Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Fülöp Kata írásai

Fülöp Kata:
a vízköpő álma

gyakran vált áttetszővé ha valaki belépett. hagyta, hogy elnyeljék a falak.
nem bánta, szeretette a kopottas barna színt, szerette a hűvös csendet. észre sem vette mikor váltak eggyé.
mikor az ajtó kinyílt a hangos, érces hang betöltötte a termet.
senki sem látta, csak ő: ilyenkor a feszület megremeg válaszként, így köszöntve a betérőket.
"engem sohasem köszönt. én csak hűsölni járok ide és nem hinni." mindig erre gondolt, ha meghallotta a nyikorgást.
"ha itt élsz, te is megtanulod mi jelent feltételek nélkül hinni" gyakran jutott eszébe ez a mondat. a teremtője mormolgatta a születése közben. de soha nem magyarázta meg, soha nem mondta el mit jelentenek a szavak. jobbnak látta elhessegetni őket. nem akarta elrontani ezt a szép délutánt.
néha ráléptek a lábára, vagy a képébe dobtak egy egy taknyos zsebkendőt. nem bánta. nem érzett semmit. legalább is úgy tudta, hogy az ő fajtája nem érez semmit. csak üldögélt. leggyakrabban az oldalsó kiszögelésben. az ablakok alatt. itt magasabbak a padok. nem ért le a lába, lóbálhatta.
ma nagy a jövés menés. biztosan ünnep közeleg. ilyenkor bűnbánóbb mindenki. mikor betért valaki érzékelte. nem csak fizikálisan. a gondolatok ott keringtek a testek körül. sokan sírtak. sokan ígértek, hogy visszakapják az álmaik vagy a szeretteik. jelekre vártak. de vak volt mind. nem vették észre, hogy az őszinte érzések sosem maradnak megválaszolatlanul. de hát mit lehet tenni? nem akarták elhinni, hogy valaki vigyáz rájuk. valaki vigyáz mindenkire.
arra gondolt beszél velük, elmondja nekik hogyan köszönti őket a kereszt, ha sírnak a pici ember a feszületen némán sikolt, mert fáj neki az üres szó, és megmutatja hogyan ragyog fel az ég ha valaki csak egyszerűen, csendben megnyugvást lel a falak közt. az igazság az, hogy ez volt a legritkább. így ment ez, több mint hétszáz éve. így hát hallgatott. nézelődött és lóbálta a lábát.
éjszakánként mikor a helyére mászott eltűntek a gondolatai. eltűntek az emlékei és az együttérzése. csak az volt aminek teremtetett. lenézett a városra. az aznapi zsákmányát kereste. találomra csapott le. válogatás nélkül.
most egy kisebb kell a szomszéd épületre. ott kicsi a torony. csak egy vékonyabb alkatú fér el. a tegnapi nem vált be. nem lett elég rusnya mikor kővé dermedt. még a verebek is nevettek rajta. pedig azok közömbösek.
a város órái éjfélt kongattak. mikor megszólalt az első ütés lecsapott. mire elütötték az éjfélt már az új művét szemlélte. gyorsan és hatékonyan dolgozott. észrevétlenül. mert ilyennek teremtették.
ez a város az övé volt. az összes épületet az ő teremtményei őrizték. általában térdeltek. mielőtt a szemébe néztek térdre kényszeríttette őket. szerette ezt a pózt. szerette nézni hogyan hullnak térdre és maradnak így az idők végezetéig. a felismerés, hogy mit is látnak eltorzította az arcukat, és a test is görcsbe rándult a félelemtől. groteszk lényekké torzultak pillanatok alatt.
a mai műve nagyon jól sikerült. várt egy kicsit, nézegette a csillagokat. majd elhelyezte a szobrot a szomszéd épület tetején. pont illet az arculatához, illeszkedett a kiszögelésbe.
másnap az oltáron üldögélt mikor halotta, hogy a művéről beszéltek. azt mondták a nyers valóság és a művészet zseniális találkozása az alkotás. üzenet értékű. szerette volna megkérdezni, hogy mit is üzen az új szobor, de magára maradt. Elmosolyodott, mert az üzenet itt volt a falak közt. a csendben. erre gondolt és elindult kifelé. ma nem volt kedve nézegetni a betérőket. aludni akart.
- szia! - köszönt rá egy hang kifele menet.
- szia! - köszönt vissza ösztönösen.
már az ajtó résében volt mikor feleszmélt. "lát engem?! lát engem!" a döbbenettől összeakadtak a lábai a füle beleakadt a kilincsbe.
a kis test vissza sem nézve haladt előre. az oltár fehér abroszára egy rajzot helyezett. egy fura kis lényt ábrázolt. barna bőre ráncos és kopott. itt ott áttetsző. a fülei nagyok, szétállóak és szőrösek. a fogai ritkásak. a teste alig nagyobb egy kandúrnál. szeme pedig hatalmas. nagy és borostyán sárga. pupilla nélkül. mint egy tavaszi virág. csak gonosz. nem nem inkább csak hideg. érzelem mentes.

... ültek egymás mellett. a áttetsző test alakot öltött. itt leért a lába a padról. most egyébként sem volt kedve lóbálni. nem tudta mit gondoljon vagy mondjon. nem hitte el. nem hitte el, hogy valóság ez az egész. nem hitte, hogy valaha ez is lehet. valaki látja őt. valaki látja őt itt bent és nem fél tőle. hogy lehet ez?
a kislány ránézett. megérintette. meleg keze nyomán a kőtest átmelegedett. ölbe vette és elindult vele kifelé.
- haza megyünk. - súgta a hatalmas fülekbe.
a templom ajtaja azon a napon is nyikorgott. de most valahogy lágyabban csengett. a meleg beszűrődött a kövezetre. ahogy odabújt a gyermekhez kidugta a fejét. a feszületre nézet. a kiszögezett ember őt figyelte.
- köszönöm... - mondta, és befúrta a fejét a kislány hosszú hajába.

aznap délután a várost ellepték a röpiratok és a plakátok.
a város vezetősége elrendelte, hogy az összes vízköpőt el kell távolítani az épületek homlokzatáról véglegesen.


Fülöp Kata írásai

Fülöp Kata:
tulipános kispad

ülj mellém és lóbáld a lábad :)

Szeretnék újra gyermek lenni, nézni anyám finom mozdulatait ahogy virágait érinti.
Szeretnék újra ott ülni azon a kispadon, simogatni a festett tulipánokat az oldalán,
Hallgatni a cipők kopogását és kitalált dallamokat dúdolni.
Szeretnék újra álmodni Rólad, hogy eljössz értem, magaddal viszel, mint a mesékben.
... és várni, hogy megtudjam végre milyen az első csók íze.
Reméltem megtudom, hogy Csipkerózsika és Hófehérke ugyan olyat kapott- e...
Hányszor ültem azon a padon... honnan is tudhatnám már azt?
Hisz, ki számolta mikor annyi meglepetést és álmot rejtegetett az a zöld bódé ott a Kőrúton!
Néztem az arcokat, ki mosolygott angyalnak képzeltem, szárnyakat festettem a táskák és hátizsákok helyére.
Aki szomorú volt, annak virágszirmokat dugtam a kezébe, és reménykedtem angyal lesz belőle hirtelen,
mert hittem ha a virágok engem mosolyra késztetnek ők mért lennének kivételek?
Jöttek magányos felnőttek. Vittek egy - egy szál rózsát kardvirágot vagy gerberát.
Csak a vázába kell, mert otthon olyan szürke minden, vagy a kedvesről meséltek.
Mert szép azért veszem, nem mondta de tudtam nem a virág számít hanem a szerelme.
Csókot reméltek az ajándékkért cserébe. Biztosan várták ők is!
Olyan érzés lehetett az a furcsa izgalom a hangjukban mint amit én éreztem szerdánkét a moziba menet.
Mikor csörrent anyám tárcájában a fémforintos, hogy hűvösen simuljon a tenyerembe míg a pénztárhoz nem érek.
Nagy lány voltam akkor, és talán soha többé nem fogom érezni azt a melldagasztó büszkeséget mint azon a 300 méteren míg a bódétól a mozihoz értem.
Később a moziból operettszínház lett, de az már egy másik világ, más érzések.
Most szeretnék újra az a gyermek lenni, a virágok illatába burkolózva ülni a tulipános kispadon, nézni anyám hogyan dolgozik,
miként köt álmokat, ki nem mondott szavakat csokorba hogy mást boldogságának része legyen legalább néhány pillanatra.
Most szeretnék a boldogság lenni, szeretnék az a kéz lenni, ki mindezt megköti, hogy Neked adja, hogy a részed legyen néhány pillanatra, s, így veled lehessek hangtalan.
Szeretnék ott ülni újra, a piros tulipánokat simogatni és álmodni, újra álmodni, mert akkor még tudtam.


Fülöp Kata írásai

Fülöp Kata
múltam vagy

Tudod azt sem tudom hol kezdjem.
Már számomra is olyan akár egy mese.
A szívem azt súgja ott kezdődött azon a hegyen. A múltban. Mikor még sötétség volt.
Mikor még ember sem volt aki higgyen, és asszony sem hogy bűnbe essen .
Csak Isten volt meg az angyalai, és mi. A kitaszítottak.
Követtem őt. mert szerettem. Áldást kértünk, de tagadást kaptunk, meg átkot.
és a szót száműzlek.
Néztem büszke tartását, néztem a szemét. Azt hittem lehunyja, de nem.
Állta a haragot állta a megvetést, én meg csodáltam.
Hallottam a szavakat... a halk, egyenletes szózatot...
A vétekért. Az önálló akaratért.
Láttam a szárnyakat... hogyan váltak ébenfekete valósággá a szavak.
...és én tiszteltem. mert kitartott.
Láttam a társakat, láttam az elforduló arcokat, a fehér tollak csendjét.
...és láttam, hogy lehunyja a szemét, mikor utoljára hagyta el a helyet,
Utoljára csókolta meg az Úr kezét.
Elől haladt, szárnyai némán szaggatták a levegőt, egyenletes mozgásában nyugalom lüktetett
De tudtam, háborog a szíve, éreztem ahogy magához szorított.
A Föld akkor még puszta volt, nem más, csak homok, víz meg persze a csillagok és a hegyek.
Közöttük is egy, mi otthonunk lett.
Boldog voltam akkor. velem volt, mellettem.
Emlékszem... egyszer megajándékozott.
Kérdeztem miért? De csak azt mondta, hát fontos ez?
A sivatagba vitt, ahol született. A homokbuckák mögött elrejtőzve néztem hogyan születnek az angyalok.
A sivatagi láng hatalmas, és izzóbb ezer meg ezer vulkán tüzénél, mert ezeket a lángokat Isten szívének dobbanása táplálta.
Csak kuporogtam és néztem a lángokból születő angyalokat.
Néztem őket és tudtam, Isten egyetlen alkotása sem lehet náluk tökéletesebb már.
A szárnyaik erőtlenül lógtak gerincük ívén. a Teremtő leheletével szárította meg a tollakat, hogy teljes pompájában ragyogjon minden teremtménye.
Tudod ilyen volt Ő is. Láttam
Bűbájt bocsátva szememre visszavitt az idők kezdetére, hogy ott legyek, vele legyek abban a szent pillanatban.
Láttam őt megfoganni a lángok nászából, láttam alakot ölteni és kilépni.
Láttam kíváncsi akarását mi merészségre sarkalta, hogy ne lépjen ki azonnal a lángnyelvekből.
Hagyta, hogy a legkülsőbb láng átölelje, hagyta hogy szárnyaiba égjen a fény.
Így teremtetett Ő a sivatagi tűz legkülső lángjából, és lett a fény hordozója. Isten legszebb angyala.


Fülöp Kata írásai

Fülöp Kata:
fáradt utcák

Fáradtak voltak az utcák azon a délutánon. Az ősz lassan kiterjesztette pasztellszárnyait, a faágak siratták lehulló leveleik. Csoszogva haladtak a percek, belefásulva az értelmetlen körbe-körbemenetelésbe. Ennek ellenére mindenki rohant, tűsarkon kopogva, szandálban csattogva, tornacipőben surranva. Szatyrok, táskák, zsákok lógtak unottan, vagy dörgölődztek össze neszekkel dobálva a csendet. Aki a buta kölykökre mosolygott, és csak bámulta az életet, süket füleit már nem sértette a zsivaj. Kiégve indultam haza, leballagva a sárga gilisztához vezető lépcsőn.

Földalatti... Gyerekként félelemmel kullogtam a föld alá, hogy utazhassak. Most pedig közönnyel haladok felé. Megszokás kérdése minden. Recsegő hangok kíséretében megérkezett a kopott jármű, én pedig felszálltam, birtokba véve az ajtóval szemben lévő állóhelyet. Csöngetett és rándult, siklott, beszélt majd megállt, falva az állomásokat. Csúcsidő ellenére alig néhányan lézengtek a szerelvények gyomrában. Oktogon megálló - recsegte a hang. Az ajtó sziszegve kinyílt, kiköpte a benne lévőket, helyet adva az ülésekre lecsapó felszállóknak.

Aztán valami mozdult... egy pillanatra, életre kelt minden, figyelt és várt. Akár egy feszes testű, ragadozót szimatoló zebra... De nem történt semmi... csak egy alig 150 cm alacsony vagy magas, csak a jó ég tudja eldönteni, hány éves lehet korú hölgy szállt fel egy ormótlan barna bőrszatyorral és két szokatlanul nagy gyöngyházfényű lufival a kezében. Az üres helyeket figyelmen kívül hagyva, megállt velem szemben, és összemosolyogtunk. Az ajtó bezárult, hogy a giliszta csúszhasson következő állomása felé. Lassan a frissen nyírt fű kesernyéje keveredett a levegőbe, befészkelve magát az orromba. Az élénk illat ajándék volt portól vergődő sejtjeimnek. Így utólag visszagondolva eszembe sem jutott, honnan az illat... az idegen, mosolygó varázslata volt ez is biztosan...

Nézni kezdtem őt. Először lopva, részleteket csenve belőle, majd ámulattal, nyíltan. Éreztem, nem bánja kíváncsiságom. Engedte kibomlani a képeket, engedte befogadni önmagát. Mivel legalább 10 cm-rel magasabbra nőttem, így a haját néztem meg először. Lángoló, mégis mélyvörös, erős szálú korona ékesítette a fejét. Csodálkozva, majd sajnálattal nyugtáztam, milyen hatalmas mennyiségű és vastagságú haj van feltekerve, és mekkora állandó súlyt kell cipelnie. Akkor még átsiklottam azon az apróságon, hogy több méternyi volt kontyba zsúfolva. Döbbenten érzékeltem, hogy mindkét oldalon, zizegő hangot hallatva mozogni kezd a hajszálrengeteg... Lassan szürke bőr kezdett kibújni a szálak közül, lassú de egyenletes tempóban nőve. A füle. Mesekönyvekből ismert, hegyes testrészekre bámultam, apró szőrszálakat fedezve fel rajta. Kapkodva szedtem a levegőt, gyomromban a pánik rázendített fals citerajátékára, a lábaim kőoszlopokká nehezülve gátolták a fellángoló menekülési vágyam...

De a kíváncsiság gyötrőn elhatalmasodott felettem, szemem tovább siklott a nyugodtan álldogáló utason. Arcán fénytelen bőre áttetsző szürkében feszült, mire árokmély barázdákat harapdált unalmában az idő. A részletek lassan kibontakoztak átalakulásuk öleléséből. Az apró barna hölgyszemek kerekedni kezdtek, míg jóformán két malomkőnyi üreg nézett rám. Borostyánkövek ragyogtak benne. Fénye elvarázsolt, ellopva a félelem utolsó szikráit is. Fitos kis orra gyors tempóban kampós bottá alakult, méretes orrlyukakon át habzsolva a levegőt. Formás, húsos szája elvékonyodva mosolygott, fogai párosával üldögéltek. Tömzsi, vaskos nyak tartotta a kicsit ovális fejet. Ittam a látványt, megrészegültem falva a részleteket.

Nevetve nyugtáztam a felismerést - moha kabátkát visel, melyen még a lassan elszáradó virágok szirmait is felfedeztem. Innen hát az illat. Kezei pálcikavékony ujjakban végződtek, körmei fényesen ragyogtak a szürke bőrön. Lenéztem, bátran, nyíltan mustráltam csodálatom tárgyát. Meg sem lepett a felismerés, hogy mélyszürke fűzfakéreg harisnyát visel, és lábfejét, gyerekkoromból jól ismert banyacipőbe bújtatta, annak is a fekete, nagyon hegyes orrú, nagyon vékony sarkú fajtájába. Kezeiből a lufik régen eltűntek, gyöngyház álom font körbe minket. Így nem vehetnek észre. Nyugtatott meg a semmiből szakajtott gondolat.

Hirtelen nesz bújt a fülembe, vékonyka lába mellett a régimódi bőrszatyor mocorogott. Az eddig mozdulatlan, elhanyagolt táska üstté változott. Súlyos, aranyröggel teli pakolt ólomüstté. Kopott felületén cirkalmas betűkkel egy név állt. Csak egy. A gazdájáé.
Ki vagy Te? - motyogtam a szavakat.
Mosolyogva biccentett, bennem pedig nagyon mélyen, valahol legbelül egy elfeledett barát neve koppant halkan.
Morthilla....
Ahogy felfogtam a nevet, megállt minden, úgy mint ott abban a pillanatban. Megfeszült a valóság. Élesen sikoltott az elhasznált csengő hangja, szólt a hang, a beszállást kérjük befejezni, záródnak az ajtók. Deák tér - hasított belém. Az ajtóhoz rohantam és az egyre fogyó résen át kipréseltem magam. Sziszegve tűnt el a sárga giliszta. Álltam perceken keresztül a peronon, az emberek elfogytak körülöttem, a hideg levegő az arcomra tapadt, így kényszerítve vissza a valóságba. Elindultam felfelé a fény zajába, újra élni.

Újra csoszogott, kopogott, kattogott, surrant, sípolt és dudált az utca, és csak azt éreztem, hogy mindenütt végtelen fáradtság honol.


Fülöp Kata írásai

Fülöp Kata:
pillangó memoár

Gyere... bújj ide mellém, a paplan melege megóv minket.
Fekszünk egymással szemben, arcunk a párnán pihen. Fogod a kezem.
Ahogy régen? Látod... nem emlékszem...
Most nyugodt az arcod, szép és hideg.
Szegénykém, majd én átmelegítelek.
Akarod, ugye akarod..., hogy itt maradj velem?
Beszélgetünk? Tudod, csendesen, míg alszanak a gyerekek.
Én kérdezek, te felelj nekem. Ugye, megteszed?
Oldozz fel...
"Mire emlékszel szívesen?"
Na, ez nem ér! Úgy volt, hogy én kérdezek!

A templom hajnali csendjére, a borzongásra, mikor a hűssárga falakat érintem.
...és a félelemre, hogy valaki mindig figyel.
Az ablakok színes történeteire.
...a festett fájdalomra, mi kizárta a fényt, a meleget.
Arra, hogy volt egy ember, egy bűntelen, meghalt értem, bár nem is ismert,
s arra, én vágytam, hogy szolgáljam,
...míg azt mondták, nem lehet, hisz nem vagyok bűntelen.
A hajnali szerepekre a misék megrendezett felvonásaiban,
...szalmakosárba gyűjtöttem a csörgő, ropogó megváltást.
Suttogtam örömöm, hogy a Holdon törpék élnek, sárkányok óvják a Földet
...de a márványpadlónak és a kopott fapadoknak nem álmodtam fület.
A gyóntatószék néma szájára, hogy feloldozást nyerhetek.
...a rettegésre, megtudják szörnyű bűnömet:
fillért, meg forintot csentem cukorkára, mikor a közértbe sörért küldtek.

Erre emlékszem. Látod? Mennyi bűn nyomja a lelkemet?
Látod, a gyarlóságom, mégis simogat kezed, mondd el, mondd el, mért teszed?
"Jaj, hát nem bűn az, ha a hited elveszett."

Lassan átmelegszik a kezed. Az arcod még oly merev!
Nem jó itt velem? Elmész? Kérlek, ne menj, maradj még! Maradj velem!
Mesélj! Most mesélj nekem!
Úgy, mint régen? Megint nem emlékszem...
Csak mozzanatokban, felvillanó képekben érezlek.
Ennyi maradt belőled?
"De hát mit akarsz még?"
Nem ettél az első főztömből!
"A tojást mikor felütötted, a tál mellé folyt a fehérje, a hús kemény és
rágós volt akár a bakancs talpa, a bundája meg kokszos."
...de hát csak nyolc éves voltam! Nem mertem elmondani, féltem, hogy haragszol majd rám...
"Apád mesélte másnap. Azt is elmondta, hogy együtt festettétek ki a szobákat a húgoddal, és büszkén jelentetted ki, szobafestő leszel..."
...de.
"Segítettél meggyógyulni."

Már a karod is meleg. Bújj közelebb!
Ha azt mondom szeretlek, elhiszed? Mért nem mondtad nekem soha?
"Soha?"
Igaz! Egyszer mondtad, ott abban az ágyban fekve...
"Mégis elég, nem igaz?"
Nem tudom, hiányoznak a szavaid. Az érintésed.
Tudod, mi hiányzik a legjobban? Amikor éjszakánként a lábszáram simogattad.
Fájt, sírtam. Ugye nem tudtál vele mit kezdeni? Mégis meggyógyítottál.
Gyakran botlom ezekbe a képekbe, ilyenkor akarom, hogy fájjon...
De Te, nem jössz el.

"Azt mondtad, kérdezel!"
Jaj, tényleg! Neked mi hiányzik a legjobban?

"A pillangók."
Tessék?
"A pillangók, a bennem élő pillangók.
Párizs ősze adta nekem őket. Ott voltam igazán boldog. A férfival, akit
szerettem.
Sétáltunk, kart karba öltve, az utcán hömpölygött a harmónikaszó...
Először a gyomromban verdestek, ezer színt teremtve bennem.
Te nem érezted még?"

Nekem is vannak pillangóim... és, talán mindenkiben élnek.
Pillangószárnyak suhogása óvja a perceket... a perceimet.
Ez az életem? Mért nem mondtad el nekem?
Benned már nem élnek, ugye ott a csendben elhallgattak ők is?
"Már benned élnek, te hordozod őket"
Igen, az emlékeimben. Vigyázok rájuk, ígérem.
Vigyázok rád, így én óvlak már?

Sokáig beszélgettünk azon a hajnalon. Hol nevetve, hol sírva meséltünk egymásnak.
A pillanatokról, melyek ott ragyogtak a verdeső lepkeszárnyakban.
Boldog voltam újra.
Az átmelegedő testéhez bújva elnyomott az álom. Mikor felébredtem már nem volt sehol.
Saját magam öleltem. Bámultam a csendbe.
Ekkor felragyogott egy pillangó. Molyhoslila szárnya csillogott.
Az utolsó emlékem róla...
A fehér márványlapokat néztem - akár a templom köve is lehetne - ott
feküdt. Megszürkült lábak közt, középen. Akár egy mesebeli hercegnő... - meghalt, szeretett - Meztelen testén műanyagtakaró - nemrég az én paplanom alatt pihent - és álmodott.
Talán Párizsban járt. A pillangói megelevenedtek a gyomromban.
Szerettem volna bús-ősz szemébe nézni. De ő csak álmodott.
S míg kezek rángattak el, a halottaskamra ajtajából, könnyekkel írtam a szárnyakra:
Kelj fel, Anyám, mert megfázol.



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör