Szőke Kata:
Az élet véges, az idő végtelen
Egyszer minden elmúlik, csak az idő örök,
de a világot formálva zavarosan pörög.
Hegyeket elhordanak, völgyeket betömnek,
sohasem azt nézik mi jó a létet adó földnek.
Falakat ledöntenek – elmúlástól sérül,
kit, mit nem gondoznak, rohamosan vénül,
napfény szívja erejét, eső földbe tapossa,
s úgy vérzik el, hogy belepi a zöld moha.
Űzött vadként száguldó szél sivítva támad,
bőszült haragjában töri, zúzza a fákat.
Fájdalomtól a föld gyomra nagyot kordul,
hatalmas robajjal a vétlenek ellen fordul.
Kártyavárként dőlnek a robosztus falak,
föld alá kerülnek életet adó magvak,
s a múltat kutató csoportok majd egyszer,
talán a mélyben pihenőknek egy imát szentel.
Kínjában dübörgő föld pora az ég felé tör,
a nappali fény előtt bezárul a kör,
szemek, szájak sápadt formája sírásra görbül,
s a tomboló fejedelem mellett minden eltörpül.
Merészen tajtékoznak a folyók, a tengerek,
mégsem hátrálnak meg tőlük az emberek!
Építenek, az Anya ágy nélkül gyermeket szül,
s az újszülött sírása az egekig repül!
Mindenség csodálatos volt mikor teremteni tudott,
tomboló vágyával a cikázó fény felé futott.
Megtermékenyített bolyhosan fakadó rügyet,
valósággá változtatott mélyben szunnyadó ügyet.
Fátylat viselő értelmeket világossá tette,
elnyomott sötét erőket felszínre kergette,
műveket mentett, hitet, alkotó munkát adott,
szívek mélyére reményteli dicsőséget rakott.
Életeket rövidre vagy hosszúra szabva,
jövőnek kincsként őrzi a felülmúlhatatlan.
Célokat kitűz, álmokat megvalósít,
kényelmet teremtve a szikla tetejére szólít.
*
Megfertőzik az égbolt enyhe rezdülését,
gúzsba kötik a természet nyíló feszültségét,
lenn a mélységet, fenn a csillagokat vizsgálják,
közben az egész kéjesen fortyogó színjátszás.
Árral szemben egymás ellen versenyt úsznak,
dobpergés emelkedő ütemére érzelmekbe túrnak,
a lelkek hiába jajgatnak, hiába tűrnek,
lassan elnémulnak, s keresztjükkel szembesülnek.
Kinek a vagyona földet horpasztó súly,
hatalma van mások felett, s mint marsbéli úr
részvétet nem érezve tönkre tesz – nem nagy ügy,
halálhörgést hagyva folyik szét – ott van mindenütt.
Bársonyba burkolóznak, míg mások éheznek,
ragyognak, tündökölnek, zajongva kérkednek,
s míg a szegénység nyomora hegyként tornyosul,
éhezők sírnak, mint koncerten a hegedűhúr.
Természet kincseit kiaknázva szaporodnak,
dolgozó embereket vagyonuktól megfosztanak,
bár fejlődés hátát fejlődés tapossa,
mégis ember emberarcát véresre karmolja.
*
Támadva könyörög a föld, melyen élünk,
örüljünk a mának – szebb jövőt építsünk!
Békével ünnepeljünk, ne fegyverropogással,
közös utat járjunk a fiatalsággal.
Gyermekeink, unokáink ne éljenek hiába,
természet a kincsével naponta kínálja.
Az élet úgyis véges csak az idő végtelen,
uralkodjék a bölcsesség, s ne a félelem!
Talán … az értelem szavát formára szabják,
az elhibázott lét nem csorbít ki éles szablyát.
… támaszkodni lehet majd a furfangos jogra,
s a sokrétű utókornak nem lesz nehéz sorsa!
|
