Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Vargha Ágnes írásai


Vargha Ágnes:Korlátok

Sokáig vágytam rá, hogy madár legyek. Nem csak a repülés miatt - bár az is nagyon vonzott -, hanem mindazokért a kiváltságokért, amelyek csak egy madárnak adatnak meg. Földhözragadt voltom, kötöttségem a szilárd felszínhez egy idő után olyan unalmassá, sőt bosszantóvá vált, hogy elhatároztam, változtatok az életemen.
Figyeltem a madarakat, napokat töltöttem el lesben állva, messziről csodálva röptüket. Bőrömön éreztem a levegő rezdülését, amint hozzám közel szárnyaltak, pompás tollazatuk ragyogott. Borzongtam a gyönyörűségtől, amikor egyikük mit sem sejtve annak a bokornak az ágán pihent meg, amelyik alatt csendben ott lapultam már órák óta. Áhítattal lestem minden mozdulatát: ahogy halvány sárga csőrét köszörülte az ágon, ahogy a levelek zizzenésére riadtan felborzolta színes tollát. Szinte éreztem testének melegét, és a pihék közül kiáradó illatot. Arra gondoltam, ha most felfigyel rám, elijesztem és nem csodálhatom tovább, ezért megpróbáltam nyugton maradni, bár nehezemre esett. Nagyon izgatott voltam, szerettem volna közelebb kerülni hozzá, hátha sikerül kifürkészni madársága titkát. Talán egyszerűbb lett volna, ha megkérdem, milyen madárnak lenni, és esetleg megkérem, segítsen az átváltozásban. De valami azt súgta, hogy úgysem értené meg az én nyelvemet, akárhogy is igyekeznék megértetni magam. Csendben maradtam hát, teljes mozdulatlanságba dermedve. Már nem is emlékeztem rá, mikor kúsztam be a bokor alá, de jó ideje lehetett, mert egyszer csak jelezni kezdett a gyomrom. Nyilván órák óta nem ettem egy falatot sem, ezért történhetett meg, hogy hirtelen kínzó éhséget éreztem. Kicsit bosszantott a dolog, hiszen már olyan közel voltam a megoldáshoz, egészen jól haladtam a ráhangolódással, és akkor tessék, az átlényegülés csodálatos pillanatát durván félbeszakítja egy ilyen közönséges dolog, mint az éhség. Elhatároztam, hogy nem engedem eltántorítani magam, ha már ennyi időt rászántam, akkor megvalósítom a tervemet, bármi áron. Nem törődtem követelődző gyomrommal, inkább a madár bájos trilláját tanulmányoztam. Megfigyeltem, hogy a fején ágaskodó kis bóbita miként rezdül meg minden egyes füttyentés közben, és – mi tagadás – ellenállhatatlannak találtam. A farktolla sokkal hosszabb volt a többinél, jóval az ág alá nyúlt. Oly ügyesen egyensúlyozott vele: az egyik pillanatban még azt hittem, mindjárt leesik, de akkor megbillentette azt a hosszú, legyezőre emlékeztető tollat, és máris visszanyerte az egyensúlyát. Bámulatos, milyen adottságai vannak egy madárnak! Jómagam kevésbé fürge, mondhatni lomha vagyok, előre haladásomat csak gúnyból nevezhetnék versenyfutásnak. Igaz, mindent meg tudok közelíteni, ami érdekel, még a függőleges felület sem akadály számomra, de a támasz nélküli térben elveszett vagyok. Bódultan hallgattam az ismétlődő dallamot, amely felröppent a madár csőréről. Nem volt bonyolult, mindössze három hangot különböztettem meg benne, de a legnagyobb akaraterővel sem lettem volna képes utánozni. Csupán elmémben visszhangoztam a trillát, egyszer, kétszer, majd sokszor egymás után. Végül már folyamatos dallammá álltak össze agyamban a hangok, és szünet nélkül ismétlődtek. A madár most vigyázatlan volt, lefelé tekintett azzal a fura fejtartással, amely a madarakra jellemző, éppen arra nézett, ahol a bokor tövében kuporogtam. Észrevett.
Mozdulatlanul tűrtem a pillantását, hosszan a szemébe néztem, és láttam, hogy megdermed, egyik pillanatról a másikra abbahagyja az éneklést, tollborzolást, és apró lénye minden porcikájával csak rám figyel. Nem tagadom, ez jólesett.
Már nem gondolkoztam, ösztöneim átvették az irányítást. Lassan elkezdtem kinyújtóztatni elgémberedett testemet, közben egyre közelebb siklottam a madárhoz. Éreztem, hogy hamarosan elérkezik a pillanat, amelyet oly epedve vártam: készen álltam az átváltozásra.
A madár megkönnyítette a dolgom, még mindig nem mozdult, én pedig araszról araszra haladtam felé. A levelek szelíden susogtak körülöttünk, olyan ünnepélyes volt az egész, még talán meg is hatódtam. Mire föleszméltem, a madár már a torkomban verdesett, ahonnan nem volt visszaút. Mérgem szinte azonnal megbénította, és én gyengéd bélmozgással segítettem őt az előrehaladásban. Elkeseredtem, mert gyomrom sem telt meg egészen, és a tervem is kudarcba fulladt: nem sikerült madárrá válnom, ehelyett a madár vált részemmé, ezzel pedig csak átmenetileg tudok valamit kezdeni. Jómagam ugyanaz maradtam, aki voltam, továbbra sincs lábam, amivel az ágon megkapaszkodhatnék, szárnyam, ami felvinne a felhőkön túlra, csillogó farktollam, amelyet kecsesen billegethetnék…
Csak egy szánalmas csúszómászó vagyok, aki lenyelte a madarak titkát.


Vargha Ágnes írásai


Vargha Ágnes: Fogoly

Madárkám ma is édes dallal ébreszt.
Oly régóta már, hogy együtt vagyunk, s csak nekem énekel.
Tőlem függ kicsi élete, s ő hálából éltet engem dalaival.
Berepült egykor ablakomon, tétova léptekkel jött egyre közelebb. Olyan parányi volt, mégis annyira eleven és kedves, hogy rögtön meghódított. Kis szíve sebesen dobogott tenyeremben, tolla alól meleg áradt, de leginkább a szeme volt, ami megigézett: feketén villant és mintha parázslott volna. Elnyelte pillantásomat, ha mélyen belenéztem.
És én megtettem, nem is egyszer...
Szomorú lettem volna, ha elrepül, így hát becsuktam az ablakot.
Szereztem neki szép kalitkát, s asztalomra tettem, hogy mindig láthassam. Gyakran megesett, hogy órákig néztem őt, és hallgattam énekét. Ilyenkor eltűnt a szoba: szivárvány csordult madaram csőréről és én csak ittam, ittam, mint szomjas őz a patak friss vizét. Egészen megrészegültem, mégsem tudtam eltelni vele.
Mindez végül oda vezetett, hogy megfeledkeztem kötelességeimről, munkámat sem láttam el rendesen, mert csak egyre tudtam gondolni, csak egyetlen vágyam volt és ez lassan betöltötte az egész életemet: hogy minden időmet a madárral töltsem és hallgassam énekét. Így lettem én madárkám foglya, s ő a büszke rabtartó a rács mögött. Ha nem volt kedve, nem énekelt, s én megtanultam alázatosan kérni, könyörögni, udvarolni egyetlen pici dallamocskáért.
Amikor végre megajándékozott egy szép trillával, sírtam örömömben, kérleltem, ne hagyja abba.
Néha könyörtelen volt, napokig meg sem szólalt. Csak akkor szánt meg, amikor a bánattól ágynak estem és legyengült testemet rázta a láz. Akkor olyan igézően szép dalba kezdett, amilyet azelőtt sohasem hallottam tőle. Erőm s kedvem visszatért, de valami megváltozott.
Sok éjszakát átvirrasztottam, mire rászántam magam a döntésre. Életem legfájóbb elhatározása volt, de tudtam, nem tehetek mást.
El kellett engednem foglyomat, hogy én is szabad lehessek újra...
De nem úgy történt, ahogy elképzeltem.
Kitártam a kalitka ajtaját, majd az ablakot. A madár nem mozdult. Parányi szeméből értetlenséget olvastam ki. Lassan érte nyúltam, ő örömmel röppent kezemre. Már nyitotta volna pici csőrét, de én elhárítottam...Most ne énekelj...Repülj, szabad vagy!
Az ablaknál álltam, kezemben a madárral, s vártam, hogy elrepüljön. Igazából majd megszakadt a szívem, rettegtem az elválástól, de nem mutattam. Csak a könnyeimet volt nehéz visszatartani. De ő nem repült el...
Sem akkor, sem azóta, pedig próbálkoztam még néhányszor.
Ragaszkodik önként vállalt rabságához. És hiába is magyaráznám, senki nem hinné el nekem, hogy az igazi fogság a rácson túl kezdődik.


Vargha Ágnes írásai

Vargha Ágnes
A portás

Amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig ugyanabban az öltözékben láttam: fején kopott, sötétkék, sildes sapka, egészen a szeméig lehúzva, tömzsi teste ugyancsak kék munkaköpenybe bújtatva, alatta piros-kék kockás, elől gombos mellény, melynek középső gombja valami oknál fogva állandóan nyitva volt, a nadrágja valaha elegáns, méretre készült darab lehetett, de mostanára jelentősen megkopott, fényesre suvickolt, fekete cipőjéhez hasonlóan. A korát nehéz lett volna meghatározni, de abban mindannyian biztosak voltunk, hogy már túl jár élete delén. Maga sodorta cigarettát szívott, melynek illata körüllengte, messziről jelezve közeledtét. Tömzsi ujjai bravúros gyorsasággal készítették a rövid rudacskákat a portásfülke félhomályában; úgy tartottuk, hogy talán még csukott szemmel is gyorsabb lenne, mint akármelyikünk. Járni már elég nehézkesen járt, de tartása mégsem volt hajlott; gerincét – ha erőfeszítéssel is – mindig egyenesen tartotta. Rendes körülmények között senki sem figyelt volna fel egy ilyen jelentéktelen alakra, mi azonban valamiért folyton ott lődörögtünk a vastelep környékén, és előbb-utóbb a portásfülkénél kötöttünk ki. Néztük, ahogy egy vaskos könyvbe mélyedve eregeti a füstöt, és próbáltuk megfejteni a Titkot. Valamelyikünk hallott róla egyet s mást, és mi találgattuk, vajon igaz lehet-e. Az a hír járta például, hogy érti az állatok nyelvét, és tud nekik parancsolni. Nyilvánosan egyikünk sem merte bevallani, hogy hitelt adna ennek a híresztelésnek, csupán titokban lestük, vártuk, hátha egyszer szemtanúi lehetünk ennek a csodás képességnek. Már az is feltűnő volt, hogy valahányszor előjött a fülkéből, a környező fákon gubbasztó madarak élénk csivitelésbe kezdtek, a környék kutyái pedig vadul csaholtak, vagy inkább nyüszítettek. Volt egy galamb, amelyik ilyenkor rendszerint a vállára röppent, és ott ült mindaddig, amíg vissza nem tért a fülkébe. Nem volt valami beszédes ember, tulajdonképpen nem is emlékszem, hogy valaha is hallottam volna megszólalni. Viszont gyakran dudorászott magában, csupa számunkra ismeretlen, hajlításokkal teli dallamot. Valaki azt mondta, hogy ilyenkor a szellemekkel beszélget, amin mi, többiek jót nevettünk, de magunkban nagyon is lehetségesnek tartottuk. Iskola után szinte egyenesen a vastelep felé vettük az utat, és azon viccelődtünk, hogy vajon mit viselhet aznap. Ez valóban nagyon mulatságos volt, hiszen öltözékén a változás legcsekélyebb jelét sem lehetett észrevenni, ő maga volt a megtestesült állandóság.
Egyszer felröppent a hír, hogy a vastelep őrzője, a mi derék portásunk álruhás varázsló. Ez olyannyira képtelenségnek tűnt, hogy eleinte nem is foglalkoztunk vele, de mivel mindőnket feszítette a kíváncsiság, elhatároztuk, hogy végére járunk a dolognak. Egyikünk – utólag úgy vélem – elég idétlen tréfát eszelt ki, azzal a céllal, hogy nevetségessé tegye szegény öreget. Először is el kellett lopni a fülkéből a poroltó készüléket, ami nem okozott különösebb nehézséget, ezért magamra vállaltam. Azután elővettük az autószerelőtől lopott olajos rongyokat és egyenként felhajigáltuk a fülke tetejére. Pár pillanat és máris lángokban állt a tető, mi meg egy kupac gumiabroncs mögé bújva lestük, vajon mit tesz most a nagy „varázsló”. Embertelen és képtelen ötlet volt, ma már jól látom, de akkor, meggondolatlan fiatalok lévén, nem számoltunk a következményekkel. A portásfülke fáklyaként égett, a tűznek nem volt nehéz dolga, éhesen falta a kis fatákolmányt. Nem tudom pontosan, mire vártunk: arra-e, hogy emberünk öklét rázva előront, mintegy cáfolatát adva nem létező varázstudományának, vagy esetleg valami csodatételre, hozzáteszem, ez utóbbinak nem sok esélyt adtunk. Ekkor olyasvalami történt, amit utóbb mindenki máshogyan magyarázott, ki-ki a saját meggyőződése szerint.
A kis öreg komótosan előjött a fülkéből, és közömbös arccal nyugtázta, hogy a lángoló tető éppen beszakadni készül. Nem volt dühödt ökölrázás, sem goromba szitkozódás, és még csak ijedtnek sem láttuk. Igazság szerint zavarban voltunk, mert késett a pillanat, amikor jót mulathattunk volna az ál-varázslón. Ekkor az öreg olyat tett, amit sem előtte, sem azután nem láttunk tőle: levette a sapkáját. Gyér hajába nyomban belekapott a szél, de ő, mit sem törődve ezzel, az ég felé fordította arcát, és lehunyt szemmel, hangtalanul mormolt valamit. Búvóhelyünkről csak annyit láttunk, hogy ajkai folyamatosan mozognak, és akkor elkezdtünk félni. A következő pillanatban akkorát dördült az ég, hogy valósággal belénk szorult a lélegzet, bátorságunk hirtelen elillant, és mindannyian egyszerre próbáltunk elfutni, de esztelenül egymásnak rohantunk, és máris ott feküdtünk egymás hegyén-hátán, egy kupacban. Mire felocsúdtunk, súlyos esőcseppek záporoztak a fejünkre, és galambtojásnyi jégdarabok sújtottak le ránk dühödt erővel, amit mi valóságos ökölcsapásoknak éreztünk. Felkászálódtunk a sárból, és sunyin a portásfülke felé sandítottunk: a tűz addigra már kialudt, az öreg is visszaült olvasni a vastag könyvet, mi meg szégyenkezve eloldalogtunk.
Kinek volt hát igaza? Azoknak, akik később azt állították, hogy az öregnek szerencséje volt, mert a zápor megakadályozta, hogy a fejére omoljon a tető? Vagy azoknak, akik szerint ő maga hívta segítségül a természeti erőket, bizonyságát adva varázslói képességeinek? Máig sem tudom a választ. Minden esetre, attól a naptól fogva kerültük a vastelepet, és valahogy csintalankodásainknak is vége szakadt. Nem eszeltünk ki többé otromba vicceket mások megszégyenítésére, és csak néha-néha emlegettük föl ezt az esetet. A portást pedig már csak egyszer láttam, amikor kirándultunk az osztállyal: egy kiugró sziklán üldögélt, fején a jól ismert sildes sapkával, és tömzsi ujjaival cigarettát sodort.


Vargha Ágnes írásai

Vargha Ágnes
Dáridó

Az erdőszéli kis házban nem lakott senki. Nem is lakhatott, még ha akart volna, se tehette volna meg, mivel nem is volt ház az erdő szélén. Az erdő is olyanforma volt - legalábbis az utóbbi időben -, hogy nemigen volt neki széle. Inkább csak közepe.

Előfordul, hogy az erdő közepén lehet találni egy tisztást. Itt még az sem volt. Csak fák voltak, de azok szép számmal. Jó magasak, odvasak, hámló kérgűek. Ezek a fák - hiszed vagy sem - minden éjjel hangosan dáridóztak, körtáncot jártak, s reggelre mindig máshova kerültek. Részben ezért is volt lehetetlen megállapítani, hogy hol van az erdő széle.

Nappal a fák mozdulatlanul álltak, mint a közönséges fák, senkiben sem merült fel a gondolat, hogy ezek a fák éjjel dáridóznak. Talán azért nem merült fel, mert soha, de soha senki nem vetődött arra. Igaz, egyszer egy vándor útba akarta ejteni az erdőt, de félúton meggondolta magát.

Telt-múlt az idő, a fák nappal pihentek, éjjel dáridóztak. Egy szép napon egyikük azzal az ötlettel állt elő, hogy miért ne dáridózhatnának nappal is, meg éjjel is. Úgysem jár arra senki, nem vennék észre. Szavazást tartottak hát, és egy tartózkodással eldőlt a vitás kérdés. Rögtön neki is láttak, sürögtek-forogtak, hajlongtak, közben leszállt az este, s ők holdfénynél folytatták tovább. Hajnaltájban még javában dáridóztak, amikor egy madár repült arra. Azt csipogta, hogy most járt a szomszédos erdőben, és ott már betiltották a dáridózást. Jó lesz vigyázni.

Egy nagyokos kitalálta, hogy a fáknak egész nap egyhelyben kell állniuk. Még erdőtűz esetén sem állhatnak odébb, eliszkolásról meg egyenesen szó sem lehet. Történjék bármi, az erdő marad a helyén.

A fák szomorúan beletörődtek a döntésbe, amit helyettük hoztak. Nem dáridóztak többé se nappal, se éjjel. Csak álltak egyhelyben. Ebből az következett, hogy az erdőnek lassan mégis csak lett széle, és az ott volt nap nap után.

Valaki épített is oda egy kis házat, bele is költözött. Úgy hírlik, azért, hogy ellenőrizze, betartják-e a fák a törvényt. Neki kötelessége volt jelenteni minden rendbontást. Ettől fogva a fák örökös feszültségben éltek. Állandóan az ellenőrt kémlelték, az meg mást se csinált, folyton leskelődött, hogy mikor mozdul meg az egyik fa. Ott állt lesben az ablak mögött, kezében papír és ceruza, jó hegyesre kifaragva. Odatartotta a papír fölé, így állt készenlétben, szinte pihenés nélkül.

Egyszer aztán váratlanul - erre még az ellenőr sem készülhetett fel - kidőlt az egyik fa. Törzse hangosat reccsent és elkezdett dőlni a kis ház irányába. Szét is roppantotta, az ellenőrrel együtt. Még a ceruza hegye is kitörött.
Azóta a fák megkönnyebbültek, és óvatosan, kicsit halkabban, mint azelőtt, újra elkezdtek dáridózni.

Talán most is dáridóznak éppen.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör