák. A rossz fazekakban pedig a telelő növények kapnak helyet.
Lassan a konyhakertbe kellene menni, de még maradjunk egy keveset a gazdasági udvarban. Mert most a legszebb! A sárga pufók kis állatkák olyan aranyosak, hogy cirógatni kell őket, mint ahogy a korai nap sugara cirógatja arcunkat, és mi boldogan, élvezettel szívjuk magunkba a tavaszi fény éltető melegét. Előkerülnek a kiscicák is valahonnan a csűr mélyéből, játékuk, ügyességük nevetésre készteti még a morcos, mindig munkával teli gazdát is, aki épp most gyújt rá pipájára, egy kis szünetet tartva a sok munka közepette. Pipázgatás közben gondolkodik - most lesz a falu-gyűlés, meg kell választani a bácsot /juhászgazdát/. Délutánra már tudni fogja a falu, kihez megy majd a nyáron sajtért, ordáért. Ez bizony nem kis dolog, ez már a falu politikája, mert becsületes embert kell választani. Azt, hogy ki a becsületes, az asszonyok már régen eldöntötték. Mondogatták is az embernek - aki nem válaszolt rá - de addig nyüstölték már, hogy észre sem vette – a délutáni gyűlésen az asszony szavait hallja vissza saját szájából. Nem is baj, csak jobban tudja az asszony, hiszen mindent megbeszélnek egymás közt, tudják, mikor, kit mennyivel csapott be előző évben a bács. Vagy éppen melyik kevert kecske tejet a sajtba, és melyiknek zsírosabb, meg tisztább a keze alól kiadott finom étek.
Mehetünk is már hátra a kertbe, hisz meg kell termeszteni a zöldséget is. Elsőre a hagymamagot kell elvetni, mert hiába, a sajttal, meg az ordával az a legfinomabb, és ha kerül mellé egy kis szalonna is a padlás rejtekéből, nincs semmire panasz. Az ásás az ember dolga, szép egyenes ágyásokat csak ő tud csinálni. Az asszony meg beveti magokkal, és egész évben gondozza.

Az árvácska már virágzik, ezt a cigány asszonyok is tudják már, és azt is, hová kell menniük, kinél van eladó virág. Kezdődne az alku, csakhogy megszabott ára van, egy csomag 5 lej /volt valamikor/. Szépen becsomagolva, kosárba elhelyezve a sok szép virág hamarosan a piacok asztalairól néz a vevőkre. Ártatlan szép kis arcuk, bársonyos szirmaik, színeik csalogatják az embereket, nemsokára a temető, és a kertek díszeivé válnak. Ők az első hírnökei az évnek.
De este van már, vége a gyűlésnek. Megválasztották a juhászt, nem kis meglepetésre azt, akit már jó előre megmondtak az asszonyok. De azért izgatottan várják haza az embert, mert ki tudja, mit okoskodhattak ki az ivóban, soha sem lehet azt tudni. Az eredmény megnyugtatja az asszonyságokat, teszik is az asztalra az elmaradhatatlan meleg vacsorát. Még beszélgetnek egy kicsit, de hosszú volt a nap és hamarosan pihenőre térnek. Holnap is nap van, kezdődik minden előről, annyi különbséggel, hogy most a bárányokat kell előkészíteni, és vinni ki az esztenára. Minden napnak meg van a maga feladata, amit el kell végezni. Így telnek a szorgos hétköznapok.
Még elmesélem, hogy milyen is, mikor kiviszik a juhokat az "esztenára", mert ezt nem szabad kihagyni. Minden gyermek álma - a tavasz nagy eseménye - és azért rimánkodik, hogy mehessen ki nagyapjával, vagy apjával ő is. Reggel korán kel a család, megreggeliznek finomat, tartalmasat majd batyuba is csomagolnak, mert hosszú az út. Valamikor szekerekkel mentek, vagy gyalog, de ma már gyakrabban teszik autóra és viszik ki a legelőre a báránysereget. A hegyre azért fel kell mászni egészen a karámig.
A domboldal már szépen zöldül, a fű közt millió apró virág, ettől lesz illatos a juhok teje, meg gazdag, zsíros a sajt. Sötétben indultak. Amikorra kiértek a hegy lába alá, a napsugár már előbújt a dombok egyenlőtlen vonalai mögül, s kíváncsian nézi, milyenek ebben az évben a vendégei. A kutyák vígan csaholnak, az élet csupa vidámság. Kiszabadult a téli rabságából ember, állat… Amíg a felnőttek leadják a juhokat, a gyerekek a hegyet csodálják. Szaladgálnak, megállnak a patak partján, botokat vágnak maguknak és keresik a legtökéletesebb parittyának való ágat. Hát persze, hogy a lányok is! De csak miután már csokorba kötötték a hegygerinc legszebb illatos virágait. Eközben megbeszél mindent a gazda a juhásszal, megegyeznek mikor, mennyi sajtot meg ordát kap. Aztán megvárja, hogy mások is ezt tegyék, és hagyja, hadd játszanak a gyermekek a friss levegőn. Ha már minden rendben, mindenki elvégezte a dolgát – ki lehet bontani az elemózsiás csomagot. A gyermekeket sem kell hívni, jönnek maguktól, mert a hegyi friss levegőn hamar elfáradtak és megéheztek. Falatozás közben megbeszélik, hogy milyen szép a fű, mennyire dús, tavaly óta mit változott – vagy nem – a vidék. Hogy valóban rendes a juhász – igazuk volt, mikor rá esett a választás, csak az asszonyok is meg legyenek elégedve vele.
Egyelőre minden jónak ígérkezik. Ki kell használni a lehetőséget, ha már feljöttek a hegyre, nem kellene üres kézzel hazamenni. El is indulnak evés után, mert jó lenne néhány karó a bab mellé, ezt bizony az asszony is a lelkükre kötötte. Meg azt, hogy itt a páfrány ültetésének az ideje, ássanak már ki egy pár tövet, az otthoni vagy kifagyott, vagy elöregedett. Az asszony szava parancs, inkább visznek, mint hogy aztán napokig perlekedjenek velük. Így kerül a szekérderékba a karó mellé néhány bokor páfrány. A gyerekek vidámak. Megvan a parittyának való, alig várják, hogy hazamenjenek… Védeni fogják a kis csibéket, féljen hát a héja, mert itt jön a felfegyverkezett parittyás gyerek-hadsereg.
A juhok bégetve maradtak fenn a hegyoldalban, valamikor novemberben kerülnek ismét a házhoz. Soha nem gondoltam rá, de most eszembe jut: Vajon nem kívánkoznak haza? – A gazdasági udvarba ?

Mert hiába dús a legelő, hiába dalolnak megállás nélkül a madarak, friss-tiszta a patak vize, de az otthon, a megszokott környezet, és az otthon maradt kisbárányok hiányozhatnak. Na meg a gazdasszony markából kapott kényeztető kukoricaszemek.

Ó, megszakad a szív, ha az otthon melegére gondolnak, gondolok !


Verzár Éva írásai

Verzár Éva:
Emlékeim nyomában 1.
Vallomás


Erdélyben születtem. Az élet elszólított, de nem változtatott meg. Magamban őrzöm életem végéig és mindig büszke leszek rá. A véremben van – és a lelkemben minden napfelkelte, minden napnyugta. Magam előtt látom a hegyeinket, az onnan csörgedező patakokat, amelyek csilingelve utat törnek a sziklák között, hogy azután békésen folydogáljanak városokon és falvakon át. Folyó partján nőttem fel. A Feketeügy volt a második otthonom. Láttam békésnek és haragosnak, de mindig az enyémnek éreztem.
Ismerem népemet, éltem és lélekben élem ma is életét. Ma az elszabadult folyók pusztítottak – és ismét próbára tették az embereket. Megállítani nem lehet, nem lehetett. A víz nagy Úr, valamit tudhatott. Tört-zúzott, magával sodort mindent, ami útjába került. Aztán megcsendesedett. A nyomait maga után hagyta, de hagyott valami mást is – az összefogást, ami mindig is jellemző volt ránk, ha baj volt. Régen – nem tudtam úgy megsütni egy süteményt, hogy ne szaladjak a szomszédokhoz egy kis lisztért, vagy éppen tojásért. Aztán elosztottuk egymás között a sült-tésztát.
Ma – nem csak a szomszédokat szólította a megvadult ár, hanem hangosabb volt szava. Meghallotta a Magyarországon vagy még a messzibb helyeken élő, elzarándokolt is. Ez az ár kellett, hogy ismét egységesnek érezze magát a nemzet? Nem tudom… Látom és hallom, hogy összefogott a magyar. Segítségére siet a bajba jutottaknak: sportoló, zenész, könyveket gyűjtő és szerető ember, és még nagyon sokan... Az együvé tartozás jelképe lett a pusztítás, amit a természet okozott.
Valami van, amit soha semmi és senki sem tud elvenni, kitörölni azoknak lelkéből, akik Erdélyben születtek; és ez nem más, mint a szeretet! Szeretete a szülőföldnek. Megfogadtam, hogy itt Magyarországon, ha egyebet nem is tehetek, de írásaimban próbálom átadni, mit is jelent ez a föld nekem. Mit jelentenek az emberek, a szokásaink, mit jelentett a falu, amelyben felnőttem. Szeretném, ha szavam minél több emberhez eljutna, akik nem érezhették az erdélyi vendégszeretetet, melegségét az emberek lelkének.
Mit jelent a virágos tavasz, az aranyló nyár, őszi színeiben pompázó természet és a tisztaság fehérjében öltözött téli havas… Erdély – és annak népe, akik most is megbirkóznak a nehézségekkel – mert megszokták már, ujjá építik, szebbnek és jobbnak azt, amit elsodort a víz, csak most közös erővel, mert ismét eggyé vált a nemzet.

Úgy legyen.


Verzár Éva írásai

Verzár Éva:
A bérc oltalmában

Kellemes tavasz köszöntött be a svájci hegyek között megbúvó kis településre. A nap megfürdött a reggeli harmatban, és tiszta, fényes sugaraival próbálta felmelegíteni az embereket. Nehéz volt a tél, és nagyon hideg. Az újjászületés még várat magára, de most mintha egyszerre melegedne az idő. Igaz, hogy a távolban még a hegyek ormán csillog a hó, de ezt így szokták meg az itt lakók. Friss levegőt küld majd a bérc, ha netalán nagyon meleg lenne nyáron, és látványnak sem megvetendő, amint csillog a napfényben.

Az idősödő asszony most a bércet nézi, melynek látványa lenyűgözte első pillanattól, amint meglátta. Azon a napon, amikor ebbe, az idősek otthonának nevezett, de valójában meghitt kis faluba érkezett. Akkor úgy érezte, hogy a bérc ő volt. Egyedül maradt. Most azonosul a hófödte csúccsal, bár szépségével már nem vetekedhet. Lelkét oly ridegnek érzi, mint ott a távolban, az a bérc. Ez volt az első nap, amit aztán hetek és hónapok követtek. Beletörődött a sorsába. Lassan megszokta az itteni életet. Volt egy kis háza, szabadon élt, nem voltak gondjai. Az orvos és a nővérek mindennap meglátogatták, civilben. Igen, még erre is gondoltak, csak úgy benéztek hozzá egy forró teára, beszélgetésre. Mintha vendéget fogadott volna, de tudta a vendéglátó is, hogy kivel beszél, és a látogató is éles szemmel figyelt minden apró jelt. Ha valamit gyanúsnak talált az orvos, azonnal megvizsgálta. A nővér pedig nagyon kedvesen elmosogatott, közben fecseget, elmondott mindent, amit megtudott a kis „falu” lakóiról.
– Igen, itt is sok minden történik, az ember nem is gondolná – válaszolt Hermina. –
Pedig ide meghalni jönnek az emberek. Milyen ellentmondása ez az életnek! Az itt élők elszakadtak családjaiktól. A családtól, amely egykor mindenük volt. Feláldozták értük, az egész, eddigi életüket. Valahogy így volt rendjén. Mindenkor elvárták az asszonytól, hogy ez legyen a sorsa. Férjhez menni, gyermeket szülni, nevelni. Vállalta is szívesen, hiszen álma volt a gyermekáldás, és talán akkor volt a legboldogabb, amikor gyermekeit karjaiban tartotta. De aztán nőni kezdtek, és egyre jobban érezte, hogy ő itt már fölösleges. Egy nap tudatosult benne, hogy minden megváltozott körülötte. Gyermekei saját életüket élik. Ő még vágyott valamire. Többre, minthogy időnként magához ölelje kis unokáit, akiknek nevelésébe nem volt beleszólása, csak szeretetét tudta adni. De ez nem volt elég. Mi van ővele? Azzal a nővel, akinek annyi álma volt fiatalon? Elveszített volna mindent? Feladhatja-e az álmait? Így cselekszik helyesen? Mégis, mi ez tátongó űr a lelkében? Most pedig itt van, egy nyugodt, elegáns otthonba. Életjáradékot vett. Itt is marad, amíg meg nem hal. Ez a gondolat emésztette folyamatosan, és beárnyékolta napjait. A homlokán levő bús felhőket észrevette gondozónője, és nem is hagyta szó nélkül:
– Mondd Hermina, ha egy másik faluban élnél, nem ugyanez lenne a helyzet? Vagy
minden évben költöznél, hogy így biztosíts magadnak hosszú és tartalmas életet? Ez lenne az életed értelme? Ha igen, akkor azonnal költözködni kezdek, mert engem is foglalkoztatnak a te gondolataid. Valami nagy tévedésnek vagy áldozata, gondolkozz el rajta!
– Sára! Mit beszélsz? Ha elmennél, utánad mennék. Te vagy az egyetlen lény, akit nem
tudnék nélkülözni. Te kötsz össze a múltammal, te vagy a jelenem és bizalmasom. Tudom, hogy a munkádat végzed, de érzem, hogy Isten rendelt téged e vidékre, hogy az idegenbe szakadt lelkek támasza legyél. Az én földemről jöttél, te vagy a kapocs a múltam és jelenem között.
– És te lennél az az elszakadt lélek, hisz úgy égsz, úgy szárnyalsz, mint még soha?
– Én? Az öregasszony?
– Nem vagy öreg, te is tudod. Csak engedd szabadon a lelket, amit magadban hordozol,
nyílj ki végre, tárd ki a szárnyaid, mert nem vagy rabmadár. Nem érzed? Én minden nap ezt látom a szemeidben. Még mindig nem ébredtél rá, hogy végre azt teheted, amit szeretnél?
– Furcsa dolgokat mondasz Sára – Hermina felállt az asztal mellől, kiment és
szembenézett a bérccel. A beszélgetés után leült egy fonott székbe, azt sem vette észre, hogy Sára már végzett, menni készült. Automatikusan húzta magára a takarót, amit mentében a fiatalasszony még reá terített, és bámult maga elé üres tekintettel. – Igaza lehet Sárának, mindig is érezte, hogy valami hiányzik az életéből, valami, amit még nem tudott megnevezni.

Hónapok teltek el, de ez a beszélgetés csak nem hagyta nyugton. Előbb még meg kellett szoknia a környezetet, megismerkedett az ott lakókkal, berendezte lakását kényelmesen, úgy, ahogy neki megfelelt. Már ekkor észrevette, hogy szabadabban tervezi életterét. Csak a saját dolgainak kell helyet keressen, és senki sem szól bele, mit hova tegyen. Egyrészt fájdalommal töltötte el ez az érzés, mert ahhoz volt szokva, hogy ő mindig másokért van. Meg aztán hiányzott az élet, ami valamikor körülvette. Veszített? Nyert? Mi történt, és mi történhetett volna? Nap, mint nap, amikor az idő engedte, kiült a ház elé kora délután, és gondolkozott. Aztán gondolatait, hogy el ne felejtse, egy füzetbe jegyezte le. Vannak az ember életében pillanatok, percek, amelyeket soha sem felejt el. Mindig beugrik, mindig előttünk van annak a hangulata, vagy egy kép, amelyet az idő – bármilyen kegyetlen úr is – nem tud kitörölni. Hermina ezen gondolkozott, amikor kinyitotta maga előtt a füzetet. Szerette volna sorba, születésétől kezdve összegyűjteni emlékképeit, amelyek oly makacsul törtek elő, mint a hegy oldalában született friss forrás.

Gyermekkora? Oly régen volt! Nagyon akart emlékezni, de mintha nem is lett volna gyermek. Mintha egy idegen világba akarna betörni mindenáron. Nem tudja a mostani önmagát azonosítani egy gyermekkel. Pedig ő is járt gyerekcipőben, hisz ez az élet rendje.
Emlékképei vannak, csak egymástól független emlékek. Nem tudja láncba fűzni őket, mint egykor a réten font nyakéket. Emlékképei széthullnak, mint amikor ügyetlen gyermek keze közül kihullott a fonásra váró virág. Felvillannak benne, mint az előtte játszó napsugár, amely egy pár pillanatra valahonnan előbújt, nem tudja honnan, hisz az eget sűrű felhő borítja.

Mindig fiúk között volt, ők voltak a barátai. Nem is emlékszik arra, hogy lánybarátnője lett volna. Kislányként, a homályban előtte van egy apa képe. Ő volt? Lehet hogy ő, mert később mesélték neki, hogy elutazott, hazát változtatott. Idegenbe ment, és ő nem ismerte meg, hogy kitől származik. Életének egyik legfájdalmasabb emléke, ami most idős korában is összeszorítja lelkét, mint a reggeli hideg a virágok szirmait. Felnőttek között nőtt fel. Rengeteg ember vette körül, akikre ma alig emlékszik. Ahogy nőtt, egész legenda övezte személyiségét. Tudta, hogy nem volt egy könnyen kezelhető kislány. Mindent megtanult a fiúktól, és minden csintalanságban részt vett. Mondhatjuk, vidám éveket hagyott maga mögött, tele rosszasággal. Nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna benne valami haszontalanságban, ami nem is illik egy leányhoz.

De most fontos kérdésekre kellene fényt derítenie. Mégis miért jönnek elő a gyermekkori emlékek? Talán azért, mert hatással voltak életére, mint amikor biciklizni tanult.
Egy nap édesanyja közeledett feléje, ő messziről kiáltotta:
– Megtanultam biciklizni! Nézzétek! Még a kiskapun is ki tudok menni! – Aztán nekiütközött a kapuoszlopnak, és jól megütötte magát. Azóta sem szeret semmilyen közlekedési eszközzel utazni. Vezetni sem tanult meg, nem érezte fontosnak, egyszerűen nem szerette. A sebességtől meg egyenesen fél. A félelem ekkor költözhetett lelkébe.

Félelem? Vajon minden ember fél valamitől? Az ismeretlentől? Az elmúlástól? Egyszerűen felfoghatatlan volt számára a halál. Nem értette, és nagyon félt. Mi történik azután, lehet, hogy minden folytatódik, és ő nem fog tudni róla? A folyók ugyanúgy folynak medreikben? Az emberek ugyanúgy jönnek-mennek, mintha mi sem történt volna? De hát miért született erre a világra, ha senki sem veszi majd észre, ha ő már nincs! Félelmében, néha esténként ezekre a gondolatokra riadt fel. Olyankor összekuporodott, próbált nem gondolni a halálra, magában gyermekdalokat dúdolgatott, hogy elűzze a rettenetet.

A kérdés még mindig benne van, most is, amikor sok évtizeddel később elmélázik a gondolaton. Nem retten meg annyira az elmúlástól, de ha nagyon becsületes akar lenni, még mindig kiveri a hideg erre a gondolatra. Pedig így leírva nem is olyan félelmetes. A papírlapon ismeretlennek tűnnek a sorok, mintha nem is róla lenne szó. Aztán, a kora délutáni csendben – amikor mindenki pihenéssel tölti az idejét – ő ott áll szemben a bérccel. Az öröklét néz szembe vele. Csak áll némán és mozdulatlanul. Bár igaz lenne a történet, hogy szelleme van ennek a hegyóriásnak. Most megidézné. Milyen egyszerű is lenne, ha választ adna kérdéseire. Hiszen ő tud mindent. De valóban jó lenne? Jó lenne tudni a jövőt, és azt, ami azután van? Valószínű, ha tudja előre miként fog élni, sok mindent másképp tett volna. A miértekre nem kapott soha választ, ezért néha meggondolatlanul, az ösztöneire hagyatkozva haladt saját életútján. Volt, amit megbánt, volt, amit ma is úgy csinálna, ahogy azt, akkor tette.

A délutáni csendben szinte észrevétlenül, hallgatagon mellé szegődött valaki. Eleinte semmi fontosságot nem tulajdonított neki. A szomszédos ház lakója – biztos nem tud aludni nappal, mint ahogy ő sem – mindennap mellé ült. Szabadkozva kért helyet, biztosította, hogy nem fog belebeszélni a munkájába. Már régóta figyeli, és látja, hogy nagyon belemerül a gondolataiba, de egyedül nem bír meglenni a házban. Arra kérte, hogy engedje meg, hogy társa legyen a csendben. S ő megengedte. A férfi egy távolabbi hintaszékbe ült le, nap, mint nap. Ez valami hallatlan biztonságot jelentett Hermina számára. A hintaszéken ülő úr pedig, mindennap egyre közelebb hozta székét. Eleinte még szabadkozott, hogy ott több az árnyék, de aztán később szó nélkül költözködött. Egy nap Hermina maga mellett látta szomszédját. Tudomásul vette.
Esténként, ha befejezte munkáját, együtt nézték a lenyugvó napot. Nem sokat beszélgettek. Egymás támaszai lettek. Kimondatlanul is számítottak egymás közelségére, amely egy gyönyörű este valósággá vált. Károly megfogta Hermina kezét. Csak lassan, óvatosan nyúlt át a hintaszék fölött, és az ott nyugvó kezet félve érintette meg. Pedig az a kéz szinte kérte, hogy megérintsék. Ettől fogva kezeik beszélgettek. Sokat segítettek egymásnak. Hermina írás közben, ha olyan részhez ért, amit egyedül nehéznek bírt leírni, csak nyújtotta Károly felé a kezét, aki aztán el sem engedte.

A nyár ebben, a meghitt idillben folytatódott. Sára mindennap tanúja volt az eseményeknek, de nem szólt, csak figyelt. Valamit nem értett. Nyilvánvaló volt számára, hogy a két szomszédos, ezüstkorú ember szereti egymást. – Akkor, miért nem közlik ezt egymással? – dohogott magában, de kérdéseit nem merte nekik feltenni. – Talán még ők sem tudják – gondolta, és hagyta, hogy azt tegyenek, amit akarnak, de nagyon kíváncsi volt a folytatásra. Félt is egy kicsit, mert mi lesz, ha?

Sára fiatal volt. Harmincas éveiben járt, nyelveket beszélt, és szabadon élt. Eltökélte, hogy megvalósítja álmait. Mindig segíteni szeretett volna, szolgálni akart. Eleinte azt gondolta, apácának megy, de erről letett. Jobban szerette az életet annál, hogy annak ne kóstolja meg az ízét. Szeretett és viszontszerették. Ennek ellenére nem kötötte életét egyetlen férfi mellé. Ha úgy érzi, hogy már nem lángol a tűz, azonnal változtat, és ezt meg is tette már egy párszor. Hermina ezen igencsak csóválta a fejét, de most ő is beleesett a saját csapdájába – mosolygott magában Sára. Előtte nem volt titok az itt szövődő szerelem. Látott már ilyet, csak azt nem tudta – honnan is tudhatta volna –, hogy két, igencsak meghatározó érzés létezik az életben.

Az egyik az első szerelem, ami csupa láng és vágyakozás. Örömszerzés és birtoklási vágy. Romantika és szenvedély, majd égig emelő öröm.

A másik pedig az utolsó szerelem, ami már nem akar birtokolni, nem fűti annyira a vágy, az valami egészen más. Az élet megajándékozza az embereket bölcsességgel, tudással. Olyan értékek birtokába jutnak, ami másként láttatja a világot, és benne az emberek helyét. Ha ekkor köszönt szép jó reggelt a szerelem, az olyan mélységeket tár fel, amit nem érzékelt az ifjúság, mert ott volt a vágy, viaskodott, és nem engedte feltárni az igazi kincseket. Ezt Sára még nem tudhatja, ezért is nem érthette meg őket. Ő csak szurkolt, hogy csókolják már meg egymást, ehelyett Hermina csak a vállát hajtotta a férfi vállára, és olyan átszellemült volt az arcuk, mintha az élet legnagyobb örömében lenne részük. Míg ő értetlenül állt a látvány előtt, Hermina és Károly nem telt be a lemenő nap fényével, a bérc háta mögül visszakacsintó nap sugaraival. Egyszerre rezdültek, egyszerre érezték meg a hűvös szelet. Bementek a lakásba, általában Hermina nappalijában töltötték az estéket. Nagyokat beszélgettek, vagy megnéztek egy filmet, vagy csak ültek némán, és fogták egymás kezét.

Visszatérő képek és percek, Hermina rögeszméje, és most Károlyt nyaggatja vele:
– Te is érezted már ezt? – kérdezi gyakran a férfit.
– Igen, sokszor úgy érzem, hogy már átéltem ezt a pillanatot, voltam ezen a helyen, vagy éppen találkoztam valakivel, akit azonban csak most látok először. Én sem értem, de gondolom, amire a könyvedet befejezed, megfejted a titkot, és elmondod nekem is.
– Hát hogyne – huncutkodott Hermina. Magadnak kell megfejtened a titkaidat. Félre a tréfával, ha rájövök, megsúgom neked.
– Csak aztán siess, hogy megérhessem, mert most olyan érzésem van, hogy nem fogom. Valami azt súgja nekem, hogy hamarosan elmegyek.
– Ne ugrass. Csak nem gondolod, hogy elhiszem egy szavadat is? Olyan jó formában vagy, hogy még messze az elmeneteled napja. Az orvos egyszerűen imád téged vizsgálni, mert soha sincs jele semmilyen betegségnek. Mi nők viszont folyamatosan adunk munkát a jó doktornak.

Általában mindig így végződtek a beszélgetések. Akkor este Károly hosszabban ölelte át Herminát, amikor aludni tért. A nő sem aludt jól, egész éjszaka forgolódott ágyában. Hajnalban már nem bírt fekve maradni, felgyújtotta lámpáját, és olvasni kezdett. Aztán, egyszerre megnyugodott, maga sem tudta, hogy miért, de nagy békesség szállta meg a lelkét, és mélyen elaludt. Sára meglepetten látta másnap, hogy az asszony nagyon mélyen alszik. Borzasztó gondolat futott át az agyán:
– Hát ő is? Mi történhetett itt az éjszaka? Csak nem mindketten? – de akkor Hermina
megmozdult, és Sára kissé megnyugodva ült le az asztal mellé. Már az ájulás környékezte.
– Istenem ébredezik. Hogy mondjam meg neki? Majdnem dél van, semmit sem tudhat.
Károly bácsit már elszállították. Ezért nem volt hát ott Hermina! – Lassan, mintha valahonnan nagyon messziről jött volna vissza, ébredezett az asszony. Szemét sértette a fény, és nagyon fáradtnak érezte magát.
– Jó reggelt Sára! Mit keresel itt ilyen korán?
– Rossz hírem van Hermina. Előbb behozok egy kis teát, maradj az ágyban – Választ
sem várva kisietett a konyhába, és megszokott mozdulatokkal kamillateát készített, amit aztán bevitt Herminának.
– Kamilla? Tudod jól, hogy nem szeretem. Adj valami jó erőset, mert rosszul aludtam
az éjjel. Talán egy kávé jönne jól, hogy felébredjek végre.
– Ahogy akarod, hozok egy kávét. – Sára minden pillanatot kihasznált, mert félt
beszélni. Hogy mondja meg? Hogy mondja meg, hogy Károly nincs többé? Összetöri kedves gondozottja, nem, inkább öreg barátnője szívét. De a kávé is lefolyt, nem volt mit tenni. Bement. Leült az ágy mellé. Most, most megmondja.
– Nyögd már ki, mi az a rossz hír – sürgette Hermina. – Csak nem keveredett valami
nagy bajba ez az asszony, vagy el akar menni innen?
– Jól van, mondom már. Károly bácsiról van szó.
– Károly? – nézett maga elé Hermina – akkor mindent értek.
– Mit értesz, hisz még nem mondtam semmit.
– Nem is kell. Károly elment, érzem. Reggel öt és hat óra között távozott.
– Ezt meg honnan tudod, hisz mélyen aludtál, amit nem is értek, de mindegy. Az orvos
is ezt az időpontot állapította meg.
– Tudod Sára, egész éjszaka nem aludtam. Forgolódtam, és nem tudtam, mi fáj.
Fizikailag semmit sem éreztem, de a lelkem! Egyszóval nyugtalan voltam egész éjszaka. Most értem. Vele küzdöttem egész éjszaka. Reggel, úgy öt óra után óriási megnyugvást éreztem. Ekkor szakadt el a lelke tőlem, ekkor engedhettem el őt, most már tudom az éjszakai nyugtalanságom okát.
– Ennyi az egész? Megnyugodtál? Nem értelek kedves barátnőm, azt gondoltam
kétségbe esel, mindenre fel voltam készülve, csak erre nem. Ti szerettétek egymást, ne is tagadd, tudom. Még el sem búcsúzhattatok! Megáll az eszem!
– De igen, elbúcsúztunk. Az este Károly ölelése olyan volt, ami mindent elárult.
Hosszan, melegen ölelt át, és én éreztem benne, hogy ez nem egy egyszerű elköszönés. Sára, mi nem szakadtunk el egymástól, együtt vagyunk, most is, és együtt is maradunk. Annyi történt csupán, hogy előre ment, majd vár rám, és segít. Ő vállalta a nehezét, ő mutat majd utat nekem, és most végre megnyugodtam, már nem félek az elmenéstől, ő vezetni fog az ismeretlen úton. Nem mondom, hogy nem hiányzik majd a fizikai ittléte, hiányzik majd, de megbirkózom vele.
– Jól vagy? Tudatosak a szavaid? Hívjak egy pszichológust hozzád?
– Ne, ne hívj senkit, főleg ne lélekbúvárt, rendben vagyok. Inkább segíts felötözni.
Van egy nagyon szép blúzom, ami hátul gombolódik, azt veszem fel ma, és a karom nem igazán rugalmas. Vedd már elő. Ott van a felső polcon.
– Szeretlek Hermina – mondta Sára miközben a blúzt gombolta – nem akarlak még
elveszíteni. Annyit tanultam tőled, olyan bölcs vagy, hogy nélküled félek, sok helytelen döntést hoznék.
– Buta vagy. Eddig is te hoztad a magad döntéseit. Én csak a kérdéseimet tettem fel. Ha
valamikor elmennék, előbb mindig kérdezz, és csak utána lépj. Nem fogsz hibázni, és ha igen, a te döntésed volt. Biztosíthatlak, hogy még nem érkezett el az én időm, rengeteg munkám van, amit be kell fejeznem. Valahogy összeszedem magam és folytatom a munkám. Milyen idő van kinn? Nem is kérdeztem. – Sára még mindig ámulatban, de válaszolt:
– Remek az idő, nem is lehetne szebb ennél. A szél lágyan lengedez, és a nap olyan
szépen süt, mintha neked szeretne kedvezni.
– Látod, most eltaláltad, mert nekem kedvez, hogy ne legyek szomorú. Az életben
minden bánatért kárpótol valami, ezt soha ne felejtsd el. Amikor a legsötétebbnek gondolod a holnapot, akkor történik meg, amit mi csodának nevezünk. Mint ez a mai nap.

Hermina gondosan felöltözött, és mintha semmi sem történt volna, sétára indult. Egy ösvénynél várt egy keveset, aztán a földön meglátott egy botot. Egy letört ág lehetett, de olyan szép, mintha sétabotnak faragták volna ki. A vége meghajlott egy kicsit. Felvette, rátámaszkodott, passzolt a magasságához. – Hát nem csoda? Nem nyújtotta senki a karját, és mégis van támasza. – Visszatérve leült egy kicsit a ház előtti asztal mellé. Kényelmesen elhelyezkedett, megivott egy pohár narancslevet, és elbóbiskolt. Amikor fölébredt, végre pihentnek érezte magát. Igaz nem mondta, de nagyon megviselte az éjszaka.

Ezután már frissen ült az asztal mellé. A gondos Sára nagy tál gyümölcsöt készített elő, már-már nyúl volna érte, de csak a szeme kívánta. – Majd később –. Azzal olvasni, majd írni kezdett. Teljesen belefeledkezett a munkába, egyszercsak nagyon szomjasnak érezte magát, a keze önkéntelenül is az asztalt tapogatta vakon, mintha valamit keresne. Nem talált semmit, a narancsot kereste, amit ilyenkor mindig ott talált keze mellett, készen megtisztítva, egy kis tányéron. Az üres asztallapot simogatta, a lelke belesajdult, könnyei csorogni kezdtek, mint a záporeső.
– Itt hagytál Károly, nélkülem mentél el. Mi lesz most velem! Te voltál a lelkem
egyik fele! Te adtál értelmet öreg koromnak, megszépítve azt, hogy érezzem mindörökre, hogy nő vagyok. Semmivé lettem, látod? Itt állok tétován, egyedül. Félek! Félek a magánytól, félek a haláltól és az élettől. Félek, hogy elveszítem a hitem.

A bérc mögé közeledett a nap. Az égen sehol egy felhő. A mindenét elvesztő asszony szeme keresett valamit, valami kézzelfoghatót, amiben megkapaszkodhat, egy vállat, amire fáradtan lehajthatja a fejét. Szeme követte a lenyugvó napot, olyan megszokott volt, hisz minden este látta. Már éppen fel akart állni, hogy bemegy, amikor hihetetlen szépségnek lett egyszerre tanúja. Félig eltűnőben volt a nap, amikor azt vette észre, hogy sugara szerteágazik, átölelve a bércet, amelynek haván visszaverődött a fény. A bérc meg csak áll néma pompában, és hihetetlen szépségben, úgy ragyogott, mint egy drágakő.

Hermina némán állt és nézte a csodát. – Köszönöm Károly – suttogta, miután lement a nap – majdnem elfelejtettem, hogy velem maradtál. A narancsot nem hámozod meg többé nekem, de vezeted lépteim, őrzöl, figyelmeztetsz, hogy az élet végtelen, a szépségét mutattad most meg nekem. Majdnem elfelejtettem, hogy minden perc csoda, minden óra érték, és minden élet egy világ.

"És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú, téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A felkelő nap megjelen..."

Vajda János: Húsz év múlva



Verzár Éva írásai

Verzár Éva:
Ha tele a lelkem...

Csak lehunyom a szemem, s nincs bennem félelem. Szárnyal a lelkem, és átélem mindazt, mit ember elképzel. Én csak lehunyom a szemem. Újra gyermek vagyok, aki járni tanul. Lépkednék de lábam erőtlen, oly picike.

Csak lehunyom a szemem, és már növögetek. Pillangót kergetek. Virágot kötök csokorba, hogy aztán boldogan szaladjak. Mutassam, mit tudok - ha lehunyom a szemem.

Csak lehunyom a szemem, és már tanulok. Olvasok, írok, okosabb vagyok. Forgatom a könyvek lapjait… Képei elbűvölnek és mesélnek. Ha lehunyom a szemem, még többet olvasok, és járom be az elvarázsolt utakat. Voltam Hófehérke és gonosz mostoha. Tévedtem el az erdőben, mint Jancsi és Juliska. Ha lehunyom a szemem, voltam indián, szívtam békepipát Winetou oldalán. Ha lehunyom a szemem, vagyok Péntek - Crusoe szigetén és víz alatt utazok - Nemo tengerén.

Csak lehunyom a szemem, és vagyok ifjú lány. Hattyúk tavában szárnyalok tovább.

Csak lehunyom a szemem, régészként ébredek. Tárok fel sírokat, fáraókat nézek.
Fejtek régi írást, ha lehunyom a szemem.

Csak lehunyom a szemem, és vagyok – Anteus. Rabszolga, ki földeket művel. Csak este száll énekem, a szabadság felé. Korbács ütése alatt dolgozok, fekete bőrömre szállnak fehér gyapottok. Ha lehunyom a szemem, szabad vagyok, dalomat már szabadon dalolom kunyhóimból, hogy hallják fájdalmam az emberek, kik gyaláztak és megvertek.

Csak lehunyom a szemem, és vagyok óriás, ki Attila nyomában menetel, hogy népem megvédjem, s nem érdekel a horda, aki ellenem kel.

Csak le kell hunynom a szemem. Mert látnom kell, mindent mi érdekel. Látnom kell a lágerek lakóit, hogy aztán ne feledjem el. Emberként élnem kell. Látnom kell minden nyomort s szenvedést, amit emberek viseltek el. Hát le kell hunynom a szemem. Hogy lássak éhen halni gyermeket, s fetrengni mámorban dúsgazdag fiatalembert.

Csak le kell hunynom a szemem, hogy legyek festő ki remekel, vagy szobrász, író és énekes. Makrancos Kata vagy Orpheus. Lucifer vagy Augustus. Vagyok Rómeónak – Júlia és Trisztánnak – Izolda. Vagyok Csongornak – Tündéje és Petőfinek szerelme, ha lehunyom a szemem.

Csak lehunyom a szemem, s vagyok szenvedély – szenvedés – szerelem - senyvedés. Zöldellő fának levele, őszülő erdő búcsúüzenete. Vagyok avar, mire rátapodsz, avar, mi meleget adok télen millió életnek, mert anyaföld vagyok.

Csak lehunyom a szemem, és én vagyok az éjszaka csillaga. Hogy felnézhess rám, hogy boldoggá tehesselek. Hogy álmod szép legyen, én fenn vagyok, vigyázok rád, mint az angyalok, ha lehunyom a szemem - ezt teszem.

Csak lehunyom a szemem, s vagyok reggeli fűnek harmata. Kis életek itala. Sétáló emberek lábának párnája.

Csak lehunyom a szemem, s vagyok Tenger meg Óceán. Föld meg Lég vagyok – mert akarok, s mert a mindenséget keresem, ezért le kell lehunynom a szemem.

Csak lehunyom a szemem, mert a lelkem tele. Adhatok belőle gazdagnak - szegénynek, csakhogy szeressenek. Szeressenek… ne… ó, ne engemet! Egymást szeressék az emberek! Gyűlölet helyett vigaszt, ölelést bántás helyett. Adjanak szót a szótlannak, világot a világtalannak.

Csak ezért hunyom le a szemem… hogy álmaimban adhassak! Nem félek, lelkem nem lesz üres soha. A lélek, amely egyszer már megtelt, a bőség kosara marad.

Csak lehunyom a szemem, és lelkem szárnyakra kel, ott van veled, s veled, mindenütt ott van ha kell. Csak elfogadd… Tanulj meg szárnyalni velem. Minden ember szárnyakra lel. Csak annyi kell:

Hogy hunyd le a szemed!


Verzár Éva írásai

Verzár Éva:
Gyarmatárú

Reggel mindig korán kelt. Első dolga volt, hogy kiment a teraszra – ha az idő engedte – nagyot nyújtózkodott, körülnézett. Aztán bement a lakásba. Megfőzte a kávét, fogta csészéjét, visszament a teraszra és ott itta meg, nagy élvezettel kortyolgatva a frissítő nedűt. Nézte, változott-e valami az éjszaka. Végigfürkészett a ház előtti veteményeskerten, ahol főleg virágok illatoztak a szépen sorakozó ágyásokban. Valamin mindig megakadt a tekintete, azonnal cselekednie kellett. Rendszerint egy kiskapával a kezében, elindult a sorok között. Ha gazt látott gyorsan kihúzta, ha egyenlőtlen volt a föld, elegyengette. Ha a harmat terhétől meghajolt egy virág, segítségére sietett. A tél kivételével - mindennap szertartásosan - ezzel kezdte a napot.

Most valamiért nincs kedve lemenni a kertbe. Az eddigi életén töpreng. Ma tölti be a bűvös kort, ötvenéves lesz. Felesége már tegnap sürgölődött a konyhában, sütötte a tortát. Minden évben ugyanolyant. Az ebéd - ezen a napon is - mint már évtizedek óta: kacsából főtt húsleves, kacsasült, párolt lilakáposzta. Ezt követi a csokitorta. Melegség töltötte el lelkét, amikor az asszonyra gondolt. Fiatalon vette feleségül, és együtt vannak, azóta is. Úgy szereti, mint még soha. Az ifjúkori hév átalakult benne. Az asszony most már, az életének része. Nélküle az élete semmit sem érne. Megborzong. A gondolatot is elhessegeti magától, mert ő abba belehalna. Most azonban gondban van. Nagy gondban. Szégyell beszélni róla, még asszonya előtt is. Nagyot sóhajt. Ma megérkezik a fiuk, itt marad egész héten. Saját baját-gondját most félreteszi egy kisidőre, de a jövő héten, majd arra is keres megoldást. Meg aztán vendégeket is várnak. Barátja érkezik feleségével, az ebédre. Még gyermekkorukban lettek barátok, és ma őszülő fejjel ülik körbe az asztalt. Igazi barátság ez, még az asszonyok is jól megértik egymást. Itt is van már az ideje, hogy most bemenjen, és segítsen valamit. Mindennek készen kell lennie délre. A vendégek késő estig maradnak. Ez, az a nap, amikor felhőtlenül egymáséi lehetnek. Hétköznapokon összeszaladnak, beszélgetnek, de ilyenkor mindenre jut idő. A beszélgetést – rendszerint - gyermekkorukkal kezdik, és mára már - ötven év eseményeit elevenítik fel.

Egy másik házban, egy másik utcában, egy másik férfi ugyanazt csinálja, amit kicsivel odébb - a barátja. Felkel, megfőzi a kávét, megissza, és kimegy az udvarra. Ő is szemrevételez mindent. Végigsétál az ágyások között, majd bemegy. Felesége az asztal mellett várja a reggelivel. Beszélgetnek. Készülődnek a nagy napra. Ekkor megszólal a telefon, és nem várt vendég jelentkezik be, pont mára. Visszautasítani nem lehet. Magyarországi vendég, rokon, és régi, jó barát látogatná meg őket.
- Most mit csináljunk? – kérdezi az asszony – Ha nem megyünk el
Feriékhez, harag lesz belőle. Ha nem fogadjuk Vilit, abból is harag lesz.
- Nincs semmi baj drágám – feleli a férj – velünk jön Vili is. Legalább megismerkednek, úgyis hallottak egymásról eleget. Ennek épp itt lenne az ideje. Nem is tudom, hogy eddig, hogy nem futottak össze? – Megoldódott a gond, elkezdődik a nap. Mindent délelőtt kell elvégezni, sokat nem is beszélgetnek. Az asszony előszedi a ruhákat és vasal. A férj meg az állatoknak ad enni. Vizet és magot tesz bőségesen eléjük, mert holnap reggelig nem lesz, aki gondjukat viselje. Alig ütötte el a torony órája a tizenegyet, már meg is érkezett a messziről jött rokon. Örömmel üdvözölték egymást, váltottak néhány szót, az idő repült. Indulni kellett.

A vendégszoba készen áll. A nagy mahagóni asztal megterítve. Közepén gyertyatartó, egy csokor frissen szedett virág. Szép, fehér damaszton a féltve őrzött porcelán készlet. Mellette ezüst evőeszköz. Minden régi, minden darab emlékeztet a múltra. A jómódú család féltve őrzött kincsei, ötven év tiszteletére kerültek az asztalra. A szoba még csendes, de a nappaliban már nagy az öröm. Megérkezett fiuk és családja. Az unoka kinn játszik már az udvaron. Még ki sem faggatták a gyerekeket, máris nyílik a kapu, jönnek a vendégek. Az ebéd elkezdődött. Gőzölgött a húsleves a tálon, a sült ropogósan kínálta magát a káposztán. A torta fenséges volt, és az ablakon belopakodó fénysugár megtört, a kristálypoharakban gyöngyöző boron. Meg is oldotta a férfiak nyelvét. Levetkőzték gátlásaikat, és a házigazda azon vette észre magát, hogy barátjával, és annak magyarországi rokonával, a legnagyobb bánatáról mesél. Ő, aki nem talált megoldást, most egy ismeretlen embernek mondja el féltett titkát, egy kávé mellett.
- Nem vagyok már férfi. Nem tudom, mit tehetnék, nem a korom miatt lehet. Mit gondoltok, mi okozhatja ezt? – Ilyen egyszerűen közölte ő, akinél gátlásosabb ember nincs is a világon.
- Semmi baj, ezen segíteni. Ez természetes ebben a korban – válaszolt a messziről jött idegen. - Küldök majd erre való gyógyszert, nálunk már hatásosan kezelik ezt. Szó - szót követett, később a tett - tettet. Jöttek a porok, és Ferenc életében valóban, ismét jóra fordult minden.

Ferenc barátja, azonban csak nevetett. Minden alkalommal, amikor megérkezett a „gyarmatárú” hamiskásan összenézett a feleségével. Aztán fogta az üveget és vitte a barátjának. Nagy titokban adta át - hisz Ferenc felesége nem tudott a dologról. A barát nem értette, nem is akarta elfogadni, hogy ez igaz lehet. Vele nem történt ilyen, és nyafogásnak vélte barátja nagy baját. Ezért is határozott egy alkalommal úgy, hogy megbizonyosodik. Megérkezett egy nap - a csomag.
- Asszony van egy gyógyszeres, üres üveged?
- Van. Miért kell az neked?
- Add ide! – Fogta a gyógyszert, több mint felét átöntötte az asszonytól
kapott üvegbe. Aztán vett egy nagy csomag szódabikarbonát, és a gyógyszer helyére öntötte. Ügyesen visszazárta a kupakot – igaz, ez mesteri munkát követelt tőle - de semmi sem akadályozta tervében. Jól összerázta, és egy szó nélkül átadta Ferencnek az újabb adagot.

Hetek múltak el. Az ősz is búcsút kezdett mondani, közeledtek a hosszú esték. Ilyenkor gyakrabban ült össze a két barát, egy-egy kártyapartira.
Egy este, Ferenc nagyon szomorú arccal ült le az asztal mellé. Egyre többször ütött mellé, olyan bakikat csinált, amit még fiatalkorában sem. Nem figyelt.
- Mi lelt téged? Mit csinálsz te Feri? Miért nem figyelsz? Nem látod, hogy
mindig mellé ütsz?
- Hagyj békén. Ismét bajban vagyok.
- Az a régi bajod van már megint? Nem használ a gyógyszer?
- Nem is tudom, mit mondjak. Eddig nagyon jó volt. Boldog voltam, én
is, az asszony is. Valami történt, úgy látszik, már kinn is romlik a helyzet. Ez a gyógyszer már nem az igazi. Semmi hatása sincs.
- Miért? Mégis, mit érzel?
- Semmit. Sajnos semmit… csak böfögök…


Verzár Éva írásai

Verzár Éva
Színfalak mögött?

Még sötét van. Nemsokára azonban, a távolban megszületik a reggel. Összeér az ég a földdel, és felsejlik a ma. Itt kinn a vízparton, olyan titokzatos minden. És ebben a hihetetlen csodában minden alkalommal - amikor kijön - újjászületik egy ember. Hangtalanul, szinte lopózva tölti fel lelkét a misztikum és valóság. Misztikuma a megmagyarázhatatlan szépségnek, ami ilyenkor a lelkében csodálatos szimfóniaként szól, betölti lényét, és elvarázsolja minden egyes alkalommal. Valóság, mert tény az, hogy minden reggel felkel a nap, mint ahogy az is, hogy este lenyugszik. Ez mégis más. Itt kinn, más. Tegnap még csak az előkészületekkel volt elfoglalva. Három horgászpálca már az eresznek támasztva várta, hogy a sok apró kellék is előkerüljön, útnak induljanak - mint mindig - ki a folyópartra. A férfi pedig semmire sem gondolt, csak azzal volt elfoglalva, hogy minden annak rendje és módja szerint, helyére kerüljön, amire kinn majd szüksége lesz. Néha leült a kis kerek asztal mellé, az öreg fenyő alá, babrált valamit, csomagolt. Szerette a készülődésnek ezeket a perceit, óráit.
Még az sem zavarta, hogy a telefon belerecsegett ebbe, a számára szent és meghitt foglalatoskodásba. Legyintett, és megadóan vette fel a kagylót, válaszolt és ott folytatta volna ahol abbahagyta, ha meg nem szólal a kapucsengő is. Most azonban senki és semmi nem bosszantotta fel. Intézte a mindennapok megszokott dolgait. Legbelül a lelkében azonban tudta, hogy vár rá a természet, a hely, ahol nem zavarja majd senki. Holnap már ott fogja várni a hajnalt…

Várta a megszokott helye, és ő nem volt hűtlen, itt van, megérkezett. Szeme keresi a fényt, ami még késik, de soha nem marad el. Addig összehúzza kabátját, mert a szél nem volt rest. Korán reggel kelt, és végigvonult a hullámzó nád között. Susogó hangon meséli, hogy nem kell már sokáig várnia, a nap birodalma, mindjárt megérkezik. Alighogy végigsöpör a parton, a távolban vöröslő vékony csík jelenik meg. Előhírnöke a fénynek, sejtelmes és borzongató, ahogy egyre nagyobb lesz. Egyre feljebb emelkedik, mester legyen a talpán, aki mindezt festőállványon vissza tudja adni. Sokszor gondolt erre, mert az ő lelkében nemcsak a látvány hódított, de millió hangszer szólalt meg, játszva muzsikáját a megfoghatatlan szépségnek.
- Az élet dala, a természet dala! – szinte fennhangon mondja. Az életé, amely nem vele
kezdődött, és nem is vele ér majd véget. Gondolatai a múltba nyúlnak vissza. Gyermekkora, majd fiatalsága jut eszébe. Összeszorul a lelke. A felsejlő napban keresi azokat, akik kedvesek voltak számára, és olyan nagy űrt hagytak, miután eltávoztak. Folyamatosan ezt az űrt szeretné valahogy betölteni, olyan tartalommal, amit azok hagytak rá, akik éppen most küldik üzeneteiket – talán – a felkelő nap fényével. Szinte bénultan ül, és csak érez, érzi, hogy van, létezik. Eltart egy-két óráig ez a sejtelmes varázslat, ami ide vonzza, és ő engedelmeskedik ennek a parancsnak, amint csak lehet. Aztán kitárul a világ, megvirrad. A színek és az érzések játékának vége, most az agya diktál.

- Horgászni jöttem, szinte meg is feledkeztem róla! – Felemelkedik a kisszékről, ellenőrzi az előkészített botokat. Mindent rendben talál, és sorra dobja be a zsineget, a vízbe. Teste megfeszül, karjai ismerik a mozdulatot, a zsineg hasítja a levegőt, majd kis cuppanással vizet ér. Mindhárom botot gondosan kitámasztja. A zsákból előveszi a termoszt. Kitölti a forró kávét, két kezébe fogja. Szereti az illatát. Élvezettel issza a fekete nedűt. Közben szeme követi a vízbe dobott zsineget. Figyel, ha kapás van, azonnal cselekedni kell. Most azonban nyugodt a víz felülete. Sima, mint a tükör, a reggeli nap visszaköszön benne. Emlékek tükre ez, és viszi magával a folyó, a zsineggel, vissza az időben.

Messziről jövő hangokat vél hallani. Valahonnan előtűnik, és mintha itt, a folyó felszínén történne: színpad emelkedik ki a vízből. Csupa csillogás. Beleremeg, figyel, mert látni akarja, érteni szeretné a múltat, amit most a képzelet varázsolt eléje. Előadást lát maga előtt, a nézőtér tele van, visszafojtott lélegzettel figyelnek. Majdnem elfelejti a kezében levő kávét, összerezdül, kortyol, de a kép nem tűnik el. Közben változik a háttér, egyre több pódium emelkedi föl a magasba, kis kultúrházak, majd nagyok és még nagyobbak. Aztán díjkiosztó ünnepségek, és még nagyobb kitüntetések! Mindegyik előadás mögött egy férfialak áll a színfalak mögött. – De ismerős! Hisz ez az apám! – és még jobban összpontosít, és már nem is a vízen úszó pódiumokat látja, hanem azt, a látni vélt alakot akarja maga elé idézni. Itt is van, itt van előtte, amint jön-megy, aggódik. Amikor végre felzúg a taps, egy mélyet, felszabadultat sóhajt. Gratulál, boldogan tárja karjait a színpadról lejövők felé, akik remegő lábakkal ölelik át. A szél most megremegteti a víz felületét, hirtelen egy másik helyszín, egy másik kép az, amit lát. Ugyanaz a férfi, most éppen szerényen veszi át, a neki szóló okleveleket, kitüntetéseket. Igen ez, az ő apja! Akinek a példája lebeg itt előtte. Örökül hagyott rá valamit. Egy eszmét, amire fiatalon nem figyelt eléggé. Érett férfi lett, és itt van az ideje a folytatásnak.

– Most azonban bodrozódik a víz felszíne, hamar felébred álmodozásából, kapás van. Alighogy kiemeli a halat a vízből, jelez a másik pálca, és aztán a harmadik. Miután a kifogott halakat szemügyre veszi, és újból bedobja a zsineget, a nyugalom is visszaköltözik a partra. -

Az előzmények már lejátszódtak szeme előtt, gondolatait a folytatás, a hogyan tovább köti le. Igen, eljött az ideje, és a folytonosság csodája, hogy a legújabb generáció, a fia vezeti be egy olyan világba, ami beteljesítheti álmait. A virtuális háló és azon át, egy valós, - virtuális világ - költözik be házába. A gondolataiban megszületett, néha papírdarabokra írt jegyzetei, most azon öltenek formát. Felkerülnek egy honlapnak nevezett világba, ott sorakoznak az összegyűjtött és féltve őrzött kincsek. Az apjáról őrzött emlékek. De itt meg is állt. Vége lenne? Nincs folytatás? Csupán emlékeket tesz fel? És mi a következő lépés? Keres, régi ismerősöket kutat fel, folytatná, de valahogy senki sincs, akinek az emlékeit és személyét bevonhatná. Akkor, neki kell folytatnia, kiindulni abból, amit kapott és arra építkezni. Abban a szellemben, de az ő értékrendje és meggyőződése szerint. Előkerülnek a féltve őrzött gondolatai, amelyeket versben fogalmazott meg. Eddig rejtegette, nem mutatta senkinek, de itt vannak, had éljék a maguk életét. Aztán ő áll majd a színfalak mögé. Szeretné érezni azt, az érzést. Szervez, alkot, fogadja a betérőket, kiszolgálja a velejáró igényeket, és észre sem veszi, hogy már felelősséggé lett, minden kimondott szó és tett. Egyre gyülekeznek a befogadott barátok, aztán jönnek a sikerek is.

A parton már nagyon meleg van. Fáradt. – gondolatai is nagyon messze elvitték innen, a folyó mellől. Pihennie kell egy keveset, ezen a tűző napon mindjárt elájul. Majd estefelé ismét kijön. Kiemeli a horgászbotokat a vízből, mindent összeszed, és a kisházba megy, ami itt épült fel, a vízparton. Csak most érzi igazán mennyire fáradt. Azonnal lepihen, és mély álomba zuhan. Semmit sem lát, semmit sem érez. Valamikor estefelé ébred fel. Hirtelen nem tudja, hol van. Aztán eszébe jut, és nyugalom szállja meg ismét a lelkét. De a hajnali gondolatoktól nem menekül, azok is előtörnek. Még eszik valamit, egy újabb kávé, és a part. Sugallatra vár, a szellőre, aki jó barátja. Estére mindig el is jön, és megsúgja, mit kell tennie. Néha kétségek gyötrik, hogy jó úton halad-e? Mi a dolga, a közösség, vagy a saját tehetségének megvalósítása? Ilyen értelemben, kapott is már levelet barátjától:

Kedves barátom!

Egy ideje figyelem munkádat. Olvasom verseidet, fogalmazásodból kiderül, hogy prózaírással is próbálkozhatnál. Láttam grafikáidat, és látom azt, a nagy munkát, amely tudásból táplálkozik, amivel megjeleníted barátaid munkáját.
Nem gondolod néha, hogy elaprózód a tehetségedet? Nem gondolsz magadra? Nem vágyod a sikert, hogy előtérben lehess, és te legyél az ünnepelt?

Szeretettel üdvözöl, barátod!

Ez a levél jut eszébe, miközben az esti horgászatra indul, ezt kell megbeszélnie szél barátjával. Pedig a választ tudja, lelkében már döntött. Határozottan tudja, érzi, nincsenek kétségei, mégis motoszkál benne a gondolat, hátha barátjának van igaza. Kinn a parton egy lélek sincs. Ma valahogy nagyobb a csend, csak a szúnyogok incselkednének vele, de otthon gondolt rájuk is. Messziről elkerülik, nem szeretik a rajta érződő riasztó illatot. Megismétlődik a varázslat. De most sejtelmesebb, mert nem a hajnal hasad. Igaz, majdnem ugyanolyan színekkel búcsúzik a nap, de a most érkező, maga a titokzatos éjszaka. Soha nincs egyforma napfelkelte és napnyugta. Csak a bizsergés ugyanaz, amit érez. Csodálatot a természet szépségei iránt. Már ébredőben van az első csillag, vörösen bukik alá a nap is. Ismét találkozni látja az eget a földdel. Eggyé válik a láthatáron az, ami nem találkozik sohasem, csak ilyenkor tűnik úgy, amikor elkezdődik, vagy bevégződik a nap. Ismét elfoglalja megszokott helyét, a horgászbotokat már bedobta, leül és vár. Az este nem késlekedik, a vöröslő nap megfestette az eget, még búcsút intett és álomra hajtotta fejét. Titokzatos az éj, az ég tele van csillagokkal, ez most más világot nyit meg benne. Belső énje viaskodik az eszével. Barátja levelére gondol. Az esze azt súgja, hogy igaza van, magára is kellene gondolnia. Sikerélményre éhes, teljességre, megmaradni a jövő nemzedékének. Nyomot hagyni maga után. Messziről érkező szélbarátja, észrevétlen kuszálja össze haját és gondolatait. A csendes nyári szellő megsimogatja, és szól hozzá. Szinte súgja, hogy: - Emlékezz!!

Magát látja emlékeiben, amint a hozzáérkezett köszönő leveleket olvassa. Emlékezetében megjelenik egy kedves arc. Egy nő kedves, mosolygós arca, és az-az érzés, amit akkor érzett, amikor hozzá érkezett. Barátai, és az ő ajándékát vitte el neki, és ezzel megnyitott előtte egy új világot. Hirtelen felugrik, most már tudja, mit érezhetett édesapja egykoron: a színfalak mögött. Ezt érzi már ő is! Megbizonyosodott.

- Köszönöm barátom! – súgja a szélnek. Igazad van, van teljes élet a színfalak mögött!


Verzár Éva írásai

Verzár Éva:
Mégis vannak csodák

A nyárutói meleg, délelőtt kicsalogatta a családot az udvarra. A kert melletti virágok most a legszebbek, virágzásuk késő őszig gyönyörködtetik a szemeket. A sárga és rózsaszín bokrokon méhek százai gyűjtik a télire való eleséget. A szél csak néha mozgatja meg a hatalmas diófa ágait és leveleit. Ilyenkor a legkellemesebb kinn lenni az udvaron, állapítja meg a ház asszonya. Nem is tervezik, hogy ma a lakásban töltenék az időt. Végre hétvége van. Itthon vannak a gyermekek és azoknak barátai, társai.

A reggelit vidáman fogyasztják el, aztán mindenki igyekszik elfoglalni magát. A leggyorsabban a számítógép előtti hely talál gazdára, egy kis huzavona után már megtörténik a beosztás is. Ki, mikor szállja meg a netet. A szülők meg fejcsóválva vonulnak le az udvarra. Ebben a szép időben benn kuksolni, nem értik. A tv.előtt is ülnek már, a csatornák egymást felváltva ontják a reklámokkal fűszerezett túl hangos filmeket. Ezt már igazán sok, és be is csukja anya meg apa az ajtót maga után.

Kis idő múlva megszólal a kapu csengője. Fiatal pár érkezik. A fiú barátja és felesége. Üdvözlik egymást, nemsokára jönnek le az udvarra ők is. Egy kis foci, a férfiak nem bírják ki labda nélkül. A lányok meg az asztal mellett beszélgetnek. Nem telik el sok idő, mikor megszólal egy mobil, és már szólnak is a számítógépet bűvölő gyermekek, hogy vendég jönne, mit mondjanak. Jöhetnek? A szülők egymásra néznek, és már intenek is - jöjjenek. Nem kell nagy tudomány, tízen lesznek, akkor érdemes begyújtani a kinti tűzhelyet.

Apa vágja a fát, gyújtja a tüzet. Anya felmegy és kiveszi a fagyasztó mélyéből a legnagyobb tálca húst, gyorsan ráenged egy kis forró vizet, hogy kiolvadjon. Már lehet is szeletelni. Egymásra kerülnek a felszeletelt húsok, fokhagymakrémmel megkenegetve, megszórva egy kis borssal. Aztán alufólia kerül a tetejére és elnyeli a hűtő, hogy az alkalmas pillanatban már ízesen sercegjenek a parázs fölötti rácson, mennyei illatot árasztva a levegőben.

A kutya is izgatottan fut fel és alá, előbb még a labdád kergette, de most érzi, hogy valami olyasmi történik, mit ő is szeret. Finom falatokat érez már a szájában, ezért csóválja a farkát megállás nélkül.

Megérkezik a kislány ismerőse, barátjával. Leülnek, beszélgetnek és nem telik el sok idő, már ők is lenn vannak az udvaron. Egyre hangosabb a társaság, oldódnak a kezdeti gátlások. A tűz lángja alább hagyott, még egy kis fa szenet tesznek rá és jöhetnek a hús szeletek. A lányok mocorogni kezdenek. Kikerül a kerti asztal az udvar közepére, megadóan várja a friss hideg vizet, ismeri ezt az érzést, majdnem minden vasárnap lelocsolják, hogy aztán tisztán vehesse magára díszét, a terítőt.

Nem is kell sokat fagyoskodnia az asztalnak, mert miután szépen lemosták az ügyes kezek, szárazra törölték, megkapta a megérdemelt asztalterítőt, most éppen egy régi erdélyi szőttest. Hálás darab, nagyon régi, még valamikor egy nagyszobában dédnagymama szőtte, tiszta pamutszálakból és díszítette széleit piros mintákkal. A fiúk kezében most tollaslabda, ugrálnak és sóhajtoznak nagyokat. A lányok a salátát készítik elő. A vendég kislány belefeledkezett e terítő mintájába azt simogatta, morzsolgatta ujjai között. Ezt vette észre az idősebb asszony és még valamit. Érezte a kislány beszédén, néha az otthoni, erdélyi kiejtést, és megkérdezte:
- Katika te honnan jöttél, hol laktál ezelőtt?
- Erdélyi vagyok én is - feleli a kislány és folytatja. A nagyinak volt ilyen terítője, otthon mindig ilyent terített az asztalra. Aztán csend lett.
Még mindig kell egy kis fát tenni a tűzre, nem lesz elég a parázs. A fiúk meg kevesellték a sört és elszaladnak, hogy vegyenek. A hús után senki sem fog majd megmozdulni. Közben a madarak is dalolni kezdtek a lombos fa ágai között, a legyek is éledeztek és gyülekeztek az asztal körül. Az asszony ekkor érdeklődni kezdett, hogy mikor költözött Magyarországra, mit csinál, milyen itt az élete? Lánya már rosszalló pillantásokkal illette, de mert a kislány készségesen felelt folytatta a kérdezősködést.
- Erdélyben hol laktatok?
- Egy nagyon kis faluban,- válaszolt a kislány. A kertünk vége felnyúlott a hegy
lábához. Nagymamámnak nagyon szép kis háza van ott. Ő nevelt minket.
Elhallgatott. Mintha nem akarná folytatni, vagy mintha most valami nagyon rossz emlék jutott volna eszébe.
- Vannak testvéreid? - érdeklődött az asszony, aki érezte, hogy van valami, amit meg
szeretne tudni, de főleg azt akarja, hogy gyermekei is halhassák.

Férjével sokszor próbálkoztak már elmesélni, milyen is volt diktatúrában élni, kisebbségben, hogy mit jelent szabadnak lenni, nyíltan vállalni, hogy magyarok. Ezek a beszélgetések sokszor kudarcba fulladtak, mert vagy siettek a gyermekeik valahová menni, vagy éppen egy érdekes film ment a tévében, vagy leintették azzal, hogy ez már történelem - Végül is miért engedtétek? - hangzott el sokszor a kérdés. Igaz is miért hagyták? Nem volt nagy választási lehetőség, élni kellett és semmi mást nem tehettek, éltek. Hangos szóval és vígan robbantak be a fiúk a kiskapun, fáradtan huppantak bele a kerti székekbe. A csend meglepte őket. Katika cigarettára gyújtott, és mint, aki hazaérkezett, s akinek a lelke már úgyis színültig tele, mesélni kezdett.
- Hárman vagyunk testvérek. Én vagyok a legkisebb, és lány. Két fiútestvérem van, az egyik itt van Magyarországon, tanul és dolgozik, a másik meg otthon maradt a nagyival. Ő segít neki.
- A szüleitek? - kérdezte az asszony.
- Édesapám él, válaszolt a kislány, de nem velünk lakott. Nagyi főzött meg mosott rá, de mindig iszik, folyamatosan részeg és már nagyon régóta.
Messze nézett, mintha maga elé szeretné idézni az apja alakját. Valamikor boldogok voltak az édesanyámmal sietett apja pártját fogni, de édesanyám halála után már csak az italnak élt.
- Mi történt édesanyáddal Katika? - megkérdezhetem? Ne válaszolj rá, ha neked rossz.
A fiatalok szótlan csendben, nem tudták, hogy mihez kezdjenek. Nehezteljenek a mindig kíváncsiskodó asszonyra, aki beleüti az orrát a fiatalok életébe, vagy hagyják faggatni Katát. A kislány oldotta meg a helyzetet.
- Elmesélem. - mondta. Mint már említettem hárman vagyunk testvérek. Nagyon szép csendes kis faluban születtünk. Boldogok voltunk, mert a hely maga volt a paradicsom a gyermekek számára. Nyáron mindig az erdőben játszottunk. Édesapámmal és édesanyámmal sokszor mentünk fel a hegyekbe gombát, szedret, málnát, mogyorót szedni. Minden megtermett, aztán édesanyám lekvárt főzött a gyümölcsökből. A palacsintát szerettük a legjobban. Bátyáim egyszerre egy-egy kisüveg lekvárt is rákentek, anyukám nem győzte sütni, mert mire egy palacsinta készen lett, már kérték is a másikat a fiúk.

Elnevették magukat. Ismerős volt ez az asszony gyermekei számára is, és helyeselve nagyot nevettek.
- Egy nap, édesanyám rosszul lett. Bevitték a korházba. - folytatta Kata - Mi semmit sem tudtunk, hogy mi baja lehet, de nagyon féltünk. Úgy gondoltuk, hogy ő sohasem betegedhet le, biztosak voltunk benne, hogy ő mindig velünk marad. De nem maradt velünk, többé nem tért haza. Meghalt. A temetésére emlékszem, ott volt és ott sírt az egész falu. Aztán a nagymamához kerültünk ő nevelt fel bennünket.
- Mi történt a mamáddal, kérdezte az asszony, most már félve, mert nagyon mérges tekintetek figyelmeztették, hogy eddig és ne tovább. Kata folytatta, és az asszony nem bánta meg, hogy erőltette tovább.
- Édesanyám gyermeket várt. Ekkor már a barátai is érdeklődni kezdtek, - de ez jó! kiáltottak fel, és mégis mi történt? Az asszony gyermekei nem tudták, vagy ha tudtak is valamit, nem értették, hogy lehet belehalni a gyermekvárásban. Hisz az, csoda, amire minden asszony vágyik. Kata rájuk nézett és mesélni kezdett.
- Tudjátok, abban az időben nem ismerték mifelénk, hogy hogyan lehet megelőzni a nem kívánt terhességet. Nem volt gyógyszer, az óvszert meg szégyellték használni, főleg falun. Azonban nagyon nagy szegénységben életek. Édesanyám, sem mert vállalni még egy negyedik gyermeket. Így is nehéz volt nekik előteremteni a számunkra szükséges élelmet, ruhát. Úgy döntött, hogy megszakítatja a terhességet. Törvényesen nem lehetett Egy bábaasszony segített neki, de megeskette, hogy a nevét nem mondja ki, ha a korházba kérdeznék, mitől kezdett vérezni. Úgy is történt.

Édesanyámat három napon át, faggatták, ki indította el a vetélést, de ő nem válaszolt. Ágya mellett nemcsak az orvos állt, mert akkor még élne, segített volna rajta. Ott állt azonban a szekuritáté embere, és megtiltotta az orvosnak, hogy cselekedjen. Harmadnapra, már késő volt. Édesanyám elvesztette az eszméletét, egész teste tele volt lila foltokkal, vérmérgezésben meghalt. Ennyi történt - sóhajtott, aztán a nagymamához kerültünk. Édesapám a temetés napja után, soha nem volt józan. Ma már nem is tudna meglenni alkohol nélkül. Soha sem bocsátotta meg magának, hogy elveszítette az édesanyánkat. A nagymama meg nem haragudott rá, megfőzött mindennap, és a fiúkkal felküldte hozzá az ételt.
- Hogy bírta nagymamád? Hogy nevelt fel titeket. - most már a fiatalok vették át a kérdezősködés jogát.
- A nagyi? - mosolyodott el Kata, ő a világ legjobb asszonya. Pedig nem volt könnyű élete. Nagyapámat a második világháborúban veszítette el, egyetlen fiát, az én édesapámat sem ismerte. Mire édesapám megszületett a nagyapámat elvitték katonának és sohasem tért haza. Valahol Oroszországban nyugszik, fogságba esett és többé nem tért haza. A nagymama mindig fel szerette volna keresni azt a helyet, de nem volt rá lehetősége. Férje halála után nem ment férjhez. Fiát nevelte, aztán megnősítette és maradtunk mi a nyakán. Ó, nem voltunk terhére, de mi azt gondoltuk. Még mindig előttem van, amint telepakolja a biciklijét, hátul kosarakban a gombákat, a bicikli nyergére átalvetőben a kertben termesztett babot, zöldségeket, a kormányon egy-egy kondérban az erdőben gyűjtött gyümölcsöket cipelte be a piacra. Gyalog ment a bicikli mellett, mindig nevetett és azt mondta jó ez a paripa, legalább hazahozza. Minden héten elment, ebből vette meg nekünk az iskolába szükséges füzeteket, ceruzákat. Ruhát, cipőt. Az élelem kikerült otthonról, sokszor még kenyeret sem kellett vegyünk, mert a nagyi megsütötte. Nyáron a kert meg az erdő látott el bennünket, télen a kamrába eltett sok finomság, meg minden évben levágtunk egy-két disznót. Őket is az erdőben összegyűjtött makkon neveltük fel.

Eközben már elég lett a parázs is, a húsok is illatoztak már. A salátát elkészítették zavarukban a lányok, miközben Katát hallgatták. Kérdést sem tett fel már senki. Nem lázongtak, csak hallgattak. Velük egyidős kislány mesélte el azt, amit oly sokszor szerettek volna elmesélni a szüleik. Hisz velük is megtörténhetett volna ugyanez. Egyidősek voltak, és most nem mertek szólani.
Az asztalra került a hús, és mindenki Katát szólította fel, hogy vegyen elsőnek, anélkül, hogy észrevették volna, éreztetni akarták, hogy együtt éreznek vele, de szavakat nem találtak hozzá. A finom falatok, visszahozták a kedvet, az udvarra. A kutya is ugatva kérte a részét és nevetve mindenki adott is a szájába egy-egy finom sült húsdarabot, amit ő hálásan pacsival köszönt meg.

Ebéd után elcsendesedett a társaság. A srácok még kortyolgatták a sörüket, a lányok meg felmentek a lányszobába beszélgetni és szépítkezni. Már a nap, hanyatlóban volt, mikor leérkezetek a lányok. A fiúk is menni készülődtek, estére foci megy a tévében, mindenképp otthon szeretnék látni.

Csak egy valami tűnt fel, a szülőknek. Katán, kislányuk legújabb pulcsija, a legújabb szerzeménye, amit nyári keresetéből vásárolt. Az este még ebben díszelgett és próbálgatta mihez illik a márkás pulcsi, amiért nem sajnált kiadni annyi pénzt. Most némán néztek egymásra a családtagok, nem tudták hová tenni ezt a gesztust. Valami megmozdult gyermekük lelkében, amit ők annyi éven át nem tudtak elérni, egy délutáni beszélgetés ráébresztette, hogy a ruha a legkevesebb, amit egymásnak adni tudunk.

A fiatalok elbúcsúztak, és most a másik csoda, amit nem reméltek. Fiúk barátnője ajánlotta, hogy elviszi őket a HÉV- megállójához kocsival. Nem szeretett vezetni és, ha nem volt muszáj, nem is vezetett soha, hiába kérte a barátja, hiába volt minden szép szó, csak egy délutáni kis történet vette rá, hogy kocsiba üljön.

Elmentek a gyermekek. Utánuk tele asztal, poharak, a méhek már régen lefeküdtek, amint a nap elbújt, most a szúnyogok szerettek volna egy kis vacsorát. Az égen már haloványan pislákoltak a csillagok, mikor megszólalt az asszony:
- Menjünk fel mi is apjuk, úgy látszik, vannak még csodák! - elnevették magukat és a lányuk márkás pulcsijára gondoltak.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör