Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Az élet véges, az idő végtelen

Egyszer minden elmúlik, csak az idő örök,
de a világot formálva zavarosan pörög.
Hegyeket elhordanak, völgyeket betömnek,
sohasem azt nézik mi jó a létet adó földnek.

Falakat ledöntenek – elmúlástól sérül,
kit, mit nem gondoznak, rohamosan vénül,
napfény szívja erejét, eső földbe tapossa,
s úgy vérzik el, hogy belepi a zöld moha.

Űzött vadként száguldó szél sivítva támad,
bőszült haragjában töri, zúzza a fákat.
Fájdalomtól a föld gyomra nagyot kordul,
hatalmas robajjal a vétlenek ellen fordul.

Kártyavárként dőlnek a robosztus falak,
föld alá kerülnek életet adó magvak,
s a múltat kutató csoportok majd egyszer,
talán a mélyben pihenőknek egy imát szentel.

Kínjában dübörgő föld pora az ég felé tör,
a nappali fény előtt bezárul a kör,
szemek, szájak sápadt formája sírásra görbül,
s a tomboló fejedelem mellett minden eltörpül.

Merészen tajtékoznak a folyók, a tengerek,
mégsem hátrálnak meg tőlük az emberek!
Építenek, az Anya ágy nélkül gyermeket szül,
s az újszülött sírása az egekig repül!

Mindenség csodálatos volt mikor teremteni tudott,
tomboló vágyával a cikázó fény felé futott.
Megtermékenyített bolyhosan fakadó rügyet,
valósággá változtatott mélyben szunnyadó ügyet.

Fátylat viselő értelmeket világossá tette,
elnyomott sötét erőket felszínre kergette,
műveket mentett, hitet, alkotó munkát adott,
szívek mélyére reményteli dicsőséget rakott.

Életeket rövidre vagy hosszúra szabva,
jövőnek kincsként őrzi a felülmúlhatatlan.
Célokat kitűz, álmokat megvalósít,
kényelmet teremtve a szikla tetejére szólít.

*

Megfertőzik az égbolt enyhe rezdülését,
gúzsba kötik a természet nyíló feszültségét,
lenn a mélységet, fenn a csillagokat vizsgálják,
közben az egész kéjesen fortyogó színjátszás.

Árral szemben egymás ellen versenyt úsznak,
dobpergés emelkedő ütemére érzelmekbe túrnak,
a lelkek hiába jajgatnak, hiába tűrnek,
lassan elnémulnak, s keresztjükkel szembesülnek.

Kinek a vagyona földet horpasztó súly,
hatalma van mások felett, s mint marsbéli úr
részvétet nem érezve tönkre tesz – nem nagy ügy,
halálhörgést hagyva folyik szét – ott van mindenütt.

Bársonyba burkolóznak, míg mások éheznek,
ragyognak, tündökölnek, zajongva kérkednek,
s míg a szegénység nyomora hegyként tornyosul,
éhezők sírnak, mint koncerten a hegedűhúr.

Természet kincseit kiaknázva szaporodnak,
dolgozó embereket vagyonuktól megfosztanak,
bár fejlődés hátát fejlődés tapossa,
mégis ember emberarcát véresre karmolja.

*

Támadva könyörög a föld, melyen élünk,
örüljünk a mának – szebb jövőt építsünk!
Békével ünnepeljünk, ne fegyverropogással,
közös utat járjunk a fiatalsággal.


Gyermekeink, unokáink ne éljenek hiába,
természet a kincsével naponta kínálja.
Az élet úgyis véges csak az idő végtelen,
uralkodjék a bölcsesség, s ne a félelem!

Talán … az értelem szavát formára szabják,
az elhibázott lét nem csorbít ki éles szablyát.
… támaszkodni lehet majd a furfangos jogra,
s a sokrétű utókornak nem lesz nehéz sorsa!


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Az élet szép, ha …

Az élet szép, ha engednek élni,
Neked, nekem, ha van mit remélni
Fény ragyog s nem kőből tört közöny
Szemek sugárzó alapszínéből

Az élet szép, ha engednek élni
Ember embertől nem kezd el félni
Mert kezében különös tárgyat lát
S torzult félelem szorítja torkát

Az élet szép, ha engednek élni
Nem kell porban nappal kéregetni
S amit borzalmak között megkaptál
A halált távolabb tartja … talán

Az élet szép, ha engednek élni
Verejtékezést nem kell szégyellni
Ha évszakoknak érett gyümölcsét
Az kapja, ki öntözte gyökerét

Az élet szép, ha engednek élni
Remény bódult dalát népek zengik
Humort, kacagást naponta érzed
Majd nyelved ledobhat minden féket

Az élet szép, ha engednek élni
Haza szót szerető ajkak féltik
Piros, fehér, zöld színű zászlókat
Lázadás helyett béke lobogtat

*
Az élet szép, ha engednek élni
Neked, nekem, ha van mit remélni
S ha a valóság valóban olyan szép
Harc helyett dal zeng szívek billentyűzetén


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Ma

Ma jövőről álmodom
Holnapokat számolom,
S ajkamból kioson
Mindent frissítő vágydalom.

Ma narancsfénybe nézek,
Élvezem, hogy élek.
Lombkergető szellő
Hátán táncot jár a felhő,

Majd érzem, nagyon félek,
Tűnődik reményem,
S elillan, mint a köd
Mit eltol magától a föld.

Könnyektől ázva állok,
Kergetnek az álmok,
Mégsem kiabálok,
Csak holnapot várok.


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Hajnal

Ballagva pirkad,
éj mélykék színét
világosra nyitja.
Nedves harmatot terít szét
s természet kóstolva ízét
magába fogadja,
majd sejtszájában forgatva
gondol a holnapra.

A hajnali Nap
kábult szemeivel néz,
sugarait féltve
felhő elöl kitér,
mi nagyokat hallgatva
megcsodálja ami szép,
s életszikrát sóhajtva
foszlányokká válik szét.

Ébred az életkép:
autó fékez, csikorog,
ablakot zörget a szél,
ki alszik morog, mocorog,
talán most érez, épp kérdez
vagy valakihez halkan szól,
s kit elkerül ébren,
azt álmában csókol.

Megvirradt tájról
elmúlik a némaság.
Zsúfolt zörejjel ragyog
fénylő napsugár,
s a hangszínek burjánzása
viharos fürgeséggel
belefeledkezik
a habzsoló vidámságba.



Szőke Kata
Fájdalmak kísértenek
(Radnóti M.: Nem tudhatom … c. versének hatására)

Évszakok fújják életek zugát
meglelve azt is, mit nem keresnek,
kacagva kigúnyolják a tudást
bánatot hintve régmúlt szíveknek.

Porrá zúzzák elmék alapkövét,
eszméknek butaság lesz a társa,
gyerek érzelmét net-hez kötötték,
s maga alatt saját sírját ássa.

Csak mi, gyászoló felnőttek látjuk,
hogyan vesznek el a süllyesztőben,
zokogva holt sorsukat kiáltjuk –
rabszolga lettél édes gyermekem! –,

de hiába hirdetjük a jelen
gúzsba kötött, kétes színű árnyát,
a sötét pokol hatalma felett
mennybemenetelt sárba tiporják.

Bár gondolatunkban nincs nyugalom,
szívünk mégis béke felé hajlik,
s az ajkakból feltörő szó-halom
csobogó patakkal csendben zajlik.

Sűrített fájdalmak kísértenek,
magyarság népe jövőjét félti,
kilátástalan élettől reszket,
nyílt sebe egyre csak vérzik.

Bánat hegyek ormára is felhág,
távolba kiált zúgó hangjával,-
e bódult világ eggyé válik már …
föld porában szétszórt hamissággal! –

Nincs pihenés, hiába vágyunk rá,
életünk ága letörten hever,
fáradt testünk, lelkünk megalázzák,
s érces szívünkben fájdalom terem,


de halljuk madarak csicsergését,
látjuk a fák zöldellő lombjait,
ősi szellem végső védelméért,
jelen kelyhébe rakjuk gondjaink.

Titokban testünket sírás rázza,
ereinkben vér folyása élénk,
arcunkon torzult barázda várja,
Magyarországnak ki hoz majd BÉKÉT!


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Hangzavar

Hallgatózik a hangzavar
Fák lombjával, zúgó széllel,
Meghallva kétes szavakat,
Kiben lehet, sebet éget.

Bősz harag lapulva siet,
Nem néz vissza a sorsokra,
Mivel teste, szíve nincsen
Léteket roncsol foltosra.

Akit meglát, árnnyal fedi
A lelkébe tövist ültet,
Áldozatát nyíltan szedi
Mellyel buja csöndet szüntet.

Csukott szemek, ha kinyílnak
Békét puszta földre nyomják,
Bordák között égő nyilak
A mérget cseppenként ontják.

A tüzet szító hangzavar
Irgalmatlan szörnyként nyomul,
Mágnesként vonz, kiben vas van
Félelmet szül, s kíntól torzul.

Hatalma ólmosan nehéz,
Mély sebeket ejtve szorít,
Őrült sikoly a szenvedés,
Mely vadul halálba szólít.


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Május

Zöldet nevető májusban
Virágos réten játszottam

Csodáltam a tavasz színét
Természetnek mozgó képét

Vadvirágot fürgén szedtem
Belőle csokrot kötöttem

Frisset, üdét és kócosat
Szellősziréntől pajkosat

Haza futok, hozzád bújok
Édesanyám vársz, már tudom

Csokrom nézve eléd állok
Szavam nincs, csak pirongásom

Sziromról hullt harmat cseppje
Könnyeket csalt két szemembe

Szeretetkönny ez nem harmat
Ami a szívemből fakadt

Adom csokrom, adom könnyem
Úgy is Te vagy minden kincsem


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Korán jött Tavasz!

Nap sugárláncával körbekötve
Tavasz illatfelhővel közeleg,
benne az elmúlt Tél kecsessége
nem tarolta le a zsenge füvet.

Kacagva nyújtózkodnak a rügyek,
a hideg nem csípte meg fejüket,
így színtváltva egyre növekednek,
a mókás műveletben nincs már szünet.

Madársereg lázas csicsergéssel
köszönti a Tavasz kócos fejét,
mely a csipkésre nőtt rengetegben
szirommal tölt minden madár fészkét.

Imbolyogva bolyong a balga szél,
rügyek, bimbók bomlását figyelve,
s újjongva kíséri fény-szekerét
a képzelet álom-szigetére.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Szemem s tollam

Ír a tollam, néz a szemem
Ellentétet összefűztem:
Kikeletet őszi széllel
Nyári napfényt fagyos téllel
Nevetést a sírógörccsel
Életképet temetéssel

Sír a szemem, ír a tollam
Templom tornyán harangoznak:
Embergyerek síró hangja
Felnőtt embert sárba folytja
Nincsen jó tett, nincsen hála
Fájdalomnak folyik nyála

Szemem nézi író tollam
Szavak hangját honnan kaptam:
Eltelt idő lengő haja
Gondolatom kápráztatja
Nézek jobbra, nézek balra
Lét értelmét fontolgatva

Mit ír tollam, mit sír szemem
Még ragyognak égi fények:
Földet nézi Napnak szeme
Simogatnak csillag-kezek
Hold hol üres, hol meg tele
Fényt küldenek reményekkel

Pislog szemem, bízik tollam
Keserűből édest hoztam:
Száraz ágra rügyet loptam
Föld porába magot szórtam
Feslett hátú gondolatnak
Új életet kovácsoltam


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Édesanyám, Te jó vagy

Édesanyám hálásszívvel nézlek,
percenként meghat őszinteséged,
s mint földön járó angyali léted,
úgy táncolnak bennem az emlékek.

Neked köszönhetem azt, hogy élek,
hozzád bújva sosem félek,
szelíd szavadtól a zordabb élet
elrepül egy távoli vidékre.

Gyógyító ír vagy lelki sebeimre!
Imára kulcsolt fájó kezeddel,
sűrűbb és forróbb könnyel szemedben,
Édesanyám, jóságod féltésem.

Arcodon az élet ráncai ülnek,
hajadban tél húrjai feszülnek.
Naponta köszönöm, hogy vagy nekem,
Édesanyám, Te jó vagy helyettem!


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Esti derengés

Napkorong bíborszín homálya
csábítja a Horizont báját,
mi a város látképén nézve
fák árnyék-nyakán pihen kábán.

Titkos csend kéjt nyújtó kezével
felébreszti est fitos orrát,
s széthinti álmos szuszogással
illatfelhők harmat-morzsáját.

Vibráló szemek mohón tépik
esti derengés sugárlovát,
mely a városon átnyargalva
tetőkön koptatja patkóját.

Esti derengés rozsdás képét
éhes denevérhad csodálja,
közben Horizont báját védi
napkorong bíborszín homálya.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Nincs menedék

Rozsdától csikorog a Föld,
életsav marja tengelyét.
Már senki sem szereti Őt?
Vétek szennyezi zöld testét.

A tudomány selyemszála
fojtó kötéllé változott,
tegnapelőtt tiszta nyála
fertőzés-védjegyet hozott.

Holnap lázas bolyongása
szomorúan nézi háremét,
gondviselés herélt mása
díszkíséret, s nem menedék.

Ádáz harcnak semmit használ,
édenkertje szertefoszlott,
égitestek között kántál
s légtér-csónak hátán borzong.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Az élet

Az élet:
fürge lábakon járó pillanat,
mely csapongva ide-oda szalad:
e métely egyhelyben sosem marad.

Az élet:
hordozhat boldog s fájó könnyeket,
éles sziklákat, csiszolt köveket,
rügyeket, melyet termés követhet.

Az élet:
adhat vággyal telve vidám csatát,
súlyos béklyót, seholsem maradást,
titkon várt, vagy hírtelen jött halált.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Égi béke egy napra

Téli lepel mögé bújt a határ,
alvón pislog a természet szeme,
zúzmara ül a kietlen tájra,
karácsony képszekéren közeleg.

Kóbor szeretettel megrakodva
járja a tövissel felszórt utat,
hol gyertyafény hívó lángját látja
meg-megáll egy lázas pillanatra.

Csillagokat varázsol szobákba,
jelen mélyére teszi a rosszat,
égi béke – beköszönt egy napra,
de a szívek telve fásult kínnal.

Fájdalommal felcsendül az ének,
az elmondott igében nincs remény.
Hiába született meg a megváltó,
nem jött vele angyali segítség!


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Naplemente

Alkony vörös rózsája
Behunyja fáradt szemét,
S az ég sötét éjfátyla
Befedi tüzes fejét.

Zsibongó álomlábak
Járják körbe a testét,
Csapzó fekete árnyak
Csodálják szendergését.

Fatörzsek lombos csápja
Hajladozva bóbiskol,
S a vad, tékozló nyárra
Száraz leveleket szór.


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Koldus

Adományra vár lépcsőn állva,
zsíros kalapja kezében,
gondolatban csorog nyála:
kenyérre nincsen pénz zsebében.

Bánatát elmondja egy fának,
mely alatt oly sokszor ébred,
nyomor miatt lettek társak,
bár közönytől néha eltéved.

Rekedt hangon suttog szerényen,
s megtörve végzet hatalmát
holnapra vágyakozó lelkében,

de mit is mondanak kevélyen?
Meg sem hallgatva panaszát
bírálják jelenét keményen!


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Tisza-parton

Lágyan ring a Tisza vize,
hintázik az esti széllel.
Holdkiflinek sárga fénye,
álmot hint a meder mélyre.

Elcsitul az esti harang,
éjkalapja futó kaland,
álmot nyújtó kék ég alatt
szikrát szórnak csillag-hadak.

Lágyan ringó Tisza vízben
nád levele széltől zizzen,
tojást költő madár figyel,
éji csendnek dallal fizet.

Tisza vize lágyan ringva,
vad ludaknak ringó hinta,
horgászoknak éléskamra,
ki partján áll - fantázia.


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Ébredő Nap

A Horizont keleti partján
Földet csókolva ébred a Nap,
Vörösen nyújtva kezét, lábát
Délidő felé fürgén halad.

Szelek sóhaján mosolyogva,
Fák árnyékát képekké festi,
S a felhők kacér kézfogása
csalfa fényjátékra készteti.

Szeme tüzes fényragyogása
Bejárja a természet ölét,
Hegyek, völgyek, városok álma
A teltkarcsú örök ébrenlét.

Fénye pórus mélyére hatol,
Melyet kitágít vagy összezár,
Melyeknek az izzadság-gyöngye
Bárányfelhő bundájára száll.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Ma nem lehet

Ma nem lehet
félelem nélkül élni,
a most olyan,
mint cserbenhagyott bébi,
kit elhagyott
nincstelen Édesanyja,
mert mit adhat
a haza borzas magja!

Élet nem zeng,
nevetés föld álá bújt,
kényszer-élet
ijesztő szánalmat nyújt.
Egyenes út
a parlagfűtől büdös,
s izzó naptól
embernek nem ad hűvöst.

Áldozatok
összetörve hevernek,
örök térben
csak életsúlyok teremnek,
örök népnek
kezén a hideg bilincs
örök marad,
mint zárka, hol nincs kilincs.

Rekedt hangok
válaszolnak kérdésre,
nem kérnek mást
csak uzsorát a pénzre,
észre, szívre
ijesztő tályog kerül,
s a számoktól
gyors halálba menekül.

Létállomás
gyógyító köveket zúz,
újrakezdést
a Teremtő miből gyúr!
Fennmaradás
látszata még létezik,
míg Föld forog
embert veszély kergeti!

Csodát várva,
nyüszítve álmodoznak,
kezük között
nagy semmit szorongatnak,
kidölt fából
kalyibát építenek,
hogy a vihar
ne járja át testüket.

Átkot szórva
alkotnak újat, szebbet,
az erősebb
koncot vet a gyengének,
s a nő, férfi
némán tűrő testében,
újraéled
a jövő ősz reménye.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Különös város

Csodálom a csábító tájat,
Hol a Tisza majd Körös lába
Lassan vagy sebesen lépeget,
S vízhullámon homály-képekkel
A nádas házakra lihegnek.

Régiség kedves ablakai,
A fehérre meszelt falai
Múlt emlékeit idézik fel,
S a jövő titkos jelenése
Fejlődés-románc verejtéke.

Síkság különös maszatjával
Nyomul előre, majd átjárja
Fürge tűnődéssel a jelent,
S ölelkező platánok felett
Átfesti az ostoba csendet.

Sorsnak formál vásott részeket,
Bár nem emel magas hegyeket,
S napot, ha nem takarja felhő,
Parton a Tiszáról merengő
Szemében a városkép megnő.

Az álomba ringató város,
Szűzies csókot adó vánkos,
Melyen az aranyhajú utcák
Földbölcsőben ringó derekát,
A dolgos kezek simogatják.

Reggeli fény kitárt karokkal
Öleli, magához csábítva
Minden cseppnyi harmatsóhaját,
S hirdeti, mint kakukk a titkát,
Tisza és Körös barátságát.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Még meg sem született!

Anya, kinek méhében nő a jövő,
kiket nem kényeztet a férfi erő,
ki mikor meglátja e napvilágot,
nem érezheti azt, amire vágyott

kit nem véd s ringat Apa erős karja,
pedig a mai világ oly mostoha:
tipor, gyötör, boldogság hátát veri
s gyenge szíveket szitokkal szennyezi.

Még meg sem született, mennyi a gondja,
hiába becézi testvér és Anya,
harmatgyenge vállát lét köve nyomja.

-Boldog leszek majd, ha két szemed látom
Anya, te drága takarj be, ha fázom,
Anya, te édes őrizd nyugtalan álmom!


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Érzékeny évek

Érzékeny évek érces fejét
hullámzó hajkorona hamvas
békéje öleli át,mely alatt
a gondolat újkori képét
régmúlt emlékére borítom rá.

Érzékeny évek érces fején,
álmokat kergetve lobog a
szökellő jövő bimbós bokra,
mikor a bronzba öntött napfény
képmását elküldöm naponta
egy csodalámpa szellemével.

Szíved láthatatlan kezével
nyúlsz érte, mert e csodás műhely
formát alkotó szegletében
őrzöd a sors szeretet-szobrát,
melynek arcán az örök Tavasz.


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Néma lázadás

Évek száma: tizenhat múlt.
Szeme fénye már kifakult.
Teste erős - lelke üres,
mája tiszta, még nem füves,
kút mélyén ül - letargikus,
jelen szépségével nem fut.

Ha kérdezik vállat rándít,
szájából a szó is ásít.
Lomhán jár, gyűlöli magát,
s nem érti e csillaghullást,
még nem durva, nem is kedves,
életfénye fénytelen lett.

"Tudás fáját" nem vállalja,
kóró szavát féreg rágja.
Hatalma a semmi-tudat,
életúton meddig juthat?!
Kár a szóért - mélység húzza,
lápos erdőn vezet útja.

Szívritmusa gyengén kullog,
négy évszakra morog, huhog.
Kicsi reménye - a Haza,
búján érzi - cserbenhagyta.
Tizenhat múlt, de magányos,
testét nyomja élet-átok.


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Búcsúszerenád

Emlékkép Erdélyi Péternek)

Cseppenként lettél ember,
édes, sós,mint a tenger,
s léted zengő hullámán
rejtőzködő sóhaj, vágy.

Harcot vívtál napokkal,
tajtékzó önmagaddal -
békejobbod nyújtottad,
csacsogó diákoknak.

Írásmódért harcoltál,
a táblába karmoltál,
ha diákod nem tudta
magyar nyelv közt az utat.


Helyesírás-másolat,
dolgozatban áldozat.
Aláhúzás hadsereg
sorban állva zabszemek.

Kezedben a tollapó
öt szám közül választott:
fehér papíron a jegy,
piros színben hempergett.

Hangod olykor orkán volt,
ha butaság fortyogott,
s az épülő Bábel torony
áldozattá változott.

Foltoztad sorsod vásznát,
iskolák asztalánál.
Szánva reményt s jövendőt,
évek száma nőttön nőtt.

Munkád gyümölcse ravasz,
szívekbe csent sok tavaszt,
s búcsúzó nemzedékek
szájából képszó fakadt.

Fürgén futott ez a nap,
tudtad jön - mégsem vártad.
Szemedbe nézünk némán,
neked ez Búcsúszerenád.


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Elmúlt varázs

Aranyszálból
szőttem hálót,
benne két kis hal ficánkolt.
Szemük lángolt,
lábuk táncolt,
szívritmusra fűztek mámort.

Vizivarázs
víg dallamán,
polkát járva vártak Ámort,
álom-vadász,
tiszta talány,
csend, magány lett tarka tájból.

Aranyháló
már csak álom,
dért festett az elmúlt mámor.
Létem szántom,
sokszor fázom;
messzeszálltak életszárnyon.



Szőke Kata:
Néma szavak

Ajkam kulcsrazárt lakattól hallgat,
nem enged beszélgetni senkivel,
mondatlan szavak így fészket raknak,
s csak bólogatnak némán, szeliden.

Lelkem labirintusából többé
talán ki sem találnak a szavak,
örökre elbújva sziklák mögé,
csak éji kisérteteknek vallanak.

Magányom könnyárral szemben úszik,
könnykavicsot görget maga előtt,
s mi útjába kerül formál, újít
vagy kárhozat szakadékába dönt



Szőke Kata:
Néma csend

Csend ölel át, néma csend,
lelkem lüktet s elmereng.
Csend szemével reám néz,
közelsége megigéz,
belém karol, simogat
kicseréli álmomat.
Ha kezembe foghatnám,
csend lenne a kabalám.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Az élet

Az élet:
fürge lábakon járó pillanat,
mely csapongva ide-oda szalad:
e métely egyhelyben sosem marad.

Az élet:
hordozhat boldog s fájó könnyeket,
éles sziklákat, csiszolt köveket,
rügyeket, melyet termés követhet.

Az élet:
adhat vággyal telve vidám csatát,
súlyos béklyót, seholsem maradást,
titkon várt, vagy hírtelen jött halált.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
A szerelem

a szerelem tüzes csillag:
felgyújtja a nyugvó mámort,
körbejárva a galaxist
valóra vált minden álmot

a szerelem hulló zápor:
elmossa a múltnak porát,
örömet hoz, fájdalmat visz
e vizes torkú változás

a szerelem földi mágnes:
hol taszít, hol becézve vonz
s a végtelen testi vágynak
lelki gyümölcse ébredést hoz

a szerelem öröm lángja:
testeket vadul melegít,
titkos ajtó kéjek vágyán,
ha nyitott, fellegekbe repít

a szerelem békegalamb:
ébredést egybekötő gyolcs,
hódító tűzrózsák felett
a tisztaság reménye zsong

a szerelem csodás ékszer:
nem csak mámor, fellángolás,
melyben a kéj, csillogó kincs,
vagy megzsarolt zsenge virág

a szerelem fénylő szikra:
mely kézzel meg nem fogható,
s az izgő-mozgó génekben
lapuló vágy gyönyörfaló

a szerelem Ámor nyila:
ágyában szeretet terem,
hogy a vad csatározásokból
ábrándos jövő legyen


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Gyárak balladája

Gyárak még állnak vagy csak egy részük,
s férges álomtól nyugszik zord szemük.
Kőfalak mögött a szerszámok, gépek
érzik. hogy mindennek vége s fürge
lábukat a beton nyaldossa mely néha
a föld mozgásától lustán felébred.

Ki arra jár felszisszen, bús szeme
átlát a vastag falak mögé és
dolgos kezében az izmok rándulása
jelzi, itt sokat dolgozott a súlyos kéz.
Agyában a sötét mélyből felriad egy pillanat:
feleségnek virágot vitt haza,
a gyereknek színes játékokat.
Most a családi tűzhely mostoha!

Gépek egymás között társalognak,
testükben a semmittevés gyalázata
ordítja át a nappalokat, éjszakákat,
mert hiányzik a becézés, rugdosás,
a vasak formálása, ruhák varrása
vagy a bútorok fűszeres illatvarázsa,
mely a dolgozó munkásoknak volt
békés hozomány.

Gyárak kapujában a zárat
nem nyitják, mélyen alszanak,
rozsda marja testük mélyét,
néha rászáll a darázs, légy
s nem érezve élet ízét,
érzéketlen táncot járva
köpnek egy nagyot a zárra!

Haszontalan évek múlnak
s fáj az épületek homlok csúcsa.
Hajuk hullik, bőrük sebtől vérzik,
lábuk bűzös gaztól nem lélegzik.
Hold, a csillagok és a bűvös Nap
csodálkozva kérdezik -
örökre reájuk feküdt az éjszaka? -

Megtorpant létek, gyászoló remények
nézik a napfényt, a virágzó fákat,
mely testnek, léleknek mindennapos vágya,
de nekik a hatalom: lángoló üres tánc,
s kín tintával átitatott testüket
körbefonja a haldokló élet-lánc.


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Repülő évek

Gyermeklábak hegyet másznak,
csúcsra érve semmit látnak,
letaposnak lombos ágat,
nem hisznek a bölcsebb fáknak.

Érett szavak gyümölcsében,
magvak helyett látnak férget,
s érzék húrján végitélet
ködből sző-fon üres fészket.

Szemük mélyén borzas fény ül,
lángot szorva sosem békül,
szívükben a harag mélyül,
általuk az Édes vénül.

Szeretetet mennyit kapnak!
Kedvességet ritkán adnak!
Meggyszín ajkuk ádáz harca
létük arcát betakarja.

*

Gyermeklábak hegyet másznak,
csúcsra érve mindent vágynak:
házat, kertet,tüzes arát,
kivel védik létük tavát.

Érett szavak gyümölcsében,
már kutatnak régi képet
s remény fáradt hátát nézve,
labirintus útján élnek.

Szemük mélyén borzas fény ül,
évek száma fürgén repül,
hajuk szála egyre gyérül,
már nem járnak nesztelenül.

Szeretetet hogyha kapnak,
érte mindent oda adnak:
harcolt békét, sovány vigaszt,
életlámpást, mi elvillant.


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Fátyol libben

Kertemben az őszi rózsa,
benne ősznek bidre-bodra.
Sárga, fehér szirmuk szála,
sóhaj szellő rázza, rázza.

Riadva kelt álmos emlék,
körbe hordja tekintetét,
csokrot kötve dúsan, szépen,
szemem könnye kísért régen.

csurran, cseppen, csendre intve,
szívem mélyén fátyol libben,
fátyol alatt kedves arcok,
kihunyt éltek, s eltelt napok.

Némán szólok - ébredjetek,
virágszálat szív melenget,
hozzátok száll, nektek üzen,
eloltva a fájó tüzet. -

Emlékeim messze visznek,
amikor még éltek, hittek,
átöleltek forró karral,
s intést kaptam bölcs szavakkal.

Őszi rózsán méhek zsongnak,
illatfoltra csókot nyomnak.
Virág pora keserédes,
holtak léte - jelent éltet.


Szőke Kata versei

Szőke Kata
Útolsó intés

Nagyot sóhajt lépted éle
búcsúzni jöttél - nem hittem!
Szemedben nem ültek könnyek,
fásult gyökér lett hited.

Búcsúintésed - nem hittem!
Kezed ritmusa megszokott,
ugyanazt tette, mint régen:
múltemléket visszahozott.

Könyvtár mellett emlékképed!
Lelkembe tódul mondatod:
Búcsúzni jöttél?! - nem kérdem,
már nem szól szád, nem int karod.

*

Azon a napon - nem hittem
örök lesz kezed intése.

(Búcsú Erdélyi Pétertől 2006.április 3.)


Szőke Kata versei

Szőke Kata:
Szavak

Gondolatban szavak kavarognak
Párjukat keresve fürgén futkosnak

Sorban állva keresik az utat
Sohasem tudják, merre miként jutnak

Mélyről jött szóhad nyelvhegyre pattan
Érzelmet keresve keringnek csókban

Kecses szavak parancsoló éke
Ritustáncot jár a száj szegletében

Ajkakból kitörő tömör szókép
Levegő-tengerből csobbanva szótkér

Kirepült szóhad fülekbe téved
Zavart okozót meghallani vétek

Egyik hazugság, másik meg igaz
Kitörő szavakból melyik nyújt vigaszt

Klasszikus vallomás sóhajt szórva
Visszavonul a rejtett gondolatba

Simogatva álmos szavak fejét
Önmagát ringatva nyugovóra tér



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör